![]() | Ez a szócikk a keresztény szerzetességről szól. Hasonló címmel lásd még:szerzetesség. |
Akeresztény szerzetesség akatolikus és azortodox egyházak azon intézménye, amely elsősorban az egyén tökéletesedését van hivatva szolgálni, az átlagosnál magasabb életeszményt állítva tagjai elé.[1]
A keresztény szerzetesek ún. szerzetesrendekbe szerveződnek. Életük a tisztaság, szegénység és alázatosság hármas fogadalmán épül fel.
A szerzetesrenden azegyházuk által jóváhagyott szabályok,regulák szerint élő és általában közös fedél alatt,kolostorban (rendházban, monostorban, zárdában, klastromban) lakószerzetesek (barátok), illetve szerzetesnők (apácák)közösségét (szerzet) értjük. A szerzetesek megszólítása eltér a keresztény felekezetek hagyományaiban. Általánosan elfogadott, hogy arómai katolikusok a szerzeteseket és az apácákat testvérnek és nővérnek; míg azortodoxok atyának és anyának hívják. Ez nem kizárólagos szabály, mert a megnevezésük változhat a renden belüli rangjuktól és a szerzetesrendi hagyománytól függően is.
A szerzetesrendeket sok szempont szerint lehet csoportosítani. Ezek közül akatolikus szerzetesrendek a legjelentősebbek. Csak itt alakultak ki nagy, nemzetközileg is elterjedt, egységes szabályokra és irányításra épülő szerzetesrendek (például:bencések,ferencesek,piaristák stb.). Ráadásul a katolicizmuson belül alakultak ki egyedül olyan szerzetesi társulatok, amelyek nem csak a világtól elvonultan imádjákIstent, hanem atársadalomban is dolgoznak.
Azősegyház nagy követelményeket állított a hívek elé és szigorú fegyelmet tartott fenn. A gyülekezetek tagjai, akik a nagyon közeli időre vártákKrisztus második eljövetelét, a parúziát és a vele összekapcsolt világ véginagy ítéletet, szigorú aszkéta élettel készültek erre a nagy eseményre. Hitték, hogy testüknek a megtartóztatása, a testi vágyak megfékezése hasznára lesz a léleknek, biztosítani fogja annaküdvösségét. A feltehetőleg az1. század végén keletkezett „Didakhé” című irat arról tanúskodik, hogy a korabeli keresztények hetenként kétszer, szerdán és pénteken szigorúböjtöt tartottak, a többi napon pedig gyakran a húseledeltől is tartózkodtak.[2][3]
Még a 2. században is sokan lemondtak a házasságról és vagyonukról(ld. →anyagi lemondás). Azönmegtagadás eszményét képviselték és az imádságnak és a jótetteknek szentelték magukat(ld. →szolgálat).[4]
Euszébiosz, az ókeresztény író, feljegyezte„Egyháztörténet” című művében, hogy egy bizonyos Alkibiadész, aki Lugdunumban (Lyon) 178-ban szenvedett vértanúhalált, milyen nyomorúságos életet élt, semmi mást nem vett magához táplálékul, csak kenyeret és vizet.[5] Sokan a házasélettől is tartózkodtakSzent Pálra hivatkozva,[2] aki a nem házasoknak és az özvegyeknek azt a tanácsot adta, hogy maradjanak meg abban az állapotban, amelyben vannak.[6]
Nagy Konstantin vallásszabadsága után a tömeges megtérések, illetve áttérítések vallási közömbösséget idéztek elő. A buzgóbbak ezért a megszentelődés szándékával elhagyták a városi közösségeket[7](természetesen az elvonulás más okairól is beszélhetünk, pl. a felelősség előli menekülés). Az aszkéták a gyülekezetektől elkülönülten kezdtek élni, miközben sokan továbbra isszeretetszolgálatot végeztek, rabokról, betegekről, árvákról gondoskodtak.[8]
A keresztény szerzetesség dokumentáltan a3. század közepétől mutatható ki, először Keleten, majd a4. századtól Nyugaton is.[9] Az első ismert, Istennek szentelt életűaszkétákat, akikregula és fennhatóság nélkül éltek,Szent Jeromosremnuothoknak,Cassianusszarabaitoknak nevezte.[1] Ők voltak az elsőókeresztény szerzetesek, akikről – noha megnevezés nélkül – márTamás (apokrif) evangéliuma(wd) is beszámol.
A mai keresztény szerzetesség alapjai a4. század elejéről, körülbelül332-től erednek. ARemete Szent Antal,Szent Pakhomiosz, valamintCassianus által szervezett, a mai szerzetesrendektől igen eltérőremetekolóniákból fejlődtek kiEgyiptomban az első szervezett rendek.
![]() | Bővebben:Sivatagi atyák |
A Közel-Keleten virágzó aszketikus életet találunk a 4. és 5. század folyamán. Itt fejlődött ki az önsanyargatás egy sajátos formája, asztilitizmus.[10] Asztiliták abban látták a világtól való teljes elszakadásnak és a nagyobb tökéletességre jutásnak a biztos eszközét, hogy minél magasabb oszlop tetején, vezekelve éljék le életüket.
