Aspanyol vagykasztíliai nyelv (spanyolullengua española vagycastellana, illetveidioma español vagycastellano) anyugatiújlatin nyelvek egyike, közelebbről azindoeurópai nyelvcsaláditáliai ágán az újlatin nyelvekiberoromán csoportjába tartozik. A legtöbb anyanyelvi beszélővel rendelkező újlatin nyelv, az összes nyelv közül pedig – különböző becslések alapján – az első öt között szerepel a világon. Jelenleg 21 ország államnyelve, valamint azENSZ és azEurópai Unió egyik hivatalos nyelve. A spanyol nyelvű irodalom szintén része a nyugati műveltségnek, s ezért, továbbá az amerikai földrész gazdasági jelentősége miatt sokan tanulják ezt a nyelvet.[3]
A nyelv korrekt elnevezésének kérdése régóta foglalkoztat mindenkit beszélői körében, és örökös vita tárgyát képezi. Eredetileg csak a „kasztíliai”(castellano) elnevezést használták, mivel a történelmiÓ-Kasztília tartománylatin nyelvjárásából alakult ki, és e területen találták a nyelvjárás első írásos nyomait is. Ezzel szemben a középkori spanyol királyságoknak önálló nyelvjárásaik voltak, legjelentősebbek közülük azaragóniai és azasztúriai–leóni. Mára e nyelvjárások a kasztíliaival szemben visszaszorultak, csupán néhány ezer beszélőjük van, akik valamennyien „kétnyelvűek”, hiszen mind beszélik a hivatalos kasztíliait.[6] A középkoriSpanyolország visszahódítása (Reconquista) idejétől a kasztíliai nyelv egyre nagyobb területet nyert, míg végül a 16. században,I. Károly uralkodásának ideje, azaz a spanyol királyságok egyesítése óta egyre gyakrabban használják a nyelvre azespañol (azaz ’hispániai’) jelzőt mint általánosítást.
A nyelv elnevezése beszélőinek körében máig érzékeny társadalmi és politikai kérdés. A nyelvi kisebbségek (katalánok,galiciaiak,baszkok,asztúriaiak,aragóniaiak) ugyanis a megkülönböztető jellegűcastellano elnevezést részesítik előnyben, mondván, hogy nemcsak a kasztíliai, hanem az ő nyelvük is spanyolországi nyelvnek minősül, hiszen Spanyolországban beszélik őket is. Éppen ezért az1978-ban kiadott spanyolalkotmány(Constitución Española) 3. cikkelyének 1. pontjában acastellano megjelölést alkalmazzák:
(spanyolul)
«El castellano es la lengua española oficial del Estado. Todos los españoles tienen el deber de conocerla y el derecho a usarla»
(magyarul)
„A kasztíliai az állam hivatalos spanyolországi nyelve. Minden spanyolnak kötelessége ismerni, és joga használni.”
A spanyol alkotmány – eleget téve mindkét nézetnek – a „kasztíliai spanyol” elnevezést használja, ezzel szemben külföldön mindenütt általános azespañol megnevezés.[7] A helyzetet bonyolítja még az is, hogy a modern terminológiában acastellano szót a spanyol nyelv mai,Kasztília és León, illetveKasztília-La Mancha (együttesen a történelmiKasztília) tartományokban beszélt északi nyelvjárásaira is használják, megkülönböztetésül a déli (andalúz,extremadurai,murciai stb.), szintén kasztíliai nyelvjárásoktól.
Egy másféle értelmezés szerint azok a nyelvészek, akik az asztúriait és az aragóniait nem tekintik különálló nyelveknek, csak spanyol nyelvjárásoknak, a „spanyol nyelv” fogalma alatt az aragóniai, asztúriai–leóni és a kasztíliai dialektusok együttesét értik.
Spanyolország és még sok amerikai nemzet közös nyelvének megjelölésére, amely a világ más részein is saját nyelvként használatos, a „kasztíliai” és a „spanyol” szavak egyaránt élnek. Az arról szóló vita, hogy e megnevezések közül melyik a megfelelőbb, ma már eldőlt. A „spanyol” szó előnyben részesítendő azáltal, hogy nem ambivalens, mivel egyértelműen arra a nyelvre utal, amelyet ma közel négyszázmillió ember beszél. Hasonlóképpen, ezen elnevezés az, amelyet nemzetközileg is használnak (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo stb.). Bár szintén a „spanyol” szinonimája, előnyösebbnek bizonyul a „kasztíliai” szó megtartása a középkori Kasztíliai Királyságban született újlatin nyelvjárásra, vagy arra a spanyol nyelvjárásra, amelyet jelenleg beszélnek e régióban. Spanyolországban ugyanígy használatos a „kasztíliai” név, amikor az Állam közös nyelvére utalnak az autonóm területükön beszélt egyéb, másodlagos hivatalos nyelvek vonatkozásában, mint a katalán, a galiciai vagy a baszk.
