Riza Abbasi (1565–1635) festménye: Szúfi mester és tanítványa
Aszúfizmus vagy aszúfi út elnevezés egy filozófiáját és világképét illetően heterogén irányzat-csokrot takar. A szúfi út elnevezés sokkal inkább megfelel a szúfi jellegnek, hiszen itt alapvetően nem egy tanítás-rendszerről, hanem életmódról, szemléletről van szó. Legfontosabb közös jellemzőjük, hogy döntő többségükben aziszlám követőinek vallják magukat, illetve erősenmisztikus jellegű irányzatokként az iszlámezoterikus igazságát hirdetik.
Kezdetben a szúfi szót azokra azaszketikus gyakorlatot követő misztikusokra használták, akik jellemzően durva gyapjúból készült ruhát viseltek; csakhamar azonban az összes muszlim misztikust így nevezték, függetlenül attól, hogy aszketikus életmódot folytattak vagy nem.[1]
A szúfizmus az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszere. Sok muszlim hívő ezen az úton, Isten közvetlen, személyes megtapasztalása által próbál rálelni Isten szeretetére és megismerésére. A szúfizmuson belül többféle misztikus út létezik arra, hogy valaki megismerje az emberi és isteni természetet, átélje az isteni szeretet érzését és elérje az igazi bölcsességet. A szúfik számára a személyes megtapasztalás (dzauk, "belekóstolás") elengedhetetlen a valódi tudás megszerzéséhez.
A leggyakoribb magyarázat szerint az elnevezés az arab صوف„szúf”, azaz gyapjú szóból származik, mellyel azt sugallják, hogy a szúfik az általuk viselt gyapjú öltözékekről kapták volna nevüket.
Egy spirituális úton közelítő magyarázat szerint a صفا <szafa> szóból ered az elnevezés, ami tisztaságot jelent. Itt természetesen a szúfik által követett út tisztaságát értik alatta.
Egyvallási alapon nyugvó magyarázat szerint egyenesenMohamed Próféta mecsetjének verandáján imádkozók csoportja lennének ők, a "veranda népe" <ahl asz-szuffa>.
A 10. századiBírúní szerint a görög szophia, azaz a bölcsesség szóból származik ez az elnevezés, de ezen elképzelés nem bizonyítható.
Idries Shah szerint a szúfi szónak nincs ismert etimológiája.
A szúfi szót csaknem minden nyelv ebben a formájában használja. Arabul تصوف <taszavvuf>, perzsául عرفان <erfan>, törökül tasavvuf formában utalnak általában a szúfikra.Az irányzatok követőit arab szóval szúfinak vagy perzsa eredetű szóvaldervisnek mondjuk, habár ők magukat jellemzően nem illetik ilyen elnevezéssel.
A szúfizmus nem tekinthető egységes irányzatnak. Misztikus, spirituális tanainak kialakulása számtalan rendhez és mesterhez köthető, jellemzően mindegyik saját tanításokat és gyakorlatokat követett.
A nagy tudású, az ezoterikus útra rátalált mestereket(seik) tanítványok vették körül a mester házában, vagy egy erre a célra szolgáló, adományokból fenntartott épületben (kolostorban). A mester a tanítványokat fokozatosan vezette be az isteni megtapasztalás általa gyakorolt formáiba(tariq), a saját misztikus módszerével. Többnyire Allah nevének vagy a Korán sorainak ritmikus ismétlései, éneklés, tánc és zeneszó mellett révedtek el a transzcendens megtapasztalás élményében. A seiknek a tanítvány felett teljhatalma volt, minden körülmények között engedelmeskednie kellett, még akkor is, ha az ellenkezett az iszlám törvényeivel, a saríával.
A tanító kinevelte követői közül azokat, akik majd halála után továbbviszik művét és terjesztik azt (kalifák[2]). Ezzel a szúfik, az ortodox jogi iskolákhoz hasonló, tanítványi láncolatot(szilszila) alakítottak ki, amely szervezeti felépítéséből adódóan is, komoly vetélytársa lett az ulemának. Szentként tisztelték mind a mestereket haláluk után, mind mesterré lett növendékeiket, a kalifákat.