A korai egyházírók amonasztikus életformával kapcsolatban többféle típust különböztettek meg :[11]
Név | Életforma | Megítélésük |
---|---|---|
anakhóréták | A sivatag és a puszta magányában élnek | jó |
cenobiták | Már közösséget alkotnak | jó |
remobothok, szarabaiták | A csavargó, léhűtő életet élőmonachusok[12][13] | rossz |
girovágusok | vándor monachusok[14] | rossz |
A4. századtól kezdve a tartományi zsinatok is foglalkoztak az„aszkéták rendjével” és az„Istennek szentelt szüzekkel”, mint az egyház által elismert életmódot követőkkel.[15] Azok számára pedig, akik méltatlanná váltak választott eszményükhöz, büntetéseket helyeztek kilátásba. Azelvirai zsinat pl. kizárta az egyház közösségéből azokat a szüzeket, akik nem tartották meg Istennek tett ígéretüket, az ankürai zsinat (314) pedig szigorú vezeklést írt elő mindazoknak, akik szüzességet fogadtak, de fogadalmukat megszegték. A laodikeai zsinat megtiltotta az aszkétáknak, hogy kocsmába járjanak vagy asszonyokkal együtt fürödjenek. A gangrai zsinat (340 körül)kiközösítéssel sújtotta azt az aszkétát, aki megszegi az egyház által előírt böjtöket, azon a címen, hogy ő már elérte a tökéletességet.[15]
Azaszketikus életmód népszerűsödésére nagy hatást gyakoroltak a4. században megindultszentföldizarándoklatok is, amelyeknek a résztvevői közvetlen tapasztalatokat szerezhettek apalesztinai aszkéták önmegtagadó életéről. Mindezen hatások következtében, amelyeknek a hátterében az egyházon belül dúló ún.dogmatikai harcok okozta bizonytalanság és anépvándorlás zavaraiból fakadó világvég váró hangulat is meghúzódott, az aszkéta életmód, a szerzetesség gyorsan elterjedt Nyugaton. Az első kolostorok Itáliában, Észak- Afrikában és Galliában keletkeztek, legnagyobb számban pedig Írországban (Hibernia) szerveződtek, de épültek kolostorok Hispániában és Germániában is.[15]
Az első női zárdákRómában jöttek létre, amelyeknek a tagjai szövéssel és fonással tartották fönn magukat. Példájukat csakhamar követték a férfiak is. Szent Ágoston a4. század végén a női zárdák mellett már számos férfikolostort is talált Rómában. MilánóbanSzent Ambrus alapított kolostort,Szent Eusebius vercelli püspök a papjait kötelezte a közös, szerzetesi életre, Dél- Itáliában pedigNolai Paulinus terjesztette el a szerzetességet. Az5. századra már egész Itáliában és a környező szigeteken is meghonosodott a szerzetesi intézmény.[2]
Galliában a pannóniai származásúTours-i Szent Márton honosította meg a szerzetességet, aki előbbPoitiers, majdTours mellett létesített kolostort. Szerzetesei gyakran tettek térítő utakat Galliapogányok lakta vidékein, akik a keresztény hit mellett a szerzetesi életeszményt is terjesztették. Gallia déli részénSzent Honoratus gyökereztette meg a szerzetességet, aki aCannes közelében lévő szigetekenPakhómiosz szellemében nagy szerzetesi közösséget hozott létre a V. század elején. Szerzetesei külön cellákban laktak, csak az imákat végezték közösen. Jobbára fizikai munkával, főleg földműveléssel, halászattal és hálókészítéssel foglalkoztak, de nagy gondot fordítottak a tanításra is.[2]
A nyugati szerzetesség további fejlődésére a legnagyobb hatástJohannes Cassianus gyakorolta, aki 415 táján Massilia (Marseille) mellett egy férfi és egy női kolostort alapított, amely alapításokat számos további is követte, nemcsak Galliában, hanem Hispániában is.[2]
Észak-AfrikábanSzent Ágoston hippói püspök nevéhez fűződik a szerzetesség szélesebb körben történő elterjesztése, aki megtérése után szülőföldjén, Tagasztéban, majd Hippó városában telepedett le, hogy barátaival egészen Istennek szentelje magát és aszkéta életet éljen. Életmódját akkor sem változtatta meg, amikor püspökké szentelték, az volt ugyanis a meggyőződése, hogy a szerzetesi élet nem gátja, hanem inkább segítője a papi, a lelkipásztori munkának. Eladta vagyonát és szétosztotta a szegények között, majd maga köré gyűjtötte azokat a papokat, akik készek voltak példáját követni és vele együtt akartak élni. Hippó püspökeként is egy fedél alatt élt papjaival, a közösség asztaláról étkezett és abban a ruhában járt, amelyet a közös ruhatárból kapott. Ágoston megkövetelte szerzeteseitől az önmegtagadó életmódot, de elutasította a túlzó aszkézist.[2]
A keletiortodox egyházak szerzetesi rendszerének atyjakéntNagy Szent Vazult(görögösen Baszileosz) tisztelik; követőitbazilitáknak nevezték. Míg a nyugati világ rendjeiNursiai Szent Benedek fellépésétől eredeztetik magukat.
Nyugaton a kóborló és botrányokat okozó szerzetesek ellen a zsinatok ismételten felemelték szavukat, de eredménytelenül. Új, egységes regulára volt szükség, olyanra, amely határozott törvényeivel képes volt kiküszöbölni az elharapódzó visszaéléseket. Ezt a regulátNursiai Szent Benedek alkotta meg, létrehozván ezáltal abencés rendet. Benedek több sikertelen kísérlet utánMonte Cassinón építette fel szerzeteseivel azt a kolostort, amelyben maradéktalanul bevezethette azt az életformát, amelyet a legalkalmasabbnak tartott a magasabb tökéletességre törekvő szerzetesei számára. Közösségét teljesen elzárta a külvilágtól oly módon, hogy nemcsak a hálótermek és a közösségi helyiségek voltak a kolostor falain belül, hanem a műhelyek és a raktárak is, hogy a szerzetesek még munkavégzés céljából se kényszerüljenek – a mezei munkát kivéve – a kolostor elhagyására. Szent Benedek korábbi példák alapján aprólékosan szabályozta a kolostor lakóinak mindennapi életét, megszabta közösségének szervezetét és felvázolta követői elé a szerzetesi eszményképet. Élete vége felé pedig, gyakorlati tapasztalatait is felhasználva, megalkotta a „Regulát”, azt a törvénykönyvet, amelynek előírásait minden követőjének meg kell tartania.[2]
Abencések nagyobb arányú elterjedése azonban csak a6. század végén indult meg, mikor az angolszászmisszió felkarolásával munkába vette Nyugat- és Észak-Európagermán népeinek megtérítését.Nagy Károly idejében már a legjobban elterjedt rendje volt a nyugati kereszténységnek.[16]
Írországban a legkorábbi szerzetes közösségek az5. század végén alakultak ki.[17] A7. század végére az ír szerzetesi iskolák Angliából és Európából is vonzották a hallgatókat. Az ír-skót szerzetesség fokozatosan egybeolvadt a benedeki formákkal és a bencés rendnek a8. században olyan fényes virágzást biztosított, hogy körükből rajzott ki a térítők és tanítók egész serege a kontinens felé.[18]
AFrank BirodalombanI. Lajos császár igyekezett támogatni a szerzetesség intézményét. Folytatta azt aNagy Károly korabeli törekvést, amely szigorúbbá kívánta tenni a szerzetességi közösségek életét, s amely végül aBenedek-rendi szerzetesség megreformálásához vezetett.[19]
Virágzottak a kolostori iskolák, ahol a görög és latin írókat magyarázták, tankönyveket szerkesztettek iskolai használatra.[18] A bencés kolostorok voltak a szellemi élet központjai. A mai Franciaország területén:Tours,Corbie,Párizs,Bec(wd); a mai Németország, Svájc területén:Fulda,St. Gallen,Reichenau,Tegernsee; Itáliában:Monte Cassino,Bobbio,Farfa.[18]
AKaroling birodalom felbomlása után erkölcsi süllyedés következett be a nyugati szerzetességben is.