Spanyolországon túl a spanyol gyakorlatilag az amerikai kontinens legtöbb országának hivatalos nyelve – kivételKanada (angol ésfrancia),USA(de facto angol, illetve regionálisan spanyol),Brazília (portugál),Suriname (holland) valamintFrancia Guyana és Haiti (francia). Az Egyesült Államokban az angol mellett a spanyol a legelterjedtebb nyelv, kivált a déli államokban.[9] AfrikábanEgyenlítői-Guinea államnyelve, s egészen az1970-es évekig aFülöp-szigeteknek is hivatalos nyelve volt afilippínó (tagalog) és az angol mellett, aholkreol változata is kialakult (→chabacano nyelv). Összes (anyanyelvi és második nyelvi) beszélőinek száma jelenleg 400 millió körülire becsülhető (az anyanyelvi beszélők száma egy 1986. évi felmérés szerint 322 299 171, második nyelvként használók száma 60 000 000[10]). Ezzel a spanyol a beszélők számát tekintve (a kínai és az angol után) egyes források szerint a harmadik,[11] más források szerint a második[12] helyen szerepel a világ nyelveinek rangsorában.[13] Az alábbi ábrán a spanyol nyelv földrajzi elterjedése és státusza látható.
A spanyol nyelv hivatalos státusszal rendelkezik (Mexikóbande facto)
A spanyol nem hivatalos nyelv, de a lakosság legalább 25%-a használja (USA)
A spanyol nem hivatalos nyelv, de a lakosság 10–20%-a használja (USA)
A spanyol nem hivatalos nyelv, de a lakosság 5–10%-a használja (USA vagyBrazília)
A spanyol nem hivatalos nyelv, de jelentős számú beszélővel rendelkezik, beleértve akreol változatait is.
A legnépesebb spanyol nyelvű országMexikó, amely közel 100 millió anyanyelvi beszélővel a spanyol ajkúak mintegy negyedét teszi ki; egyúttal fővárosa, a csaknem 20 milliósMexikóváros a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa. Érdekességként megemlítendő még, hogy a nyelvet használóknak mindössze ~10%-a él azanyaországban.
Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy a hagyományos dialektológia aspanyol nyelv fogalmába beleérti a történelmiaragóniai–navarrai ésasztúriai–leóni nyelvjárásokat is a – művelt irodalmi és köznyelv alapjául szolgáló –kasztíliaival együtt.[14] Szűkebb és modern értelmeben azonban aspanyol nyelv csak aKasztíliában kialakult nyelvváltozatot jelenti, s ennek nyelvjárásait beszélikSpanyolország legnagyobb részén, valamint aKanári-szigeteken ésLatin-Amerika országaiban is. A szakemberek többsége egyetért abban, hogy a kasztíliai spanyol egységes nyelv, ahogy az elismert spanyol dialektológus és akadémikus, Manuel Alvar is említette aManual de dialectología hispánica című művében:[15]
(spanyolul)
«No hay lingüsta con un mínimo de solvencia que no lo repita hasta el agotamiento: no hay más que un español»
(magyarul)
„Nincs olyan valamirevaló nyelvész, aki ne ismételné a kimerülésig: spanyol nyelv csak egy van, nem több.”
–Manuel Alvar
A spanyol nyelvjárások(dialectos) között – a legszélsőségesebb esetektől eltekintve – a nagy távolságok ellenére sem nagyobbak a különbségek, mint a magyar nyelvjárások között, ami lehetővé teszi, hogy mind a közel 400 millió anyanyelvi beszélő megértse egymást. Spanyolországban az elfogadott felosztás szerint északi(septentrionales), valamint déli nyelvjáráscsoportot(meridionales) különböztetnek meg, míg az Amerikába vitt spanyol nyelv területi változatai nagy mértékben függtek az egykori spanyol hódítók (Spanyolországon belüli) földrajzi származásától. Mivel az első hódítók, akik aKanári-szigetekre, majd azAntillákhoz érkeztek,Andalúziából származtak, ez a spanyolországi nyelvjárás gyakorolta a legjelentősebb hatást, s adta az amerikai spanyol nyelvhasználat alapját. A hódítók ez után több hullámban is érkeztek azÚjvilágba az ország különböző területeiről (északról is), ami az ottani nyelvjárások kialakulását az évszázadok során szintén jelentősen befolyásolta. Így ma, többszöri „nyelvjárási kiegyenlítődést” követően inkább az északi nyelvváltozatokhoz állnak közelMexikó,Peru,Ecuador,Bolívia és belsőKolumbia nyelvjárásai, míg a déliekhez aKanári-szigetek,Közép-Amerika és az Antillák, valamint – az előbb felsorolt területeken kívül –Dél-Amerika nyelvhasználata. A spanyolországisztenderd nyelvhasználat az északi nyelvváltozatokon alapszik.
