A Szkíta Királyság feltételezett kiterjedése (Kr. e. 5-3. század)Szkíta aranyszarvas (i. e. 400–300 körül)A Kul Obahalomsírban találtelektrum edény (i. e. 4. század)Szkíta harcosok rajza a Kul Oba halomsírban talált edény alakjai nyománSzkíta fésű aSzoloha halomsírból (i. e. 4. század)
Aszkíták – régi magyar nevükön:szittyák –indoiráni nyelvet beszélő, nomád lovasnép voltak.„A görög szkíta és az asszírok által használt iškuza eredetileg egy, az iráni nyelvű törzs vagy törzsszövetség, esetleg egy vezető klán önelnevezése lehetett.”[1]
A késő antik kori és a kora középkori bizánci és nyugat-európai szerzők pusztán egyszerű gyűjtőnévként használták a Dontól a Duna torkolatáig terjedő sztyeppei és részben erdős sztyeppei régió területein élő vagy onnan származó,lovasíjász harcmodort alkalmazó, nomád életmódú, azonban etnikailag/származásilag és nyelvileg is teljesen különböző népességekre.[2]
Ez a cikk azokat az eredetileg is szkítának nevezett iráni nyelvű népcsoportokat tárgyalja, amelyek azi. e. 1. évezred elejétől, lovasnomád népekként a történelemben először uralták a kelet-európai sztyeppéket és akiktől a velük rokon, hasonló kultúrájú szarmaták vették át a főhatalmat a térségben azi. e. 3. század körül.
A középkori magyar nemesség körébenAnonymus nyomán élt egyfajta szittya/szkíta leszármazástudat. Valójában semmilyen adat nem utal arra, hogy a magyar uralkodó elitnek, vagy azetnogenezisben részt vevő népeknek lett volna bármilyen köze a szkítákhoz, még saját eredethagyományuk sem utal erre.[1] A szkíta származás hiedelmére épült magyarországi történelmi-politikai ideológiáról aszkítizmus szócikkben lehet olvasni.
A szkíta szövetség neve különböző népek hallása és ábécéje szerint lejegyezve:Išqigulu (urartui);Aškuza vagyIškuza (akkád);Aškuz (אשכנו: ’askūz), illetveSzküthai (Σκυθαι) vagySzkolotoi (Σκολοτοι) (görög);Scythae (latin).[3]
A szkíta népnév különböző formái azi. e. 8. század végén, azi. e. 7. század elején jelentek meg görög és közel-keleti írásos forrásokban. A görög szkíta és az asszírok által használtiškuza név eredetileg egy iráni nyelvű törzs vagy törzsszövetség, esetleg egy vezető klán önelnevezése lehetett.[1]
A magyarszkíta szó azógörög nyelvből ered (Σκυθης), illetve továbbá a szkíták által saját magukra alkalmazott (endonim) népnévből, „Skuδatā”, azazlövők vagynyilazók.[4][5][6][7] A szkíta nyelvben bekövetkezett /δ/ – /l/ hangváltás nyomán a szó új alakja „Skulatā” lett.[4][6] Ezt a görögök Skōlotoi (Σκωλοτοι), alakban jegyezték fel és ezHérodotosz szerint a királyi szkíták törzsének önelnevezése volt.[7]
Szemerényi Oszvald nyelvész, etimológus a görögösSzküthai kifejezésben a feltételezett elő-iráni*skuda, illetve indoeurópai*skeud,*skudo (lő, mozgat, hajt) tövet véli felismerni.[8] (A felsoroltak kimondva: szkuda, szkeud, szkudo.) Az asszír feliratokon rögzítettAškuza,Iškuza kifejezés kezdő magánhangzóját pedig járulékos hangnak tartja.
Genetikai kutatások arra mutatnak, hogy a szkíták és a velük rokon, később felemelkedőszarmaták a korabronzkoriJamnaja-kultúra hordozóinak leszármazottai lehetnek.[9] Lakóhelyük, temetkezési szokásaik alapján velük azonosítják akéső bronzkori, gerendavázas halomsírokat építőszrubnaja-kultúra(wd) (i. e. kb. 1900–800) népét is.[10]
A kelet-európai sztyeppéken avaskor elején,i. e. 1000 körül már megjelentek azagathürszök és akimmerek ugyancsak indoeurópai törzsei, akik az első lovasnomád népek között lehettek. Maguk a szkíták azi. e. 9. és8. század tájékán vándoroltak be Közép-Ázsiából a maiUkrajna ésDél-Oroszország területére, ahol aztán körülbelül a3. századig éltek.
A lovas hadviselést magas fokon művelő szkíták[11] megérkezésüktől a legerősebb nép voltak a nyugat-eurázsiai sztyeppén.[12]
A görög és asszír források tanúbizonysága szerint a szkíta támadások azi. e. 7. század folyamán erős nyomás alatt tartották az egész Közel-Keletet, feldúlták a térség királyságait.[13] AKisázsiát érő támadásaik által kialakult krízishelyzet aBibliában is nyomot hagyott:Jeremiás próféta könyvében (I. 14-15) a szkítákat az éjszaka népeinek nevezik, akiknek „lovai gyorsabbak a sasoknál”.[1]
Asszíria kezdetben nehezen boldogult a jól szervezett lovas harcosok folyamatos támadásaival, idővel azonbandiplomáciai módszerekkel sikerül szövetségi viszonyt is kialakítani egyes csoportjaikkal.[1]
Agörög világ látóterében az i. e. 8. századtól jelentek meg a szkíták. Első említésük azIliaszból ismert, ott a távoli északon élő lófejő, kancafejő népként említik őket. Az i. e. 7. századtól kezdődően gyakoribbá váltak a róluk szóló értesülések, mivel ekkortól megjelent az egyre erősebbé válógörög gyarmatosítás a Fekete-tenger északi partvidékén is.[1]
Hérodotosz a görög-perzsa háborúkról írott nagy munkájának 4. könyvében, aholI. Dárajavaus perzsa király i. e. 515-514-es szkíták elleni hadjáratát tárgyalja, részletesen foglalkozik a szkítákkal, eredetükkel, szokásaikkal, szomszédaikkal.[1]
Későbbi értelmezései is tág határok között mozogtak: időnként az összes iráni nyelvű lovasnomád közösségre értették e nevet, így például aszarmatákat is közéjük sorolták, máskor a szűkebben vett szkítákon belül is megkülönböztettek népcsoportokat, mint akirályi szkítákat.
A régészeti kutatások sok ponton megerősítik a Hérodotosz által leírtakat. A leletekből kitűnik, hogy kelet-európaisztyepp éserdős sztyepp régióiban hasonló anyagi kultúrával rendelkező társadalmak alakultak ki. Ezekben jelen vannak mind a lovasnomád, mind a gabonatermelésre specializálódott, valamint a két gazdálkodási mód sajátos, hibrid változatait kialakító közösségek, de mindegyiküket egy látványosan egységes viseletű, szokásrendszerű, fegyverzetű, és harcmodorú elit kapcsolja össze.[1]
A3. századra a szarmatákat és a szkíták maradékait elsöpörték agótok, majd ahunok, és akik még megmaradtak belőlük, azokat a kora középkor népvándorlásai során érkezőszlávok magukba olvasztották. A szkíta nép fontos szerepet játszik azoszétoketnogenezisében, akik úgy tartják, hogy az ő őseik, azalánok is tőlük származnak.
A szkíták eltűnése után a kortárs, középkori és kora újkori történetírók a „szkíta” megnevezést számos, velük nem rokonítható, de ugyanúgy sztyeppei népre alkalmazták.
A szkíta nyelv a mai nyelvtudomány értékelése szerint az iráni nyelvekhez tartozhatott. Írásbeliség hiányában ezt a szkíta személy- és törzsi nevek jelentős fennmaradt, de görög és latin források által közvetített állományából, illetve a népcsoport ma is élő utódainak, azoszétoknak a nyelvéből következtetik ki.[17]
Övén tegzet viselő szkíta íjász. Az athéni fekete alakos vázafestészet remeke. A görög felirat balra:vεγρασφεν, jobbra:εγρασφεν
A szkíták, pontosabban akirályiak –Harmatta János, nagy hírű iranistánk szerint – az iráni népek csoportjába tartozó ókori lovasnépek közé tartoztak.[18] Nyelvük – állítja Witzel – indoiráni eredetű, tehát azindoeurópai nyelvcsalád tagja, a mai perzsa nyelvhez áll közel.[19]
A királyiak az i. e. 8. században elhagyták ősi szálláshelyüket – eredetileg azUrál folyó és aDon, illetve aDonyec között laktak –, és elfoglalták a kelet-európai puszta nyugati felét, a Don, illetve a Donyec és azAl-Duna közötti területet, a korai szkítáknak, vagy helytelenülkimmereknek nevezett rokon népesség korábbi lakóhelyét. A királyiak nagyurainak központi szálláshelye aDnyeper alsó szakaszánál volt.
A korainak nevezett szkíták egy része nyugat felé vonult, s Délkelet-Európában telepedett le. A Kárpát-medencébe vélhetően legalább két hullámban – legkorábban az i. e. 8. században, Dénes György szerint az i. e. 560-as években – nyomultak be, elfoglalva annak keleti felét.[20]
Hérodotosz leírása szerint a királyi szkíták az Al-Duna, aFekete-tenger és aKaukázus határolta pusztán éltek. AzOlbia Pontiké (ma Parutyino) városából keletre induló szkíta kereskedők a Tanaisznál (Don) hagyták el saját felségterületüket, s a folyón túl már aszauromaták birtokai következtek.[21][22]
A királyiak keleti szomszédai – nagyjából a Don és aVolga között elterülő füves pusztát birtokolták – az i. e. 6–2. században amadai származású szauromaták voltak. Ez időben Közép-Ázsia pusztáit is szkíta népek, aszakák csoportjába tartozóisszédok,ászik,avarok,kangarok ésszakaurak tartották megszállva. ASzamarkand köré tömörülő oázisok, illetve városok lakói ellenben nagyrészt irániszogdok voltak.
A királyiak, pontosabban szövetségük neve első ízben urartui feliratokon(Išqigulu), valamintasszír évkönyvekben, ékiratos táblákon –II. Sarrukín, asszír király uralkodásának idején – jelenik meg (Aškuza,Iškuza). Szövetségük nevét aBiblia is említi:Aškuz (אשכנו: ’askūz), illetve rontott alakbanAškenáz (אשכנז: ’askənaz) (Jeremiás 51: 27).[23] A feljegyzések szerint a szkíták nagyobb csoportja i. e. 700 körül tódult be északról, és aKura, valamint azAraksz folyó völgyében, illetve azUrmia-tó környékén telepedett le. A szkíták egyik központja az Araksz völgyében, a maiGjumri város környékén – egykor Szakaszene, illetveAszkánia, maAzerbajdzsán –, a másik az Urmia-tó vidékén, Saqqez város környékén volt.
Az asszírok és a szkíták i. e. 676. körül szövetségre léptek.Assur-ah-iddína, asszír király ekkor jóslatot kértŠamaš papjaitól. Kérdése ez volt: vajon megtartja-e adott szavátBartatua, Iškuza ország királya, ha leányát adja hozzá feleségül.
Az i. e. 653. évben az asszírok elleni csatában esett elKhsathrita, aMéd Birodalom megalapítója, kit a Hérodotosz által említett ifjabb Phraortésszel azonosítanak.[24]
Az asszírok és a szkíták szövetsége az i. e. 653–652. évben legyőzte az Asszíria ellen lázadó médeket, és az asszírok Média és Mannai irányítását szkíta hűbéresükre bízták.
Bartatua – Hérodotosz munkájában Protothüész – halála után fia,Madüész őrködött a médek és mannaiak fölött.
Az i. e. 625. évbenUvakhsatra, méd király megfosztotta a szkítákat hatalmuktól. A szkíta derékhad ezek után visszatért a kelet-európai pusztára, és a Kaukázus északi előterében, aKubány és mellékfolyóinak völgyében telepedett le. A szkíták a magukkal ragadott hűbéres szauromatáknak a Don alsó szakaszánál, a bal parton jelöltek ki lakóhelyet.
Az i. e. 611. év előtt, a szkíták egy csoportja hadjáratot vezetett Egyiptom határáig,I. Pszammetik fáraó azonban, latba vetve kincstárának javait is, rábírta őket a visszavonulásra.
