Ez a lap egy ellenőrzött változata
Atabula rasa,latinultiszta tábla, ami a „tiszta lappal történő indulást” jelenti.Ismeretelméleti fogalomként azempirista gondolkodók használják, mikor azt szeretnék szemléltetni, hogy az ember elméje születésekor nem tartalmaz semmiféle veleszületett ideát (tudást). Minden ismeretünk akörnyezetünkből,nevelésből és tanulásból származik.
A tabula rasa egy ismeretelméleti tézis, mely szerint az egyén nem rendelkezik veleszületett szellemi tartalommal, minden tudást a tapasztalatok és azészlelés segítségével szerez meg. A tabula rasa képviselői szerint a személyiség, a társadalmi, illetve érzelmi "viselkedés", és azintelligencia teljes mértékben a születés után alakul ki. Alatin kifejezéstangolul "üres palatábla"-ként ismerhetjük (ez arra utal, amikor krétával üres lapra vagy lemezre írtak). Arómai feljegyzésekből az derül ki, hogy ők viasz táblákat használtak feljegyzéseikhez, majd ezt melegítve kapták meg újra a sima felületet, vagyis a tabula rasa-t.
Az első ismert feljegyzés, amiben a tabula rasa szerepel,Arisztotelésztől származik. ADe Anima című könyvében ír az üres "tábláról", amely valószínűleg az elsőpszichológiai tankönyv a nyugati írások közül (III. könyv, 4. fejezet). Ezt a gondolatot az antik Görögországban asztoikus iskola fejlesztette tovább. Mindazonáltal az elme "üres táblaként" való értelmezése több, mint ezer éven keresztül nagyrészt észrevétlen maradt.
Ezután az elmélettel a11. században aziszlámfilozófus,Ibn Sina foglalkozott (a nyugati világban a neve "Avicenna"-ként ismert). Úgy gondolta, hogy az emberi intelligencia születéskor leginkább üres laphoz hasonló, és csak a lehetőség van jelen, hogy a tanuláson keresztül az egyén ismereteket szerezzen; a tudás a világ megismerése során bővül. Továbbá amellett érvelt, hogy az elme tartalmazza a lehetőséget a fejlődésre, ami az ismeretek megszerzésekor tudatosul is bennünk.[1]
A12. században az andalúz-iszlám filozófus és íróIbn Tufail (nyugaton "Abubacer" vagy "Ebn Tophail" néven ismert) egyfilozófiai kérdéseket is felvetőregényben demonstrálta véleményét. A "Hayy ibn Yaqzan" egy lakatlan szigeten élő gyermek elméjének fejlődését mutatja be, aki a civilizációtól teljesen el van szigetelve. A mű latin fordítását 1671-ben adta ki Edward Pococke"Philosophus Autodidactus" címmel, melynek hatása érződikJohn LockeAn Essay Concerning Human Understanding[2] című művén.
A13. századbanAquinói Szent Tamás helyezte előtérbe az "arisztotelészi-avicennai" gondolatot akeresztények körében. Ez az elképzelés éles ellentéte a korábbanPlatón által megfogalmazottaknak, mely szerint a „lényeg” már az élet előtt létezik az ideák világában, ahonnan elküldik azt aFöldre, és egytestet kapcsolnak hozzá (lásd: PlatónPhaidón ésSzókratész védőbeszéde című műveit). A szintén13. századiSzent Bonaventura Szent Tamás szellemi ellenfele volt, igyekezett minél erősebb érveket felhozni a platoni elképzelés mellett.
Avicenna, Ibn Tufail és Szent Tamás írásai után a tabula rasa elmélete századokon keresztül nemigen fejlődött. Valójában a teóriával kapcsolatos modern elképzeléseketJohn Locke-nak tulajdonítják, aki ezt az„An Essay Concerning Human Understandingben” című művében fejtette ki a17. században. Locke filozófiája szerint a tabula rasa azt jelenti, hogy az emberi elme a születéskor „üres palatáblához” hasonló, majd a szerzett tapasztalatok lesznek azok, amik kialakítják a személyiséget. Az elképzelés központi szerepet játszik azempirizmusban. Locke azt is hangsúlyozta, hogy az egyén rendelkezik azzal a szabadsággal, hogy alakítsa, formálja saját lelkét. Minden egyén szabadon meghatározhatja saját karakterét, de az alapvető helyét, személyazonosságát az emberi fajok között nem igazán.