CASTELLANO – egy nyelv elnevezése Andaluz – egy kasztíliai nyelvjárás (tájszólás) elnevezése ARAGONÉS – egyéb újlatin dialektuscsoport (hagyományosan „spanyol nyelvjárás”, mára elismert önálló nyelv) elnevezése
A nyelvjárások főleg kiejtésben és szókincsben (szinte minden országnak megvan a sajátszlengje, amelyet spanyolul ajerga ’zsargon’ vagy amodismo szóval illetnek) különböznek egymástól, az alaktani és mondattani eltérések nem jelentősek. A legfontosabb különbségek a két nyelvjáráscsoport között a sziszegő hangok és bizonyos szóközimássalhangzók (főleg amagánhangzók közötti-d-) ejtésében mutatkoznak. Míg az északi nyelvjárásokban ezeket minden helyzetben „tisztán” kiejtik, addig a déliekben szótag és szó végén sokszor elgyengülnek (azaz alig hallható közelítőhanggá alakulnak) vagy kiesnek. Az egyik legszembetűnőbb sajátossága a déli nyelvjárásoknak a szó- és szótagvégi/s/ gyenge hehezetté alakulása, amely a legnépiesebb területeken teljesen elnémulhat, azonban a művelt köznyelvben és a médiában törekednek az[s] teljes értékű kiejtésére.
Fontos különbség továbbá, hogy Spanyolország legnagyobb részén aze vagyi előtt ac-vel, illetve az-vel jelölt hangot azs-től megkülönböztetik: az előbbi zöngétlen interdentális réshangként[θ] realizálódik (mint az angolthink szóth-ja), míg a másik a magyarsz-hez áll közelebb (északon erősenpalatalizált ejtéssel), míg délen a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, aKanári-szigeteken, valamint egészSpanyol-Amerikában mindkettőt egyformán ejtik a magyarsz-hez hasonló hangértékkel; ezt a fajta nem megkülönböztető kiejtést a spanyol szakirodalomseseo-nak nevezi.[16] Mindkét ejtésmód – a megkülönböztető és a nem megkülönböztető – egyaránt helyes és elfogadott.[17] Spanyolország legdélibb területein, a népi nyelvhasználatban él még az ún.ceceo-ejtés is, amely szintén nem megkülönböztető, csak itt azs is[θ]-ként realizálódik. Ez utóbbi kiejtés tájnyelvi jellegű és beszélőit sokáig hátrányos megkülönböztetés érte; csak napjainkban kezdik elfogadni és a többi nyelvjárással egyenrangúan kezelni.[18]
A déli nyelvjárások között azandalúziai(el andaluz, l’andalú) külön említést érdemelAndalúzia kulturális jelentősége és zenei hagyományai miatt; e nyelvjárásnak nagyobb szerepe voltLatin-Amerika nyelvváltozatainak kialakulásában (bővebben lásd:A spanyol nyelv története). A népies andalúz nyelvhasználatban a legtöbb szó végi mássalhangzót nem ejtik, helyette az előtte lévő magánhangzó változik meg minőségileg vagy mennyiségileg (példáulcantar[kanˈtaː],cantas/canta[ˈkanta],cantan[ˈkantã],español[eʰpaˈɲoː] stb.), a mássalhangzó előttil hangot r-nek ejtik(el mundo[erˈmundo],alto[ˈarto] stb.), azs hangot csak szó(tag) elején ejtik ki, máskor gyenge hehezetté alakul, vagy egyáltalán nem hangzik; szintén nem ejtik ki sok esetben a szóközid hangot. Erre a nyelvjárásra épül sokközép- ésdél-amerikai spanyol nyelvváltozat is.
A dél-amerikai nyelvváltozatok közül figyelmet érdemel azArgentínában ésUruguayban beszéltrioplatense nyelvjárás, amelynek jellegzetessége, hogy azy (magánhangzó előtt) és azll a sztenderd spanyol[ʝ], illetve[ʎ] helyett magyar ’zs’-nek[ʒ] vagy ’s’-nek[ʃ] hangzik.
