Ez a lap egy ellenőrzött változata
 | Ez a szócikk a hangszerről szól. Hasonló címmel lásd még:tárogatógép. |
| Tárogató | |
 | |
| Más nyelveken | |
| román:taragot, torogoata | |
| Besorolás | |
| aerofon →fúvós → egyszerűnádnyelves fafúvós | |
| Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 422.212 |
| Csőhossz | 74 cm |
| Hangolás | b |
| Rokon hangszerek | töröksíp,zurna,schalmei,oboa,klarinét,szaxofon |
| Hangszerjátékos | tárogatós |
 AWikimédia Commons tartalmazTárogató témájú médiaállományokat. | |
Tárogató néven két különböző magyar vonatkozásúnádnyelvesfúvós hangszer ismeretes. A 17–18. században egy kettős nádnyelves hangszert, atöröksípot hívták így, majd a19. század végétől egy új, egynyelvűnádsíppal működő,kónikus furatú hangszer neve lett.
A tárogató történeti változata, a töröksíp legnépszerűbb aRákóczi-szabadságharc idején volt, amikor hadi sípként is funkcionált és a szórakoztatást is szolgálta. Az újkori, modern tárogató megalkotása e hangszer történelmi emlékezetének felelevenítését célozta, de előképével nem mutat közelebbi hangszertani rokonságot. A történeti tárogatótól való megkülönböztetésül a modern tárogatót feltalálója neve utánSchunda-tárogatónak is hívják.[1] Ez utóbbi az a hangszer, ami a20. század során a falusi nép körében népi hangszerként elterjedt, amely általában tárogató néven ismert.[2] Nemcsak amagyarok, deerdélyirománok,délszlávok is népi hangszerükként tartják számon.
2014-ben a „tárogató népzenei hangszert”Hungarikummá minősítette a Hungarikum Bizottság.[3]
 | Bővebben:Töröksíp |
A 17–18. századi töröksíp, melyet gyakrantárogatónak,tárogató sípnak neveztek, a kettős nádnyelves hangszereknek a korabeli nyugatischalmeiektől eltérő típusát képviselte, aperzsa–arab–törökzurna egy változata volt. Ennek megkülönböztető jegyei a felső részen hengeres vagy közel hengeres furat, a széles, lyuggatott tölcsér, az ajaktámasz, a hangszer furatába felülről benyúló elforgatható favilla, a nyugati oboaféléktől eltérő nádfúvóka.[4]
A zeneszerszám atörökök révén jött divatba, erre utalhat atöröksíp hangszernév is.
Erős, átható hangját kihasználva az asztali, szórakoztató zenélés mellett ünnepi felvonulásokon, lakodalmi és temetési menetekben fújták, de legnevezetesebb szerepét akuruc táborok hadi jeladó hangszereként játszotta.[5] A 18. század végére elsősorban reprezentáló, ceremoniális, ünnepi használata maradt fenn, ekkortól a hangszer megszólaltatása már egyre inkább tudatosan archaizáló, hazafias jelentéseket hordozott. Kultusza, részben népi tradícióval elegyedve, szórványosan még a 19. században is életben maradt.[6]
A ma tárogatóként ismert hangszer létrejöttének első számú szorgalmazója grófFáy István volt. AVasárnapi Ujság 1859. október 16-i számábanFelszólítás Magyarország cigánybandáihoz címmel írt cikkében arra biztatta a zenészeket, hogy kutassák fel, vegyék használatba az addigra már jobbára elfeledetttöröksíp-tárogatót.
Az első közületek, ki a fúvást e hangszeren tökélyre viszi, bizonyosan nagyobb szeretetet fog e hazában nyerni, mint minden hegedülésével. Tanuljátok meg, és lépjetek majd fel, és mutassátok be a magyarnak régi kedves hangszerét és egyik drága, de elfelejtett örökségét.
