1300 körül akelet-azerbajdzsániArdabílban,Szafi ad-Dín sejk (1252–1334)szúfi rendet hozott létre, amely a térségben rövid időn belül jelentős vallási, politikai és katonai befolyásra tett szert. A kezdetbenszunnitaiszlám felekezet a 15. században átvette asíita tanokat, amelyeketDzsunajd sejk (1447–1460) ésHajdar sejk (1460–1488), hatalmuk megszilárdítása érdekében, katonai eszközökkel kiterjesztettek a környező perzsa területekre is. Merev politikai rendszert hoztak létre, amely Hajdar utóda,I. Iszmáíl perzsa sah idején az iráni hatalom megragadásában (1499–1501) teljesedett ki.[6]
Iszmáil sah 1507-ben,Irak megszállása után, a tizenkettes síiát nemzeti vallássá kiáltotta ki. 1514-ben nyugaton megütközött a hódítóOszmán Birodalommal, keleten a területi határokat azhorászáni üzbég kánságok veszélyeztették. A 16. században területeKaukázustól aMogul Birodalom uraltaIndiáig,Afganisztánig, és azOxusig (Amu-darja) terjedt, délnyugatra aPerzsa-öböl körzetét, és az oszmánokkal vitatott iraki térséget foglalta el. A Szafavidák iráni államalakulata a 17. és 18. században jelentős politikai stabilizáló tényezőként hatott a térségben.I. Tahmászp sah (1524–1576) és utódaI. (Nagy) Abbász sah (1587–1629) katonailag és gazdaságilag is megszilárdították a Szafavidák hatalmi pozícióit, jelentős kulturális befolyást gyakoroltak a környező iszlám világra.
A 18. század első harmadában gyenge kezű uralkodók gyakorolták a hatalmat, befolyásuk egyre csökkent, gazdasági krízishelyzet állt elő, míg a birodalom bukását a szunnita afgánok benyomulása pecsételte meg. Néhány évig még szafavida báburalkodók kerültek a trónra, de 1773 után helyüket azAfsáridák,Zandok, végül aKádzsárok vették át.
Az iszlám misztika, aszúfizmus 13–14. századi felvirágzása nem csak vallási, hanem politikai, hatalmi harcok gyújtópontja is lett. Az Iránt sújtó mongol–timurida inváziók megsemmisítették a több mint fél évezredes, muszlim hagyományokból táplálkozó és azulamával együttműködő politikai irányítást, és a vallás a népi misztika megújításában találta meg a megújulás lehetőségét.
Szafi szúfi sejk (1252–1334) a 14. század elején megalapította aszafavíja szúfi rendet azazerbajdzsániArdabílban. A rend körül erőteljes tömegmozgalom bontakozott ki, amely a társadalom átalakítását tartotta fő feladatának. Bár kezdetben Szafi és utódai szunnita elveket vallottak, fokozatosan átvették atizenkettes sía szellemiségét és misztikus tanait, és fokozatosan harcos, fegyveres mozgalmat hoztak létre.[7][8]
Dzsunajd sejk (1447–1460) szigorú katonai irányítást vezetett be adervisrenden belül, amelyet ötvözött a rendhez kapcsolódó vallási elvekkel. Fia,Ajdán sejk (1460–1480) elit lovashadosztály (kizilbasok) szervezésébe fogott, és erre támaszkodva katonai államot szervezett Azerbajdzsánban.[7]