A spanyol nyelvjárások között a nyelvtani eltérések szintén nem jelentősek. Az egyik legfontosabb különbség, hogySpanyol-Amerikában a többes szám második személyűvosotros névmás és az ennek megfelelő igealakok helyett a harmadik személyűustedes (’önök, maguk’) használatos a ’ti’ jelentésében is (például Spanyolországbanvosotros cantáis, szemben a latin-amerikaiustedes cantan alakkal). Ezen kívülKözép- ésDél-Amerika néhány országában elterjedt egyes szám második személybentú helyett a régiesvos névmás használata (a latinvos, ’ti’ alakból), amelyhez (a kijelentő mód jelen idejében, valamint a felszólító mód állító alakjában) külön igealak tartozik (részletes leírás avoseo szócikkben).
A nyelv szabályozására1713-ban megalakult aSpanyol Királyi Akadémia(Real Academia Española, RAE), amely az1951-ben létrejöttSpanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületének(Asociación de Academias de la Lengua Española, ASALE) keretein belül – az egyes spanyol ajkú országokban később megalakult társakadémiákkal együttműködésben – mint a „változások őre”, munkájával folyamatosan küzd a nyelvi egység fenntartásáért. Az intézmény azzal az eredeti célkitűzéssel jött létre, hogy elkészítse a spanyol nyelv legteljesebb értelmező szótárát –„a legsajátosabb formájában, eleganciájában és tisztaságában rögzítse a kasztíliai nyelv szavait és kifejezéseit” – s legfőbb feladát ma is ez képezi. E célt egy tűzben lévő tégelyt ábrázoló embléma szemléltette aLimpia, fija, y da esplendor („Ápol, rögzít s fényesít”) felirattal, engedve annak az eltökélt szándéknak, hogy megküzdjön a nyelv „eleganciájának és tisztaságának” esetleges változásaival, és rögzítse azt a16. században elért teljességében. E szabályozás révén a spanyol nyelv világszerte egységeshelyesírással rendelkezik, s az írott nyelv befolyásának köszönhetően a nyelvjárási különbségek sem jelentenek nagyobb nehézségeket abban, hogy mind a közel 400 millió spanyol anyanyelvű megértse egymást.
A mai spanyol nyelv történetileg olyan latin nyelvjárások folytatása, amelyeket azIbériai-félsziget északi középső területén – a történelmiKasztília(Castilla) vidékén – beszéltek. A középkoriHispániában még számos beszélője volt egyéb latin (vagy inkább már újlatin) nyelvjárásoknak is, például a leóninak, amelynek változatai azasztúriai vagybable nyelvként élnek tovább, illetve azaragóniainak, amely mintegy átmenetet képez a spanyol éskatalán nyelv között, még néhány ezer (legalább kétnyelvű) beszélővel.
A ránk maradt dokumentumok alapján feltehető, hogy Hispániában egészen a6. századig egységes latin köznyelvet beszéltek; a nyelvjárásokra bomlás azarabok hodítása idején gyorsult fel igazán. Az írott nyelv azonban sokkal konzervatívabb volt, az oktatás is igyekezett a „tiszta”, azaz az aranykoriRóma nyelvét megőrizni. Így vált el egyre jobban írott és beszélt nyelv egymástól, míg az előbbit már külön meg kellett tanítani, le kellett fordítani a beszélőknek (az elkülönülés folyamata természetesen több száz évig tartott). A Hispániában beszélt latin tehát alakult a maga útján, míg egyszer csak a Kasztíliában kialakult változatát spanyolnak nevezzük, mégpedig az első nyelvemléktől számítva, tehát akkortól, amikor a beszélt nyelvet bizonyíthatóan elkezdték írásban is használni, s a kettő tudatosan is szétvált (hiszen a koraiközépkorban még nem tudatosult az emberekben, hogy már más, a latintól eltérő nyelvet használnak, csupán az „írott latin” és a „beszélt latin” létezett). A kasztíliai nyelvjárás vagyóspanyol első írásos nyomai elvétve a9. század elejéről származóvalpuestai okiratokban találhatóak, az irodalomban azonban csak a12. század végén bukkant fel először, az anonim szerzőtől származó,Cantar de Mio Çid néven ismerteposzban, amely egyúttal az első jelentősebb terjedelmű újlatin nyelvemlék. A latinra természetesen, már kezdettől fogva, az őslakosság (baszkok,ibérek,keltibérek és egyébkelta törzsek) nyelvei is hatottak, utóbb avizigótok,arabok nyelve is befolyással volt rá, legfőképpen a szókincsére, majd azamerikai gyarmatosítások során sok indián szó is gazdagította. Az első spanyol nyelvtant1492-ben írták (Antonio de Nebrija:Grammatica), így a spanyol az első modern európai nyelv, amely írott nyelvtannal rendelkezett, megelőzve ezzel olyan történelmi múltú nyelveket, mint azangol, afrancia vagy anémet.
