VilniusLitvánia délkeleti sarkában aVilnia és aNeris folyó találkozásánál fekszik, mindössze 40 km-re abelorusz határtól. A város a nevét a feltételezések alapján a rajta átvezető folyó után kapta. Vilnius közel helyezkedik elEurópa földrajzi középpontjának egyik lehetséges értelmezéséhez.
A város az országon belüli nem középponti elhelyezkedése az országhatárok évszázadokon keresztül való változására vezethető vissza. Vilnius aLitván Nagyfejedelemség korában nemcsak a kulturális és gazdasági központ volt, hanem egyúttal az ország közepéhez közel is helyezkedett el.
Vilnius 312 kilométerre fekszik el az ország legfontosabb kikötőjétől,Klaipėdától, és autópálya köti össze a fontosabb városokkal, a 102 kilométerre fekvőKaunasszal, a 214 kilométerre fekvőŠiauliaijel, valamint a 135 kilométerre levőPanevėžysszel.
Vilnius közigazgatási területe majd' 400 négyzetkilométer, amelynek valamivel több mint 20%-a beépített.
Vilnius klímája átmenetet mutat a kontinentális és az óceáni éghajlat között. Az évi középhőmérséklet +6,1 °C, a leghidegebb hónap január −4,9 °C fokos középhőmérséklettel, míg a legmelegebb július +17 °C-kal. Az évi átlagos csapadékmennyiség 661 mm.
A városban a nyarak melegek, gyakran 30 °C feletti napközbeni hőmérséklettel, ellenpontozva a téli hidegeket, amikor a hőmérséklet −25 °C-ra is süllyedhet. Ennek következtében a város folyói és tavai gyakran befagynak, lehetőséget teremtve a lékhalászatra.
2001-es adatok szerint a város lakosságának 57,8%-alitván, 18,7%-alengyel, 14%-aorosz, 4%-afehérorosz, 1,3%-a ukrán, 0,5%-a zsidó, a fennmaradó 3,7% egyéb nemzetiségű.
Vilnius a kétvilágháború közöttLengyelországhoz tartozott, annak egyik legfontosabb városa volt, annak ellenére, hogy Litvánia nemzeti szentélyének tartotta és magának követelte. Lakosságának etnikai megoszlása a háború előtt a városban: 65% volt a lengyelek aránya, 28%-a zsidóké, további 5% az oroszoké és a fehéroroszoké, és mindössze a népesség 1-2%-a volt litván. A világháború után a lengyelek jelentős részét kitelepítették.
Az első világháború előtti orosz megszállás alatt (1909) a város etnikai megoszlása a következő volt: 37,8% lengyel, 36,8% zsidó, 20,7% orosz, és mindössze 1,2% litván. Az I. világháború után a határváltozások következtében sok orosz hagyta el a várost, helyüket lengyel betelepülők foglalták el.
A Vilnusi Egyetem épülettömbje, háttérben a Szent János-templomA Berdhardiner templom.
A mai város területén már akőkorban is emberi település volt, amit számtalan lelet bizonyít, többek között a várhegyen feltárt ásatások. A település lakóinak nemzetisége folyamatosan változott, a kezdetben balti település később szláv, germán, és zsidó nyomokat is magán viselt. Számos történész azonosítja a várost,Vorutával, a legendás fővárossal, aholMindaugast 1253-ban Litvánia királyává koronázták. Az első írott feljegyzés a város létezéséről1323-ból származik, ami megemlíti, hogyGediminas, Litvánia nagyfejedelme Vilniusban, Litvánia fővárosában egy favárat épített egy dombon.
Egy legenda szerint egy fárasztó vadászat után Gediminas álmot látott, amelyben egy farkas üvöltött egy domb tetején. Amikor álmának jelentése felől érdeklődöttkrivis-étől (sámánjától), Lideikától, ő azt mondta, építenie kell egy várat egy domb tetején, amelyet három folyó, aNeris, a Vilnis és aVingria vesz körül, és építenie kell egy várost a domb körül, hogy a város híre farkasüvöltésszerűen terjedjen az egész világban.
A város neve Európa-szerte 1325-ben lett ismert, mikor Gediminas levelet küldött aHanza-városok német és zsidó polgáraihoz és iparosaihoz, Vilniusba invitálva őket. A város lakói kezdetben litvánok voltak, az iparosoknak, kereskedőknek köszönhetően azonban hamarosan számos más nemzetiség is megtelepedett.
Alengyel–litván államközösség1569-ben megszüntette a városfővárosi rangját. Alublini uniót követően megindult a városban a lengyelesítés, alitván nyelv és kultúra visszaszorítása. Ebben a korban csak Vilnius vallási jelentősége volt változatlan. A18. században Vilniusban 18kolostor és 40templom működött. 1769-ben megalapították aRasos temetőt, ami Vilnius ma is létező legrégebbi temetője. 1579-ben itt hunyt elBekes Gáspár erdélyi politikus és hadvezér, akit a róla elnevezett hegyen, aBekes-halmon temettek el. Ugyanebben az évbenBáthory István megalapította aVilniusi Egyetemet, ami a térség legfontosabb oktatási központjává vált. A politikai, gazdasági, kulturális élet pezsgő volt a városban. A gyors fejlődés mellett a város nyitott volt bevándorlókra is, új zsidó, ortodox és német közösségek telepedtek le.
1655-ben az orosz–lengyel háborúban (1654–1667) Vilnius orosz megszállás alatt volt pár évig, a várost felgyújtották, a lakosságot lemészárolták. A város fejlődése hosszú évekre megállt.
1795-benLengyelország harmadik felosztásakor Vilnius azOrosz Birodalom részévé vált és aVilnai kormányzóság központja lett. Az orosz megszállás alatt a városfalakat lerombolták, és 1805-re mindössze aHajnal-kapu(Aušros vartai) maradt fenn mementónak.1811-benSzentpétervár ésMoszkva után azOrosz Birodalom harmadik legnagyobb városa, 20 000 lakosával az egyik legnagyobb észak-európai város.1812-benI. Napóleon seregei két alkalommal is átvonultak a városon, súlyos károkat okozva. Az orosz fennhatóság elleni, 1830–31. évinovemberi felkelést követően Oroszország a városban történő további fejlesztéseket megállította, az egyetemet bezáratta. Az 1863. évijanuári felkelést brutálisan leverték, folyamatosak voltak a kivégzések. A felkelés után a városban az összes, a szabadságért küzdő egyesület megszűnt, a lengyel, litván és belarusz nyelv használatát betiltották. A városban ekkor a litvánok csak igen kis közösséggel voltak jelen, a lakosok túlnyomó hányada lengyel, orosz vagy zsidó volt.
A 19. század második felében és a 20. század első éveiben Vilnius az egyik központja volt a zsidó, lengyel, litván és belarusz nemzeti mozgalmaknak. A városban a zsidó kultúra és népesség meghatározó volt, egyes zsidó vezetőkben felmerült egy új zsidó állam megalapítása, melynek Vilnius lenne a központja. A nemzeti mozgalmaknak jó táptalaj volt, hogy a régióban Vilnius volt az egyik legtoleránsabb, legszabadabb gondolkodású város azokban az időkben. Számtalan lengyel, és belarusz költő és író dolgozott és publikált Vilniusban. Vilnius volt aNasa Nyiva, az első cirill betűs, belarusz nyelvű újság kiadásának a helyszíne is.
Vilnius a 20. század elején
Vilnius lett a legfontosabb színhelye a litván nemzeti mozgalmaknak is, mely az 1905. december 4–5-én, a mai Zeneakadémián tartott Vilniusi Szejm tanácsában csúcsosodott ki, több mint 2000 delegálttal Litvánia minden részéről. Felmerült az igény egy autonóm litván állam létrehozására az Orosz Birodalmon belül, melynek a parlamentje (Seimas) Vilniusban lenne.
Az orosz uralomnak1915 szeptemberében a német seregek vetettek véget.1916-ban a lengyel államiság helyreállítását követőenLengyelország azonnal bejelentette igényét Vilniusra és környékére, mint lengyel területre. A litván parlament1918.február 16-án kinyilvánította Litvánia függetlenségét, megnevezve Vilniust, mint a független Litvánia fővárosát. Ezeknek az igényeknek de facto nem volt nagy jelentőségük mivel Vilnius ez idő tájt német megszállás alatt volt. 1919. január 1-jén a németek kivonultak a városból, átadva a fennhatóságot a helyi lengyel közösségnek, a litván adminisztráció kérelmét figyelmen kívül hagyva. Mindössze két nappal később, január 3-án aVörös Hadsereg megtámadta és elfoglalta Vilniust, mely ezzel a rövid életűLitván–Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság székhelye lett. Az elkövetkező 4 hónapban a várost a bolsevikok irányították, míg alengyel–szovjet háború részeként a lengyel reguláris seregek vissza nem foglalták a várost. Egy évvel később, 1920. július 14-én a város ismét szovjet kézre került.
Avarsói csata után nem sokkal, a visszavonuló Vörös Hadsereg átadta a várost Litvániának, összhangban a július 12-én megkötött orosz–litván békeszerződéssel. A békeszerződés kinyilvánította, hogy az egykori Litván Nagyfejedelemség jelentős része Litvánia fennhatósága alá kerül, Vilniust is beleértve. Az ezután következőlengyel–litván összecsapásokban, nemzetközi diplomáciai tanácskozásokon a tét elsősorban Vilnius odaítélése volt, amelyet mindkét ország szeretett volna magáénak tudni. A felek az 1920. október 7-én megkötöttsuwalki egyezményben rögzítették, hogy a tárgyalások alapjául az ideiglenes demarkációs vonalat, aFoch-vonalat veszik alapul, ami Vilniust a lengyeleknek ítélte, etnikai alapon. Ebből a korból származik a "Vilnius nélkül nincs béke" mondás.
A háború előtti lengyel tartományi hivatal épülete
Két nappal később a lengyel hadseregLucjan Żeligowski tábornok vezetésével megszegte a békét, és hadüzenet nélkül elfoglalta Vilniust. A város és környékeKözép-Litvánia néven bábállammá alakult Żeligowski vezetésével; a főváros Vilnius lett. A helyzetet megoldani kívánó nemzetközi tárgyalások nem vezettek eredményre. Az országban 1922. január 8-án választásokat tartottak, melyen a lakosság 63,9%-a vett részt. A lengyelek melletti kisebbségek jelentős része bojkottálta az eseményt, a belaruszok 41, a zsidók 15,3, míg a litvánok mindössze 8,2%-a adta le voksát. 1922. február 20-án, a választások után megalakult parlament döntött a Lengyelországgal való egyesülésről, majd az egész területet megszállta Lengyelország, és Vilniust aWilnói vajdaság székhelyévé tették. Ennek ellenére a litván alkotmány értelmében Litvánia fővárosa továbbra is a lengyel kézen lévő Vilnius maradt,Kaunas az ideiglenes főváros címet viselte, Lengyelország és Litvánia pedig 1938-ig de facto háborúban maradt. Litvánia megszakította az összes diplomáciai kapcsolatát Lengyelországgal, a határokat lezárta, a várost pedig történelmi jogaira hivatkozva magának követelte.
Az etnikai összetételt tekintve ez a követelés visszás volt némileg, hisz a litvánok Vilniusban a két világháború között csak marginális kisebbséget alkottak, a lakosság alig 1%-át tették ki, szemben a zsidók 28%-ával, valamint a folyamatosan betelepülő lengyelek 1939-re elért 65%-os részarányával.
A geopolitikai helyzete ellenére a város virágzott ebben a korszakban, sorra nyíltak az új gyárak, épültek az új házak és templomok. A legtöbb fejlesztés a Mickiewicz utcán történt, a maiGediminas sugárúton, ahol a Jabłkowski testvérek kialakították új áruházukat, liftekkel és automata ajtókkal. Új rádiótorony épült 1927-ben, épületeiben dolgozott a Nobel-díjasCzesław Miłosz is. Újranyílt az egyetem, Báthory István Egyetem néven, ahol az oktatás nyelve a lengyel volt. 1931-re a városnak 196 000 lakosa volt, mellyel Lengyelország hatodik legnagyobb városának számított. A város egyik központja volt a lengyel kulturális és tudományos életnek, gazdaságilag azonban a régió városon kívüli része megtartotta hátrányát.
Emléktábla a Hajnal Kapunál található ház homlokzatán az 1956-os szimpátiatüntetések emlékére
Vilnius ekkor a jiddis nem hivatalos fővárosa volt. A Zsidó Múzeum 1919-ben nyílt meg, 1924-ben pedig megalakult aYIVO, a Jiddis Tudományos Intézet. Számtalan zsidó színház, újság, magazin, múzeum és iskola alakult amásodik világháború előtti években.
AMolotov–Ribbentrop-paktum értelmébenLengyelország német megszállását követően Vilnius szovjet érdekövezetbe került. AVörös Hadsereg1939.szeptember 17-én foglalta el a várost, majd1939.szeptember 28-án átadta aLitván Köztársaságnak.1940.június 15-én foglalta el ismét a Vörös hadsereg Litvániát és Vilniust is. Egy évre rá aSzovjetunió megtámadásának 3. napján, június 22-én bevonult a városba aWehrmacht. A Vörös Hadsereg1944.július 13-án foglalta vissza a németektől Vilniust. A város ezt követően Litvánia újbóli függetlenné válásáig1991.január 13-áig aLitván Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa. A városban az1956-os magyar forradalom és szabadságharc melletti szimpátiatüntetések zajlottak, ezek emlékére2006-ban avattak a városban emléktáblát. A második világháború előtt mintegy 220 ezer zsidó élt Litvániában. Fővárosát, Vilniust a gazdag zsidó kulturális élet miatt "Észak Jeruzsálemének" hívták. A német megszállás (1941–44) alatt a nácik és a velük együttműködő helyiek a litvániai zsidók 95 százalékát kiirtották. A 3,5 milliós balti országban ma csupán ötezer zsidó él.[2]
Vilnius 21 kerületre (litvánul:seniūnija) oszlik, melyek a litván közigazgatás legalacsonyabb egységeit képezik. Vilnius kerületeinek közigazgatási szerepe megegyezik az ország bármely másik, hasonló közigazgatási szinten levő egységével.A térképen látható számozásnak megfelelően a 21 kerület a következő:
Vilnius aLitván Tudományos Akadémia székhelye. A városban 7 főiskolát, egyetemet találunk, ezek között a legismertebb aVilniusi Egyetem. A Vilniusi Egyetem 11 fakultásán közel 20 000 hallgató tanul.
Nevezetes a város Zeneakadémiája, és Képzőművészeti Akadémiája is. Vilniusban a Litván Nemzeti Operaház és a Nemzeti Filharmónia épülete mellett további 9 színház teszi változatossá a kulturális életet. Vilnius a központja a litván televíziózásnak és a litván filmgyártásnak is.
Vilnius gazdasági életének első virágkora a16. században volt. Ekkor a város kedvező földrajzi helyzetéből kifolyólag azOroszország ésEurópa közötti kereskedelem nagyon fontos állomása volt. A 16. század elején működtek a városban különbözőcéhek (aranyműves, szabó stb.) papírmalma üveghutája is volt a városnak. A lublini uniót követően nem csak a város politikai, hanem gazdasági jelentősége is visszaesett.
Lengyelország harmadik felosztását követően a város ismét fellendült 1811-ben azOrosz Birodalom 3. legnagyobb lélekszámú városa. De anapóleoni háborúk újra visszaesést hoztak a város gazdasági életében.
