ATáhiridák egyiráni származásúemírdinasztia tagjai voltak a9. században,821 és873 között. Uralmuk magterületeHorászán volt, de hozzá tartozott az összes kelet-iráni és közép-ázsiai tartomány is:Tabarisztán,Gorgán,Kúmisz,Szisztán ésTranszoxánia is. Befolyásuk alá tartozott a területeikről származó és innen ellátottbagdadi központi hadsereg (horászáni gárda) és rendfenntartó alakulatok (surta), ami jelentős hatalmat adott a kezükbe. A szisztáni eredetűSzaffáridák buktatták meg őket. Központjuk előszörMerv, későbbNisápur volt. Kulturális örökségük is igen jelentős: nevükhöz fűződik aperzsa nyelvű irodalom újjáélesztése.
Táhir ibn Huszajn, a dinasztiaalapító egy horászáni nagyúr volt, aki hathatós segítséget nyújtott aHárún ar-Rasíd rendelkezése értelmében keleti birodalomfelet igazgató, Mervben székelőal-Mamúnnak a bátyja,al-Amín kalifa ellenében. Bár 813-ban sikerült bevenni Bagdadot, és al-Mamún lett a kalifa, egészen819-ig jobbnak látta nem elhagyni Horászán területét. Ezt követően821-ben Táhirt, hű hívét hűsége fejében örökös horászáni helytartónak nevezte ki.
A pillanatnyilag hasznosnak tűnő rendelkezés hamarosan veszélyesnek bizonyult. Már maga Táhir függetlenítette magát a kalifátustól, ennek jeleként822-ben elhagyatta a kalifa nevét a pénteki szentbeszédből (hutba). Mivel azonban hamar meghalt, a kalifa hozzájárult, hogy fia,Talha örökölje tisztségét. Talha és fivére, az őt828-ban követőAbdalláh nagy szolgálatot tettek a birodalomnak különféle felkelések elleni harcaikkal – Abdalláh például oroszlánrészt vállalt atabarisztániMázjár elleni háborúskodásban, melynek eredményeképpen területeit sajátjához csatolhatta.
Ettől eltekintve a központi kormányzat tisztában volt a dinasztia veszélyes túlhatalmával, ezért elsősorban a hadsereg irányítását próbálták meg kivenni a Táhiridák kezéből. Ennek kapcsán jött létre az elsősorban törökökből álló, korábbi központi seregtől független, könnyűlovas rabszolgahaderő, amelynek tisztjei nemsokára hasonló, sőt maradandóbb veszélyforrássá váltak, mint maguk a Táhiridák voltak.
Abdalláh fia,Táhir (845–862) még egyben tudta tartani birodalmát, nem így az ő gyermeke,Muhammad (862–873). A zajdita síita felkelők864-ben elszakították Tabarisztánt,867-ben pedigSzisztán kormányzója, a Szaffárida dinasztia alapítója,Jaakúb ibn al-Lajsz lázadt fel, meghódítvaHerátot. Az utolsó táhirida emír hatalma mindinkább visszaszorult, végül873-ban Nisápur, a székhelye is Ibn Lajsz kezére került.
A fogságból876-ban szabadulva Muhammad Bagdadba került, ahol a bázis nélküli család még őrizte névleges hatalmát.879-ben a tartomány hivatalosan is a Jaakúbot követőAmr ibn al-Lajsz emírsége lett. Az új horászáni helytartó elérte, hogy a Muhammad kiessen az uralkodó kegyeiből, helyette egy nagybátyját, Ubajd Alláh ibn Abdalláhot juttatta magas pozícióba.
Amikor884-ben nyílt kenyértörésre került sor az udvar és a Szaffáridák között, Muhammad elnyerte Bagdad kormányzásának lehetőségét, sőt névlegesen Horászánét is. Ez utóbbit azonban sosem volt módja valóssá tenni. 890 körül bekövetkezett halálával a Táhiridák elvesztették korábbi befolyásuk utolsó maradékait is.
A transzoxániaiSzámánidák a Táhiridák fontos kereskedelmi utakat ellenőrző klienseiként emelkedtek fel, és később ők buktatták meg a Szaffáridákat.
A Táhiridák iráni udvara volt az immáriszlamizált perzsa kultúra újjáéledésének első központja. Apehlevit ekkor kezdték el előszörarab betűkkel átírni, és innen indult ki az arab kulturális dominancia elleniirodalmi mozgalom, az ún.suúbijja – igaz, a perzsa reneszánsz központja aSzámánidák transzoxániai birodalma volt.