A cigányzenészek nemigen reagáltak a felhívásra, a régi tárogató a maga behatárolt hangkészletével, harsogó, átható hangszínével nehezen lett volna beilleszthető a 19. század zenei, zenekari gyakorlatába. Ugyanakkor 1861-ben Sűck (Szűk) Mátyás, aNemzeti Színház oboistája egy bizonyos Scipsky nevű budai hangszerkészítővel együttműködve megpróbálkozott a hangszer rekonstrukciójával, a kor igényeihez való idomításával. Az eredmény – egy kónikus furatú, oboaszerű hangszer két oktáv hangterjedelemmel – nem aratott átütő sikert.[8]
Később acimbalom megújítójaként már hírnevet szerzettSchunda Vencel József budapesti hangszerkészítő folytatta a kísérletezést. Kezdetben ő isoboára,angolkürtre emlékeztető megoldásokkal próbálkozott, majd 1894 és 1896 között egy 65–70 cm hosszú, öblös, kónikus furatú,paliszanderfából készült hangszertestre aklarinétfúvókáját és a korabeli német rendszerűoboa billentyűzetét illesztette. Az új találmány konstrukciójában – építési anyagától eltekintve – nagyon közel állt a korszak egy másik hangszerújdonságához, a szoprán-szaxofonhoz.[4]
Ugyanekkor, az 1890-es évekbenStowasser János a francia szaxofon német rendszerű hangszerrel való helyettesítésével kísérletezett, ami a Schunda hangszeréhez sokban hasonlító eredményhez vezetett. Stowasser aszabadalmi bejelentést hangszerére „javított tárogató” néven 1897. szeptember 15-én adta be, Schunda a sajátjára csak szeptember 17-én, így ő már csak Stowasser hangszerének módosítását kérhette. Schunda szerint ellopták az ötletét, a két mester között nagy háborúság kezdődött azon, ki találta fel a reform-tárogatót.[9] A modern tárogató ezzel együtt Schunda nevével forrt össze,Schunda-tárogatónak is nevezik; a zenészek között legnépszerűbb, a mai hangszerkészítők által legtöbbet másolt típusok azonban a Stowasser-hangszerek.[4] Schunda C, B és A hangolásban, Stowasser összesen hétféle méretben kínált tárogatókat, de messze legelterjedtebb ezek közül máig a B hangolású.
Az eredeti,kuruc kori tárogató rekonstrukciója ürügyén végül is egy új, „hibrid” hangszer jött létre, amit sokan már születése pillanatában sem fogadtak el a kuruc kort hitelesen képviselő hangszernek, de amillennium 1896-os ünnepségei közepette a hazafias lelkesedés elnyomta ezeket a kritikus hangokat.[8] ANemzeti Zenedében hamarosan tárogató szak indult, az első tárogatóiskolátKáldy Gyula írta.[4]
Schunda aRichard WagnerTrisztán és Izoldájában felcsendülő „Alte Weise”-hez alt tárogatót épített, melynek furata szűkebb, a hangja ennek következtében kevésbé öblös, kevésbé átható lett. Ez bizonyos áttörést hozott a tárogatónak a műzenében, mert a „Lustige Weise”-tRichter János karmester javaslatára a világ több operaházában is B-tárogatón játszották el.Bartók ésKodály zenei munkásságában ennek ellenére a Schunda-tárogató semmilyen szerepet nem kapott, Kodály egy helyütt a hangszínét – cseppet sem hízelgően – csokoládénak nevezi.[9]
A Schunda-tárogató Magyarországon elsősorban a 20. század első felében volt népszerű, aRákosi-korszakban gyakorlatilag tiltott, aKádár-korszakban tűrt hangszer volt a hozzá tapadó, nemkívánatosnak tekintett nacionalista,irredenta képzetek miatt.
A tárogatót hangszeres együttesben ritkán, inkább szólóhangszerként használják. Falusi, városi amatőrök között népszerű, de cigányzenészklarinétosok is gyakran előveszik, hogy a banda kíséretével előadják néhány számból álló „kuruc” műsorukat.
A tárogatón Magyarországon leginkább a 19–20. század fordulójának magyar népies dalait játsszák, ezek közül is elsősorban a lassú, kötetlen ritmusú dallamokat. Különösen kedveltek az újabb keletű, édes-bús kurucromantikával teli nóták, mint aKrasznahorka büszke vára (Gróf Andrássy Gyuláné szerzeménye, 1910.),Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába (Dankó Pista), vagy aNagymajtényi síkon letörött a zászló (Bathó János). A repertoár valódi kuruc dalai aTe vagy a legény, Tyukodi pajtás és aCsínom Palkó.[2]
Burka Sándor volt az egyetlen magyar muzsikus, aki tárogatójával a Kádár-rendszer idején lemezeket készíthetett, játéka nagy hatással volt a magyar tárogatózenére. A hangszer nemcsak Magyarországon, magyarok között vált népszerűvé, de aBánság területén,Erdélyben,Vajdaságban is elterjedt,román ésszerb muzsikusok kezén is népi hangszer lett. A leghíresebb, nemzetközileg is elismert román tárogatós,taragot-játékosDumitru Fărcaş.[4]
Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap