Ez a lap egy ellenőrzött változata
| Yello | |
 | |
 | |
| Információk | |
| Alapítva | 1979 |
| Műfaj | electronica |
| Kiadó | |
| Tagok | |
| |
| A Yello weboldala | |
 AWikimédia Commons tartalmazYello témájú médiaállományokat. | |
AYelloelektronikus zenét játszósvájcipopegyüttes. TagjaiDieter Meier ésBoris Blank.[1] Legismertebb, legtöbb dokumentálható elismerést (pl. slágerlistás helyezéseket) kapott dalaik itthon és külföldön is az „Oh Yeah”,[2] illetve a „The Race” („A verseny”).[3][4]
Az együttes megkülönböztető jellegzetességei: az énekes Dieter Meier rendkívül mély hangja, a főlegsample-kből építkező, kísérletező jellegű és hangulatilag és zeneileg is meglehetősen jellegzetes atmoszférát teremtő – általában játékos, sokszorburlesque-szerűen humoros hatást keltő – zeneszerzési technika, valamint a kísérletivideoművészként is elismert Meier által alkotott alapkoncepciójú és rendezésűvideóklipjeik többségében ehhez illeszkedő, szintén stílusteremtő vizualitása.[5]
„A Yello tagjaiként régi hagyomány számunkra, természetesen, hogy szeressük, amit csinálunk, de egyszersmind az is, hogy a messzemenőkig komolyan vegyük azt, hogy nem igazán vesszük magunkat komolyan. Tudják, abban, amiről a Yello a kezdetektől is szólt, mindig benne volt az irónia és önirónia nézőpontja. Szerintem az emberek tényleg szeretik a humort a Yelloban, és azt is, hogy emiatt mindig van benne valami váratlan. Valahogy úgy érezhetik, hogy ez a két pasas két gyerek egy homokozóban, akiket jól szórakoztat a fantáziakastélyaik építése, annyira, hogy a végén maguk is mindig meglepődnek, mit bírtak építeni.”
– Dieter Meier[6]
Annak ellenére, hogy pályafutásuk során számosdíjat és komoly elismerést kaptak, a Yello kezdetben félig-meddigunderground,avantgárd zenekar volt, amelynek tagjai bár profi művészek más területeken, zenei képzettség szempontjából végig félig-meddig büszkén vállaltan amatőrök maradtak (Vö. Meier: „A dilettáns számomra rendkívül pozitív csengésű szó.”)[7] Évtizedekig egyensúlyoztak – nem feltétlenül tudatosan – az experimentális elektronika és a mainstream popzene között, sok divatos és egészen egyedileg alkotott stílussal is kísérleteztek a zeneidadaizmustól[8] egészen a legtriviálisabb elektronikus popstílusokig (asynthpoptól azambient technón keresztül egészen arave-ig), önjellemzésük[9] szerint szerint zenéjük nem kategorizálható, bár az olyan gyakran kapott jelzőket, mint pl. az „avantgarde” és „excentrikus”, adekvátnak és elismerésnek tekintik. Aligha tévedés azonban kijelenteni, hogy a zenekritika, főképp a nyolcvanas évek közepén kiadott albumaik, valamint olyan jelenségek, mint a kétezres évekbeli beszállás azAudi autógyár reklámkampányába (Progress and Perfection virtuális album, 2017), mára besorolta a Yello-t, mégpedig meglehetős joggal, a (mainstream) popzenekarok közé.
A csapatot eklektikussága és 80-as évekbe eső fénykora miatt sokszor azújhullámhoz sorolják,[10][11] illetveszintetizátor-pop együttesként is számon tartják; habár egyik leírás sem igazán illik rájuk.[mj 1] A Yello esetében immár tanácsosabb elektropopról,[12] semmintsynthpopról beszélni.
A Yello-t (pontosabban azt a zenegyártás céljából szerveződött baráti együttműködést, amiből a zenekar kiformálódott) Boris Blank ésCarlos Perón alapította az1970-es évek végén.