Az iszlám misztikusaitvalí ("szent") néven is emlegetik. Minthogy a szó eredeti jelentése "közelálló" vagy "barát", a valík „Isten barátai, kiknek nem kell félniük és sohasem szomorúak”. A szentkultusz tulajdonképpen ellentétes az iszlám tanaival, hiszen azok nem ismernek el semmiféle közvetítőt Isten és ember között, de az élő, és főleg a már halott szentek kultusza mégis vonzó volt a nép számára, így sok iszlám előtti szokás a misztika köntösében került át a muszlim néphitbe. A hatalmasabb szúfi vezetőknek sokszor csodatévő képességet is tulajdonítottak.
A szúfi utat a muszlim többség gyakorlatát jellemző külsőségek és vallásjogi előírások (saría) mellett, alapvetően a befelé fordulás, azazAllah személyes megtapasztalásának igénye jellemzi. A hétköznapi előírásokon túlmenően, valamely meditációs eszköz (leggyakrabban a meditatív ima (dhikr), illetve ennek részeként esetleg zene, tánc) segítségével kívánják megtapasztalni az Allahban való feloldódást.[3] Az egység felé vezető úton megkülönböztetik a tudást és az ismereteket, előbbi alatt értve az Allahról alkotott igazságot (Allah igazságát), utóbbi alatt pedig az emberi (másodlagos, lényegtelen) ismereteket, létrehozva ezáltal a misztikus irányzatokra jellemző ezotéria-exotéria kettősséget.
A szúfizmus legfontosabb lelkigyakorlata adhikr, vagyis Isten nevének és bizonyos Korán-részleteknek a recitálása, valamint a "kerengő dervisek" (lásd mavlavíja) táncos szertartásai és ezek továbbfejlesztése.
Az ún. "üvöltő dervisek" (lásd rifáíja) zajos dhikr alatt az eksztázist elérve gyakran önmagukat is megsebzik, más rendek viszont a néma szertartást (dhikr khafí) részesítik előnyben, amelynek során a hívő magában ismétel bizonyos formulákat, illetve testének bizonyos pontjaira összpontosítva meditál.
A szabályok betartásával és az isteni jóindulat segítségével, a "kereső" egyre inkább lazítani próbálja alantasabb énjének béklyóit, mígnem teljesen megszabadul tőlük és lelke végre megismerheti az igazi hakíka állapotát, amely felé mindig is törekedett. A szúfi út végső célja a faná, az én megsemmisülése. Ez ugyan elsősorban etikai kategória, ám lassan elvezet az emberi én teljes kioltásához.
A misztikusok a személyes istenélménytől mentes, külsőségekre összpontosító vallásjognak igen kevés értelmét látták, így a saría, vagyis a hagyományos vallásjog rendszerének kiegészítéseként egyre jobban kialakították a maguk útját (taríka, "az út") és célját (hakíka, "a valóság"). Mindazonáltal a szúfik legtöbb csoportja az ortodoxia keretein belül kívánt maradni és hangsúlyozta, hogy a saría betartása elengedhetetlen feladat, és már a kezdetektől fogva megpróbáltak kialakítani egy egymást kölcsönösen kiegészítő ellentétpárokból fölépülő teológiai rendszert(például „megsemmisülés és visszatérés”, „megrészegülés és kijózanodás”), amellyel összhangba hozhatnák vallásosságuk külsődleges és lelki oldalát. A két oldal szembeállítása mindig is jellemző maradt.
A szegénység a büszkeségem – mondja egy szúfi hagyomány.[4] A beavatott szúfikhoz köthető, gyakran hallható két szó: afakír és adervis.
A vallás és a vallási szövegek belső, spirituális, ezoterikus aspektusaira koncentrálás, szemben a külsővel
A legtöbb szúfi számára ez a vallási rítusokon és törvényeken való túllépés
Ragaszkodás Istenhez (baka)
Az én (ego) és a világ megsemmisülése után egyedül abaka marad meg. Ezt a célt, amit csak az előrehaladottabb szúfik érnek el, az Istennel valóegyesülés élményeként írják le.