Abencés regula mellett követésre talált a Szt. Ágoston nevéhez fűződőágostonos regula is. Ezt először a nagyobb városokban élővilági papok testületei, akáptalanok fogadták el. így léptek előtérbe a világi káptalanok kanonoktagjai (canonici saeculares) mellett a szabályozott, vagyisszerzetesi kanonokok (canonici regulares).[20]
A vagyoni függetlenségre törekvő kanonokok nagy része felbontotta, illetve csupán azsolozsma elmondására korlátozta a szerzetesi együttélést; kisebb részük ellenben nemcsak hogy fenntartotta az életközösséget, hanem célkitűzéseiben egyenesen az eredetiszent ágostoni elgondoláshoz tért vissza. Így a kanonoki intézmény idővel két részre oszlott; achrodegangi alapon álló kanonokok továbbra is megtartották világi pap jellegüket (canonici saeculares), míg a szent ágostoni szabályzatot követők a 11. század végétől kezdve fokozatosan igazi szerzetesekké alakultak át (canonici reguläres). Az ily módon létrejött kanonoki rendek (ordines canonici) eleinte amonasztikus rendekhez hasonlóan aliturgikusistentisztelet végzését tekintették főfeladatuknak, de a 12. század elejétől a lelkészkedést és ahithirdetést is programjukba vették.[16]
A középkor folyamán igen sokkanonoki rend keletkezett, de nagyobb jelentőségre csak apremontrei (Szt. Norbert, † 1134) és atrinitárius rend (Mathai Szt. János, † 1213 és Valois Szt. Bódog, † 1212) emelkedett.[20]
Hamar kialakult a szerzetesek világképe. Az általánosan, társadalmilag is elfogadottistentisztelet mellett a rendek tagjai szigorúbb életvitelt fogadtak. A nyugalomban töltött évek az egyén tökéletesedését szolgálták. A keresztény rendek sokat fejlődtek az1. évezredben. Többek között a rendek széles körében elfogadottá vált a három fogadalom betartása: tisztaság, engedelmesség ésszegénység. Csuhájuk kötelén erre három csomó emlékezteti a szerzeteseket. Ezeken felül a kolostorok saját szabályzatot alkottak, amelyet szintén be kellett tartaniuk a tagoknak.
A szerzetesi rendekjogi viszonya sokáig rendezetlen volt, és csak lassan alakult ki a monasztikus (zárt kolostori) önigazgatási rendszer. A 6-7. századtól egyre gyakoribbá, az első ezredfordulóra általánossá vált, hogy pappá szentelték a szerzeteseket. Az új évezred kezdetétől avilági papokkal ellentétben a szerzetesek társadalmi szerepe rendkívül megnőtt.
Avilági papság egybeforrt az ekkor kialakuló uralkodói-hűbéri struktúrával, vezetőik, apüspökök kinevezése az uralkodótól függött,felszentelésükrítusa is azonos volt. Gyakran örökölték vagy vásárolták e címet,arisztokratákat,vazallusokat iktattak püspöki tisztségbe, akiknek életmódja jobban hasonlított alovagokéhoz, ahűbérurakhoz, mint az egyházi személyhez.[21] Hasonló életmódot folytatott a püspöki székhelyek papsága, a „klerikusok”. A vidéki papság elöljárója ugyan a püspök volt, a templomok többsége és az eklézsiát életben tartó bírtok azonban a terület urának (kegyúr) adománya volt, ami erős egzisztenciális függést okozott. A püspökök feletti hűbérúri hatalom nem különbözött a hűbérurak, lovagok feletti uralomtól, a királyi adományok, birtokok fokozták a világi hatalomtól való függőséget, csökkentve a központi egyházi hatalmat. Apápák ezért a rendek fontos támogatói lettek. Így egyre több rend közvetlenül a pápa irányítása alá került,[22] az adottegyházmegyepüspökének nem volt hatalma a rend felett.
A szerzetesek életmódja és élettere egyaránt közelített a vidéki, az egyszerű emberekéhez, akikkel így kapcsolatuk, egyben befolyásuk egyre nagyobb volt. Nem véletlen az általánosan használt magyar nevük: barát.[23] Társadalmi megbecsülésüket növelte, hogy a kolostorok egyre inkább a kultúra, az oktatás, a művészetek, az irodalom és könyvművészet, az építészet fejlődésének központjaivá váltak. Szerepüket erősítette, hogy a kora középkori erőszak, fosztogatások, éhínség, járványok között a hívő számára nehéz volt példás élettel üdvözülni, járhatóbb út volt az irgalom megváltása, megvásárlása. Erre kiváló hely volt a béke szigeteként működő, szentek ereklyéit őrző, temetkezési szent helyként is szolgáló kolostor.