Iszmáíl (1501–1524) nevű fia már gyermekkorától karizmatikus vezetőként lépett fel. Gyújtó hangú, vallási fanatizmustól átitatott beszédeivel a fennálló politikai rendszerrel elégedetlen néptömegeket állította maga mellé. 1499–ben, 12 éves korában a Kaszpi–tenger melléki Irán tartománybólTabriz elfoglalására indult. Az akkoriban Nyugat-Iránt uralóakkojunlu (fehér-ürü) törzsszövetség ellen fordult, akik a fiatalimám és vakbuzgó követői elől megfutamodtak.[9]
1501-től Tabrizban fővárost alapított, majd 1507-től a mai Irak területét vonta hatalma alá, ezt követően pedig a keleti Horászáni vidéken a sejbánida üzbégekkel vette fel a harcot. 1512-ben már az akkojunluk teljes területét birtokolta, melyhez fokozatosan csatolta Perzsia vegyes uralom alatt álló területeit. Elvakultan buzgó vallásosságában a szunniták véres üldözésébe fogott, ezzel párhuzamosan támogatta a síizmusra áttért lakosságot. Uralma alatt a politikai és vallási hatalom tökéletesen eggyé vált. Mint perzsa sah kemény gazdasági intézkedéseket vezetett be monarchiájának megszilárdítása érdekében, egyúttal mint a rend feje és mint megkérdőjelezhetetlen imám kinyilatkoztatásokat tett és vallásjogi döntéseket hozott. Amikor az eddig őt támogató kizilbasok nagyobb részt követeltek a hatalomból, Iszmáil már nem a valamikori türk elitre, hanem a helyi perzsa közigazgatás hivatalnokaira épített, és rájuk támaszkodva alakította ki a birodalom közigazgatását. Az eddig törzsi viszonylatokban gondolkodó turkomán hadsereg fokozatosan talajt vesztett.[10] A kialakuló dervisbirodalom hatalmi törekvéseit nem nézték jó szemmel sem a keleti üzbég uralkodók, sem az akkor már erős birodalmat felépítőoszmánok sem.I. Szelim (1512–1520) lerohanta Nyugat-Perzsiát, és katonai fölényével 1514 augusztusábanCsaldiran mellett megsemmisítette Iszmáil seregeit. A vereség egyik oka az volt, hogy a törököknek több lőfegyverük és ágyújuk volt, illetve a tűzfegyvereseket képesek voltak szabályosan működő ezredekbe tagolni. Az oszmánok ekkor kebelezték be Kelet-Anatóliát.[11]
Iszmáil 1524-ben halt meg, fia, Tahmászp sah (1524–1576) fiatal kora miatt gyámságra szorult. Ebben az időszakban újultak ki azok a harcok, amelyeket az üzbégekkel Horászán tartományért vívtak, egyúttal az oszmánokkal keveredtek konfliktusba Azerbajdzsán birtoklásáért, akik 1533-ra egészen Tabrizig nyomultak előre. Tahmászp sah 1548-ban a fővárost Kazvinba helyezte, majd a csatározások miatt meggyengült birodalmát külső ellenségeinek tett engedményekkel próbálta stabilizálni. Azerbajdzsán visszakerült a szafavidák fennhatósága alá, de iraki területeiről le kellett mondania. 1554-ben megszállta Grúziát. A sah közigazgatási és katonai reformokkal elérte, hogy a szafavida kultúra egyedi, iráni jelleget öltsön. A perzsa könyvillusztrációk uralkodása alatt érték el művészi csúcspontjukat.[11]
A sah halála után fiai, II. Iszmail sah (1576–1577) , majd Mohammed Hodábánde (1578–1587) kerültek hatalomra. Kiújultak a harcok az oszmánokkal, akik visszafoglalták Grúziát, és Irán más tartományai is önállósági törekvésekkel léptek fel. A kizilbas emírek is új erőre kaptak, és a birodalom egysége veszélybe került.
