Azókori egyiptomiak –freskók tanúsága szerint – már három formáját ismerték: a négylábú támlátlan, a hajlott támlával ellátott és a keresztlábakkal ellátott széket. Afáraók plasztikus alakokkal díszítetttrónszéket használtak. Agörögöknél ezenkívül az összecsukható, hordozható szék volt használatban, mely ollószerűen keresztberakott lábakkal és szövetből vagy szövött hevederekből alkotott ülőlappal bírt. A görög trónszékeknélarchitektonikus formákat,kannelúrázott oszlopokat találunk: díszítésében apalmettának nagy szerepe van. Arómaiak a görög formákat folytattáketruszk elemekkel keverve. Acsászárság alatt a trónszék (latinosantrónus) anyagakő vagymárvány volt, ami masszív formákat, domború díszt és a végződéseknél plasztikus alakokat eredményezett.
Aközépkorban az északi népeknél szintén három székforma volt használatban: az alacsony négylábúzsámoly, az összecsukható szék és a merev hátlappal és szekrényszerű zárt alsórésszel bíró támlásszék. A13. század folyamán az addig egyszerű zsámolyt – valószínűleg akeresztes hadjáratokban szerzett keleti eredményként – nyolc- vagy hatszögűre készítették, ugyanannyi lábbal. Míg a szekrényszerű felépítés változatlan maradt, addig a dísz agótikus ízlés értelmében gazdagodott, a támlát architektonikus formákat utánzó gazdagon faragott dísz borította, amely a felső végződésnél áttört, plasztikus elemekbe ment át. Az összecsukható székeknek már aromán korban alkalmazott támlája most szervesen lett felépítve, az összecsukhatóságra már csak az egymást keresztező lábak utaltak, de ezek a székek már nem voltak összecsukhatók. Az alacsony zsámoly tovább fejlődött, és egy darabból álló, vagy hevederekkel tagolt hátlapot kapott. A trón alakú díszes székek eltűntek, és a16. század elejétől kezdve már csak udvaroknál éstemplomokban voltak használatban, míg apolgári használatra kevésbé ünnepélyes és könnyebben hordozható bútor alakult ki: egészen egyenes, legfeljebb a kartámlánál hajlott vonalakkal, négy esztergályozott lábbal. Ezeknél a székeknél jelent meg először akárpitozás: a felszegezett párna. Ez azután olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy a17. században – leginkább aNémetalföldön – készültek olyan székek, amelyeknél a lábak kivételével az összes farészeket szövettel burkolták, ezért formáik igen egyszerűek, egyenesek voltak, és a faragott díszítés teljesen hiányzott.
Ugyancsak a 17. században kezdték a kárpitozást fonottnádfelületekkel helyettesíteni. Itt a farészek ismét teljes egészükben láthatók, ezért a faragás megint elborítja azokat. Az akkor kedvelt csavart oszlop a lábak leggyakoribb alakja, a támla már nem annyira egyenes, gyengén hátrafelé hajlik, de még magas és az eddigi lapos faragások helyett magasdomborművekkel, vagy plasztikus, áttört oromzattal van ellátva. EzXIV. Lajosnak kora – ettől kezdve mindenütt általános volt afrancia hatás. Arégence alatt állt be a hajlott vonalak érvényre jutásával a legnagyobb fejlődés a szék történetében, amely aXV. Lajos-kori ízlésben érte el tetőpontját. Minden vonal hajlítottá vált, és újdonság volt a gyakran alkalmazott kerek, vagy ovális, párnázott támla. A finoman hajlott farészeknek a pompás faragás nemcsak díszét, de alapformáját is adta, a párnázott ülőlap és támla a legdrágább, külön e célra szőtt, megfelelő formájú(abgepasst) szövetekkel vagygobelinekkel volt borítva. A görbe vonalú farészeknél a fa konstrukciója zavarólag hat, ezért a legtöbb esetben aranyozták, vagy festették. AXVI. Lajos-kori ízlés ismét egyenes lábakat alkalmazott, de azokathornyolással díszítette, szép veretek, finoman rajzolt apró díszítőformák élénkítették a farészeket. Afrancia forradalom után a formák aklasszicista stílust követték, merevek és nehezebbek lettek.