Az ebben a korban egyházi reformkísérletnek tekinthető szerzetesi életforma kiterjesztésétől várták a klérus megújulását.ChrodegangusMetz püspöke 754-ben a püspöki székhelyek ésbazilikák papjai számára a szerzetesi szabályokhoz hasonló magatartási előírást vezetett be. Ez aregula közösségi életmódot írt elő, a vagyon egyházi közösségnek történő átengedését (ám ellentétben a szerzetesekkel, életre szóló haszonélvezettel). Az e szabályozás alá eső papi tisztségviselők neve:canonicus, azazkanonok. Néhány kanonok felmentést kapott a közös lakás, hálóhely használata alól, mely jogot I.Jámbor Lajos frank császárAachenben 816-ban kiadott újabb szabályozása általánossá tett. Ennek eredményeként számos egyházi székhely-városban különálló, rendszerint díszes papi városrész, utca jött létre.[24]
A9. század végén már nagyszámú női kolostor is épült, gyakran a férfi kolostorok közelében.[2] A férfi kolostorok lakói egyrészt a női szerzetesek lelki irányítását végezték, másrészt védelmet is nyújtottak a külső támadások ellen. Ám e kettős kolostorok sokszor adtak alkalmat a visszaélésekre, s ezek az egyházi hatóságok beavatkozását vonták maguk után.[2]
A10. századtól kezdve azAthosz-hegy szerzetesközössége lett a keleti szerzetesség központja. Itt az első kolostor, az ún. Nagy Lavra körül a századok folyamán további kolostorok épültek.[2]
A 9. századtól kezdve a keleti szerzetesség két osztályra tagolódik: a „nagyfogadalmasok” és a „kisfogadalmasok” osztályára. A nagyfogadalmasok maradéktalanul megvalósítják az ősi szerzetesi eszményeket: egész életükbenböjtölnek és szüntelenülimádkoznak. Még munka közben is megszakítás nélkül ismételgetik az„Uram irgalmazz!” könyörgést vagy más fohászokat mondanak. így akarják elérni, hogy állandóan Isten jelenlétében éljenek. A jelölt, próbaidejének a kitöltése után, maga választja meg életformáját.[2]
Az orosz területekenFeodoszij (Theodósziosz)(wd) († 1074) volt a kolostori élet megalapítója.[25] Ahogyan NyugatonAssisi Ferenc, úgy ő is gazdag családból származott, de vállalta aszegénységet, hogy így kövesse Krisztust. Közben azonban megmaradt a nemesek és hercegek tanácsadójának. (Annak idején ez természetes volt, Nyugaton is mindenütt szerzetesek voltak az udvari tanácsadók.)[25]
Akijevi barlangkolostor nemcsak jelentős kulturális és szociális tevékenységet fejtett ki, hanem a mintegy 250 évig (1237-1480) tartótatár uralom alatt a belőle kirajzó és új kolostorokat alapító szerzetescsoportok révén ébren tartotta a népben a nemzeti öntudatot és előkészítette az orosz nép újjászületését, egy új orosz állam kialakulását.Radonyezsi Szt. Szergij (1314-1392), – Oroszország legfontosabb “szentje” –Moszkvában, az újorosz nagyfejedelemség fővárosában megalapította a Szentháromság Lavrát, jelentős szerepet játszott az ország felszabadításában is, kolostora pedig az ország vallási, szellemi és szociális központjává lett. Az orosz kolostorok rendszerint a lakott településektől távol, sűrű erdőségekben létesültek, ezzel ugartörő munkát végeztek és kiterjesztették a civilizáció határait. Eközbentérítő tevékenységet is folytattak az északi népek körében, kelet felé is, az evangéliummal együtt terjesztvén az orosz kultúrát is.[2] Tanítványai és társai sok helyen alapítottak erdei kolostorokat az új területeken is, amivel újabb földterületeket szereztek Oroszországnak; így a szerzetesek, akik hirdették az evangéliumot és művelték a földet, egyben telepesek és gyarmatosítók is voltak.[25] Szergej bátorította az orosz vezetőket a mongol tatárok elleni harcra.[25]
NyugatonNursiai Szent Benedek regulája hamarosan túlszárnyalta a korábbiregulákat és a frank királyok támogatásával századokra kizárólagos szerzetforma lett a nyugati országokban.[20] Mivel az eredetileg egymástól teljesen független bencés apátságok túlságosan ki voltak téve a külső és belső hatásoknak, a 10. század elejétől kezdve nagyobb egységekbe, kongregációk-ba kezdtek tömörülni. Az első nagyobb hatású kongregáció a cluny-i volt.
Aclunyi reform után felvirágzottbencés kolostorok a12. századra ismét hanyatlásnak indultak. A kolostorok rendkívüli gazdagsága, a tagok közéleti szereplése és gyakran botrányos életmódja következtében a bencések tekintélye a tömegek szemében rendkívül megcsappant.[26]Azeretnekmozgalmak éppen ezért a fényűző főpapok mellett a szerzetesek életmódját is élesen kritizálták.[26]
A 13–14. században keletkezett kongregációk önálló rendekː[20]
Ugyancsak abencés regula alapján, de külön monachus rendként szervezkedtek[20]
Ezektől megkülönböztetendők az ágostonos remeték, akik nem kanonokokból, hanem remetékből fejlődtek szerzetesrenddé. Idetartoznak:[20]
Nyugaton külön típust képviselnek a szerzetesség történetében alovagrendek, amelyek a középkor két legnépszerűbb eszményét, a szerzetesit és a lovagit egyesítették magukban. A lovagrendek akeresztes hadjáratokkal kapcsolatban alakultak ki. Ahitetlenek és azeretnekek elleni fegyveres harcra kötelezték magukat.[27]
Nevezetesebb rendek:templomos,jánosrendi ésnémet lovagrendek, míg a spanyolok közül a calatravai, alcantarai és compostellai.[20]
Assisi Szent Ferenc apja gazdag kereskedő volt, aki fiának gondtalan ifjúságot biztosított. A lovagi életre vágyó és szabados életet élő ifjú 20 éves korában fogságba esett, majd megbetegedett. Gyógyulása után életmódját gyökeresen megváltoztatta: remeteéletbe kezdett és prédikálva járt a nép között. Társaival azanyagi lemondást magasztalva bemutatta a gazdag egyház kritizálóinak, hogy az egyházban is lehet szegényen Krisztus követője lenni, és aki idegenkedik a fényűző papság közvetítő szerepétől, az igénybe veheti a szegény és "apostoli" életet élő kolduló barátok közvetítő ténykedését.[26]
A középkor legnépszerűbb és legegyetemesebb hatású rendjei akoldulórendek (ordines mendicantes), amelyek testületileg is a legteljesebbszegénység álláspontjára helyezkedtek. Nemcsak lemondtak mindenféle vagyonról, de koldulásból éltek.
Az első fő koldulórendetAssisi Szent Ferenc alapította 1209-ben. Követői idővel három árnyalatra váltak szét :
Szt. Ferenc követőinek egy része a szegénység és szigorú életmód enyhítését követelte, míg más részük, aspirituálisok az eredeti szabályokhoz tartotta magát és szembehelyezkedett az egyre gazdagodó ferences kolostorokkal. Az ún.fraticelliket üldözték és sokan közülükmáglyán fejezték be az életüket.[26]
Guzmán Domonkos 1215-ben létrehozta a másik fő koldulórendet, adomonkos rendet, mely fő célja azeretnekség elleni harc volt.[28]
Egyéb koldulórendekː
A koldulórendek segítségével az egyház úrrá tudott lenni a szektákat alkotó mozgalmakon, melyek a hívőket elragadták. A létrejöttinkvizíció mellett a szerzetesek nagy buzgalommal győzték le az eretnek és szabad-szellemű mozgalmakat is.[29] Akoldulórendekkel aztán le is zárult a szerzetesség középkori története. Az utánuk keletkezett új rendek már csak a régi életformákat variálták.
A késői középkorban a pápákavignoni fogsága (1307-1377) és a nyomában járónyugati egyházszakadás (1378-1418) következtében az egyház, az egyháziak tekintélye mélyre süllyedt, amellyel összefüggésben a szerzetesség is válságba került. Alig akadt olyan szerzetesrend, amely ragaszkodott régi fegyelméhez.[2] Ezért nem meglepő, hogy areformáció 16. századi kirobbanása, majd gyors terjedése számos kolostor elnéptelenedésével vagy megszűnésével járt együtt.[2]
A16. század elején a Domonkos-rendi szerzetes, Johann Tetzel Németországban abúcsúcédulák árulásával foglalkozott. Azt hirdette, hogy akegyelem, amelyet a búcsún keresztül lehet kapni, nagyobb aSzt. Péter kegyelménél is.[25] Abúcsúcédulák árusítása váltotta ki az Ágoston-rendi szerzetes,Luther Márton fellépését.