1581-benMeshed kormányzója az akkor tízéves Abbász herceget, Mohammed Hodábánde fiát uralkodónak kiáltotta ki, aki bár csak 1587-ben, apja halála után vehette át az ország irányításátI. Abbász sah (1587–1629) néven, egyénisége, eredményei miatt a birodalom legnagyobb alakjának tekinthető. Trónra kerülése után azonnal a hadsereg újraszervezésébe fogott, és a horászáni területek visszaszerzésére háborút kezdett az üzbégekkel, akiket 1598-ra kiűzött a tartományból. Azerbajdzsánt,Sirmánt,Örményországot,Grúziát,Kurdisztánt, és végülIrakot is birodalmához csatolta az oszmánokkal folytatott háborúiban. Hadseregét az oszmánjanicsárok mintájára, főlegkaukázusi származású alattvalóiból alakította, fizetésüket nem földben, hanem az udvari kincstárból zsold formájában fizette, és ők mint hadiszolgák, gulámok meghatározták az iráni állam jellegét. Örmények és grúzok százezreit telepítette az országba, ezzel a türk és perzsa származású alattvalók közötti különbségeket etnikailag is csökkentette. A hivatali rangokat rátermettség alapján osztotta el. 1598-ban a fővárostIszfahánba helyezte, és a muszlim világ legjobb mesterembereit hívta az új főváros szépítéséhez. A zsidó és keresztény kereskedőknek adókedvezményt és bizonyos mértékű autonómiát adott, egyúttal diplomáciai kapcsolatokat ápolt aMogul Birodalommal, akrími tatárokkal, illetve acári udvarral. Kereskedelmi útvonalakat nyitott a tengeri kereskedelem fellendítése érdekében aPerzsa-öböl mentén, így Kínával, Délkelet-Ázsiával is bővíthette kapcsolatait. Buzgó síitaként lépett fel vallási kérdésekben, hatalmas alapítványokat hozott létre a vallásoktatásban, erős, központosított uralkodása alatt az elmaradott, széttagolt, politikailag labilis országból katonailag és gazdaságilag is erős államot hozott létre.[11]
Fiai nem örökölték apjuk karizmatikus egyéniségét és ebben közrejátszott Abbász hozzájuk fűződő viszonya is. Fiait karanténban tartotta, többet kivégeztetett, megvakíttatott, az életben maradottak szinte minden esetben gyenge, terhelt, befolyásolható személyiségek lettek.[12]
I. Szafi sah (1629–1642), Abbász unokája, aki állandó fenyegetettségben nőtt fel, üldözési mániájának következtében nem csak saját családját, hanem szinte a teljes államigazgatást kiirtotta, léha és kicsapongó életmódot folytatott. 1634-től a birodalmat Mirza Táki nagyvezér igazgatta. Az oszmánok, kihasználva az 1629-es hatalomváltást és az ifjú uralkodó gyengeségét, visszafoglalták Örményországot, és az iraki területeket megtámadva hatalmukba kerítették Bagdadot (1638), amit az I. világháborúig meg is tartottak.
1639-ben Mirza Táki békét kötött az oszmánokkal. II. Abbász (1642–1666) apjánál erősebb uralkodóként lépett fel, és stabilizálni tudta a kincstári bevételeket. Diplomáciai kapcsolatokat épített számos európai országgal, illetve jó viszonyra törekedett a britKelet-indiai Társasággal is.Hatalmának abszolutisztikus alapjait nem származása, hanem mint egyúttal a szafavíja rend feje, már isteni felhatalmazás alapján kezdte értelmezni. Élete vége felé elméje elborult, saját családja ellen fordult, és rokonai, gyermekei ellen vérengző hadjáratba fogott.[12]
FiaI. Szulajmán (II. Szafi) (1666–1694) bár istenfélő, jámbor, művészetkedvelő uralkodónak indult, fennhéjázó, lusta despotává lett, aki súlyos kábítószerfüggése ellenére másodszor is sahhá koronáztatta magát (1668)Szulejmán sah néven, és a kormányzati teendőket egy eunuchokból álló testületre bízta. A gazdasági reformok elmaradásával az ország állapota romlott, és a szomszédos keleti területeket az üzbégek is fosztogatták.[12]
