Ez a lap egy ellenőrzött változata
| Szárd–francia–osztrák háború | |||
.jpg) | |||
| Henri Dunant asolferinói csatatéren | |||
| Dátum | 1859.április 26. –július 12. | ||
| Helyszín | Észak-Itália | ||
| Casus belli | ASzárd–Piemonti Királyság expanziós terveihez elnyerteIII. Napóleon támogatását. A francia–szárd szövetség haderői ellenAusztria preventív csapást kísérelt meg, de súlyos vereségeket szenvedett. | ||
| Eredmény | Zürichi békeszerződés | ||
| Terület- változások | ASzárd-Piemonti Királyság megszerezteLombardiát, majdParmát,Toszkánát,Modenát, majd aNápoly–Szicíliai Királyság területét is. (CserébeSavoya aFrancia Császársághoz került). | ||
| Harcoló felek | |||
| Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
| Haderők | |||
| Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
 AWikimédia Commons tartalmazSzárd–francia–osztrák háború témájú médiaállományokat. | |||
Szárd–francia–osztrák háború, 1859.   |
|---|
Aszárd–francia–osztrák háború1859 áprilisában robbant ki aSzárd–Piemonti Királyság és a vele szövetségre lépettmásodik Francia Császárság, valamint azOsztrák Császárság között. A háborútCavour gróf, a szárd királyi kormány miniszterelnöke készítette elő, aSavoyai-ház hatalmának kiterjesztése és az itáliai Habsburg és Bourbon birtokok megszerzésének szándékával. Az expanzió tervéhez elnyerteIII. Napóleon támogatását is, így a konfliktus európai nagyhatalmi összeütközéssé fejlődött. A szárd királyi hadsereghez (a„piemontiakhoz”) az olasz egységmozgalom(Risorgimento) híveinek tömegei is csatlakoztak. A szemben álló haderőket az uralkodók személyesen vezették.
APiemont ésLombardia területén1859 májusa és júliusa közt lefolyt hadjárat során az osztrák haderő jelentős csatákban véres vereségeket szenvedett, ami megnyitotta az utat Itália egyesítése előtt. A rendkívüli emberveszteségek miatt a két császár fegyverszünetet, majd békét kötött, melynek értelmében Ausztria kivonultLombardiából, amelyet Franciaország átengedettII. Viktor Emánuel szárd–piemonti királynak, cserébe megkaptaSavoyát ésNizzát. A békekötést követő évben,1860-ban megdöntötték atoszkánai,parmai,paviai ésmodenai hercegségeket és aNápoly-Szicíliai Királyságot, területeiket a Szárd–Piemonti Királyság kebelezte be.1861-ben megalakult az egyesítettOlasz Királyság.
A szárd–francia–osztrák háborút osztrák és német történészekszárd háborúnak(Sardinischer Krieg) vagyitáliai hadjáratnak(Italienfeldzug) nevezik. Az angolszász szakirodalombanfrancia–osztrák, néhaosztrák–szárd háborúként szerepel. Az olasz történészek a nemzeti egységért vívott háborúk sorába helyezvemásodik olasz függetlenségi háborúnak(seconda guerra di indipendenza italiana) nevezik. A francia történészek egyszerűen csak az1859-es itáliai hadjáratnak(campagne d'Italie) vagyitáliai háborúnak(guerre d’Italie) hívják. Magyarországon azosztrák–francia, vagypiemonti–osztrák–francia háború elnevezés is használatos.
ASzárd–Piemonti Királyság először az 1848–49-es forradalmak idején próbálkozottLombardia ésVeneto elfoglalásával, az észak-itáliai hercegségek megszerzésével. Az olasz történetírás ezt a háborútelső függetlenségi háborúnak nevezi.Károly Albert király hadserege azonban vereségeket szenvedettRadetzky tábornagy seregeitől. AzOsztrák Császárság ekkor még szilárdan meg tudta védelmezni észak-itáliai érdekeltségeit.