Blank gyermekkorában nemcsak magnóra vett hangokkal kísérletezett (a nyaralásokon felvett hangokat tartalmazó magnószalagot egyenlő darabokra vágva újraragasztotta, majd különböző sebességgel lejátszotta, így érdekes effekteket hozott létre),[13] de lőszerrel is, ennek során egy balesetben fél szemére megvakult.[6] A hetvenes évek második felébenZürichbenírógép-eladóként,[14] tévészerelőként, majd kamionsofőrként dolgozott, de szabadidejének nagy részételektronikus hangszerekkel felszerelt házi stúdiójában töltötte.
Abban az időben, amikor Meierrel kezdtek dolgozni, ez a stúdió elektronikus részeit tekintve kétstúdiómagnó-készülékből („deck”), egy egyszerűbb négycsatornáskeverőből, egyFarfisaorgonából, egyARP/Solina szextett-szintetizátorból, egy „dédelgetett”ARP Odyssey analóg szintiből, valamint egyRoland SH-101 monofon analóg kisszintiből állt,[13] de voltak akusztikus hangszerek is: egyszaxofon, egybongo szett, egy gitár. Továbbá egymetronóm.[15]
Perón mikrofonnal és hangfelvevővel járta Svájcot, érdekes hangokat vadászva, amikkel otthon tovább szórakozott, átalakítgatva őket (ebben fő eszköze egyRevox kéttárcsás szalagos felvevőmagnó volt). Egy gépkocsi-törésteszteket végző roncstelepen ismerkedett meg Blankkel (miközben mikrofonokat szerelt az összetörésre ítélt autókba, hogy a koccanás hangját rögzíthesse); korábban Blank élő zenés performance-ket adott elő Meierrel. Mindketten csatlakoztak a zürichi Urland zenekarhoz; Blank (bár zenei képzésben soha nem részesült) gitározott, Perón billentyűzött.[16][17]
Meier egy gazdag svájci üzletember (bankár[4]) fiaként már a járókában is milliomos volt. Az ifjúkori hároméves hegedűképzés érintetlenül hagyva pergett le róla. Fiatalonplayboyként élt, (kb. 17-től 23 éves koráig) hivatásos szerencsejátékos, illetve sportoló (golfjátékos) volt, emellett (a Yello-ban való szereplés mellett is végig folytatott) manapságakció-,konceptuális- ésmédiaművészetnek nevezett művészeti tevékenységbe is kezdett. Művészként már a hetvenes évek végén számon tartották (elsősorban hazájában, Svájcban, néhány kiállítási darab; monográfia és kiállításkatalógus formájában),[18] Emellett punkénekesként is kipróbálta magát, ami saját elmondása szerint tulajdonképpen azt jelentette, hogy alkalmanként néhány fél(?)amatőr punkzenekarban „kiordibálta a tüdejét”.[19] Ez vezetett ahhoz, hogy bekerüljön a Yello-ba, ugyanis a punkcsapat kiadójának igazgatója összeismertette Blank-kal, amikor megtudta, hogy az énekest keres a Perónnal együtt űzött fura zenei laboratóriumi kalandozásaihoz. Az említett punkcsapatok közül, remélhetőleg a legérdemesebbként, aFresh Color nevű zenekar neve maradt fent, akik Meierrel mint énekessel együtt két single-t is felvettek, sőt ki is adtak, aCry for Fame /The Hook[20] és aNo Chance[21] címűeket (az elsőt valójában Meier nevén adták ki. A Fresh Color később újhullám- ill.italo-disco zenekarrá alakult).