Az utolsó teljhatalmú szafavida uralkodóSzultán Huszajn sah (1694–1722) fanatikus vallásosként hagyta eluralkodni a síita papság befolyását. Az országban élő és nagyapja által még támogatott filozófusok, misztikusok üldözésébe kezdett; a zsidók , keresztények, sőt szunniták választhattak az áttérés, vagy a halál között. Az afganisztániKandahár tartomány szunnita lakosai 1648-ban fellázadtak ellene, és félévszázados függetlenségi háborúba kezdtek, amelyet meg is nyertek 1709-ben. 1719-benMahmúd vezérletével támadást indítottak a volt anyaország, Perzsia ellen, és 1722 áprilisában már Iszfahánt vették ostrom alá, amit 1723-ban elfoglaltak. Husszein átadta a hatalmat az afgán Mahmúdnak, aki sahhá nyilvánította magát. Husszeint 1726-ban végezték ki. A trónörökös, a későbbiII. Tahmászp (1722–1732) még 1722-ben el tudott menekülni Észak-Iránba, a síita törzsekhez, akik november 24-én kiáltották ki sahhá Kazvínban.[12]
A főváros elfoglalásával úgy tűnt, hogy Perzsia egyre inkább az egymással viszálykodó afgán törzsek, és a szomszédos hatalmak betöréseinek áldozata lesz, amikor az afsár nevű turkomán törzsből származó kizilbas tábornok, Nádir II. Tahmászp nevében 1726-ban Iszfahánból, majd az egész országból kiűzte az afgánokat. II. Tahmászp féltékeny volt Nádir sikereire, ezért amíg Nádirt az afgánok kötötték le, önálló hadseregével már kezdetben is bizonytalan kimenetelű kalandorhadjáratot szervezett azOszmán Birodalom ellen. Vereségét látva Nádir lemondatta, és II. Tahmászp fiát,III. Abbászt (1732–1736) ültette trónra. Nádir további sikereket aratott, visszaszerezte azazeri, illetve akaukázusi területeket az oszmánoktól, és 1736-banNádir sah (1736–1747) néven megkoronáztatta magát, egyúttal III. Abbászt szigorú őrizetben tartotta 1740-ig, amikor Nádir fia, Rizá elővigyázatosságból meggyilkolta.
Nádir a fővárostMeshedbe tette át. 1738-ban az afgánok ellen bosszúhadjáratot szervezett, elfoglalta az országot és továbbvonultDelhi felé, ahol legyőzte aMogul Birodalmat, és zsákmányul magával vitteAurangzeb mogul uralkodó híres pávatrónját. Ez a trón vált később az iráni uralkodók egyik jelképévé. Indiából visszatérve ahívai ésbuharai kánságok leigázásába fogott.
Amikor 1747-ben felfedezte, hogy összeesküvést szőnek ellene, vérszomjas és kegyetlen tombolásba fogott, de még az évben meggyilkolták.[13]A birodalom összeomlott,Afganisztán ésAzerbajdzsán függetlenné vált. Nádir unokája, a vakSáhruh sah (1748–1796) a Nádir idejében hatalmas birodalomnak csak egy kis szegletében, egy horászáni afsár államban uralkodhatott,Meshed székhellyel.
SirázbanKarim Kán Zand (1750–1779) kurd hadvezér ragadta magához a hatalmat, és dinasztiát alapított (Zand-dinasztia). Ekkor tört meg a török hegemónia Iránban, és ezer év óta először helyi származású uralkodók gyakorolták a hatalmat. Karim Kán Zand nem koronáztatta meg magát, hanem a szafavida bábkirály régenseként(vakil) intézte a birodalom ügyeit. Halála után az általa teremtett békés időszakot utódainak marakodása tette zavarossá. A belső viszályokat kihasználva, 1794-ben egy turkomán nomád származású dinasztia, aKádzsárok kerültek hatalomra.
Firdauszí:Sáhnáme (Királyok könyve), illusztrációSolymász, 17. századi könyvillusztációSzerelmespár. Riza Abbászi műve
Az iráni művészet virágkora a szafavida uralkodók művészetpártolásának köszönhető. Az uralkodók többsége maga is költő, művész volt (Tahmászp sah maga is tanult festészetet, Iszmáil sah költeményeket írt), kifinomult ízléssel támogatták a tehetségeket, messzi földről csábították koruk festőit, építészeit, tudósait. A hódításokkal a perzsa, török, arab kultúra különleges ötvözete alakult ki az iráni térségben, amely néhány főbb jellegzetességében eltér aziszlám művészet hagyományos felfogásától is.