Károly Albert fia,II. Viktor Emánuel király azonban nem tett le az expanziós tervről, hogy az itáliai fejedelemségeket saját koronája alatt egyesítse. Az egyesítést az olasz nemzeti mozgalom, aRisorgimento hívei, és az itáliai liberálisok is támogatták. A király és miniszterelnöke,Cavour gróf a háborús kudarcból azt a (megalapozott) következtetést vonta le, hogy a kis Szárd–Piemonti Királyság saját erejéből nem képes szembeszállni az osztrák nagyhatalommal. Cavour ezért szövetségeseket keresett. Erősítette kapcsolataitAngliával ésFranciaországgal. Csapatokat küldött akrími háborúba (1853–56).
A háborút lezárópárizsi békekonferenciát kísérő háttértárgyalásokon Cavour felvetette az olasz egyesítés kérdését. A nagyhatalmak elfogadták az egyesítés szükségességét, de mivel bármilyen akció a Habsburg Birodalom területi épségét csorbította volna (Lombardiában és Venetóban), mind Nagy-Britannia, mind Franciaország elzárkózott az Ausztria elleni fegyveres fellépéstől.Cavour úgy ítélte,III. Napóleon császárt erősen aggasztja az Itáliában lappangó forradalmi hangulat átterjedésének veszélye. Cavour arra a következtetésre jutott, hogy III. Napóleont rá tudja venni az itáliai beavatkozásra.
1858.január 4-én az olaszFelice Orsini bombamerényletet kísérelt meg III. Napóleon ellen. A tett erős visszhangot váltott ki az európai udvarokban, magát III. Napóleont lelke mélyéig megrendítette. Arra a következtetésre jutott – nem utolsósorban Cavour sugalmazására –, hogy támogatnia kell aSavoyai-ház terjeszkedő politikáját, mivel az olasz egység megvalósulása, egy közös uralkodó erős kezű kormányzása megfékezné az itáliai forradalmi mozgalmakat, erősítve a francia monarchia biztonságát.
III. Napóleon ésCavour1858.július 21-én alotaringiaiPlombières-les-Bains fürdőhelyen, a Hercegi Pavilonban(„Pavillon des Princes”) találkoztak. Titkos katonai szövetségi szerződést írtak alá, amelyben a császár elkötelezte magát a Szárd–Piemonti Királyság megvédelmezésére osztrák támadás esetén. Cavour bejelentette igényét egész Észak-Itáliára. A császár elfogadta az olasz konföderáció tervét apápai állam sérthetetlenségének garantálásával. Cserébe a Szárd–Piemonti Királyság lemondott aSavoyai-ház törzsbirtokáról, aSavoya hercegségéről, és a Nizzai Grófságról a Francia Császárság javára. A titkos szövetségtől mindkét szerződő fél ígéretes előnyöket várt: a szárd–piemonti korona alá juttatni Itáliát, és meggyengíteni Franciaország ősi ellenségét, aHabsburg Birodalmat.
Az uralkodók szövetségét dinasztikus házasságkötéssel is megpecsételték: Napóleon herceg(„le prince Napoléon”), azazNapoléon Joseph Charles Paul Bonaparte tábornok (1822–1891),Jérôme Bonaparte fia, a császár unokafivére, akit gyermekkori beceneve után csak„Plon-Plon generálisnak” csúfoltak,1859.január 30-án feleségül vetteMária Klotild szárd királyi hercegnőt (1843–1911), II. Viktor Emánuel király legidősebb leányát.
Cavour gróf és III. Napóleon császár politikája ezután arra irányult, hogy Ausztriát ügyes katonai és politikai provokációkkal Piemont megtámadására sarkallják. A diplomáciai testület – és az osztrák küldöttség – tagjai előtt1859.január 1-jén elmondott újévi üdvözlő beszédében III. Napóleon nyíltan provokálta azOsztrák Császárságot.[1] HamarosanII. Viktor Emánuel is hasonlóan fenyegető hangnemet ütött meg egy nyilvánosan elmondott beszédében. A következő hónapban Cavour kormányintézkedése provokálta azOsztrák Császárságot. Hazahívták az osztrákok által körözöttMazzinit ésGaribaldit, utóbbit megbízták egy hegyivadász hadtest(Cacciatori delle Alpi) szervezésével, ennek soraiba aLombard–Velencei Királyságból átszökött osztrák alattvalókat is toboroztak, nyilvánosan. A szárd–piemonti hadsereg több provokatív manővert hajtott végre Piemontnak Lombardiával határos vidékén. Ezek hatására az osztrák államvezetésben a háborús párt kerekedett felül, megkezdődött a háborús készülődés. Ez kiváló ürügyet adott Franciaországnak, hogy a közvélemény felé az osztrák támadástól fenyegetettSzárd–Piemonti Királyság védelmezőjének szerepében léphessen fel.Cavour titkos politikai manőverei meghozták gyümölcsüket, sikerült Ausztriát rábírnia, hogy elsőként támadjon.