A mester-tanítvány kapcsolat
A legtöbb szúfi számára spirituális fejlődés csak egy szellemi vezető vagy mester segítségével és útmutatásával történhet. Ennek az embernek a neve az arab világban asejk, a török-perzsa-indiai régióban apir.[4]
A szúfi tanítások többsége besorolható szunnitaként vagy síitaként (bővebben lásd:iszlám), ugyanakkor van néhány tanítás, mely elkülönül az iszlám ortodox tanításaitól (esetleg magától az iszlámtól is, amennyiben a szúfi út az iszlám felett áll). A muszlim és szúfi közösségek (emlékezve arra, hogy a szúfik majdnem mindig muszlimnak vallják magukat[5]) kapcsolata nem felhőtlen. A hivatalos muszlim álláspontot képviselők nem ritkán szektásnak, eretneknek tekinti a szúfikat, illetve a szúfik gyakorta dogmatikusnak (és ebből eredően tévesnek) az előbbieket.
Az ellentét alapja az, hogy a szúfik szerint Allah megismerése egyéni tapasztalatszerzés útján is lehetséges, míg azulema[6] szerint Allah csak aKorán, ahadísz[7] és asaría[8] tanulmányozásával ismerhető meg. Az ulema a szúfik tanait saját hatalma és tekintélye megőrzése érdekében is veszélyesnek tartotta, hiszen megjelenésükig vallási ügyekben megfellebbezhetetlen szava volt. Ezt a pozícióját féltékenyen őrizte, és már a kezdetektől sűrűn került összeütközésbe az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő szúfi rendekkel. Az egyszerű nép is könnyebben befogadta az érzelmi vallásosságon alapuló tanításokat, így körükben ennek sikere, és ezzel együtt az ulema térvesztése szemmel látható lett. Az ellentétet szította a szúfik szervezeti felépítése is, a mester (sejk, a perzsábanpír) bálványozása és túlzott tisztelete, amellyel szinte vallást hoztak létre a valláson belül. A saríát afféle követendő irányvonalnak tartották csak ahelyett, hogy annak vegyék ami: az iszlám legfőbb törvénye.
A szúfi mesterek büszkék voltak szellemi függetlenségükre, amely nem csak más hagyományoktól és szellemi áramlatoktól határolta el őket, hanem a mindenkori hatalomtól is. Néhányan kijelentették, hogy inkább vágnák le a saját lábukat, minthogy átlépjék az uralkodó palotájának küszöbét.[9] Ez a szellemi és hatalmi büszkeség sok korabeli művészt megihletett, akik királyokkal, uralkodókkal körülvéve ábrázolták őket, amint azok áhítattal hallgatják a szúfi sejk kinyilatkoztatásait. A hatalmi elit képviselői egyrészt az új eszmék iránti fogékonyságból, másrészt műveltségük fitogtatása céljából is előszeretettel keresték fel őket. Ez bizonyos mértékig féltékenységet keltett az ortodox jogtudósok körében. Az ulema egy új hatalmi ág kialakulásának veszélyét vélte felfedezni a szúfi áramlatokban, de látván széles körű társadalmi elfogadottságukat, nem üldözték a rendek tagjait.
Általánosságban is elmondható, hogy amíg a kereszténység alapja a feltétlen hit és annak megkövetelése, addig az ott tapasztalható ortodoxiával ellentétben, a muszlim világ többnyire megelégedett a viselkedési minták és szokások szigorú betartásával, mintegy az ortodoxia helyébe az ortopraxia lépett.[10] A szúfik pedig betartották a muszlim hit alappilléreinek, a napi ötszöri ima, a zarándoklat, az alamizsnaadás, a böjt előírásait,[11] így eretnekség vádjába szinte soha nem estek.
A11. században élt nagy tekintélyű, szúfi befolyástól sem mentes jogtudós,Abú Hámid Muhammad bin Muhammad al-Gazálí önéletírásában[12] kísérletet tett az ellentétek feloldására: a racionális tudás és a misztikus hit is Allah ajándéka, az ember nem lehet meg sem az ész, sem a lélek törekvései nélkül. Állásfoglalásával enyhítette a feszültségeket, bár az ellentét a két vallásszemlélet között máig megmaradt. Néhány tudós, gondolkodó és uralkodók is felkarolták a szúfi megközelítést, látva hogy milyen jelentős szerepük van a hit terjesztésében. Ezzel szemben a vallás megreformálására törekvő csoportok elsődleges támadási célpontja a szúfik voltak (→vahhabiták).