A szafavidák művészetének legkiemelkedőbb alkotásai aminiatúrafestészetben mutatkoznak meg. Amikor azüzbég területeket meghódították, Iszmáil az udvarába vitteBehzádot, korának híres és elismert festőjét, hogy munkáival a tebrizi hagyományokat a heráti iskolával ötvözve egyedi stílust teremtsen. A miniatúrák rendkívül kifinomult stílusról árulkodnak, ezekkel illusztrálták az iráni irodalom legnagyobb hatású műveit, ígyFirdauszíSáhnáméját, ésDzsámíHaft aurangját. Már Tahmászp sah festőiskolájában is, a festészettel kapcsolatos tudnivalók mellett a növendékeket egyfajta udvari életre készítették fel, megtanulták az etikettet, és a követendő finom viselkedést. A tanoncok elsajátították a könyvkészítés fortélyait: a papírkészítést, a kötést és a kalligrafikus írást. A könyvművészet különlegességei a papírvékonyra csiszolt fatáblák, amelyekenkorán idézetek olvashatók. A festőiskolák csúcsán a királyi könyvtár állt, amelynek legfőbb ékessége aSáhnáme volt, ez mintegy 250 művészi illusztrációt tartalmaz.
A Tahmászp sah korában készült miniatúráka még kelet-ázsiai befolyást mutatnak, sőtmogul stílusjegyek is megfigyelhetők rajtuk. Nagy Abbász sah idejében a történelmi tárgyú illusztrációkat már erősen idealizált emberalakos ábrázolásmód váltotta fel, amelyeken szerelmes ifjakat, ölelkező párokat jelenítettek meg. Egy 1573-ból készült könyvben,Muhammadí rajzain pásztorok és az egyszerű paraszti élet ábrázolása látható; a Kásánból származóAga Riza 1600 körül kifinomult leányalakok ábrázolásában tűnt ki. Ugyancsak Nagy Abbász udvarában alkotottSzádik bég miniatúrafestő ésRiza Abbászi, aki a sah lakosztályait figuratív ábrákkal díszítette.
III. Abbász (1731–1736) idejében az uralkodó holland festőket hívott meg az udvarába, így az ábrázolásokon európai jellegű viseletek is megjelentek, ahogy később a festményeken az európai térábrázolás is.
Nagy Abbász sah a kézműves termékek exportjára is törekedett, nem kis mértékben azért, hogy ezzel saját nagyságát megmutassa a világ számára. Jól ismerte az európai államok fejlődését, és azokkal lépést is akart tartani. Manufaktúrákat hozott létre, pártolta a művészi kivitelű szőnyeg-, brokát-, damasztszövést, amelyek mintáit nem ritkán híres udvari festők terveztek.
Az iszfaháni manufaktúrák szőnyegei keresettek voltak az európai uralkodóházaknál is. Egy örmény kereskedők által értékesített szőnyeg eljutottLengyelországba is, amely annyira megtetszett az uralkodónak, hogy arany- és ezüstmintázatba szőtt lengyel címerrel ellátott selyemszőnyegeket rendelt. Ezeket sokáig lengyel terméknek tekintették, valójában iszfaháni mestermunkák. Gyakoriak voltak az emberalakos ábrázolások is, amelyek előszeretettel mintázták megLailát ésMadzsúnt, az arab költészet boldogtalan szerelmespárját.
A selyemszövés központjaKásán ésJazd volt. Hatalmas, mintegy 120 négyzetméteres szőnyeget szőttek azardebili mecset részére, amely 20 színben 1,2 millió csomót tartalmazott négyzetméterenként. A szőnyegek mintázata tartományokként eltért, és jellemző volt a helyi hagyományokra.
A hatalmas kézműipar egyedül Iszfahánban mintegy 25 000 embernek adott megélhetési lehetőséget.[14] Az ágazat megsegítésére még kínai fazekasokat is hívott az országba, ám az épületek díszítésére szolgáló égetett csempék technológiáját, az agyagművességet önállóan fejlesztették tovább. Híresek a szafavida időszakban készült monokróm üvegek és a kovácsoltvas termékek, amelyek közül kiemelkednek a görbe szabják remekmívű díszítésekkel ellátott markolatai, és a vasmetszési technikák. Nagy Abbásztól nem volt idegen a gazdaság erőszakos befolyásolása sem. A manufaktúrákat állami monopóliumokként kezelte, gátolta a magánbefektetéseket, a független kézműipari egyesüléseket üldözte.
A Szafavidák korának építészete a legmarkánsabban Iszfahánban figyelhető meg. Nagy Abbász sah az 1500-as évek végén az iráni fennsíkon, 1500 méter magasságban világvárost tervezett. A több mint 160mecsettel, 40medreszével, 1800 karavánszerájjal, 270 közfürdővel büszkélkedő, kertekkel, parkokkal ellátott várost mintegy egymillió ember lakta. Központi tengelye aCsehár Bág, a négy kilométer hosszú sugárút. Az iszlám világban is egyedülálló aNagyBazár, amely megközelítőleg harminc négyzetkilométeren terült el, és építészetileg a központi nagy tér, az 507 m hosszú és 158 m szélesMajdán Sáh (főtér) bevezetőjéül szolgált. A tér egyik oldalához csatlakozik aLutf Alláh mecset. A másik oldalához (a kibla tájolása miatt) aszimmetrikusan, egyik sarkával érintkezőMaszdzsid Sáh mecset. A téren lovaspólójátékokat rendeztek. A királyi palota kertjében fényűző pavilonokat épített. A legismertebb aCsehel Szotún (Negyven oszlopos palota), amely belső díszítésein Nagy Abbász dicsőségét hirdeti.[15] Az oszlopok kialakítása óperzsa elemeket idéz, talapzatuk egymásra támaszkodó oroszlánokat mintáz. A figurális ornamentika nem volt idegen a szafavida művészek ábrázolásmódjától. Szaid sah sírját síita imámok passiója díszíti, ez a szunniták felfogása szerint elképzelhetetlen szentségtörés. A Csehel Szotúnzól, egy három kilométernyi platánsor vezet az Allahverdi hídhoz. A város főépítésze a művészetekben járatos mérnök polihisztor,Bahrá ad-Dín Muhammad Ámilí sejk volt.[16]
Nagy Abbász korában, a költészet terén,Háfiz és Dzsámí letisztult képi világát dagályos, mesterkélt, túlontúl cizellált költői művek váltották fel. A prózában néhány szerelmespár történetének ismételt feldolgozásai domináltak, többnyire Nizámi költészetének utánzásaként. A későbbi időszakokban az állam hanyatlását a kulturális mélypont híven tükrözte.[17]
Matthee, Rudi. (2005).The Pursuit of Pleasure: Drugs and Stimulants in Iranian History, 1500-1900. Princeton University Press. p. 18; "The Safavids, as Iranians of Kurdish ancestry and of nontribal background (...)".
Savory, Roger. (2008). "EBN BAZZĀZ".Encyclopaedia Iranica, Vol. VIII, Fasc. 1. p. 8. "This official version contains textual changes designed to obscure the Kurdish origins of the Safavid family and to vindicate their claim to descent from the Imams."
Amoretti, Biancamaria Scarcia; Matthee, Rudi. (2009). "Ṣafavid Dynasty". In Esposito, John L. (ed.)The Oxford Encyclopedia of the Islamic World. Oxford University Press. "Of Kurdish ancestry, the Ṣafavids started as a Sunnī mystical order (...)"
Roemer, H.R. (1986). "The Safavid Period" in Jackson, Peter; Lockhart, Laurence.The Cambridge History of Iran, Vol. 6: The Timurid and Safavid Periods. Cambridge University Press. pp. 214, 229
Blow, David (2009).Shah Abbas: The Ruthless King Who Became an Iranian Legend. I.B.Tauris. p. 3
Savory, Roger M.; Karamustafa, Ahmet T. (1998)ESMĀʿĪL I ṢAFAWĪ.Encyclopaedia Iranica Vol. VIII, Fasc. 6, pp. 628-636
↑Aptin Khanbaghi (2006)The Fire, the Star and the Cross: Minority Religions in Medieval and Early. London & New York. IB Tauris.ISBN 1-84511-056-0, pp. 130–1
↑Anthony Bryer. "Greeks and Türkmens: The Pontic Exception",Dumbarton Oaks Papers, Vol. 29 (1975), Appendix II "Genealogy of the Muslim Marriages of the Princesses of Trebizond"
.jpg)