A fő reformátorok nem értettek egyet a szerzetesi élettel, és az általuk elkövetett visszaéléseket is ostorozták. Luther aDe votis monasticis iudicium című munkájában (1521) a szerzetesi fogadalmakat olyan emberi tettnek nyilvánította, amely rabszolgasághoz vezet.
Ahitújítás és a nyomában támadtvisszahatás forrongó hangulatának ajezsuiták voltak a legjellegzetesebb képviselői. A spanyolLoyola Ignác alkotása, aJézus Társasága, melyet a reformációval szembeállított, a szó legrégibb értelmében nem szerzetesség, sőt éppenséggel tiltakozás egy Antonius vagy Szt. Ferenc szerzetességével szemben. Bár a régi rendek összes szabályaival fel van szerelve; de benne az a legmagasabb elv, amit az előbbi rendek bizonytalanul tekintettek céljuknak, vagy a körülmények hatása alatt csak kelletlenül vállaltak magukra. A jezsuitáknál az aszkézis és világtól való elvonulás csak eszköz a célra. A fő cél a római katolikus egyház egyeduralmának visszaállítása volt.[27][29] A három általános szerzetesi fogadalommellett (engedelmesség, szüzesség és szegénység) még egy negyediket is ismertek: teljes engedelmesség a pápa iránt, mindenhová elmennek, ahová a pápa küldte őket (missziói út, pogányok elleni harc, stb.).[25] Nem foglalkoztak a reformátori tanítással, hanem egyszerűen elzárkóztak minden kritikától.[25] Ténykedésüket eretneküldözések,protestáns-ellenes intézkedések, erőszakostérítések, s ezek nyomán sűrű belvillongások kísérték.[27]
A katolikus egyház belső reformjával összefüggésben fokozatosan a szerzetesrendek is megújultak és nagy buzgalommal kapcsolódtak be atridenti zsinat nyomán kibontakozóellenreformációs mozgalomba. Számos olyan új szerzetesrend is keletkezett, amely kifejezetten az egyház restaurálását és a hitújítás megakadályozását tűzte ki célul maga elé.[2]
Azellenreformáció korában alakultak ki a szabályozott papi rendek (clerici regulares), amelyek kevésbé kötött életformájukkal, szabadabb mozgásukkal tértek el a korábbi rendektől. Idetartoznak:
AngliábanVIII. Henrik király uralma alatt a szerzetesi élet véget ért a kolostorok feloszlatásával. A kolostorok vagyonát és földjeit elkobozták, eladták a földtulajdonosoknak, vagy a hűséges nemességnek adták át. A szerzeteseket és apácákat nyugdíjazták, mások kénytelenek voltak elmenekülni más kontinensre, vagy elhagyni hivatásukat. Körülbelül 300 évig egyetlenanglikán egyházban sem volt szerzetes közösség.
A 16-17. század folyamán a kolostorok többnyire eltűntek azokról a területekről, ahol aprotestáns felekezetek kerültek többségbe.[30] Ennek ellenére a 19. század előtt bizonyos aszketikus megnyilvánulások mindig is fennálltak a protestánsok egyes tagjai és irányzatai között.
A 16. és 18. századi szerzetességellenes társadalmi közszellem sokat ártott a szerzetes fegyelemnek éppúgy, mint a munkakörüknek, sok államban pedig a 18-19. századiszekularizáció a szerzetesrendek életét is szinte lehetetlenné tette.[31]
Oroszországban a18. században,I. (Nagy) Péter uralkodása alatt, az egyház alárendelt helyzetbe került az állammal szemben. I. Péter szigorúan szabályozta a kolostori életet, új kolostorokat csak külön engedéllyel lehetett szervezni, a szerzeteseknek megtiltotta az egyedüllétet, az 50 éven aluli asszonyoknak megtiltotta a szüzességi ígéretet, továbbá beszűkítette a kolostorok szociális tevékenységét is.[25] Utódai,Erzsébet (1741-62) ésII. Katalin (1762-96) be is záratták a kolostorok felét.[25]
Franciaországban aforradalom után a nemzetgyűlés teljesen államosította az egyházat, vagyonát lefoglalták, még a beteg- és szegénygondozást végző szerzetesrendeket is feloszlatták. A papokat, az állami hivatalnokok mintájára, a nép választotta és az állam nevezte ki. Az egész egyházi közigazgatást az állam vette a kezébe.[25] A szerzeteseknek vagy abbahagyták korábbi hivatásukat vagy emigrálniuk kellett. A francia forradalom után más európai kormányok isszekularizációs rendelkezéseket hoztak.
AHabsburg BirodalombanII. József feloszlatta a társadalomnak hasznos munkát nem végző szerzetesrendeket, vagyis azokat, amelyek nem foglalkoztak tanítással vagy betegápolással (→jozefinizmus). Halála után, a 19. század elejétől azonban számos feloszlatott rend kezdte meg újra a működését.
A19. században a katolikus vallási élet fellendítésében nagy szerepe volt a szerzetesrendeknek is. Az1848-as forradalmak után eltörölt rendek és kongregációk újra működhettek, a többiek pedig fokozatosan visszakapták elvett kolostoraikat, illetve alapíthattak újakat. A régi szerzetesközösségek megerősödésén kívül több száz új szerzetesi intézmény keletkezett a 19. században és a szerzetesi élet is olyan felvirágzásnak indult, amire csak a középkorban volt példa.[32]
Az újonnan alakult rendek főleg belső és külsőmisszióval, afelebaráti szeretet gyakorlásával, valamint az ifjúság nevelésével foglalkoztak.[32] A 19. században alakult új közösségek száma mintegy négyszáz volt.[32]
A20. század nagy viszontagságokat hozott a katolikus egyházra, amelyek ugyancsak megviselték a szerzeteket is.[32]
Franciaországban 1904-ben a szerzetesrendek elvesztették iskoláikat és mintegy 10 ezer iskola átkerült állami tulajdonba vagy végleg megszűnt, A következő éven a francia parlament kimondta az egyház és az állam szétválasztását. Azelső világháború után azonban katolikus iskolák egész hálózata létesült.[33]
1940-ben a protestáns családból származóRoger Schütz létrehozta ataizéi közösséget, amelyökumenikus szervezetté vált.