A két kislemezt forgalmazó kiadó a Paul Vasjabel tulajdonában álló Periphery Perfume volt. Vasjabelnek emellett volt egy népszerű kis lemezboltja is Zürichben, a Music Marker, ahová Meier néha eljártjazz-lemezeket vásárolgatni. Amikor egyszer mindketten betértek a boltba, Vasjabel bemutatta Blanknak Meiert, mint énekest.[4] A Yello létrejöttéhez ez a félreértés is jelentősen hozzájárult – legalábbis Meier szerint félreértés volt, ő ugyanis egyrészt egyáltalán nem tartotta magát (jó) énekesnek, és esze ágában sem volt énekesi karriert kezdeni, másrészt Blank nem kedvelte a punkokat, és nem vokalistát keresett, hanem egy „igazi” profi énekest. „Dupla katasztrófa volt ez Boris számára” – mondta később Meier.Guardian. Az azonban az utólag történtek fényében kétségtelen, hogy mégis megpróbáltak együtt dolgozni, bár 1979-ig, az első kislemez megjelentéig erről a nagyvilág nem sokat tudhatott meg. Hogy együtt maradtak, az bizonyos zenekrónikások szerint annak köszönhető, hogy Perónnak megtetszett Meier mély hangja, Blank pedig nem volt konfliktuskereső típus, így végül is hozzájárult a zenekar kibővítéséhez.Régi idők popzenéje / Yello
Meier a kétezres évekre számos tevékenységi körben is elismerést szerzett: zenészi karrierje mellett borász, húsfarm-tulajdonos, restaurátor, óratervező, fotós és innovatív kávé- és kakaóbab-feldolgozási technikákat kifejlesztő csokoládégyár-tulajdonos is lett, aki a kávék, borok és steak-ek mellett a filmrendezésbe és a színészetbe is belekóstolt (ezen kívül – állítólag – digitáliskeverőpult tervezésében is részt vett, ami egy amerikai élő tévéműsor hozzá nem értő technikusainak félrekapcsolásos bakija miatt végül csődbe jutott vállalkozásnak bizonyult).[7]
1978-ban Blank beköltözött (értsd: stúdiót rendezett be) a hónapokkal később a környéken kezdődőpunk- és diákzavargások (Züri brännt) miatt híressé-hírhedtté vált Rote Fabrik nevű, már nem működő gyárépület emeletére, ahol a földszinten Meiernek műterme volt. Blankra részben a korabeli indusztriális és pre-techno zenekarok gyakoroltak számottevő, inspiráló hatást, mint pl. a britThrobbing Gristle – az ipari zene fogalmának megalkotói – ésNormal, valamint az amerikaiChrome,Tuxedomoon, és aThe Residents;[22] részben pedig olyan kedvenc zenéi, mint pl. az erre szolgáló rádiócsatornákon át ömlő latin tánczene (kedvenc zenéi között voltak pl.Ligeti György, aSun Ra projekt,A. Schönberg,Sosztakovics).
Ebben a stúdióban születhettek volna a Yello első dalai, csakhogy valójában az ekkoriban készített anyagok többsége kazettákon és merevlemezeken porosodott és még kiadatlan maradt a kétezres évek elejéig. Zömük 2014-ben látott napvilágot, de (mindenféle különösebb, drámaibb ok nélkül) ekkor is csak Blank nevén és nem a zenekar logója-neve alatt jelent megElectrified címmel. Viszont annyiban fontos a zenekar története szempontjából, hogy azElectrified gerincét adó dalok, amik egy magnókazettán voltak rögzítve, szolgáltak demo anyagaként, melyet Blank és Perón 1978-ban elvittek a san francisoiRalph Records alternatív kiadóhoz, akik ugyan ezt nem jelentették meg, viszont a Yello első pár nagylemezének kiadói lettek. Ekkoriban valójában még szó sem volt „Yello”-ról: a kezdeti időkbenTranceonic néven futottak (1976-79), az ekkoriban főleg élőben előadva terjedő anyagokat lemezen(New Crime) 2017-ben jelentette meg a Dark Entries kiadó.[23]
A három művész első közös kislemeze1979-ben jelent megI.T. Splash / Glue Head címen, ekkor már a Yello név alatt; később a bemutatkozó nagylemezre is rákerült. Az első kiadó a már említett Vasjabel-féle Periphery Perfume volt, de hamarosan leszerződtek a magukatResidentsnek nevező rejtélyes progresszív-experimentális rockzenekar tulajdonában állóSan Franciscó-iRalph Recordshoz, akik szintén kiadták a kislemezt.[24] AYello névszóösszerántás, nincs köze a „yellow” (sárga) szóhoz: Meier egy szójátékából („... yelled Hello” – „... Hello-t kiabált” – de „kiabálva mondott Hello”-nak is fordítható) származik.