Az i. e. 516–512. évbenI. Dárajavaus, perzsa király vezetett a királyi szkíták ellen (lényegét tekintve eredménytelen) hadjáratot. Seregeinek egy részét elveszítve kellett visszafordulnia az összecsapásokat elkerülő, az ellenség számára hasznos javakat elpusztító szkíták földjéről. A szkíták – állítja Vásáry István – nem alkottak egységes birodalmat. Törzsi szövetség keretében éltek, s közösségüknek más, nem szkíta népek is részesei voltak.[23]
A szauromaták az i. e. 4. század végén fellázadtak szkíta uraik ellen, és a görög gyarmatvárosokra is rátámadtak. A királyiak szállásterületének nagyobb részét végül, az i. e. 2. században, rokon nép – a helytelenülszarmatának nevezett ászik, azalán szövetség részesei foglalták el.[23] A királyiak ekkor a Dnyeper és az Al-Duna közötti pusztára, illetveDobrudzsa területére vonultak vissza. Székhelyük aKrím-félszigeten volt. Függetlenségüket az i. e. 2. században elvesztették. A pontoszi görögök, illetveVI. Mithradatész, pontoszi király alattvalói lettek.[25]
Ez az időszak egybeesett a klíma változásával, valamint azzal, hogy a túllegeltetés miatt csökkent a füves legelőterület. Nyugatról elkezdték szorongatni őket akelták, agéták és abasztarnák, keletről pedig egy másik lovasnép, aszarmaták érkeztek, akik ugyan kevesebben voltak, mint a szkíták, viszont jóval aktívabbak. Fokozatosan benyomultak és elfoglalták a szkíták szállásterületeit és legelőit. Ez hatalmas csapás volt számukra, jelentősen meggyengültek, és az i.e. 3. századtól a Fekete-tengertől északra hirtelen el is tűntek a szkíta kultúra nyomai.[26]
Kr. e. 200 körül aroxolánok támadásait követően a szkíták maradékának egy része aKrím-félszigetre ésDobrudzsába húzódott vissza, ahol kisméretű erődítményvárosokban éltek. Akik maradtak, azok aDnyeper alsó folyásánál laktak. Ők már nem voltak nomádok, hanem letelepedtek, hellenizálódtak. Minden más területről gyakorlatilag eltűntek a szkíták.[26]
50 és 150 között a szarmaták gyakorlatilag asszimilálták maradékukat. A Krím-félszigeten egy ideig még megmaradtak, a szarmatákkal és a taurikkal keveredve, míg aztán a 3. században az érkezőgótok meghódították őket. Az utánuk érkező szlávok pedig még azt a maradékot is, akik esetleg fennmaradtak, asszimilálták.
Maga a szkítákkal kapcsolatba hozható kultúra nem korlátozódik a Fekete-tenger környékére, hanem magába foglalja a Kárpát-medencétől a belső-ázsiai térségig húzódó, hatalmas sztyeppi folyosót. Azi. e. 9–8. századtól a kínaiCsou-dinasztia területét fenyegető lótenyésztő népek, vagy a közép-ázsiai perzsa tartományokat támadó lovasíjászok közös kulturális gyökerekkel bírnak és egyaránt a szkíta gyűjtőfogalomba vonhatók.[1]
Régészeti szempontból a szkíták története három időszakra osztható[27]:
Korai időszak - az i. e. 8. század közepétől kb. i. e. 500-ig
Klasszikus időszak - i. e. 500-tól i. e. 300-ig
Kései időszak - i. e. 200-tól az i.sz. 3. század közepéig a Krím-félszigeten és a Dnyeper alsó folyásánál
Fontos szerepel játszottak aselyemút működésében. Letelepedett tagjaik ügyesen munkálták meg a fémeket, az utókor számára fennmaradt dísztárgyaik sajátos művészeti stílusukat hordozzák magukon.[28]
A szkíták által hátrahagyott régészeti emlékek főleg akurgánokban található aranytárgyak, selyem, állatáldozatok, bizonyos helyeken feltételezhető emberáldozatok is.[29]
A szkíta társadalom vegyesen állt letelepedettekből és nomádokból. A törzsek, amelyek a sztyeppén éltek, nomádok maradtak, életmódjuk és szokásaik is ehhez kötötték őket. Az i.e. 9. és 5. század között a sztyeppe klímája hűvös és száraz volt, amely kedvezett a nomád pásztorkodásnak. Az ezt követő időszakban a mai Ukrajna területe melegebb és nedvesebb lett, a kortárs görög történetírók ezért írták le ezt a vidéket ködösnek és párásnak[30]. Ilyen körülmények között a hódok és a jávorszarvasfélék is délebbre húzódtak, csontjaikat megtalálták a korabeli régészeti leletek közt[31].
Ahogy a görög kolóniák egyre terjeszkedtek a Fekete-tenger északi vidékén, a szkítákra is hatással voltak, akik ekkortájt kezdtek gabonatermesztéssel, halászattal, kereskedéssel és kovácsolással foglalkozni. A félnomád, letelepedett életmód az i. e. 5. században kezdődött, és az i. e. 3. századra a szkíták túlnyomó többsége letelepedett[32].
Esküdtek. Ábrázolás a Kul Oba halomsírban talált arany szobrocska nyomán
A vérrel megpecsételt eskü, avérszerződés, amint ezt ókori tudósítók nem egyszer leírták, kitüntetett szerepet játszott a szkíta szövetség népeinek életében.[33] Ahunok, illetve szövetségeseik is ragaszkodtak az esküvés eme formájához.
Az esküvési szertartás lefolyását ekként írja le Hérodotosz:
„Szerződéseket pedig igy kötnek a scythák, legyen az akárki, a kivel megkötik: nagy agyag serlegbe bort öntvén hozzávegyitik a szerződő felek vérét, árral megszurván vagy késsel megvágván kevéssé testöket; azután belemártanak a serlegbe kardot, nyilakat, két élű fejszét s hajító dárdát. S miután ezt megtették, hosszasan imádkoznak és azután mind magok a szerződő felek, mind legelőkelőbb kísérőik isznak belőle.” – IV. könyv, 70. szakasz (Télfy János fordítása).[34]
Lukianosz, illetve az általa megszólaltatottToxarisz nagyjából ugyanígy nyilatkozik a baráti szerződéssel kapcsolatban:
„Ha pedig barátul választottunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. És igy teszünk is; mert mihelyt bemetszvén ujjainkat serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét bemártván egyszerre iszunk mindketten belőle; semmi sincs mi ezután minket szétválaszthatna.” –Toxarisz, avagy barátság (Télfy János fordítása).[34]
Toxarisz mindehhez hozzáteszi még: legfeljebb három jeles férfiúval szabad efféle szerződést kötni, mert kinek sok esküdt barátja van, szabados erkölcsű nőszemélyhez tartják azt hasonlónak.[34]
Avérszerződés szokása a pusztai népek körében a középkorig fennmaradt. A vérrel megpecsételt eskü amagyarok történelmének is meghatározó fejezete.