Szúfi hagyományok öröklési láncolataSzúfi hagyományok és fontosabb dervisrendek megoszlása az arab világban
A szúfizmus tulajdonképpen egyidős magával az iszlámmal. Már a Próféta idejében is működtek mesterek, az első feljegyzett szúfi aJemenből származóUvajsz Al-Karani volt, akire egy máig élő rend is hivatkozik. Az iszlám gyors terjedésével a szúfi tanítások is lépést tartottak, és Indiától Észak-Afrikáig mindenütt alakultak rendek is. Bár régebben a szúfizmus gyökereit a kutatók különböző iszlámon kívüli (ókorieurópai, sőtindiai) hagyományokban vélték fölfedezni, ma már inkább az a nézet elfogadott, hogy a szúfizmus a mélyen vallásos muszlimok körében, az elsőOmajjádok (661-750) világias uralma elleni tiltakozásként alakult ki. Később ez az eszmerendszer természetesen a misztikus teológiával és szertartásokkal összeegyeztethető idegen elemeket is magába olvasztott.
Az iszlám miszticizmus fejlődési szakaszai:
a korai aszketizmus megjelenése,
az isteni szereteten alapuló klasszikus miszticizmus kifejlődése,
a szerzetesrendekhez hasonló misztikus testvériségek megjelenése és elterjedése.
A szúfizmus jellemzően tanítói-tanítványi láncolatokon alapszik, vagyis a jelentősebb mesterek iskola-alapítónak számítanak (még ha formálisan nem is hoztak létre rendet), és a tanítványok mindaddig a mester iskolájához tartoznak, amíg nem alapítanak maguk is újat. Magát az iskolát azonban rendkívüli változatosság jellemzi, egy tanításon belül is számtalan eltérések lehetnek, ezért a szúfik iskola helyett inkább hagyományról beszélnek. A tanítványi láncolatot sok esetben a Prófétáig vezetik vissza, noha maguk a muszlim tudósok is kimutatták, hogy a láncolat többnyire hiányos, és/vagy hamis.
A hatodik síitaimám,Dzsafar al-Szádik (megh. 756) vetette fel először a titkos tanítások szükségességét(takíja), mivel azAbbászida hatalom szunnita közössége nem nézte jó szemmel a síiták imámokra kiterjesztett imádatát,[13] egyúttal úgy vélte, hogy tanaik a kevésbé művelt hívők számára félreérthetők lennének.[14]
A szeretet gondolata – amely által az egyszerű aszketizmus miszticizmussá vált – elsőként egy bászrai nőnél,Rábia l-Adavíjánál (megh. 801) jelenik meg, aki megfogalmazta azIsten iránti szeretet szúfi eszményét: mentes minden érdektől, a Paradicsom utáni vágytól és aPokol félelmétől.
A misztikairáni iskoláját képviseliBajazid al-Bisztámí (megh.874-ben), általában neki tulajdonítják afaná (feloldódás) tanának bevezetését és mondásainak szimbolikája a későbbi misztikus költők szóhasználatára emlékeztet. Azt tanította, sahadát[15] mintegy átfogalmazva, hogy: „Én általad létezem, nincs más Isten, csak te magad”. Azaz az ember eggyé válhat az Istennel, és az átélt mámorban feloldódik benne. Tanaival nem kis zavart okozott az ulema köreiben.
Az ortodoxia által elítélt misztikus tanok leghíresebb képviselőjeal-Huszajn ibn Manszúr al-Halládzs[16] volt, aki hírnevét főként e mondásának köszönhette: „Aná al-Hakk” („Én vagyok az Igazság” – azaz Isten). Al-Halládzsot tanai miatt922-ben,Bagdadban kivégezték, ám a későbbi korok misztikusai és költői őt tartották a szenvedő szeretet mintaképének.
A miszticizmusiraki iskolájának alapítója,al-Muhászibí (megh.857-ben) szerint azaszketizmus egyetlen haszna az, hogy megtisztítja a lelket az Istennel való találkozáshoz. A józanságot és bölcsességet hangsúlyozó iraki tanításokat abagdadiIbn al-Dzsunaid sejk (megh.910) tökéletesítette tovább és őrá hivatkozik e hagyomány valamennyi későbbi alakja. Al-Dzsunaid úgy vallotta, hogy az al-Bisztámi féle "lelki gyönyör" bár szükséges, de csak egy lépés a végső "én" felfedezéséhez. Az evilági léttől való megszabadulás fájdalmat kelthet az egyénben, ezért a lelki egyesülést józan gondolatokkal is elő kell segíteni. Nézetrendszere szinte hasonló abuddhista tanokhoz.