A modern világban a megváltozott körülmények és a szerzetesség számára megnyíló új feladatok megkövetelték a szerzetesi intézmény korszerűsítését, a világhoz való alkalmazkodását. Ezt a korszerűsítő munkátXII. Piusz pápa kezdte el.[32] A szerzetességgel kapcsolatos első intézkedése az 1947-ben kiadottProvida mater Ecclesia apostoli konstitúciója. A női rendek reformjával foglalkozóSponsa Christi az apácák eddigi többnyireszemlélődő életmódját az új idők követelményeinek megfelelően a külső apostoli munkával próbálta összekötni.[32]
AII. vatikáni zsinat folytatta XII. Piusz reformjait és a szerzetesi élet megújításával foglalkozó határozatában megállapította az időszerű megújulás általános alapelveit és gyakorlati módszereit.[32]
Részlet a II. vatikáni zsinat a szerzetesi élet korszerű megújításáról szóló határozatából (Perfectae caritatis) :[32]
Kelet-Európában avasfüggöny leomlása után a szerzetesség nagy reneszánsza történt és sok korábban bezárt vagy részben elpusztult kolostort, rendházat nyitottak újra. A21. században viszont a szerzetesi élet hanyatlásának, a papok és szerzetesek száma erős csökkenésének lehetünk tanúi.Afrika kivételével az összes kontinensen csökkenés tapasztalható, de főleg Európában.[34]
A szerzetesség viszonylag erősen jelen van még Bulgáriában, Görögországban, Észak-Macedóniában, Oroszországban, Romániában, Szerbiában, továbbá a Szentföldön, Etiópiában, Grúziában és az ortodox világ más részein. AzAthosz-hegy autonóm állama továbbra is az ortodox egyház szerzetességének egyik központja.
Az elsőbencések 996-ban telepedtek leSzent Márton hegyén, az 1001-es királyi alapítólevélMonte Cassino jogait adta meg aPannonhalmi apátságnak is.
Ahittérítés mellett csakhamar más szerephez is jutottak abencések.Szt. GellértSzt. Imre herceg nevelője volt és így bizonyára része volt azoknak az intelmeknek megfogalmazásában, amelyeket Szt. István fiához intézett. A pannonhalmi őskolostorban volt Magyarország legrégibb iskolája, amely a többi európai országok akkori kolostori iskoláinak mintájára alakult.[35]
AzÁrpád-ház idején a bencések virágzásnak indultak, a13. században már 90 kolostoruk állt Magyarországon. Ezekben gyakran működötthiteleshely (mai fogalommal közjegyzőség), kolostori iskola, gyakran őriztekereklyéket, ezértzarándokok is gyakran látogatták őket.
Atatárdúlásnak kb. 40 apátság esett áldozatul. Ez után a bencések új templomokat építettek, sőt vár-erődítések és telepítések munkálataiban is részt vettek.[36]
Atörök pusztítása, majd areformáció elterjedése szinte teljesen eltüntette a rendet, lassan csaknem emlékezetét is. Visszaállítását magaPázmány Péter is ellenezte; birtokaikat ajezsuitáknak szerette volna adatni. Csak halála után, 1638-ban kerülhetett sor Pannonhalmán a reguláris bencés élet helyreállítására.[37]
A 17. század vége felé megkezdődött Pannonhalmán afilozófiai oktatás, amely nemsokára rendszeres tanfolyammá lett. Ez időben a növendékek a teológiát anagyszombati egyetemen, vagy külföldi kolostorokban és egyetemeken végezték. A 18. században a rendtagok közül néhányan aSzent Mauríciusz Monostorban készültek a tanári pályára.[35]
II. József a nem tanító és nem betegápoló rendek közé sorolva, 1786-ban elrendelte feloszlatását. Csak 1802-ben szerveződött ismét újjá, ismét Pannonhalma központtal.[37] Ekkor a magyar bencésrend tanítórenddé lett.I. Ferenc oklevelével visszaállította a rendet és a visszaadott birtokok fejében a lelkipásztorkodás mellett nyilvános oktatásra is kötelezte őket.[35]
A 20. századi kommunizmus évtizedei alatt a katolikus szerzetesrendek közül a bencéseken kívül csak aferences, apiarista és egy női rend, aszegény iskolanővérek működését engedélyezték.[38]
Magyarországon a13. századig számos görög szertartású férfi és női kolostor is fennállt, amelyek közül nevezetes volt amarosvári,oroszlámosi,veszprém-völgyi,tihanyi ésszávaszentdemeteri kolostor. Ekkor azonban, a latin szertartás túlsúlyra emelkedésével e kolostorok elnéptelenedtek.[2]
A 14. század végén és a 15. század elején – a nemzetiségek betelepedésével párhuzamosan – újbazilita férfi kolostorok létesültek, amelyek közülII. József számosat megszüntetett.[2]
1950-ben történt feloszlatásukigMáriapócson,Hajdúdorogon ésKispesten volt a bazilitáknak rendházuk.[2]
ABaszileiosz szabályai szerint élő katolikus apácák, a bazilisszák, 1935-ben telepedtek le hazánkban. Máriapócson ésSátoraljaújhelyen árvaházat, Hajdúdorogon pedig leányinternátust tartottak fenn. Az intemátust az iskolák államosításakor (1948), a két árvaházat pedig 1950-ben számolták föl. 1989-ben, a szerzetesrendek működését betiltó rendelet hatályon kívül helyezését követően a bazilitáknak mind férfi, mind pedig női ága újjászerveződött.[2]
1224 körül jelentek meg az elsőferencesek, s csakhamar minden jelentősebb városban építettek kolostorokat. S noha kezdettől fogva élvezték a királyok támogatását, fő működési területük hazánkban is a nép körében végzett lelkipásztori és karitatív tevékenység volt. Amohácsi vész előtt az országban száz ferences kolostor állt fenn. Atörök hódoltság idején a szerzetesek gyakran álruhában járták az országot, de számuk minimálisra csökkent és csak öt kolostoruk működött, amelyből kettő (aszegedi és agyöngyösi) a hódoltsági területre esett.[2] A törökök a ferenceseken kívül más katolikus papot nem tűrtek meg területükön, ezért e két kolostor szerzeteseinek kellett a hatalmas meghódított területen a lelkipásztori teendőket ellátnia.[2] A 17. században a rend kiheverte a megpróbáltatásokat és rohamos fejlődésnek indult.II. József aztán kolostoraik egy részét megszüntette.[2]