A nagyhatalmak összeütközését a nemzetközi diplomácia igyekezett megelőzni.1859 márciusában aEgyesült Királyság párizsi nagykövete,Lord Cowley (1804–1884) Bécsbe utazott, de békítő kísérlete kudarcba fulladt.Oroszország egy nemzetközi békekongresszus összehívására tett javaslatot. Az osztrák kormány értesülve az ellene irányuló plombières-i megállapodásról, tévesen úgy ítélte, hogy a konfliktus okozója valójában a Francia Császárság, amely a szárd elterelő akcióval csak saját fegyverkezését kívánja leplezni. Úgy döntöttek, gyors preventív csapással elintézik a Szárd Királyságot, hogy lépéselőnybe kerüljenek a tényleges ellenféllel, Franciaországgal szemben.Április 19-én az osztrák követTorinóban ultimátumot nyújtott át aSzárd–Piemonti Királyságnak, amelyben az ország teljes, egyoldalú demilitarizálását követelte 3 napon belül, továbbá azt, hogy az ország mondjon le a tervezett kongresszuson való részvétel jogáról. Ausztria e két előfeltételhez kötötte a tárgyalásokat. A teljességgel elfogadhatatlan ultimátumot – mint arra számítani lehetett – a szárd kormány természetesen elutasította.
A háború kitörésének küszöbén,április 20-ánFerenc József leváltotta túl liberálisnak tartott öccsét,Ferdinánd Miksa főherceget aLombard–Velencei Királyság főkormányzói tisztségéből, helyére gróf marosnémeti és nádaskaiGyulay Ferenc József cs.-kir. táborszernagyot nevezte ki.
Ausztria haditerve szerint a szárd hadsereg gyors leverése után azOsztrák Császárság és aNémet Szövetség egyesített hadereje aRajnához vonult volna, egy Franciaországra mérendő főcsapásra.Poroszország azonban egyelőre nem kívánt részt venni a Franciaország elleni háborúban, ésBismarck sugallatára a Német Szövetség többi állama is távol maradt a konfliktustól.Ausztria egyedül maradt, így Észak-Itália vált a fő hadszíntérré, az osztrák főerőt itt vonultatták fel, a szárd–piemonti csapatok ellen.
A itáliai francia haderő 130 000 katonából állt, 5 hadtestbe tagolva: Az I. hadtestetAchille Baraguey d’Hilliers, a II. hadtestetPatrice de Mac-Mahon, a III. hadtestetFrançois Certain de Canrobert, a IV. hadtestetAdolphe Niel tábornok vezette. Az V. hadtest parancsnokaNapoléon Joseph Charles Paul Bonaparte tábornok volt,(„le Prince Napoléon”). A hadjáratban részt vett a Császári Gárda(Garde Impériale) is,Auguste Regnaud de Saint-Jean d’Angely tábornok vezetése alatt. Az egész felvonuló francia haderőt magaIII. Napóleon császár irányította.
ASzárd–Piemonti Királyság hadserege 70 000 katonát számlált, 5 hadosztályba sorolva. A hadseregetII. Viktor Emánuelkirály vezetteAlfonso La Marmora tábornokra támaszkodva.
AzOsztrák Császárság itáliai hadserege(Südarmee) 220 000 főt számlált, főparancsnokaGyulay Ferenc táborszernagy volt. A létszám felénél kevesebbet tettek ki a német–osztrák nemzetiségűek, a haderő zömét aHabsburg Birodalom különböző nemzetiségű népei, főképp amagyarok adták. (Fontos megjegyezni, hogy azOsztrák Császárság1849 utáni háborúiban több magyar katona veszítette életét, mint az1848–49-es szabadságharc során).