Az együttes a Yello név alatt 1980-ban jelentette meg az első nagylemezt, aSolid Pleasuret, egy eklektikus, sample alapú anyagot, amelyben a latin tánczene elektronikus változatától(Downtown Samba) aMagnetoűrzene jellegű (dark?)ambientjén át aNew Age-esMassage gregoriántextúráján keresztül aRock Stopújhullámos (poszt?)punkizáló opuszát és aNight Flanger másnapos szintipopját sem kihagyva egészen aBostichindusztriális elektro-popjáig sokféle zenei világ találkozott egy-egy dal erejéig (és a felsorolás közel sem teljes: van mégMike Oldfieldre hajazó New Age-es gitárhimnuszBlue Green néven,dadaista zaj-tánczene aStanztriggerben, ésTangerine Dream-féle késeiberlini iskolás filmzenerészlet aSmirak's Train-ben). A legjellegzetesebb mégis aBimbo c. nyitódal, amelyben az erős basszusból álló tánczenei alapot valamely vendégénekes produkciója teszi élőbbé, az ilyen szakaszok közti űrt többé-kevésbé kiszámíthatóan (kvázi refrénként) Dieter Meier pattogós, az ének és a mondókarecitálás közti spektrumon vándorló szövege tölti ki (ezt a honlapjukon egy helyütt „fake rapnak”, azaz álrapnek nevezik); és az egészet számos különféle hangminta (random ordibálás, zenekari effektek, szintetizátor padek stb.) színesítik: ezt a fajta dalkészítést lehet leginkább „Yello popnak” nevezni. (Számos, a Yello által készített későbbi sláger tartozik ebbe a vonulatba:I Love You (1983);Oh Yeah ésGoldrush (1987);Rubberbandman ésJungle Bill (1991);How How (1994),Limbo (2016);Waba Duba (2020) még aJingle Bells-feldolgozás is (1994).
A Solid Pleasure-nek az angol vagy amerikai slágerlistákon akkoriban kevés nyoma maradt, részlegesen (adott dalok adott közösségekben) viszont szép helyi sikereket ért el – elsősorban aBostich c. dal bizonyult kiemelkedő közönségsikernek.[6] A három zenész a saját szemével láthatta, hogy különböző klubokban aBostich hangjaira táncra perdülnek emberek, illetve egyik barátjuk értesítette őket, hogy New Yorkban az afro-amerikai tánczenei rádiók bizonyos dalokat kiemelt műsoridőben játszanak. Nem volt kérdéses, hogy ezt a munkát folytatni kell.
Az első lépés kézenfekvően az volt, hogy felszerelésekbe ruházzanak. Meier pénzén egy csúcstechnikás stúdiót rendeztek be, amiben a régiek mellett új hangtechnikai eszközök is helyet kaptak, elsősorban a korszak iszonyatosan drága, előkelő digitálisszintetizátora, asamplerrel bővített és aGUI-ban mai napig hight-technek számító megoldásokat alkalmazó Fairlight CMI. Ez az 1979-ben piacra dobott modell a maga 18 000fontos árával[27] (ez akkori forintban mérve durván 1.3 millió forint,[28] kb. egy teljes családi ház ára) annyira drága volt, hogy még Meier sem bírta anyagilag: bankár apjától kellett nagy összegű kölcsönt kérnie.[29] Cserébe a gép képes hangmintákat felvenni és manipulálni, ami a Yello munkamódszerének már évek óta az alapja volt (elfogadható árú „népsampler”, pl. azAkai S900, csak 1986-ban jelent meg a piacon).[30] Ráadásul a CMI teljesen futurisztikus, nagyméretű kijelzőképernyőjén (ami szintetizátoroknál teljesen szokatlan) fényceruzával lehetett szerkeszteni az adatokat.
A következő két lemez (Claro Que Si, 1981 ésYou Gotta Say Yes to Another Excess, 1983) sokkal egysíkúbbra sikeredett, a fentebb leírt avantgárd, sample-k dominálta elektropop jellemzi őket. Igazán kiemelkedő vagy maradandó sláger nem született rajtuk (legjobb, 41. helyezését a brit slágerlistán azI Love You c. single érte el a harmadik nagylemezről).1985-ig nem kaptak különösebb közfigyelmet (közben kiadták azI Love You és aLost Again c. single-ket).
Perón1983-ban kilépett, szólókarrierbe vágva.