Németh György szerint a vérszerződés egy klasszikus ókoritoposz, amelyet az antik szerzők örökítettek tovább, beleértve a szkítákat és a középkori forrásokban szereplő magyarokat is, ezért nem tekinthető létező szokásnak.[35]
A szkíták az európai népekhez voltak hasonlatosak, fennmaradt perzsa iratokból és szkíta aranytárgyakból tudjuk, hogy robusztusak voltak, határozott arcszerkezettel, hosszú és dús, göndör hajjal[36][36]. Az elithez tartozó szkíták kimondottan magasak, 180 centiméter körüliek voltak, néha még ennél magasabbak, akár 2 méteresek. A magasságkülönbség a közemberekhez képest 10-15 centiméter volt, maga a magasság is egyfajta státusszimbólumnak számított náluk[37]. Csontvázak vizsgálata során megállapították, hogy a szkíták karjai és lábai hosszabbak voltak, csontozatuk pedig erősebb, mint azoké a népeké, akik ma a területükön élnek[37]. Öltözékük miatt Pszeudo-Hippokratész tévesen azt feltételezte, hogy rendkívül hajlékonyízületeik vannak[38].
Hérodotosz a szkíták egyik törzsét, abudinokat törzsét úgy jellemezte, hogy vörös hajúak és szürke szeműek.[39]Hippokratész az i.e. 5. században azt írta róluk, hogy világos bőrűek.[39]Kallimakhosz költő az i.e. 2. században egyik törzsüket szőkének írta le.[39] Kortársa,Csang Csien diplomata szerint a szkíták keleti rokonai zöld és kék szeműek voltak.[39] A 2. század végénAlexandriai Szent Kelemen úgy írt a szkítákról és a keltákról, hogy vörösesbarna hajúak. Polemon szerint is ez a hajszín és a kékesszürke szemszín különböztette meg őket másoktól.[39] A 3. század elejénGalénosz azt írta, hogy a szkíták, a szarmaták, azillírek, agermánok, és minden északi nép vöröses hajú.Nüsszai Szent Gergely szerint (4. század) a szkíták világos bőrűek és szőkék.[39]
Szkíták ábrázolásaI. Khsajársá, perzsa király síremlékén. Balról jobbra:sakâ tyaiy paradraya,sakâ tigraxaudâ,sakâ haumavargâ,parthava, azaz avarországi (dahâ)
Aszkíta címet az ó- és a középkorban számos népre ráaggatták.Harmatta János szerint márHérodotosz megállapítja, miszerint a görögök minden pusztai népetszkítának, a perzsák pedig ugyanezeket mindszakának hívják.
Hérodotosz (VII. könyv, 64. szakasz) a perzsákról beszél: „(…) Ezeket, jóllehet amürgi szkíták voltak, szakáknak nevezték, mivelhogy a perzsák a szkítákat mind szakáknak nevezik.”
A perzsák – folytatja Harmatta – ugyanekkor tudták, hogy különféleszakák vannak, és négy csoportjukat különböztették meg. Ezek közül asakâ tyaiy paradraya (szakák, kik vízen túliak) a Fekete-tenger északi partján élő szkíták.[40]
A hasonló életmód stb. miatt nem csupán szkíta, hanem törökös népeket is neveztek szkítának pl.Anna Komnéné a besenyőket. Abesenyők nyolc törzse közül három –VII. Kónsztantinosz, bizánci császár tudósítása szerint – történetesen szkíta, közelebbrőlkangar volt.[41] Amagyarokat is címezték szkítáknak, türköknek, hunoknak, onoguroknak, és avaroknak egyaránt.
A perzsa királyi sziklafeliratok[42] nem nyújtanak biztos alapot a közép-ázsiai szkíták különböző csoportjainak azonosításához. A perzsák a nekik adózó négy szkíta népet – közöttük azOdrüszi Királyság megszervezőit, az európaigétákat is – viseletük, szokásaik, lakóhelyük szerint nevezték meg. Az egyik szkíta nép a következő felsorolásban kétszer szerepel.
Sakâ haumavargâ – haumát fogyasztók (betű szerint: haumát fogyasztó szakák). Saját nevüket nem ismerjük, és a perzsák által rájuk ragasztott név jelentése is vitatott.[43] Lakóhelyük aFerganai-medence (görög forrásokban Amürgion pedion: Αμυργιον πεδιον) volt.Aradi Éva azindoszkítákkal azonosítja őket.[44] Az indoszkítáknak is nevezettszakaurak azonban nem voltak a perzsák hűbéresei.
Sakâ tigraxaudâ – hegyes fövegűek (betű szerint: hegyes fövegű szakák). AzAmu-darja alsó szakaszánál,Khoraszmia oázisának területén laktak. Harmatta szerint ők adahák, más névenmasszagéták. Valójában a hegyes fövegűek azászik egyik csoportját, azaorszokat képviselték. Masszagetai (Μασσαγεται) pedig az ászik szövetségének görögös neve volt.
Sakâ tyaiy paradraya – vízen túliak (betű szerint: szakák, kik vízen túliak). A Keleti-Balkán lakói voltak. Harmatta az „európai”, azazkirályi szkítákkal azonosítja őket. E helyen bizonyosan nem róluk van szó – ők ugyanis nem voltak a perzsák adófizetői –, hanem agétákról.
Sakâ tyaiy para Sugdam –Szogdián túliak (a perzsa szövegben, betű szerint, „sakaibiš tyaiy para Sugdam”, azaz „a szakáktól, kik Szogdián túliak”). A Ferganai-medence lakói voltak; azonosak a haumát fogyasztókkal. Aradi szerint ők a „tulajdonképpeni szakák”, avagyszakaurak.[45] A szakaurak azonban nem voltak a perzsák hűbéresei.
Dahâ – ellenségek, idegenek. A Kopet-dag északi előterében laktak, s magukatavaroknak nevezték.
A kelet-európai szkíta népeket képviselték a Donyec és a Déli-Bug, illetve az Al-Duna között honoskirályi szkíták, valamint az Urál folyó és a Donyec közötti pusztát birtoklóthüsszageták. Utóbbiak egy-egy csoportját alkották a Don mellékén élőmelankhlainok és az Obscsij Szirt, illetve a Szamara folyó vidékén honos névadó thüsszageták. Szkíta vezető csoportjai voltak a Don folyótól keletre letelepített irániszauromatáknak is.