Apálosok az országban élő remetékből a13. században szerveződtek renddé. E század elején nagy számúremete élt mind aMecsek, mind pedig aPilis hatalmas erdőségeiben. A mecseki remetéket a pécsi püspök összegyűjtötte és 1225 körül aPatacs-hegyen kolostort építettek számukra.[2]
Atatárjárás (1241-42) alatt és után a Pilis-hegység is tele volt remetével, akik azonban nem álltak kapcsolatban egymással. 1250 körül azonban a helyzet itt is megváltozott, amikorÖzséb esztergomi kanonok csatlakozott a remetékhez és szerzetbe fogta össze őket.[2]
Aciszterci apácák a 12. században telepedtek le Magyarországon.[2] Életüket a közös kar-ima, a fizikai munka és akódexek másolása töltötte ki. Leghíresebb házuk aveszprémvölgyi Szűz Mária monostor volt, amelyetIV. Béla 1240-ben hozott létre, s amelyet a királyok később is támogattak, amely azonban csak 1400-ig állt fenn.[2]
Magyarországon a„néma barátoknak” nevezettkarthauziakIV. Béla hívására jelentek meg, de csak atatárjárás után tudtak gyökeret verni. A néma barátok malmot működtettek,gyógyfürdőt tartottak fenn, éskódexek másolásával foglalkoztak. Körükben tevékenykedett a Karthauzi Névtelen, akinek a szentek legendáival átszőtt prédikáció-gyűjteménye azÉrdy-kódexben maradt fenn. Magyarországon a török hódítás és a reformáció vetett véget a karthauzi remeteéletnek.[2]
1695-ben jelentek meg nálunk akamalduli szerzetesek, akik négy kolostorukban aszemlélődés mellett a tudományokat is művelték, sőt a belterjes földművelés terén is jeleskedtek.[2]
MagyarországraOláh Miklós hercegprímás telepítette be ajezsuitákat, akik 1561-ben tíz taggal átvették anagyszombati iskola vezetését. Ez az első betelepedési kísérlet azonban sikertelennek bizonyult, a nagyszombati kollégium 1567-ben feloszlott. Második, erdélyi megtelepedésük is viszontagságos volt. Erdélybe 1579-benBáthori István fejedelem hívta be a jezsuitákat, akik előbbKolozsvárott majdGyulafehérváron ésNagyváradon létesítettek kollégiumot.Pázmány Péter támogatta a jezsuitákat és kollégiumokat is alapított. Halála (1637) után a magyar királyság területén már nyolc jezsuita rendház állt.Mária Terézia, – a rend 1773-as, a pápai feloszlató rendelkezése után, – Magyarországon is beszüntette működésüket. A visszatelepítésük 1853-ban történt meg ésScitovszky János esztergomi érsek nevéhez fűződik.[2]
1642-ben létesült az országban az elsőpiarista iskola, az akkorLengyelországhoz tartozó felvidékiPodolinban. S mivel a piaristák szerényebb igényekkel léptek fel, mint a jezsuiták, a főpapok, a főurak és a városok szívesen alapítottak számukra kollégiumokat.[2]
Rövidítések jegyzéke:Szerzetesrendek nevének rövidítései
Férfi rendek:
Női rendek:
A keleti és nyugati rendek közötti eltérések anagy egyházszakadás után váltak egyre jelentősebbé. Az egyházszakadás után a katolikus szerzetesrendek különböző szabályokat, célokat dolgoztak ki saját maguk számára. Ezek azonban gyakran fennakadtak aVatikán szűrőjén, ugyanis a pápák minden szerzetesrend szabályzatát és annak lényegi változtatását külön engedélyhez kötötték. Az egyház így védekezett azeretnek irányzatok kolostori terjedése ellen. A koraközépkortól kezdve egészen areformáció időszakáig virágoztak a kolostorok, amelyek gyakran az állam, a társadalom hiányzó gondoskodását pótolták. Ezért a vallási tartalom mellett sok ágra bomlott a szerzetesi mozgalom. Voltak, akik a szegényeket segítették, kialakultak a tanítórendek, a betegápolók (ispotályosok), alovagrendek, akik a hitetlenek elleni harcot, aSzentföld visszavételét tekintették céljuknak.
A jelenlegi katolikusegyházjog szerint mindklerikus (pappá szentelt), mindvilági hívő tagja lehet valamelymegszentelt élet intézményének vagyapostoli élet társaságának. Ezeket a köznyelv általában szerzetesrendeknek mondja, de az egyházjog több különbséget is tesz közöttük.
Amegszentelt élet intézményei közé olyan közösségek tartoznak, amelynek tagjai fogadalommal vállalják az evangéliumi tanácsok (tisztaság, szegénység, engedelmesség) követését, és általában egyregula (szabályzat) szerint élnek. E csoporton belül megkülönböztethetünk szemlélődő (kontemplativ) vagy aktív (betegápoló, tanító, missziós) életformát folytató, más szempontból pedig férfi (szerzetesek, barátok) vagy női (apácák, nővérek) tagokból álló közösségeket. A megszentelt élet intézményei közé tartoznak a szerzetesrendek, ezen belül a szabályozott kanonokok (példáulpremontreiek,ágostonosok), a monasztikusok (példáulkarthauziak,pálosok), a kolduló rendek (példáulferencesek,domonkosok), a szabályozott papok (kamilliánusok,jezsuiták), és ide tartoznak a papi vagy laikus kongregációk (példáulszaléziak, ill.iskolatestvérek), valamint világi intézmények (munkáspapok,Schönstatt-nővérek) is.[39]
Azapostoli élet társaságai csoportjába tartozó közösségek – sajátos közösségi céljaik mellett – szintén követhetik az evangéliumi tanácsokat, de nem kötelezik el magukat fogadalommal a közösséghez, hanem csak ígérettel. Az ilyen közösségek tagjai is lehetnek férfiak és nők, papok és világiak egyaránt.