Első kiemelkedő sikerük azOh Yeah lett a negyedik nagylemezükről (Stella, 1985/86), amely Angliában és Amerikában bekerült a Top100-ba, habár nem éppen az élre; Ausztráliában viszont a kilencedik helyezésig jutott és több nyugat-európai országban is hasonlóan jól szerepelt (Top 30-as volt Ausztriában, Svédországban és Svájcban). Svájcban az album egyenesen a slágerlista élére került, amivel zenetörténelmet írt, mivel ez volt az egyetlen svájci zenekar által készített lemez, aminek ez sikerült. Az amerikai sikert főképp azután tudta elérni, hogy megjelent a Yello-rajongóJohn Hughes által rendezett tinikomédiában, aMeglógtam a Ferrarival filmben aláfestő zeneként. Érdekesség, hogy az album készítése előtt Blank modernizálta stúdióját, többek között a korszak egyik ikonikus digitálisszintetizátora, aYamaha DX-7 is bekerült az album hangzását meghatározó eszközök közé.
AzOh Yeah idővel többamerikaifilmben is megjelentfilmzeneként (Meglógtam a Ferrarival,Dupla vagy semmi,Flúgos járat,Kutyám, Jerry Lee), deA Simpson család c., itthon is ismert rajzfilmben is.
Az együttes másik nagy sikere ebben az időben aThe Race (A verseny) c. dal lett a hatodik,Flag elnevezésű stúdióalbumról. A brit UK Single Chart listán a 7. helyezésig jutott, számos filmben használták betétdalként, azEurosport sportcsatorna a kilencvenes évekbenszignálként használta.
Az 1985-től kb. 1995-ig tartó mintegy tízéves korszakról elmondható, hogy a Yello fokozatosan profibb hangzású és populárisabb, ugyanakkor dalszerzésében kevésbé „dadaistább” lett: megnövekedett a vendégénekesnőkkel készített kommerszebb dance-europop-jellegű dalok száma az albumokon (Desire,Blazing Sadles,Vicious Games), az 1994-es Zebra részben és az 1997-esPocket Universe pedig teljes egészében egyenesen a dance-techno vonal felé tett nyitásként értékelhető.
Habár a Pocket Universe tartalmilag kicsit más: a kilencvenes évekbeli technos klisék alkalmazása helyett (kezeket a magasba, mindenki táncol, dübörög a ritmus ...) egy furakonceptalbum, az Univerzum avagy Kozmosz spirituális kisugárzásának afféle szubjektív képzetként való megragadásának pozitív élményéről és hasonló költői dolgokról. APocket Universe(Zsebuniverzum) aSolar Driftwood nevű intro-val kezdődik, amelyben a Meier által megszemélyesített narrátor a Kozmosz kezdetét jelentőNagy Bummtól egy újabb, elkerülhetetlen Nagy Bummig tartó életéről beszél, amely kozmikus méretekben nézve abszolút jelentéktelen bolygónkon az érzékelhető és érzéken túli rezgéseket keltő csillagászati események, a „Galaktikus Nagydob” mintájára létrehozta a zenét, ezt az intersztelláris nyelvet. A vendégénekesnő Stina Nordenstam volt az albumon.
Az albumhoz készült single, azOn Track („Night Train”)[31] c. progresszívtrance opusz, képi világában folytatja a Yello-s hagyományokat, azonban hangulatában és szövegében jóval melankolikusabb: az éjben zakatoló, ismeretlen állomás felé robogóvonatot, az azon való utazást az emberi élet explicit metaforájává teszi a zenekar.
Amennyiben elfogadjuk, hogy a Yello fokozatosan a szűkebb értelemben vett popzene irányába tolódott, illetve egy ilyen fejlődési vonulat legalábbis megfigyelhető – ha nem is kizárólagos, úgy az 1996-osJingle Bells single ennek a folyamatnak kétségtelen betetőzése: amikor egy audioanarchistaként induló zenekar karácsonyi slágert készít – sőt: igazából csak feldolgoz.
A csapat vendégvokalistákkal is dolgozott (mint például Rush Winters, az első női énekes, akit alkalmaztak; ezenkívülBilly Mackenzie ésShirley Bassey, MacKenzie és Winters számokat is írtak később). A hangszerelés szinte kizárólag Boris Blank munkája.
Meier filmek készítésében is részt vesz (írója és rendezője volt aJetzt und Alles ésLightmaker c. alkotásoknak), a klipek nagyrészt az ő munkái (mellesleg, azAlphavilleBig In Japan c. videóját is ő rendezte).
1999-ben jelent meg aMotion Picture c. stúdióalbum.