ADnyeszter, aPrut és aSzeret vidékét, a Keleti-Balkánt, aHavasalföldet, azErdélyi-medencét és környékét, valamint azAlföldet (délen nagyjából aMaros vonaláig), és aKisalföld északi részét tartották megszállva. A kezdeti időkben (i. e. 8–5. század)agathürszöknek (αγαθυρσοι) nevezték magukat, később (az i. e. 6–4. századtól) egymástól félig-meddig elszigetelt népességeik önállósodtak, s egyedi neveket vettek fel. A Kelet-Európában, a Keleti-Balkánon, a Havasalföldön, az Erdélyi-medencében, illetve aTiszántúlon letelepedett szkíta népesség néhány száz év alatt az általa uralt, helyben lakótrákokhoz hasonult. Az Alföld, a Kisalföld és az Erdélyi-medence lakói az i. e. 4–3. században akelták fennhatósága alá kerültek.[50]
A régészek őket, pontosabban a királyi szkítákat nevezik „szkítáknak”.[46][51]Kelet-Európa erdős és füves pusztáit lakták, nagyjából az Urál folyó és a Déli-Bug között, illetve a tengermelléken az Al-Dunáig.
A királyi szkíták, illetve elődeik Kelet-Európa keleti felének, aDéli-Urál vidékének őstelepesei voltak. Jelek szerint legalább aközépső kőkorszak óta helyben, aVolga középső szakaszánál laktak.[52] Területüket keleten azUrál folyó, nyugaton aDon határolta. Eme kelet-európaiak elődei pedig az eurázsiai puszta mamutvadászai lehettek.[53]
„A Borysthenes [Dnyeper] és az Ister [Al-Duna] közötti vidék fölötti tartomány első része a getai [geták] pusztasága. Azután következnek a tyregetai [tyregeták], s ezek után a iazyges sarmatai [szarmata iazygok]; és a basileioi [királyiak]-nak nevezettek és az ourgoi [ourgok], nagyobbrészt sátorlakók, kevesen pedig földművelők. Ezek, mint mondják, az Ister mentén is laktak, gyakorta mindkét parton.” (Sztrabón)[54]
A szkíta népek közül elsőként a királyi szkíták szerepelnek írott forrásokban.Urartui, illetveasszír feliratok említik őket az i. e. 8., illetve a 7. században, amikor betörtek Elő-Ázsiába.[55][3]
Az i. e. 8. században elhagyták ősi lakóhelyüket, és a kelet-európai puszta nyugati felét vették birtokba. ADonyec és aDéli-Bug között elterülő pusztát (a tenger mellékén a Don torkolata és az Al-Duna közötti vidéket) birtokolták. Székhelyük aDnyeper középső szakaszánál volt. Egyik elpártolt csoportjuk, aiürkák a Déli-Urál vidékén élt az ősi lakóhelyen, az Urál folyó és a Donyec között visszamaradtthüsszageták társaságában.
Az i. e. 7. és a 6. század fordulóján az Elő-Ázsiában portyázó szkíta hadak visszatértek Kelet-Európába, kisebb csapataik azonban Urartu területén, a maiGjumri város környékén, Észak-Anatóliában, a Zöld folyó (Yeşilırmak) – az ókorban Irisz – környezetében stb. telepedtek le. A visszatérők aKaukázus északi előterét, aKubán folyó környékét szállták meg. A magukkal ragadott madaiaknak, avagyszauromatáknak, a Don mellékén, a bal parton jelöltek ki lakóhelyet.
Az i. e. 4. század végén a szauromaták fellázadtak uraik ellen, és az i. e. 3–2. században a királyi szkíták, illetve a görögök birtokait dúlták. A királyiak vezető törzsének népessége a meg-megújuló támadások nyomán aKrím-félszigetre, illetőleg a Dnyeszter és a Déli-Bug alsó szakaszának környékéhez tömörült. Kisebb birodalmuk – Mikra Szküthia (Μικρα Σκυθια), Scythia Minor, Kis-Szkítia (i. e. kb. 250–i. sz. kb. 200.) – neve utóbb a maiDobrudzsa területére szállott át, ahol az i. e. 2. században, amikor elvesztették önállóságukat, szintén feltűntek. A nép egy része valószínűleg azalánok közé vegyült, s velük az Alföldre vándorolt.
A melankhlainok (melankhlainoi: μελαγχλαινοι), avagy fekete köpenyesek a királyi szkíták tőszomszédságában laktak, valószínűleg a Don mellékén, a maiVoronyezs környékén. Hérodotosz tudósítása szerint az Urál folyó és a Donyec közötti pusztát a thüsszageták birtokolták. Ebből következtetve a fekete köpenyesek a szóban forgó nép egyik csoportját képviselhették.
A fekete köpenyt viselők saját nevét nem ismerjük. Első ízben Hékataiosz említi, kelet-európai szkíta népnek nevezi őket, és azután Hérodotosz tudósít róluk. Utóbbi szerint nevezettek nem szkíták – érthetjük így is: nem királyi szkíták –, de szkíta szokás szerint élnek.[56]
A thüsszageták (thüsszagetai: θυσσαγεται stb.) névadó csoportja, valamint a királyi szkítáktól elpártolt iürkák (iürkai: ιυρκαι) az Obscsij szirt vidékén, aSzamara stb. folyó lapályán laktak. A régészek Szamara–Urál csoportként is hivatkoznak rájuk.[57]
A fekete köpenyesek és a thüsszageták híre-neve az i. e. 4–3. században veszett el.
Aszauromaták (szarmatai: σαρμαται, szauromatai: σαυρομαται, szürmatai: συρμαται) a királyi szkíták által a Dontól keletre letelepített, nagyobb részben iráni, közelebbről madai, avagyméd eredetű népességet képviselték. Kezdetben (i. e. 6–4. század) a szkíták hűbéresei voltak: a szkíta vezérlő törzsek szállása a Kubány, illetve a Don folyó torkolata környékén volt. Az i. e. 4. század vége felé a szauromaták elpártoltak uraiktól, és a királyi szkíták rovására terjeszkedtek nyugat felé. Nevük átszállott az általuk lakott tartományra (Sarmatia), és az i. e. 2. században az ott felbukkanó szkítaalánokra is ráragadt. Idővel a szauromaták letelepedtek aBoszporoszi Királyság területén, illetve a görög gyarmatvárosokban. Maradékaik (az i. e. 2. században) elvesztek a keletről érkező alánok (ászik,rhoxolánok,aorszok) tömegében.[57][58][56][59]
Aszirákok (szirakoi: σιρακοι) már a szarmaták közé tartoztak, és aKubán és mellékfolyóinak lapályán éltek.[60] Először az i. e. 310–309. évben, utoljára az i. sz. 193. év eseményeivel kapcsolatban jegyezték fel nevüket.[61]
A iazabatai (ιαζαβαται), iazamatai (ιαζαμαται), ixibatai (ιξιβαται), ixomatai (ιξομαται); exomatae, ixamatae névvel illetett nép – első ízben Hékataiosz említi őket – azAzovi-tenger (Maiotisz) öblénél, a Don torkolatának környékén lakott.[60]Polüainosz szerint nevezett törzs királyi székét Tirgataó Maiotisz (Τιργαταω Μαιοτις) családja birtokolta.[56]
A közép-ázsiai szkíta népek – összefoglaló értelemben – a szaka nevet használták. Aszakák közé tartoztak az Urál hegység keleti oldalán élőisszédok, a Szir-darja és az Amu-darja alsó szakaszánál letelepedettászik, a Kopet-dag vidékén tanyázóavarok, a Ferganai-medencében honos szakák (saját nevüket nem ismerjük), a Szir-darja középső szakaszának környékét birtoklókangarok és az Ili folyó völgyében, valamint az Iszik-köl vidékén honosszakaurak.