Aharmadrendiek(terciáriusok, terciárák) világi hívők, akik egy szerzetesrend szellemében és felsőbb irányítása alatt, a rend harmadik szabályzata szerint élnek apostoli életet, és a keresztény tökéletességre törekszenek.[40] Ilyen például a ferences vagy domonkos harmadrend, a világikarmeliták, stb. Élhetnek a szerzetes közösségen belül, vagy azon kívül is. A harmadrendiek a szó szoros értelmében nem tagjai a szerzetesrendnek, hanem csak társulnak hozzá, és a krisztushívők társulásainak egy sajátos formáját valósítják meg.[41] Az evangéliumi tanácsokra szerzetesi fogadalmat nem tesznek, de nyilvános fogadalommal kötelezik el magukat arra, hogy az evangélium szerint élnek.[42]
Azoblátusok, illetveobláták olyan laikusok vagy klerikusok, akik világi életet élnek és nem tesznek örök fogadalmat sem, de egyénileg kapcsolódnak például egy kolostorhoz vagy egy szerzetesrend imaközösségéhez. Egy hivatalos magánfogadalmat tesznek (egy évre, de lehet egy életre is), amelyben kötelezik magukat az előírt imádságokra, és/vagy arra, hogy egyéni körülményeik között (otthonaikban) valósítják meg a szerzetesrendhez kötődő életvitelt (pl.Bencés Obláció,Ciszterci Obláció).[43]
A katolikus egyház szerzetesrendjeinek közös vonása azevangéliumi tanácsok vállalása, a szegénység, tisztaság és az engedelmesség fogadalma által. Főleg az újabb alapítású rendek különleges hivatásukhoz még további fogadalmat is tesznek, például az ifjúság nevelésére, a szegények felkarolására, az evangélium hirdetésére apogányok között stb. A szerzetesi fogadalmak lényege, hogy a szerzetesek (katolikus hitük szerint) szabaddá váljanak Isten és embertársaik szolgálatára.
A férfi szerzetesek többségét pappá szentelik. A pap szerzetesek neve előtt általában P. jelzést (pater) használnak. A többiek neve előtt általában a Fr. rövidítés (frater, testvér) áll.
A szerzetesrendek és kongregációk döntő többségébenhármas fogadalmat tesznek a testvérek/nővérek:
Ezek mellett néhány rendben – az obszerváns (szemlélődő) rendek némelyikében – létezik negyedik fogadalom is, például apiaristáknál az ifjúság nevelése,jezsuitáknál a pápának való engedelmesség, vagy pedig néhány rendben ahallgatási fogadalom is. Ilyen rend például atrappisták, akarthauziak és akamalduiak rendje (a fogadalom nem jelenti a teljes némaság vállalását, de ezek a rendek szigorúan szabályozzák, hogy mikor és kihez szabad beszélni).
Mielőtt egy szerzetestfelszentelnének (azaz végleges fogadalmat tenne), előbb át kell esnie egy rövidebb-hosszabb tanulási, beavatási szakaszon.A legtöbb rend esetében a következő lépcsőfokok léteznek:
Ezek időtartama rendenként változhat (a jelöltidő általában 1-2 év, a noviciátus 2-3 év az esetek többségében).
Bizonyos rendek esetében az utolsó (végleges) lépcsőnek is létezik egy „előszobája”. Ezekben a rendekben a végleges szerzetesi fogadalom előtt még egyideiglenes fogadalom is létezik, mely szintén változó időtartamú (pl. az irgalmas apácák a jelöltidő és a noviciátus után háromszor egy év ideiglenes fogadalmat tesznek, de a szatmári irgalmasok már csak egy hatéves ideiglenes fogadalmat, máshol ez 3, 4 vagy 5 év is lehet).
A legtöbb szerzetesrend esetében a rend egészének a vezetője a rendfőnök vagy generális. A szerzetesi rend országonként vagy régiókként rendtartományokba van szervezve, amelyeket a tartományfőnökség vezeti. A tartományfőnökség – és így a rendtartomány – élén egy tartományfőnök áll, az egyes rendházak esetében pedig a házfőnök.
A rendtartomány rendházakat,kolostorokat, plébániákat és különböző intézményeket működtethet.
Amonasztikus szerzetesközösségeket viszont az jellemzi, hogy nincsen központi szervezetük. Az egyes apátságok vagy priorátusok önállóak, ezért a helyi elöljárónak (apát vagyprior) nagyobb jogköre és felelőssége van, mint a központilag megszervezett szerzetesrendek házfőnökeinek, és minden háznak különnoviciátusa van.Monasztikus szerzetesek például abencések,karthauziak,pálosok vagy abaziliták.
Amint azt már fentebb is említettük, a keletiortodox kereszténységben a szerzetesség némiképpen eltér a nyugati, katolikus világ kolostoraitól. Az ortodox kolostorokban a vallásos áhítat a legfontosabb eleme maradt a szerzetesi életnek, a társadalomban végzett munka nem került előtérbe. A keleti kereszténységben ezenkívül nem alakultak ki olyan nagy, több kolostorból álló rendek, mint nyugaton. Mégis az ortodox szerzeteseknek nagyobb jelentőségük van a nép vallási életében, mint a katolikus világban. Mind a mai napig él az a hagyomány, amely szerint a laikus embereknek a szerzetesek életéről kell példát venniük; a szerzetesek pedig azangyalokat tekintik példaképüknek. Tulajdonképpen a keleti rendek ezáltal tanítanak, tehát a hétköznapi embernek példát mutatnak. Rendkívül szigorú életmódjukban első helyen áll Isten imádata. Magukat lelki harcosoknak tartják, akik a világért és az emberek üdvösségéért imádkoznak nap mint nap.
A szerzetesi közösség tagjai komolyan veszik a külvilágtól való elvonulást, és gyakran csak saját családjukkal tartják a kapcsolatot. Jellemző az ortodox szerzetesi ruha is, amelyet csak felszentelt szerzetesek viselhetnek, a novíciusoknak (újonnan csatlakozóknak) ez tiltott. Ez a ruha a fekete reverendából, vagyisorasszából és a fátyolos fejfedőből, aszkúfiából áll. Ezek mindegyike fekete, amely azt jelképezi, hogy a külvilág számára ők már meghaltak. A szerzetesi rangokat is szigorúan veszik. A novíciusokat a rendapátja hívhatja meg a szerzetesek közé, és ekkor kapnaktonzúrát is, illetve fekete csuhát. Külön szerzetesi iskolájuk, teológiájuk van, amely magasan képzett.
Az egyetlen ortodox szerzetesrend, a több nyugatihoz hasonlóan elterjedt szabályzatú és célúbazilita rendje: vagyisSzent Baszileiosz követői. A bazilitáknak ugyanakkor van egy nyugati ága is. A legnevezetesebb ortodox kolostorok közé tartozik azAthosz-hegy kolostoraiGörögországban, azAlaverdi kolostorGrúziában, aKirillo-Belozserszkij monostorOroszországban.
A szorosan vett ortodox egyházakon kívül az ősi keleti keresztény egyházakban is jelen vannak a szerzetesrendek. Ezekre eredetileg főként az ortodox típusú berendezkedés volt a jellemző, ami ma már sok esetben keveredik a nyugati világ normáival is. Főleg azörmény egyházban terjedt el amaroniták és baziliták rendje, de több más keleti ország kolostoraiban is megtalálhatók ezen szerzetesrendek követői.