A tabula rasaSigmund Freudpszichoanalízisében szintén szerepet játszik. Szerinte a családi dinamika nagyban hozzájárul a személyiség fejlődéséhez (lásd:Ödipusz-komplexus, stb.), illetve anevelés az, ami nagyrészt meghatározza az ember viselkedését, gondolkodását.
A tabula rasa fogalma a20. században lett népszerű a társadalomtudományokban. Azeugenika foglalkozott a témával többek között, ami a19. század végén, és a20. század elején volt kedvelt. Ők egyenesen bűntettnek,rasszista felhangúnak tartották a feltételezést, miszerint agének, (vagy egyszerűen a „vér”) a meghatározó. Az1970-es években néhány tudós azt állította, hogy a nemi identitás jellegzetességeiért inkább a társadalmi hatások a felelősek, semmint agenetika (lásd:John Money). A koncepció a mai napig érvényes (lásd:Anne Fausto-Sterling), bár erősen vitatott.
A tabula rasa elméletével persze nem mindenki ért egyet, ilyen példáulWilliam Golding, ő írta a „Lord of the Flies”, azaz„A legyek ura” című regényt. A műben az szerepel, hogy minden emberben jelen van születésétől kezdve valami gonosz.
Locke tabula rasa-elméletét gyakran vetik összeThomas Hobbes természetfilozófiájával. Golding-hoz hasonlóan Hobbes is ellentmond a tabula rasa elméletének, hiszen szerinte eredendően mindenki önző.
A tudósok felismerték, hogy azagykéreg egész működésében létezik egyfajta “előrehuzalozottság”, hiszen különböző egyének bizonyosingerekre ugyanolyan módon reagálnakneveléstől, előzetes tapasztalatoktól függetlenül, ezeket természetes válaszoknak nevezik.[3] Az agy “előre programozott része” tanul, és finomítja annak képességét, hogy a feladatokat egyre jobban tudja elvégezni.[4] PéldáulSteven Pinker azt állítja, hogy míg az agy tulajdonképpen “be van programozva” a beszéltnyelv gyors megértésére és megtanulására, addig az olvasás és írás képességére nincs, tehát ezt az ember nem képes spontán megtanulni.
Az agy tabula rasa modelljével szemben fontos bizonyítékot tártak fel a viselkedésgenetikai vizsgálatok, - elsősorban aziker-tanulmányok - valamint a különböző genetikai háttérrel rendelkező, de azonos mostohaszülők által nevelt adoptált gyerekek vizsgálatai. Ezen vizsgálatok erős genetikai hatást sugallnak olyan személyiségjegyek esetében, mint például azIQ-szint, azalkoholizmus, vagy a nemi identitás.[5] A pszichológusok által használt öt nagy (Big Five) személyiségfaktor mindegyike szintén részbeni genetikai meghatározottságot mutat.[6] A legtöbb pszichológus manapság nemcsak abban ért egyet, hogy az öröklés és a környezet egyaránt fontos a személyiség kialakulásának folyamatában, de abban is, hogy e két tényező folyamatosan egymásra hatva vezérli a fejlődést.[7]
Általánosságban elmondható, hogy egy elméletről soha sem lehet biztosan eldönteni, hogy igaz-e vagy sem kizárólag az alapján, hogy megvizsgáljuk, milyen politikai vagy világnézeti hatásai vannak vagy lehetnek. (Lásd: erkölcsi tévedés). Mindazonáltal néhányakat vonzott, és voltak, akiket taszított az “üres palatábla” elmélete. Egyrészt vonzó lehetett sokaknak, hiszen ha azt feltételezzük, mindenki “tiszta lappal” születik, akkor nincsenek jelentős különbségek az emberek között, tehát arasszizmus vagy aszexizmus teljesen logikátlan. Másrészt az elmélet azt jelenti, nincsenek eredendően határai annak, hogy a társadalom milyenné formálja az ember lelkét, viselkedését. Az ezzel szemben álló nézet szerint azemberi természet már születéskor adott, a különbségek agenetikából fakadnak.