A kasztíliai nyelvjárás kialakulásának területén a romanizáció előtt feltételezhetőenókeltadialektusokat beszéltek. A középkorimuzulmán megszállás során a terület védelme érdekében északról baszkokat telepítettek be, akik – valószínűleg hosszú ideig tartó kétnyelvűségen át – részben feladták saját ősi nyelvüket, beilleszkedve a már romanizált lakosságba. Fejlődéstörténeti szempontból így a spanyol nyelv három fő korszakra osztható:óspanyol vagy középkori spanyol: az első írásos emlékek megjelenésétől, vagyis a10. század környékétől1492-ig, az első írott nyelvtan elkészítéséig,Amerika felfedezéséig; középspanyol vagy klasszikus spanyol: a nyelvi változások időszaka és az irodalom virágkora, 1492-től1726-ig, a Spanyol Királyi Akadémia megalakulásáig, illetve az első akadémiai értelmező szótár megjelenéséig; valamint modern spanyol: 1726-tól napjainkig.
Alatinhangsúlyos rövid (nyílt)Ĕ-bőlie,Ŏ-ból pediguekettőshangzó lett (TENET >tiene,POPULU >pueblo). Ez nem kizárólagosan a spanyolra jellemző, hiszen megfigyelhető például azolaszban (pl.VENIT >viene,NOVU >nuovo), afranciában (pl.BENE >bien,FOCU >feu) és arománban (pl.FERRU >fier,PORTA >poarta) is.
Amagánhangzó előttiF- az örökölt szavak jelentős részében – ma már nem ejtett –h-vá alakult (FACERE >hacer,FILIA >hija), kivétel kettőshangzó előtt (pl.FORTE >fuerte,FUI >fui,FESTA >fiesta) és még néhány szóban (pl.FIDE >fe).
ACL-,FL- ésPL- csoportokból a szavak egy részébenjésítettl lett (CLAMARE >llamar,FLAMMA >llama,PLUVIA >lluvia; kivételek pl.CLARU >claro,FLORE >flor,PLAGIA >playa).
A latin hosszú -LL- és -NN-palatalizálódott (ILLA >ella,ANNU >año).
Egy16–17. században végbementhangváltozás eredményeként aj ése, i előtt ag a mai spanyolban nemzs-nek vagydzs-nek, hanemch-nak hangzik, mint atechnika szóban (így például agente ’emberek’ szónak míg az olaszban „dzsente”[ˈd͡ʒente], a spanyolban a „chente”[ˈxente] kiejtés felel meg).
A magánhangzók (illetve a magánhangzó ésR) közötti zöngétlen zárhangok zöngésülése (hasonulása) és lazulása (APOTHECA >bodega,VITA >vida,PATRE >padre).
Az előzővel áll összefüggésben a hosszú zárhangok (gemináták) egyszerűsödése (CAPPA >capa,GUTTA >gota,VACCA >vaca).
A szó végi -E lekopása a „nélküle is kiejthető” végződésekben (PACE >paz,NORMALE >normal,CANTIONE >canción,CANTARE >cantar,MENSE >mes,CIVITATE >ciudad).
A szó végi -S megtartása (DEUS >Dios,MAGIS >más,SEX >seis,TRES >tres,VIVIMUS >vivimos; vö. olaszDio, ma, sei, tre, viviamo).[19]
Amagánhangzók rendszerében asztenderd nyelvváltozatban öt – minden helyzetben tisztán ejtett –fonéma/a, e, i, o, u/ ismert, amelyeket írásban hat betű:a, e, i, y, o, u jelöl; vagyis tulajdonképpen megegyezik a latin magánhangzókkal. A leggyakrabban előforduló magánhangzók aze és aza. A nyílt[ɛ] és[ɔ] hangoknak a sztenderd nyelvváltozatban nincs jelentésmegkülönböztető szerepe (ellentétben azolasszal vagy például aportugállal), csupán az/e/ és/o/allofónjaiként fordulnak elő bizonyos hangkörnyezetekben. Léteznek ezenkívülkettőshangzók(diptongos), illetve – ritkábban – hármashangzók(triptongos) is, amelyek mindig egy hangsúlytalan (rövid)i vagyu és egy másik magánhangzó szétválaszthatatlan kapcsolatai; ezekben az esetekben azi és azufélhangzóként –[j],[w] – valósulnak meg. A magánhangzók hosszúságának a latinnal ellentétben – akárcsak a legtöbb újlatin nyelvben – nincs fonológiai szerepe, de a hangsúly valamennyire megnyújthatja őket, főként nyílt szótagban és a szó végén.