Az isszédok (isszédonesz: ισσηδονες stb.) az i. e. 7. század előtt vélhetően azAltaj környékén laktak, és onnan költöztek, valószínűleg az i. e. 8. században, azUrál hegység keleti oldalára. Első ízben Hékataiosz említi őket, illetve azAriszteasz (i. e. 7. vagy 6. század) elveszett hőskölteményére hivatkozó Hérodotosz. A történetírás atyja szerint az isszédokat az egyszeműek, avagyarimaszpok űzték el lakóhelyükről.
Az isszédok fő fészke azIszety és azUrál folyó, illetve a maiCseljabinszk környékén volt,[57] az arimaszpok pedig vélhetően az Altaj vidékén laktak. Az isszédok elsősorban kohászattal, fémművességgel foglalkoztak. Az i. e. 130. év táján a kangarok igája alá jutottak, és valószínűleg csak az i. sz. 3. században szabadultak, amikor a hunok szövetségének népei megszállták Közép-Ázsia pusztáit. Utoljára (i. sz. 3. század) a kínai évkönyvek emlékeznek meg az isszédokról, pontosabban országukról: Jen (岩), azaz Szakadék, Szikla.[62]
Az ászik (iazügesz: ιαζυγες; asii, astacae; jászok stb.) – a régészek nevezéktana szerintszarmaták[63] – írott történelmük hajnalán (i. e. 2. század) aSzir-darja és azAmu-darja alsó szakaszánál laktak. Három törzsüket ismerjük: ászik,aorszok,rhoxolánok. Szövetségük neve kezdetben – görögösen –Masszagetai (Μασσαγεται) volt. Egyik csoportjuk neve – alkalmasint az aorszoké – perzsa királyi sziklafeliratokonSakâ tigraxaudâ, azazhegyes fövegű szakák.
Az ászik ajüecsik vándorlása (i. e. 166–129.), s ennek kapcsán a kangarok hódításai nyomán függetlenségüket (i. e. 130. táján) elvesztették. Szövetségük nevét ekkor megváltoztatták (Alanoi: Αλανοι), és egy részük Európába költözött. Alföldünket időszámításunk második évtizedében érték el.[64]
A Közép-Ázsiában visszamaradt ászik szabadságukat az i. sz. 3. század elején visszanyerték, ám a Belső-Ázsiából kirajzó törökös népek a 4. század közepén leigázták őket, és velük egybevegyülve a kelet-európai pusztán élő ászi és germán csoportokra törtek. Egy részüket elűzték lakóhelyükről, más részüket uralmuk alá hajtották, s ezekkel egyesülve Délkelet- és Közép-Európát fenyegették. Ahunoknak is nevezetttörökök és a szkíták összekovácsolódtak, s ekképpen született meg abolgár, illetve abesenyő,eszkil,kazár,szabar stb. nevű nép.[65]
A hunok szövetségébe betagozódott ászik részt vettek azOnogur-bolgár Birodalom és aKazár Birodalom megalapításában is. A Kaukázus északi előterében tanyázó alánok ellenben megőrizték függetlenségüket, s bár később szorongatták őket atürkök, akazárok és azarabok, országuk a mongol hódításig fennállott.[61]
A Kárpát-medencében letelepedett ászik egy része a 401. évben kivált a hunok szövetségéből, és csatlakozván a hunok elől menekülővandálokhoz, Nyugat-Európába vonult. Egy részük letelepedett Nyugat-, illetve Délnyugat-Európában, más részük a vandálokkal Észak-Afrikába költözött.[61]
A 830. év táján vallási belháború ütött ki a kazárok országában. A lázadásban részt vevő ászik – arab forrásokban nevük al-Arsiyya, al-Arsiya, As-yah, al-Ursiyya, al-Larisiya, al-Orsiyya és Ors – elpártoltak a kazároktól,kavaroknak (καβαροι) nevezték magukat, és csatlakoztak a szabarok egy csoportjához, kik ugyanekkor szakadtak el a birodalomtól. A két csoport szövetsége madzsar, a mai köznyelvben magyar (arab forrásokban al-Maggariya, badzsgird, bajdzsirt, basgird, basgurd stb.) néven írta be magát a történelembe, a bizánciak azonban leginkább csak türköknek nevezték őket egykori hűbéruraik neve nyomán.[66][67]
Alániát, az alánok kaukázusi országát végül a mongolok számolták fel. A fegyverforgatók egy csoportját Kínába hurcolták, a nép egy része pedig a kunok egyik csoportjához csatlakozott, és velük a Kárpát-medencébe költözött.[61] Leszármazottaik, ajászok – az ókori szkíta népek közül egyedül ők – mai napig fenntartották nevüket.[68]
A kangarok (kakhagai szküthai: καχαγαι σκυθαι stb.) kezdetben aSzir-darja középső szakaszának alföldjét, valamint a Talasz és a Csu folyó lapályát birtokolták. Országuk neve kínai forrásokban Kang (康), Kangcsü (康居), Kangkuo (康國) alakban szerepel.
Az i. e. 130. év táján hódításokba kezdtek, s az ókori Közép-Ázsia egyik legjelentősebb és legnagyobb befolyású államát hozták létre. Elfoglalták Szogdia nagyobb részét, valamint az ászik és az isszédok országát, s ők uralták aselyemút egyik szakaszát.
AFerganai-medence szkíta lakóinak saját nevét nem ismerjük, és sorsukról is keveset tudunk.[56] Nevük első ízbenII. Kurus, perzsa király uralkodása idején (i. e. 6. század vége) bukkan fel, s utoljára (i. sz. 4. század) a kínai évkönyvek emlékeznek meg róluk.[62] Nevük a perzsa királyi sziklafeliratokonSakâ haumavargâ (haumát fogyasztó[?] szakák), illetveSakâ tyaiy para Sugdam (Szakák, kik Szogdián túliak), görög forrásokban amürgioi szakai (αμυργιοι σακαι). Országuk neve kínai forrásokban Tajüan (大宛), azaz Nagy Jónok. A kínaiak által használt névIII. Alekszandrosz leszerelt harcosaira utal, kiket a hadvezér Alexandreia Eszkhaté (maHudzsand) városába telepített.
A szakaurak (szagaraukai: σαγαραυκαι, szakarauloi: σακαραυλοι, szakaurakai: σακαυρακαι; saraucae stb.) – kínai és indiai források szaj (塞), szajvang (塞王), illetve saka-murunda stb. névvel illették őket – az i. e. 2. század végéig az Ili folyó völgyében és azIszik-köl vidékén laktak.
A jüecsik vándorlása kimozdította őket lakóhelyükről, s onnan aTarim-medencébe, azIráni-fennsíkra (a Hilmend-tó vidékére), illetve az Indiai-félszigetre költöztek.
A Tarim-medencében letelepedett népesség mintegy négyszáz év múltán elvesztette szkíta anyanyelvét, s a medence városállamaiban élő irániakhoz hasonult. Irataik révénhotani szakák néven váltak ismertté.[70] Sacsö (Yarkant) bizonyára tőlük örökölte nevét.
A szakaurak (indoszkítáknak is nevezik őket) i. e. 110–80. körül vándoroltak az Indiai-félszigetre. Birodalmuk – melyetTakszila városából kormányoztak – azIndus és mellékfolyóinak lapályára terjedt ki, továbbá aHindusztáni-alföld egy részére. Birtokaikhoz tartozott mégMathura keleten és Abiria (Szürasztrene: Saurashtra) délen. Északi területeiket később aparthusokkal közösen irányították, utóbb azonban, akusánok előretörése nyomán, fel kellett adniuk. Ezek után India nyugati felében alapítottak új birodalmat, s ott nagyjából háromszázötven évig uralkodtak.
Szkíta aranyszarvas pajzsdíszek a Kárpát-medencéből, vaskor Kr.e. 6. század: Fent a zöldhalompusztai aranyszarvas, 37 cm hosszú, mely így az eddig ismert legnagyobb szkíta aranyszarvas. Lent a tápiószentmártoni aranyszarvas.
A szkíták akárpát-medencei megjelenése korában, azi. e. 10. század vége és azi. e. 7. század eleje közötti két évszázadban Európa szerte, azÉgei-tengertől azAtlanti-óceánig radikális változások történtek. Hatalmas területeken terjedt el a vas használata, a sztyeppi régióban a gazdaságilag és katonailag rendkívül sikeres lovasnomadizmus, a perifériákon megnőtt a nagyállattartás jelentősége, Európa-szerte átalakult a földművelés technológiája és a termesztett növények spektruma. Megváltozott a társadalom szerkezete is, megjelent egy a korábbiaknál sokkal látványosabban reprezentáló elit, új rítusokkal új típusú presztízstárgyakkal.[1]
Azi. e. 9. század során a Kárpát-medence központi területein kisebb keleti csoportok tűntek fel, akik elsősorban azAlföld ésErdély stratégiai útvonalai mentén, zárt tömbökben telepedtek meg (preszkíták vagymezőcsáti kultúra). Az új jövevények feltűnésével párhuzamosan a keleti, sztyeppei lószerszámzat és fegyverzeti elemek, illetve rövid időn belül azok sajátosan újragondolt adaptációi is megjelentek a régészeti leletekben.[1]
A sztyeppi szkítákhoz egyértelműen kötődő leletanyag az i. e. 7. század végén és az i. e. 6. század elején jelenik meg nagyobb tömegben a Kárpát-medence keleti felén és a dunántúli Kisalföldön.[1]
A tudományos kutatás egyelőre megosztott abban, hogy milyen mértékben rokoníthatók ezek a szkíta tárgytípusokat is használó közösségek aFekete-tengertől északra eső területek szkítáival. A korszak nagy temetőinek leletanyaga arra utal, hogy a Kárpát-medence keleti részén kialakuló anyagi kultúra, noha kétségtelenül sok szkíta hatást is magába olvaszt, legalább ugyanennyi közép-európai és észak-balkáni vonást is hordoz. A keleti tárgyak nagy része az elithez kötődő temetkezésekből ismert, ami azt jelezheti, hogy az itteni lakosságot keletről érkező harcos csoportok szervezhették át, vagy elitjük a katonailag és gazdaságilag is sikeres szkíta elitet tekintette példának.[1]
2011-ben egy kora vaskori erődített településen,Dédestapolcsány közelében, a Verebce-bércen korai szkíta típusú bronz nyílhegyek százaira bukkantak a régészek az egykori bejáratot védő sáncszakaszon. Ez az ostrom az i. e. 7. század közepére keltezhető, de hasonló ostromok nyomait fedezték fel más, az i. e. 8. századra datált lelőhelyeken is.[1]
Hasonló, nyílhegyek által jelzett ostromok bizonyítékai kerültek elő aDunántúlon (példáulCelldömölk-Sághegy), Nyugat-Szlovákiában, de sok ilyen leletet találtak Csehország és Dél-Lengyelország területén is. Az egyik leglátványosabb ostromot a szlovákiaiSzomolány-Molpír lelőhelyen dokumentálták, ahol a támadók a sáncokkal övezett települést is elfoglalták és a porig égetett házakban előkerült emberi csontvázak tanúbizonysága szerint az itt élőket is lemészárolták.[1]
A preszkíták ostromai a térségben példátlan „várépítési hullámot” generáltak, ennek során az északkelet-magyarországi hegyvidék jól védhető magaslatain erődített települések tucatjai épülnek ki. A krízishelyzetre utalnak azok az i. e. 8. századi kora vaskori településeken feltárt, gyakran több tucatnyi halottat tartalmazó tömegsírok is, amelyekből eddig öt került elő az Alföldön.[1]
Ebben a korszakban tehát megszaporodtak a háborús cselekmények, a korábbi politikai, gazdasági egyensúly felborult, az itt élő közösségek korábban nem tapasztalt kihívások elé kerültek. Ez a válság nem atatárjáráshoz hasonló, gyors eseménysor lehetett, hanem egy lassú, szakaszos átalakulás. Ennek része lehetett a keletről érkező harcos csoportok támadása, a különböző erőforrásokkal kapcsolatosan fellépő ellátási nehézségek, éhínségek és az ilyenkor szokásos járványok. De a leletek tanúsága szerint a térségben élők meg tudtak küzdeni a kihívásokkal: a változássorozat végére az i.e. 6. század elejére egy évszázadokig fennálló stabil gazdasági és politikai struktúra formálódott ki. Nagy sírszámú, keleti, nyugati és balkáni elemeket egyaránt magába ötvöző, hosszú ideig használt temetők jelezték a stabilitást, kialakult egy falvak és tanyák hálózatából álló, gabonatermeléssel és nagyállattartással foglalkozó fenntartható gazdálkodási rendszer.[1]
A vaskor első évszázadaiban bekövetkező változásokhoz hozzájárultak a mozgékony keleti harcosok feltűnése, de hasonló szerepe volt az átalakulásban a keleti lovaglási technikát és harcmodort eltanuló és továbbfejlesztő helyi közösségeknek. A korszak kárpát-medencei népei részesei kapcsolatban maradtak a nyugati és déli területekkel, valamint a közép- és nyugat európai elittel, az észak-balkáni hatalmi centrumokon keresztül a görög és az etruszk civilizációs centrumokkal is. Bizonyíték erre az Ártándon előkerült pompás, az i. e. 7. század végénspártai műhelyben készült bronzhüdria is.[1]
A magyar régészek a korszakkal kapcsolatos vizsgálódásaik soránkísérleti régészetet(wd) is folytatnak, például együttműködnek a korai szkíta fegyverzettel és lószerszámzattal foglalkozó Zengő Nyíl Egyesülettel (Kiss Attila és csapata).[1]
Időszámításunk kezdete táján a szkíták sztyeppei utódainak, a velük rokonszarmatáknak az egyik csoportja, ajazigok vették birtokba aDuna völgyének alsó és középső szakaszát. Az első század első felében foglalták el aDuna–Tisza közét,[63][64] uralmuk alá vonva az Alföld korai szkíta, kelta, és más lakóit: az i. sz. 1. század elején a Duna és a Tisza között élőket, majd az i. sz. 2. század elején a Tiszántúlon lakókat is.[79]
A későantik kor és a koraközépkoribizánci és nyugat-európai szerzők a keletről érkező, az ő nézőpontjukból egyforma, lovasnomád kultúrkörből érkező harcoscsoportokat hagyományosan az egykori szkíták lakhelyéről,Szkítiából származtatták. Az így megnevezett a térség aDontól aDuna torkolatáig terjedő sztyeppei és részben erdős sztyeppei régiót foglalta magába, tulajdonképpen azt a területet, amely azi. e. 1. évezred elejétől a i. sz.1200-as évekig a különböző lovasnomád népek szállásterülete volt.[1]
Hérodotosz műve és annak különböző görög majd latin nyelvű átiratai a középkor idején is közismert és népszerű források voltak, így azAnonymus, majdKézai Simon által a magyarok őshazájaként körülírt területet magától értetődően feleltették meg az egykor a szkíta törzsek által uralt vidékkel.[1]
Ez a megfeleltetés a nyugati világban már korábban is általános volt, amitReginoprümi apát906 körül lezártVilágtörténete is bizonyít: a889. évhez tartozó leírásban a magyarok ekkoriban feltűnő „kegyetlen” népét a szkíták földjéről származtatja.[1]
A középkori magyar nemesség körében élő szkíta leszármazástudat első nyomaAnonymus munkájából ismert, aki szerint Szkítia első királyának az ivadékaiból sarjadtAttila hun király majd tőle a későbbi Magyarország vezérei és uralkodói is. Valójában semmilyen adat nem utal arra, hogy a magyar uralkodó elitnek, vagy azetnogenezisben részt vevő népeknek lett volna bármilyen a szkítákhoz kötődő eredethagyománya, ezért ez mesterséges, irodalmi eredetlegenda lehetett.[1]
Az udvari krónikaírók által megfogalmazott szkíta származás révén egy vállalható, a nyugati és keleti uralkodói udvarok számára is ismert dicsőséges nép került az ősök közé, akik a perzsa nagykirályt és magátNagy Sándort is legyőzték.[1]
Szkíta-magyar rokonság tudományosan nem mutatható ki, azonban avaskorban, azi. e. 8. ési. e. 4. század közt a sztyeppén élt szkíta kultúrájú közösségek nagy hatással voltak a környezetükben élő népekre, így a későbbi magyarok korabeli elődeire is, akik számos tárgyi és kulturális elemet átvettek az időszak meghatározó lovasnomád kultúrköréből. Az olyan ősi ikonográfiai elemek, mint szarvasok, ragadozó madarak ábrázolása az i. e. 10–9. századtól a középkorig általánosan jelen voltak az eurázsiai sztyeppén.[1]
Az őskori és ókori barbár társadalmak, közösségek rendkívül heterogének voltak Egy-egy elnevezés alatt kulturálisan, nyelvileg sokféle csoport volt. A mai nemzetállamokkal ellentétben a korabeli sztyeppén állandóan változó, újrarendeződő politikai képződmények alakultak ki és oszlottak fel, ami összekötötte őket, az elsősorban a lovasnomád harcmodor alkalmazása volt.[1]
2024 január 23-án egy magukat szkítáknak valló 11 főscsoportján ütött rajta a Terrorelhárítási Központ, akik a fegyveresen, akár harcok árán akarták államcsíny keretein belül átvenni a Magyarországon a hatalmat[80]
Fettich Nándor (1928): A zöldhalompusztai szkita lelet. La trouvaille scythe de Zöldhalompuszta près de Miskolc, Hongrie.Archaeologia Hungarica3: 1–46., I–VII.
Harmatta János (1997): A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban. Pp. 129–130.InKovács László ésVeszprémy László (szerk.):Honfoglalás és nyelvészet. A honfoglalásról sok szemmel III. Budapest.ISBN 963 506 108 0
Harmatta János (2004): Nagy Sándor Transoxaniában.Antik Tanulmányok48 (1–2): 35–42.
↑Lubotsky:Lubotsky, Alexander (2002). „Scythian elements in Old Iranian”.Proceedings of the British Academy116, 189–202. o, Kiadó: The British Academy; azargoshnasp.
Sulimirski, T. andTaylor, T. (1992): Chapter 33a. The Scythians. Pp. 547–590.InBoardman, J.,Edwards, I. E. S.,Sollberger, E. andHammond, N. G. L. (eds):The Cambridge Ancient History. III. Part 2. The Assyrian and Babylonian empires and other states of the Near East, from the eighth to the sixth centuries b.c. Second edition. Cambridge.
._c._29.jpg)
.svg)