Az ultimátumáprilis 23-án lejárt, de Ausztria 3 nappal meghosszabbította annak határidejét.Április 26-án Ausztria hadat üzent a Szárd–Piemonti Királyságnak.Ferenc József utasítására az osztrák Déli HadseregGyulay táborszernagy parancsnoksága alattáprilis 29-én átkelt aTessin (Ticino) határfolyón, és három helyen benyomultPiemontba. Az ultimátum meghosszabbításából eredő késedelem, és a támadási parancs további késleltetése súlyos stratégiai hibának bizonyult, mert a francia hadsereg – megelőzendő a gyors osztrák támadást – máráprilis 23-án, 3 nappal az osztrák hadüzenet előtt megkezdte a bevonulást Piemontba. Gyulay stratégiai előnye elveszett.
Az osztrákok május elejére már 50 km-re megközelítettékTorinót. Gyulay egyenként akarta megverni a két haderőt még az egyesülés előtt, deFerenc József császár egyetlen döntő csatát kívánt. Utasítására Gyulay visszavonult aMincio folyóhoz, elmulasztva a kedvező alkalmat. A osztrák csapatokBiella ésPavia között hosszú, elnyújtott vonal mentén foglaltak állást. Innen azonnali offenzívát indíthattak volnaTorino felé, hogy szétverjék aSzárd–Piemonti Királyság kis létszámú, gyenge haderejét még a francia csapaterősítések megérkezése előtt. Elfoglalhatták volna a stratégiai fontosságúNovi Ligurit aLigur-tenger partján, elvágva ezzel az egyetlen katonai felvonulási útvonalat, ahol a francia haderő megkerülhette azAlpokat, és segítséget hozhatott a piemonti hadseregnek. Gyulay azonban tétlenül várakozott, miközben Viktor Emánuel csapatai napról napra erősödtek az egészItáliából hozzá özönlő önkéntesek révén. Hamarosan,május 14-énIII. Napóleon is megérkezett csapataival azalessandriai táborba, és átvette az egyesült haderők közös főparancsnokságát.
A tétlenséget a piemonti és francia erők törték meg.Május 26-ánGaribaldi alpesi vadász egységei(Cacciatori degli Alpi) Lombardia északi részénVaresénélvereséget mértek az osztrák csapatokra, és előre nyomultakComo felé.Május 29-én a szövetségesek a fő fronton,Pavia tartományban indítottak támadást.Palestro ésVinzaglio térségében május 31-én apalestrói csatában visszavetették az osztrákokat,Milánó védtelenné vált.Gyulay táborszernagy ekkor gyors ütemű visszavonulást rendelt el a székváros felé. Az osztrák hadvezetés négy újabb hadtestet rendelt a hadszíntérre.Június 3-án megérkezett a parancsnokságraHeinrich von Hess osztrák táborszernagy, aki visszavonta Gyulay utasításait, és elrendelte az előrenyomulást a lombardiaiMagenta felé.1859.június 4-én került sor amagentai ütközetre, ahol Gyulay megerősített csapatai vereséget szenvedtek aIII. Napóleon ésMac-Mahon tábornok által irányított szövetséges haderőtől. Mac-Mahont a császár tábornaggyá léptette elő, és Magenta hercegévé emelte.
Június 7-én a franciák bevonultakMilánóba.június 8-án piemonti hegyivadászok elfoglaltákBergamót, majd13-ánBresciát.Június 9-én a milánói községtanács megszavazta Lombardia csatlakozását aSzárd–Piemonti Királysághoz.
.jpg)
Gyulay csapatai Veneto tartomány határáig, aMincio folyó mentén fekvőErődnégyszögbe(Quadrilatero) vonultak vissza.Június 12-énVeronába érkezett a fiatalI. Ferenc József.Június 16-án Gyulayt leváltotta a főparancsnokságról, és saját kezébe vette a főparancsnokságot, Heinrich von Hess táborszernagyra támaszkodva. Gyulay csapataiból és újonnan beérkezett csapatkontingensekből két hadsereget szerveztek.Június 23-án mindkét osztrák hadsereg átlépte aMincio folyót.
