William of Ockham, magyarosanOckhami Vilmos, olykorOccam (latinul:Guillelmus de Ockham), (1287 körül –1347.[2]április 9.)angol nemzetiségűferences rendiszerzetes, askolasztikus filozófia ésteológia kiemelkedő személyisége. Olyan szellemi mozgalmat indított el, amivel az újkori gondolkodást alapozta meg. IsmeretesVenerabilis Inceptor néven is.
Születésének a dátuma 1285 és 1300 köré tehető. Születésének helye sem bizonyos: vagy a surreyi Ockham szülöttje, vagy a yorkshire-i Ockhamé. Fiatalon belépett aferences rendbe, tanulmányait Londonban,Oxfordban ésPárizsban végezte. PárizsbanJohn Duns Scotus tanítványa, később ellenfele volt. Ezen évei alatt alogika, azismeretelmélet és atermészettudományok iránt mutatott nagyobb érdeklődést.
1325 körülCesenai Mihály rendfőnök kíséretében Avignonba utazott a pápához, eredetileg aferences szegénységről folyó viták kapcsán. Itt – valószínűleg nagyrészt személyes feszültségeknek köszönhetően – az ő tanításait is vizsgálat alá vették. Ockham, 1328-ban elhagyta Avignont, ésIV. (Bajor) Lajos udvarában keresett menedéket, melynek következményeként a pápa kiközösítette az egyházból.[3] Ockham a császárral való találkozásakor állítólag a következőket mondta:„Ha te megvédesz engem karddal, én megvédelek téged tollal”. Ez utáni műveiben kizárólag politikai (politikai-teológiai) kérdésekkel foglalkozott. Azt nem tudni, hogy a császár halála után milyen sors várt Ockhamra. 1347. április 10-én halt meg.[2] 1359-benVI. Ince pápa rehabilitálta.
A filozófiatörténészek között nézeteltérés van Ockham filozófiai munkásságát illetőleg. Az egyik oldal azt állítja, hogy Ockham filozófiája idézte elő a skolasztika felbomlását és ugyancsak ő volt az akiDescartes ésKant előfutára volt. Mások – mint példáulBertrand Russell is – úgy látják, hogy Ockham filozófiájának célja az arisztotelészi tanok megtisztítása volt azágostoni és azarab elemektől.
Ockham filozófiájának alapját egy jellegzetesennominalista ontológia alkotja, amely, noha nem állt összhangban a korban már autoritásnak számítóSzent Tamás tanításával, Ockham idejére egyre növekvő népszerűségre tett szert. (Sokszor hivatkozott forrása természetesen – csakúgy, mint az ellenkező táboré is –Arisztotelész.) E szerint minden létező dologindividuum, vagyis egyedi entitás; az univerzálék az emberi elme alkotásai, amennyiben bizonyos műveletek végrehajtásával absztrahálja az ezen individuumokról szerzett ismereteit.
„A külvilág dolgainak érzéki-intuitív szemlélete (tapasztalás) és tudattartalmaink s aktusaink szellemi-reflektív intuíciója teljesen elegendő oka a megismerésnek.” Nincs tehát szükség érzéki ismeretképre. A fogalom nem előzi meg a dolgokat - mint a platonikusoknál -, nincs is benne - mint Arisztotelésznél -, hanem csak a lélekben van. Fogalmaink azonban csak a dolgok természetes jelei, melyek a dolgot helyettesítik. A szóbeli kifejezés csak megegyezésen alapuló név. Ennek ellenére sem nominalista, mert nem tételez fel áthidalhatatlan szakadékot a megismerő alany és a megismerés tárgya között.[3]
Ugyanakkor „a természetes megismerési viszony elveszíti magától-értődőségét, amikor Ockham tagadja az intuitív megismerés objektív meghatározottságát”. Az emberi megismerőképességet radikálisan megkérdőjelezi, de ezt a szubjektív önismeret biztossága ellensúlyozza nála.[4]
Logikájában teljesen elhatárolódott a metafizikai ismeretektől, szerinte a logika olyan eszköze a természetfilozófiának amelyet függetleníteni kell a metafizikától. A logika a sokrétű analízis tudományát jelenti: maga a tudomány a dolgokról szól, de a logika nem. A dolgok egyediek, de a terminusok között vannak univerzáliák is: a logika ez utóbbival foglalkozik, míg a tudomány csak használja azokat, de nem tárgyalja.
William Ockham
Tanításában továbbá fontos szerepet játszik az alábbi két elv:
Amindenhatóság elve (omnipotentia). Ezen elv szerintIsten abszolút hatalmával(potentia absoluta) mindent megtehet, ami nem foglal magában logikai ellentmondást, ez viszont magában foglalja azt is, hogy egy individuum létezéséből nem következtethetünk szükségszerűen egy másik, tőle független individuum létezésére, legyen e két individuum akár ok-okozati kapcsolatban egymással. Ez vonatkozik a fizikai világ dolgaira, de ugyanúgy a bennünk lévő ismeret és az azt okozó tárgy kapcsolatára is, és ez az a következmény, amely miatt – nem teljesen alaptalanul, mindazonáltal vitatható módon – Ockham-et néhányan az újkori szkepticizmus legfontosabb előfutárának tekintik. Ezt a – vélt, vagy valós – szkepticizmust erősítik etikai nézetei, amelyek szerint Istennek nincsenek morális kötelességei. Morálisnak lenni ugyanis annyit jelent, mint engedelmeskedni bizonyos parancsoknak; az emberek morális kötelezettsége abban áll, hogy akaratukat alá kell rendelniük az isteni parancsnak. A moralitás feltétele a szabad akarat, amelynek létezéséről – bár pusztán az ész világánál nem bizonyítható – tapasztalat útján szerezhetünk tudomást: mindenki tapasztalhatta már magában, hogy az akarat nem mindig Istent választja.
Agazdaságossági elv más névenOckham borotvája: „sokaság szükségtelenül nem tételezendő” (lat.: Pluralitas non est ponenda sine necessitate). (Megjegyzendő, hogy az azóta is sokszor idézett standard formula – „entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem” – Ockham műveiben sehol nem fordul elő, noha hasonlókat találhatunk.) E szerint a magyarázatoknak nem szabad az okokat szükségtelenül gyarapítani. Ha egy jelenségre két, egyenlő valószínűséggel bíró magyarázat lehetséges, akkor azt kell elfogadni, amelyik kevesebb létező feltételezésével ad magyarázatot az explanandumra. Például ha egy hasadt fatörzs fekszik a földön, akkor ez lehet egy villámcsapás miatt, vagy mert egy titkos kormányzati fegyverprogramot teszteltek. A legegyszerűbb kielégítő magyarázat Occam borotvája alapján a logikus is egyben: az ok a villámcsapás.
Végül röviden meg kell jegyeznünk, hogy Ockham – példáulSzent Tamáshoz képest mennyire szűk határokat szabott a természetes teológiának. Csupán a tiszta ész fényénél nem tartotta beláthatónak azt, hogy Istenegy, sem azt, hogy a lélek halhatatlan – a katolikus hit e két alapvető fontosságú tanítása tehát kizárólag a kinyilatkoztatás által ismerhető meg.
1328-tól Ockham egyház-politikai témákkal kezd foglalkozni. Védelembe veszi a ferencesek jogát a tulajdonról történő lemondást és a világihatalomnak a pápától való függetlenségét hangoztatta. Politikai művei politikai viták stílusában íródtak: érveket sorakoztatnak fel valamelyik tézis mellett és ellen, de gyakran semmilyen konklúzióval sem zárulnak.
Politikai művei közül az egyik jelentősebb írás aNyolc kérdés a pápa hatalmáról című hosszú traktátus. Az írás azt a kérdést boncolgatja, hogy lehet-e ugyanaz a személy a legfőbb tekintély az egyházban és az államban egyszerre. A művében Ockham a következő kérdésre keresi a választ:A világi hatalom közvetlenül Istentől ered-e vagy sem?,A pápa joga-e, hogy a világi igazságszolgáltatást a császárra és a többi fejedelemre ruházza?,A választófejedelmek útján történő megválasztás teljhatalmat biztosít-e a német királynak?,Milyen jogokat szerez meg az egyház a püspök azon joga révén, hogy felkenhetik a királyokat?,Érvényes-e a koronázási ceremónia, ha nem a törvényes érsek végzi?,A választófejedelmek útján történt megválasztás biztosítja a császári címet a királynak?.
Egy másik politikai értekezése azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a fejedelem megszerezheti-e az egyházi javakat a pápa hozzájárulása nélkül; ez az írás igyekszik igazolniIII. Edward azon lépését, hogy afranciák elleni háború érdekében megadóztatta aklérust.
Ugyancsak politikai értekezésben, aTanácskozás egy házassági ügyről címűben, azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a császárnak joga van-e feleségül venni az unokahúgát.
Ockham azzal, hogy hangsúlyozta: az emberi megismerés tanulmányozása lehetséges a metafizikától és a teológiától függetlenül is, sokban bátorította a tudományos kutatást. Állítása szerint azaugusztiniánusok tévedtek abban, hogy azt feltételezték, hogy a dolgokat nem lehet megérteni, az emberek pedig képtelenek a megértésre, majd a Végtelenből merítve az igazságot, azt állították, hogy így már lehetséges a megismerés. Ockhamot tanítása olyan gondolkodókat bátorított fel a skolasztikával való szembefordulásra és tudományos kutatásra, mintNikolausz Kopernikusz elődjének számítóOresmei Miklós (megh. 1382), aki a bolygóelmélettel foglalkozott.