Amássalhangzó-fonémák száma – területtől függően – 17~19, amelyek között találhatóak:[20]
Zöngétlen és zöngészárhangok:/p, t, k/ és/b, d, g/. Az utóbbiak – az abszolút szókezdő helyzetet, valamint az [mb], [ld], [nd], [ng] csoportokat kivéve – „zöngésebbek” magyar párjaiknál, azaz[β, ð, ɣ] réshangokként valósulnak meg, főként magánhangzók között.
Folyékony hangok (likvidák):/l/,/ʎ/ (jésítettl, a nyelvterület legnagyobb részén egybeolvadt a/ʝ/-vel), valamint/ɾ, r/.
Az/ɾ, r/ hangokat külön fonémaként tartják számon, lévén az egyetlen olyan mássalhangzó, amelynél a hosszúság magánhangzók között jelentésmegkülönböztető szereppel bír: példáulcaro ’drága’ /carro ’autó’ (az egyértelműség érdekében az/r/ hang a továbbiakban/rr/-ként, míg az/ɾ/ hang/r/-ként szerepel az átírásban).
A spanyol nem szereti a mássalhangzó-torlódásokat, szó elején legfeljebb két mássalhangzót tűr meg, és az is csak zárhang vagyf-, és likvida kapcsolata lehet(bl-, cr- stb., a tudományos szavakban szereplőgn-, ps-, x- első tagja nem hangzik); szó végén is csak réshang(-s, -z, néhány szóban-j is), likvida(-l, -r), valamint-n és-d jelenhet meg (az utóbbi valójában alig hallatszik). A hanyag kiejtésben – főkéntSpanyolországban – még bizonyos szóközi mássalhangzócsoportok is leegyszerűsödnek (például azéxito gyakran csak[ˈesito]-nak hangzik).
Aszóhangsúly helye változó, de legtöbbször az utolsó előtti szótagra esik; ezenkívül jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet. A hangsúlyos magánhangzót ékezettel jelölik, kivéve az alábbi (leggyakoribb) esetekben:
az utolsó előtti szótagon hangsúlyos (másodéles) szavakban, ha azokmagánhangzóra, magánhangzó+s-re vagy magánhangzó+n-re végződnek, illetve
az egyébmássalhangzó végződésű, véghangsúlyos szavakban.
Az ékezet ezenkívüljelentésmegkülönböztetésre is használatos, általában olyan azonos alakú szópárok esetében, amelyek közül az egyikhangsúlytalanul mást jelent: példáultú – ’te’ éstu – ’a te…-d’ (birtokos melléknév).
A többiújlatin nyelvhez hasonlóan a spanyol alatin ábécét használja. A latinban meg nem lévő (vagy írásban nem jelölt) hangok jegyzésére kétdigráfot(CH ésLL), valamint egymellékjeles betűt(Ñ) alkalmaznak (ez utóbbi lényegében a latinNN-ből alakult ki: a középkori szövegmásolók egyszerűsítési szándékkal a hosszún-t egy fölé helyezett vízszintes vonallal jelölték, amelyet később hullámvonal váltott fel[22]). A helyesírás nagyjából fonetikusnak (kiejtés szerintinek) tekinthető, bár történetileg őriz olyan betűket (példáulH, LL, V), amelyek a nyelvterület legnagyobb részén ma már nem jelölnek külön hangokat. Ezek közül azLL eredeti ejtését –[ʎ] – még őrzik néhol Spanyolországban, valamint Latin-Amerikában (Bolíviában, Közép-Kolumbiában stb.).
A spanyol helyesírás(Ortografía) különlegessége az újlatin nyelvek – és általában a latin betűs nyelvek – írása között, hogy afelkiáltó- és akérdőjelet a vonatkozó mondatrész elé is kiteszik, mégpedig 180 fokban megfordítva:¿Qué hora es?, preguntó. ’Hány óra van? – kérdezte.’¡¡¡Cuánta gente!!! ’Mennyi ember!!!’
A hivatalos spanyol ábécé(abecedario vagyalfabeto) 27 betűből áll.[23]
AK ésW betűket a latinhoz és a többi újlatin nyelvhez hasonlóan csak idegen szavakban használják.Ñ betűvel – néhány indián vagy idegen eredetű, illetve hangutánzó vagy hangfestő szótól eltekintve – nem kezdődik szó. AQ csak azu-val együtt állhat és csak aque, qui csoportokban, melyek hangértéke [ke], [ki] – nem pedig *[kve], *[kvi]. A betűk neve nőnemű:la a, la be, la ce, la equis, la zeta stb.
A betűk előfordulási gyakoriságát illetően a legtöbbször használtmagánhangzók azE és azA, amássalhangzók közül pedig azS, azR és azN. A legritkábban előforduló mássalhangzók (aK ésW betűket nem számítva) aZ, azÑ és azX.
Morfológiai típusára nézve a spanyol – sokindoeurópai nyelvhez hasonlóan –flektáló nyelv(lengua flexiva), ami röviden azt jelenti, hogy a ragozás,szóképzés (flexió) során egyetlenmorféma több jellemzőt is hordozhat, s nemegyszer a szótő is megváltozik: példáulsabemos (’tudunk’) éssupimos (’tudtunk’). Ennek megfelelőenszintetikus nyelv,[24] bár – a többi újlatin nyelvhez hasonlóan – sokkal több analitikus megoldást használ, mint őse, alatin, amely fejlettnévszóragozással rendelkezett. Mint az indoeurópai nyelvek többségében, a spanyolban is megvan anyelvtani nem (hím-, nő- és bizonyos esetekben semlegesnem[25]) és azelöljárószók használata. Általánosságban véve nyelvtanilag nem tér el a többi újlatin nyelvtől.
Aspanyol alaktan(Morfología) általánosságban nem tér el a többi újlatin nyelv alaktanától. A névszóragozás (aspanyol személyes névmás kivételével) csaknem teljesen leépült, így helyette az esetek kifejezésére elöljárószók használatosak (ahogy az a legtöbb indoeurópai nyelvben mára bekövetkezett).
Afőnevek hím- és nőneműek lehetnek, jellemző sajátosság viszont, hogy anévelők és bizonyosnévmások megtartották a semlegesnemű alakot is(el, la, lo; él, ella, ello; este, esta, esto; stb.). A latinban határozott névelő nem létezett, a harmadik személyűszemélyes névmásoknak pedig szintén nem voltak önálló alakjaik: amutató névmások közül kölcsönözték őket. A spanyol határozott névelők, valamint a személyes névmások harmadik személyű alakjai a latinILLE,ILLA,ILLUD mutató névmások folytatásai.
A főnevek neme legtöbbször a végződésből megállapítható. Így általában hímneműek az-o-ra vagy amássalhangzóra, míg általában nőneműek az-a-ra végződő – viszont mindig nőneműek a-ción, -sión, -xión, -dad, -tad, -tud végződésű – szavak, vannak azonban kivételek (pl.la mano, la labor, illetveel día, el planeta stb.). Amelléknév nemben ésszámban egyezik a jelzett főnévvel. A főnevek és melléknevektöbbes számának képzése – a nyugati újlatin nyelvekhez hasonlóan – általában-s vagy-es hozzáadásával történik, bizonyos esetekben azonban a többes számú alak megegyezik az egyes számúval.
Aszemélyes névmás kitétele a mondatban mindig opcionális (ahogyan a magyarban is), csak hangsúlyos esetben használatos, mivel azige ragjából pontosan kiderül a szám és a személy.
Az igék egyik legjellemzőbb sajátossága a többfélelétige használata. A tulajdonképpeniser létige (alatinESSE –vulgáris latin *ESSERE – ’lenni’, valamint az eredetileg ’ülni, tartózkodni’ jelentésűSEDERE igék összeolvadásából) eleve meglévő vagy annak vélt – inherens, állandó, maradandó – tulajdonságot (így például származást, mesterséget, anyagjellemzőt, időpontot stb.) fejez ki; azestar (a latinSTARE ’állni, fennállni’ igéből) pedig valamilyen cselekvés, folyamat, változás eredményeképpen szerzett jellemzőt, átmeneti állapotot, helyzetet jelöl; ebből is következik, hogy bizonyosmelléknevekkel – jelentésükből adódóan – csak aser, vagy csak azestar használható, egyéb esetben – ugyanazon melléknévvel – állandóság–időlegesség (pillanatnyi állapot) jellegű ellentét áll fenn.[26] Továbbá annak kifejezésére, hogy valami valahol ’létezik, van’ (vagyis a létezés puszta tényének rögzítésére) egy harmadik igét használnak: azhaber (a latinHABERE, eredetileg ’birtokolni’ jelentésű) ige személytelen alakját, azhayt, amely csak harmadik személyekben fordulhat elő (példáulHay dos alumnos en el aula. ’Két tanuló van a teremben.’). A birtoklás kifejezésére szintén külön ige használatos, mégpedig atener (a latinTENERE ’tartani’ igéből):Tengo una casa. ’Van egy házam.’ (Több újlatin nyelv ezzel szemben csak egy létigét, és egy birtoklást kifejező igét használ, amelyek általában a latinESSE, illetveHABERE folytatásai.)