2003-ban aThe Eye c. új stúdióalbummal jelentkeztek, erről aPlanet Dada c.single-höz készült klip.
2005-benremasterelve újra kiadták korai albumaikat (Solid Pleasure,Claro Que Si,You Gotta Say Yes to Another Excess,Stella,One Second és aFlag), itt-ott modernizált hangzással; és bónuszdalokkal bővítve.
2008-ban jelent meg egy dokumentumfilm róluk (Electro Pop made in Switzerland, rendezteAnka Schmid).
A duó újabb albuma 2009. október 2-án jelent megTouch Yello címmel.[32][mj 3] Az albumot egyértelműen a közéleti és zenei maninstream média érdeklődése övezte, a bemutatóként tartott „virtuális koncerttel” együtt. A koncert ötletét részben az egy évvel azelőtti, azElectronic Beats nevű elektronikus zeenei webzine-nek adott interjú adta.[33]
Az album Svájcban rövid idő alatt platinalemez lett.[5] Talán soha nem jelent még meg ennyi újságcikk a duóról, mint a Touch kiadásának alkalmával. A Yello többé már nem volt underground zenekarnak mondható.[6]
Meier a koncert tapasztalatai alapján egy szólókoncertet kezdett szervezni, ebből a törekvésből született azOut of Chaos önálló projekt, egy afféle elektro / jazz / noir album.[34]
2010-ben megjelent egy kétféle változatban (The Singles Collection / The Anthology) kiadott válogatásalbumYello by Yello néven.[5]
2012-ben újabb stúdióalbumnyi anyagot is kiadtak,The Key to Perfection címmel. Ez azonban nem lemezkiadónál jelent meg, hanem aVolkswagen /Audi autógyárral együttműködésben, csak a cég speciális rendezvényein lehet kapni.
AToy c. nagylemezük 2016-ban jelent meg. Az erősen popos, két vendégénekesnő (Malia ésFifi Rong) jelentős közreműködésével hangzó,mid- ésdowntempoedm anyagot a kritika viszonylag jól fogadta, bár nem találtaigazán kiemelkedőnek (pl. „A Toy nem hangzik különlegesen újítónak, de azt természetesen bizonyítja, hogy a zenekar nem ült a babérjain, és a legjobb részeket tekintve mégis alkalmaz új elgondolásokat az elektronikus popban”[35]) A lemez megjelenésének alkalmából 2016 októberében négy-öt részes berlini koncertet[36] tartott az együttes, félig-meddig lemezbemutató jelleggel, aKraftwerkben.[37] Ez a turné számított a duó első élő fellépésének, mivel 1978-ban léptek fel utoljára Zürichben egy moziban, leszámítva egy negyed órás „prezentációt” 1983-ban a Roxy ClubbanNew Yorkban.[7]
„„Soha nem voltam igazán az a »rázd-a-fejed és mozgasd-a-segged és színleld-azt-hogy-játszol-a-szintin« típusú pacák. EZ most egy picit más lesz, hiszen egy csomó vendégzenész is lesz a színpadon. És mégis, még mindig félek, hogy ezt tegyem.”
„Ahogy Meier fogalmaz: „Boris határozottan nem akart soha színpadon előadni. Úgy gondolja, élőben soha nem tudná a zenéjét színpadra vinni, újraalkotni. Mindennek számítógépen kellene lennie, mint ezeknél a DJ-féleségeknél, és csak a „Play” meg „Stop” gombokat lehetne nyomogatni. Úgy gondolja, ez tulajdonképpen csalás, nem akarja ezt csinálni.”[34]
Aközösségi oldalakkal kapcsolatosan fordított a helyzet: Meier idegenkedik a Neumann-galaxistól (a svájci Blikk „Facebook vagy Twitter” kérdésére így válaszolt: „Egyik sem. Még egy laptopom sincs”; míg egy másik interjúban kifejtette, hogy a hivatalos és informálisabb üzleti kapcsolatai teljesen fölöslegesen írogatnak nekie-maileket, amíg működik a telefonja), míg Blank helytáll ezeken a frontokon: „A mai Yello elképzelhetetlen a Facebook, a Twitter és az Instagram nélkül, ha ezek nem lennének, bezárhatnánk a cirkuszunkat.”[42]
Könnyűzenei portál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap