Avillámháború (nemzetközi kifejezéssé vált német névenBlitzkrieg) amásodik világháborúban anémetWehrmacht által aratott gyors győzelmek jellemzésére alkotott kifejezés. A „Blitzkrieg” kifejezés azután terjedt el széles körben, hogy aTime magazin 1939. szeptember 25-i számában[1] egy, alengyelországi hadjárattal foglalkozó angol nyelvű publikációban megjelent. A szó nem szerepelt a Wehrmacht hivatalos terminológiájában sem a háború előtt, sem közben. Nemhadtudományi, hanem újságírói, köznyelvi fogalom, kialakulásának mégis volt történelmi gyökere és tudományos elméleti háttere.[2]
A villámháború katonai elmélete a két világháború között alakult ki. Eszerint a gyors győzelem eléréséhez a háború kezdetén váratlan és nagy erejű csapásokat kell mérni az ellenségre, majd a sikert olyan gyorsan kifejleszteni, hogy az ellenségnek ne legyen ideje és lehetősége fegyveres erőinek és gazdasági erőforrásainak mozgósítására. Az elmélet sebezhető pontjai a repülőgépek és páncélosok hajtóanyag-szükséglete, valamint anagy mélységű csapások során a hadtáp utánszállítási nehézségei.[2]
Németország stratégiai adottságai a két világháború között sem javultak, tovább kutatták agyors győzelem elérésének lehetőségeit. Ezt végülGiulio Douhetnek a korlátlan légiháborúra valamintHeinz Guderiannak a páncélos háborúra vonatkozó elméletének egységes rendszerbe foglalásában találták meg. A keskeny sávban, tömegesen alkalmazott támadófegyverek túlnyomó fölénybe kerülhettek az ellenfelek decentralizált, szelektív légvédelmével és páncélelhárításával szemben. Az elmélet szerint a hadjáratokat mindössze néhány hétre tervezték, és a háború kimenetelét gyorsan el kívánták dönteni. Ehhez elengedhetetlenül fontosnak tartották az ellenséghadászati főerőinek gyors megsemmisítését, a hadászati vezetés megbontását, továbbá a tartalékok mozgósításának és a haditermelés beindításának megakadályozását. A korábbi gyakorlattól eltérően a háborút nemahadműveleti szinten, hanem a hadászati főerők egyidejű támadásával kezdték meg, esélyt sem adva a határokon kordonszerűen elhelyezkedő fedező hadseregeknek a támadás elhárítására, illetve a második lépcsők felvonultatására. A német támadóékek, áttörve ahatárt biztosító hadseregek gyenge védelmét, mélyen előrenyomulva, rendszerint még menetből verték szét a felfejlődni kívánó második lépcsőket.[2]
Amásodik világháború idejére a németek tehát felmérték az első világháborús tervek bukásának hadászati okait, és módosítottak kiképzési rendszerükön is, hogy a tervezettől eltérő körülmények esetén is képesek legyenek sikerre vinni a hadműveletet. Afranciaországi hadjárat során nagy szerepet szántak a villámháborús taktikának, ami az ekkor már a 40 km/h-t elérő sebességű harckocsikon alapult. A huszonhat évvel korábbi tapasztalatokat kamatoztatták, taktikájuk legfőbb célja az lett, hogy az ellenségnek semmiképpen sem szabad időt hagyni statikus védelem kiépítésére, állandóan mozgásban tartva, űzve kell szétforgácsolni erőit, illetve bekeríteni az erősen védett állásokat (tapasztalatok bizonyítják, hogy a védekező harcok lelkileg sokkal megterhelőbbek a támadóknál, és az állandó menekülés-állásfoglalás-bekerítés-kitörés-menekülés gyorsan aláássa a legénység morálját). A német taktika a páncélos ékek gyors előretörésén, illetve a különféle egységek és fegyvernemek (gyalogság, harckocsizók, repülők) együttműködésén alapult. Paradox módon a francia hadvezetés éppen ellenkező következtetést vont le az első világháborús tapasztalatokból, és a passzív védekezésben, statikus harcállásokban látta a hatásos védelem eszközét.Erődrendszerüket a németek megkerülték, és a tétova francia hadvezetés, a gyors harckocsik és a jól szervezett német utánpótlás miatt Franciaország 6 hét alatt vereséget szenvedett.
Német harckocsik és gépesített gyalogság előretörése Ukrajnában 1942 júniusában
A németeknek ez a módszere tehát a háború első két évében jól bevált, a villámháború azonban aSzovjetunió elleni háború során nem működött, elsősorban azért, mert figyelmen kívül hagyták az időnek és a térnek a hadviselésre gyakorolt hatását.[2]
A Szovjetunió elleni,1941 júniusában indítotttámadás során is a gyors lerohanás eszközével akartak élni, de számításaikat keresztülhúzták az Európában nem tapasztalt távolságok, a rossz közutak és az ezzel kapcsolatos problémák: nehezített utánpótlás,kommunikáció,közlekedés és az addig nem tapasztaltpartizántevékenység is. Ahogy hátráltak is oroszok, utánpótlásuk egyre rövidebb, a németeké egyre hosszabb utat tett meg a csapatokig. A logisztikai problémákat tovább nehezítette a korán beköszöntő tél, ugyanis a német hadsereg téli felszerelése elégtelen volt.1941 decemberére, öt hónap előretörés után a németek márMoszkva alatt álltak, de a keletről átcsoportosított szovjet haderők visszavetették őket. A következő év tavaszán a keleti front déli szakaszán, aDon és aVolga, illetve aKaukázus felé támadtak a német csapatok, ám Sztálingrádnál hosszas városi harc kezdődött, majd asztálingrádi csata a 6. hadsereg felmorzsolódásával végződött.
.jpg)