A szúfizmusegyiptomi iskolájának kiemelkedő képviselője, a núbiai származásúDzún-Nún (megh.859-ben) vezette be amarifa ("legmélyebb tudás") fogalmát, amelyet szembeállított a tanultsággal, himnikus imádságaiban pedig az egész természettel fog össze Isten dicséretére. EKoránon alapuló gondolat később igen népszerűvé vált a perzsa éstörök költészetben.
A13. század második és a14. század első felében a spekulatív miszticizmus hatására az andalúziai születésűMuhi ad-Dín ibn al-Arabí (meghalt1240-ben) létrehozta a saját rendszerét, amelyben már tökéletesen szétvált a vallásjog és a szúfizmus. A "létezés egysége"-ként ismert teozófiai rendszer(vahdat al-vudzsúd) megalkotója. Eszerint Isten és a teremtett világ ugyanannak a valóságnak két oldalát jelenti. Tanainak irodalmi összefoglalása azAl-Futúhát al-makkíjja (Mekkai kinyilatkoztatások). Nézeteiben felfedezhetők apanteizmus nyomai is, ezért műveit sokszor betiltották, hiszen az ulema szerint ezzel a Próféta rangját kérdőjelezte meg. Úgy tanította, hogy Allah mindenben benne van, mivel mindennek a forrása is egyben.[17] Néhány iszlám jogtudós még Ibn al-Arabí muszlim mivoltát is megkérdőjelezte. A teljes kiközösítés azonban azért nem történt meg, mivel eszméi nagy mértékben elősegítették a keleti, elsősorban indiai vagy főként a sámánhitű népesség térítését. Az olyan társadalmakban, ahol a miszticizmusnak komoly iszlám előtti hagyományai voltak (pl. az indiai muszlimok között) a vallásjog és a misztika szétválása még egyértelműbb volt.
Az első és máig legfontosabb rendet, akádiríjátAbd al-Kádir ad-Dzsílání (1077-1166) alapította, ezt követte aszuhravardíja, majd a13. században sok szúfi rend jött létre keleten és nyugaton is, mellyel a szúfizmus tömegekre ható erővé vált. Mindegyik rend kialakította az alapvető szertartások csak rá jellemző változatát. Az iszlám elsősorban a szúfi hittérítők révén terjedt el Indiában, Közép-Ázsiában,Törökországban és Fekete-Afrikában.
A dervisrendek mesterük sírja körül egyfajta kultuszt hoztak létre, a tanítványok ide csoportosultak az ájtatos tisztelet jeléül. Egy adott hagyományon belül többféle rend is alakult, attól függően, hogy a tanítványi láncolatban a mester milyen szerepet töltött be.
A 17-18. századi Közép-Ázsiában anaksbandíja rendnek volt igen nagy politikai befolyása, míg Észak-Afrikában (1781-től) atidzsáníja és (a 19. sz. elejétől) aszanúszíja vett részt az iszlám terjesztésében és a helyi politikában, sőt az utóbbi rend harcolt az olaszok ellen, valamint vezetője lett későbbLíbia királya. Atidzsáníja egyre délebbre tolta az iszlám határaitSzenegál ésNigéria vidékén, és több tagja erős királyságokat hozott létre Nyugat-Afrikában, ahol akádiríja renddel (a legelterjedtebb szúfi testvériséggel) együtt, máig is fontos társadalmi, politikai tényező. Abektási derviseknek nagy politikai befolyásuk volt azOszmán Birodalomban, mert szoros kapcsolatokat ápoltak ajanicsárokkal. Asattáríja rend Indiától Jáváig terjedt el, míg acsisztíja és aszuhravardíja főként az indiai szubkontinensen működik.
Az iszlám országok politikai-társadalmi reformmozgalmai gyakorta ellenségesek voltak a szúfizmussal szemben, mivel többnyire visszahúzó erőt, a társadalom szabad fejlődésének gátját látták benne. Így példáulTörökországbanMustafa Kemal Atatürk1925-ben valamennyi dervisrend rendházait bezáratta. A rendek politikai befolyása mindazonáltal ma is érezhető, noha csak a felszín alatt.
