1662

A “tizenkettő” Pécs alatt…

Zrínyi Miklós tudósítja hű “nemesei szolgáját”, Vitnyédy Istvánt latin nyelvű 1662 késő nyarán vagy kora őszén írt levelében, mikor is, arról szólt, hogy tizenkét katonája Pécs alá indult portyára, ahol azonban a törökök túlereje meglepte őket:

„Az új erősségből tizenkét gyalogosom kicsapott török területre egészen Pécsig, hogy valami zsákmányt szerezhessenek a törököktől, de balszerencséjükre véletlenül észrevette őket egy török, és lám, nem csupán a pécsi török katonák vonultak ki rögtön, hanem az egész nép is, és körülfogták őket; többen lehettek ezer fegyveres embernél. Sőt, maga a basa, aki Kanizsán volt, és most is ott tartózkodik, ellenük jött egész kíséretével. Mikor a mi katonáink látták ezt, bár a maguk megóvására semmi reményük sem volt, mégis fellelkesítették egymást, és maguk között kölcsönösen megesküdtek rá, hogy utolsó leheletükig védekeznek. A török lovasok pedig először vaktában rohantak rájuk, mert megvetették oly csekély számukat, ám rögtön meg is bűnhődtek érte, mert néhányukat puskával megölték, és elvették tőlük fegyvereiket és puskaporukat, amelyek birtokában már hosszú harcra nyílt módjuk.

A csata el is húzódott reggeltől délig, sőt még tovább. Ebben negyven török ott helyben elesett, mintegy hatvan halálosan megsebesült és több mint száz ló pusztult el. A basának főbb emberei közül a három legelőkelőbb török, és annak a helynek négy agája veszett el néhány más kisebb rangú tiszttel együtt, maga a basa is alig menekült meg a végveszedelemből. De a mi keresztényeinket sem mentette meg nagy virtusuk. Miután a hatalmas lövöldözéstől áttüzesedett puskáknak a szerfölötti meleg miatt már nem vehették hasznát, elhajították őket, és kardot rántva rárohantak a legsűrűbb ellenségre, s végül számtalan súlyos sebet adva és kapva, tizenegyen közülük elestek közvetlenül egymás mellett. A tizenkettedik pedig közülük a harcban valahogy elszakadt tőlük, és súlyos sebekkel átjutva az ellenség sorain, egész éjjel félholtan lapult valami bozótban. Reggel keresztény parasztok bukkantak rá, élve hozzánk hozták, és élete felől jó reménységben vagyunk.

Bizony sok nemzedék nem látott ilyen virtust, s nem kételkedem benne, hogy a római hősök bármelyikével össze lehet hasonlítani őket. Azért magam akartam írni róluk Kegyelmednek, hogy maga is tudtára adhassa magyar barátainak. Bárcsak követésre lelkesítené őket ily nagy dicsőség! Én bizony méltóknak ítélem őket arra, hogy bekerüljenek e század históriáiba és krónikáiba.”