1859.június 24-én asolferinói csatában a 110 000 főnyi osztrák főerő, amely immár az ifjú Ferenc József császár parancsnoksága alatt állt, döntő ütközetbe bocsátkozott a piemonti–francia szövetség 118 600 katonájával, akiketIII. Napóleon irányított. Az osztrákok súlyos vereséget szenvedtek. Néhány kilométerrel északabbra, aSan Martinó-i csatábanBenedek Lajos tábornok VIII. hadteste egyedül szállt szembe II. Viktor Emánuel egész hadseregével. A nehéz harcokban az osztrákok átmeneti sikereket értek el, megvédelmezték Pozzolengót, de az általános helyzet romlása miatt nekik is vissza kellett vonulniuk. A solferinói csata napjaiban Benedek Lajos volt az egyetlen császári tábornok, aki valamilyen részleges sikert el tudott érni. Hősiességéért később megkapta aKatonai Mária Terézia Rend(MMThO) parancsnoki keresztjét.
A véres solferinói ütközet utánIII. Napóleon, aki saját céljait lényegében elérte, tárgyalásokba kezdettFerenc Józseffel. Megegyezési készségét erősítette, hogy a francia hadsereg emberveszteségei és a hadjárat költségei a vártnál lényegesebben magasabbra rúgtak. Meggyengült hadseregének súlyos kockázatot jelentett volna egy offenzíva azErődnégyszög(Quadrilatero) ellen, ahol az osztrák haderő elsáncolta magátMantova,Peschiera del Garda,Legnago ésVerona között. III. Napóleon értesült arról is, hogy az osztrák haderő vereségének hírére aPorosz Királyság és aNémet Szövetség 350 000 katonát mozgósított. Ha a francia haderő folytatja előrenyomulását Ausztria felé, ez a haderő Franciaországot hátbatámadással fenyegette volna.
Július 12-én – a szárd–piemonti fél megkérdezése nélkül – a két császár aláírta avillafrancai fegyverszünetet, amelyben Ausztria csak Lombardiáról mondott le (Franciaország javára), de megtarthattaVenetó tartományt és – Cavour nagy csalódására – a stratégiai fontosságú Erődnégyszöget is. Az1859.november 10-én megkötöttzürichi békeszerződés, amit már II. Viktor Emánuel is aláírt, ezt a megegyezést hagyta helyben. Lombardiát, a háború egyetlen gyümölcsét Franciaország átengedte aSzárd-Piemonti Királyságnak, cserébe – a szövetségi szerződés értelmében – megszerezteSavoyát és aNizzai Grófságot.
A véressolferinói csatáthumanitárius katasztrófa is kísérte. Kiütközött a tömeghadseregek egészségügyi ellátó szolgálatainak teljes elavultsága. Sok, egyébként gyógyítható sebesült és beteg katona halt meg a rossz higiéniai viszonyok, az elégtelen orvosi ellátás, a gyógyszer- és kötszerhiány miatt. Egy véletlenül arra utazó fiatal svájci üzletembert,Jean-Henri Dunant-t olyan mértékig megrendítették a látottak, hogy útjának eredeti célját feladva, napokon át a szenvedők sorsának enyhítésén és segélyszállítmányok megszervezésén dolgozott. Hazatérve„Emlékezés Solferinóra” („Un souvenir de Solférino”) címmel megírta tapasztalatait (1862). Egy évvel később barátaival és támogatóival együttGenfben megalapította a sebesült katonákat segítő nemzetközi bizottságot(Comité international de secours aux militaires blessés), amelynek1864-ben már első kongresszusát is megtarthatták. A szervezet nevét1876-banNemzetközi Vöröskeresztre(Comité international de la Croix-Rouge) változtatták. Jószolgálati tevékenységét a Vöröskereszt később kiterjesztette a hadifoglyokra, a nem harcoló civil sebesültekre és menekültekre, háborúk és elemi csapások áldozataira is. Alapítójának Henri Dunant-t tekintjük.
A zürichi békeszerződésbe foglalt birodalmi területek elcsatolásán túl az Osztrák Császárságnak további jelentős presztízsveszteségeket is el kellett szenvednie. Az itáliai fejedelemségekben másfél éven belül megdöntötték aHabsburg uralkodók hatalmát.Firenzében már a háború kezdetén,április 27-én népfelkelés tört ki, a városházára kitűzték az olasz trikolórt,II. Lipót toszkánai nagyhercegBolognába távozott, majdjúlius 21-én le is mondott.1860.március 26-án aToszkánai Nagyhercegség hivatalosan is csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. Modena és Reggio hercegségeit a háború során II. Viktor Emánuel csapatai foglalták el.V. Ferenc modenai herceg mint Ausztria szövetségese a hozzá hű egységekkel(Brigata Estense)Mantovába húzódott. Avillafrancai fegyverszünet és azürichi békeszerződés kimondta ugyan a Habsburg–Estei hercegi ház uralmának helyreállítását, de Viktor Emánuel –III. Napóleon jóváhagyásával – 1859 novemberében népszavazást rendelt el, ahol az elszakadás elsöprő többséget kapott. Erre hivatkozva a Viktor Emánuel a saját királyságához csatolta ezeket a hercegségeket.1860 augusztusában II. Viktor Emánuelt kikiáltották az egyesültOlasz Királyság uralkodójának, királyságába beolvasztották a Modena és Reggio tartományokat is. Az emigrációban élő V. Ferenc hivatalosan tiltakozott a hódítók „agressziója” ellen, de eredménytelenül.
Két éven belül aBourbon-ház itáliai hatalmát is megdöntötték. A háború soránParmát szárd–piemonti csapatok szállták meg, aLouise Marie régens-hercegné gyermekeivel együtt Svájcba, majd azOsztrák Császárságba menekült, a Parmai Hercegséget 1860-ban a Szárd–Piemonti Királysághoz csatolták. ANápoly–Szicíliai Királyságot Franciaország és Anglia már1856-ban sorsára hagyta, kormányával megszakították diplomáciai kapcsolataikat, a Bourbon-ház csak Ausztria támogatásával tudta magát ideig-óráig fenntartani. Az1859-ben trónra lépettII. Ferencet1861-ben a Szárd–Piemonti Királyság által támogatottGaribaldi csapatai elüldözték, a Nápoly–Szicíliai Királyság is II. Viktor Emánuel olasz király jogara alá került.
Ausztriában a hadjárat sikertelenségéért Gyulay táborszernagyot tették felelőssé, akit nyugállományba küldtek. Gyulay több ízben igyekezett az ellene felhozott vádakat cáfolni. A sikertelenség okát a Bécsből kapott helytelen parancsokban, illetve saját alvezéreinek tehetetlenségében vélte megtalálni. Asolferinói vereség nyomán további 60 tábornokot váltottak le és helyeztek nyugállományba. Az egyetlen helytálló tábornokot,Benedek Lajost táborszernaggyá léptették elő, majd1860-ban ő lett a császári-királyi haderő vezérkari főnöke. A szárd háború kudarca alapjaiban rengette meg az 1848–49-ben kialakultneoabszolutisztikus kormányzati rendszert, megerősítette az alkotmányos kormányzás híveit.
A nagy győzelmet követő években, évtizedekbenSzárd–Piemonti Királyság, majd az örökébe lépőOlasz Királyság – kihasználva a kontinentális nagyhatalmak vetélkedését – sikeresen folytatta a terjeszkedést. Az1866-ban kitörtporosz–osztrák–olasz háborúbanPoroszország oldalára állt. Hadseregét és flottáját az osztrákok szétverték ugyan, deCsehországban, a fő hadszíntéren az osztrák haderődöntő vereséget szenvedett a poroszoktól, a Déli Hadsereget(Südarmee) ki kellett vonni Itáliából. A háborút lezárócormónsi fegyverszüneti szerződésben Ausztriának le kellett mondaniaVelencéről,Veneto ésFriuli(Friaul) tartományokról. Aporosz–francia háborút ésIII. Napóleon bukását kihasználva az olasz csapatok1870-ben elfoglaltákRómát és megdöntötték apápai államot. Végül1918-ban, azelső világháborúban, ismét Franciaország szövetségében Olaszország sikeresen megszerezte AusztriátólDél-Tirolt aBrenner-hágóig,Venezia Giulia(Julisch Venetien) tartományt ésTrieszt környékét is.