Napjainkban a szúfizmus újra népszerű, elsősorban a nyugati, diaszpórában élő muszlim fiatalság körében, nem csak a látványos külsőségei miatt,[18] hanem azért is, mert sokan az iszlám misztikus formáinak felfedezésével és átélésével kívánják erősíteni elveszettnek hitt identitásukat.
A szúfizmus nagyon fontos szerepet játszott az iszlám történelmében és kultúrájában. A szúfi irodalom, különösen a misztikus szerelmi költészet virágzása azarab,perzsa,török ésurdu nyelvben egyaránt aranykort jelentett.
Már a10. században elengedhetetlennek látszott, hogy az ortodoxia gyanújának eloszlatására a szúfizmus tanait kézikönyvekben foglalják össze. Több ilyen mű születettarab nyelvenAbu Tálib al-Makkí,Szarrádzs ésKalábádzí (10. század vége), illetveKusajrí ésHudzsvírí (11. század, az utóbbi perzsául írt) tollából. A klasszikus szúfizmus utolsó nagy írójaMuhammad ibn Muhammad al-Gazáli (meghalt1111-ben) volt, akiIhjá ulúm ad-dín, A vallástudományok újjáélesztése c. híres művében a mérsékelt miszticizmus mellett szállt síkra az egyre népszerűbb teozófiai irányzatok ellenében (ezek gyakorlatilag egyenlőségjelet tettek Isten és a világ közé), amivel sok millió muszlim gondolkodására gyakorolt igen nagy hatást.
Ibn al-Fárid (megh.1235-ben) írta a leggyönyörűbb arab nyelvű misztikus költeményeket, ésFarídad-dín Attár (megh. 1220) perzsa költő ugyancsak kiemelkedő alakja a szúfi irodalomnak.
A legnagyobb hatású perzsa nyelvű misztikus költő,Dzsalál ad-Dín Rúmí (1207-1273)Masznaví című, kb. 26 000 rímpárból álló költeménye, a 16. századi misztikus irodalom gyöngyszeme, mely a perzsa nyelvű misztikusok szemében a második legfontosabb műnek számít a Korán után. Az általa alapítottmavlavíja dervisrend Anatóliában, Konya városában működött.
↑A szúfikhoz azonban néha csatlakoztak keresztények is anélkül hogy hitüket elhagyták volna, számukra a szúfi tanítások Jézus szeretetét közvetítették (Karen Armstrong Iszlám →források)
↑A síiták szerint tehát nem a tudósok által megállapítottidzsma, hanem azimám az iszlám legfőbb csalhatatlan tekintélye.
↑A kereszténység történetében a másként gondolkodókat eretneknek bélyegezték, és üldözték. A muszlim másként gondolkodó tanait titkolta, ezért ágyban párnák között halt meg... Karen Armstrong Iszlám 133 o. →irodalom
The psalms and folk songs of a mystic Turkish order. The music of Bektashis in Thrace; szerk. Sipos János, Csáki Éva, ford. Pokoly Judit; Akadémiai, Bp., 2009 + CD
Szúfizmus és mágia. Amulettek az iszlám világából; szerk. Fodor Sándor; Helikon Kastélymúzeum–ELTE, Keszthely–Bp., 2009 (angolul is)
Henri Boulad:Az iszlám a misztika, a fundamentalizmus és a modern kor feszültségében; Kairosz, Bp., 2009
Idries Shah:Dervistörténetek. Szúfi mesterek tanmeséi az elmúlt ezer évből. Válogatás szúfi klasszikusokból, a szúfi szóbeli hagyományból, több máig kiadatlan kéziratból, valamint különböző országok szúfi iskoláinak tananyagából; ford. Nemes Krisztián; Filosz, Bp., 2010
Iványi Tamás:Dervisek és dervisrendek; KCST, Bp., 2011 (Keleti nyelvek kincsestára)
Isten rejtőzködő barátai. Szúfi történetek, tanítások és mondások; vál., ford. Balázs Károly; Szt. Gellért, Bp., 2012
Al-Arabi ad-Darqawi:Az emlékezés rózsakertje. A lélekvezetés szúfí tudománya; szerk., ford., bev., jegyz. Buji Ferenc; 2. jav. kiad.; Filosz, Bp., 2018
.JPG)