Azelső világháborút követően VilniusLengyelország határvidékére került, gazdasága visszaesett. Aszovjet időben ismét fejlődésnek indult a város és Litvánia függetlenné válásakor sem tört meg ez a fejlődés. Napjainkban VilniusLitvániafővárosa, és mint ilyen fontos közigazgatási, gazdasági központ. A városba olyan multinacionális vállalatok települtek, mint aCoca-Cola Company, Shell vagy a Motorola. Miközben a hagyományos könnyűipari üzemei is megmaradtak.
Vilnius ezenkívül fontos vasúti csomópont is. A Szentpétervárt Varsóval összekötő vasútvonal itt keresztezi aMoszkvátKalinyingráddal összekötő vasútvonalat. Az utóbbi vasútvonal a fehérorosz határ és Kalinyingrád közöttkorridorvasútként működik.
AVilniusi nemzetközi repülőtér szolgálja ki a Litvániába érkező, vagy onnan induló nemzetközi járatok többségét. A városon keresztül folyó Nerisen nincs rendszeres hajóforgalom.
Vilnius tömegközlekedési rendszere más kelet-európai fővárosokhoz hasonlóan jól kiépített, több mint 60 busz-, illetve 19 trolibuszvonal szolgálja ki az utasokat. A város trolibuszhálózata a legnagyobbak közé tartozik Európában. A mintegy 250 buszból és 260 troliból álló járműflotta napi félmillió utast szállít. Az első menetrend szerinti buszjárat 1926-ban indult, míg az első trolibuszvonalat 1956-ban adták át.
A tömegközlekedési flotta gerincét az új, alacsony padlós Volvo és Mercedes-Benz buszok alkotják, kiegészülveSolaris trolibuszokkal.
A tömegközlekedési eszközökön a nyugdíjasokon, diákokon túl kedvezményes jegyvásárlási lehetőségben részesülnek többek között például az 1945–90 között szovjetellenes tevékenységet folytatók, vagy az 1991-es litvániai felkelésben résztvevők és rokonaik.
A városi tömegközlekedési társaságon túl számos magán busztársaság is szolgáltatást nyújt a városban, kiegészülve mintegy 400iránytaxival.
A városban egyre inkább kialakuló forgalmi torlódások, s emiatt a menetidő megnövekedése miatt felmerült a városban a kötöttpályás közlekedés kialakítása is, a két tervezett, egymást érintő vonal kialakítása 2015 körül várható.
A Vilniusi Egyetem építészeti együttese ennek épületei közül ki kell emelni:
17. században kialakított impozáns árkádokkal körülvett Nagy udvart
ANagy udvart és aSarbievius udvart összekötő részben az egyetem alapítóit (közöttükBáthory István királyt) ábrázoló 17. századi freskókat
A közel 5 millió kötetet őrző 435 éves egyetemi könyvtárat
Az 1426-ban épült és 1737-ben barokk stílusban átépített egyetemi (Szent János) templomot
A Szent János templom 68 m magas harangtornyát
A Katedrális tér
Szent Stanislaus Katedrális, jelen formájára 1801-ben építette át Laurynas Stouka-Gucevicius
az 57 m magas harangtorony
az alsóvár
A felsővár Gedeminas tornyával
Magyar szempontból érdemes megemlíteni a Három kereszt hegye mögött emelkedő másik jelentős kilátópontot, a Bekes hegyet. Ez a hegy nevét Bekes Gáspárról kapta, akiBáthory Istvánhadvezéreként került Vilniusba.Bekes Gáspár 1579-ben a közeliGrodno alatt esett el. A katolikus egyház – miután Bekesprotestáns volt – megtagadta eltemetését, ezértBáthory István személyesen jelölte ki a város felé emelkedő magaslatot sírhelyéül. Emlékére emlékmű is épült, ez1838-ban összedőlt. A romok között talált sisakot és koponyát, mint Bekes Gáspár ereklyéit a Vilniusi Történelmi Múzeumban őrzik.
Bakfark Bálint (Brassó, 1507(?) – Padova, 1576): erdélyi szász zeneszerző és lantművész, a reneszánsz hangszeres muzsika jeles képviselője. Litván özvegyasszonyt vett feleségül, akitől két gyermeke született. Kisebb megszakításokkal évekig Vilniusban éltek.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