Azigeragozás rendszere a spanyol alaktan legösszetetteb és talán legbonyolultabb területe. Az ige szótári alakja afőnévi igenév, amely alapján három ragozási csoport létezik. Háromigemódot(modos):kijelentő mód,kötőmód,felszólító mód,[27] háromigenevet(formas no personales): főnévi igenév,melléknévi igenév,határozói igenév,[28] valamint egyszerű, illetve összetett igeidőket különböztetnek meg. A szabályos igeragozások végződései az alábbi táblázatban láthatóak összefoglalva.
• Az összetett igeidők azhaber megfelelő egyszerű alakjaival és aparticipio hímnemű egyes számú alakjával képződnek. • Azimperativo negativo (tiltó felszólító mód) alakjai végig megegyeznek asubjuntivo presente alakjaival. • A többes szám 2. személyű alakokat csak Spanyolországban használják, másutt helyettük a tb. 3. személy használatos.
A mondattan(Sintaxis) a mondatot alkotó szófajok kapcsolatának szabályszerűségeit írja le. E fejezet keretein belül a spanyol szórend sajátosságairól, az egyszerű és összetett mondatok legfőbb jellemzőiről szólunk tömören.
A spanyolszórend(orden de las palabras) viszonylag szabad, azonban – a hiányos névszóragozás miatt – a latinénál kötöttebb. Bizonyos esetekben, akárcsak a magyarban, az egyes mondatrészek helye az értelmi hangsúly szerint változhat. Az egyenes szórend általában alany(sujeto) – ige(verbo) – tárgy(objeto directo), majd a többi mondatrész.[30]
Az alábbi példamondat (’Három szép tanulólány kijött a teremből’) hat egyformán lehetséges változata jól szemlélteti a spanyol szórend változatosságát:
Tres bellas alumnas salieron del aula. (alany–ige–határozó)
Del aula salieron tres alumnas bellas. (határozó–ige–alany)
Salieron del aula tres bellas alumnas. (ige–határozó–alany)
Salieron tres alumnas bellas del aula. (ige–alany–határozó)
Del aula tres bellas alumnas salieron. (határozó–alany–ige)
Tres alumnas bellas del aula salieron. (alany–határozó–ige)
Tárgy nélküli mondatokban az „állítmány – alany – többi mondatrész” szórend a gyakoribb (lásd a 4. változatot).
Ajelző állhat a jelzett szó előtt és mögött is. Bizonyos esetekben a sorrend jelentésmegkülönböztető szerepet tölt be; a főnév előtt álló jelzőnek általában nincs új információtartalma, szemben a mögötte állóval. Vannak azonban olyan melléknevek (például a népnevek), amelyek csak a jelzett főnév után állhatnak.
Anévelők, és általában a melléknévként használt mutatónévmások a főnév előtt állnak; a főnév mögött álló mutató névmás sokszor rosszalló értelmű kiemelést jelöl:este hombre ’ez az ember’, szemben azel hombre este ’az ilyen ember’ alakkal. A főnevek a deiktikus (rámutató, kijelölő, magyarázó) szerkezeteknél a névelővel helyettesíthetők:el libro que está a la derecha (’a könyv, amely a jobb oldalon van’) →el de la derecha ’az ott, jobb felől’,María la del barrio ’María, az [a lány] a külvárosból’.
A személyes névmások hangsúlytalan (tárgyesetű, részes esetű, visszaható) alakjai mindig közvetlenül az igét megelőzik, illetve bizonyos igealakokhoz(imperativo, infinitivo ésgerundio) simulószóként tapadnak. E névmások kombinált használata esetén a sorrend kötött, amitől eltérni nem lehet:[se]–[te/os]–[me/nos]–[lo(s)/la(s)/le(s)], vagyis mindig ase névmás áll legelöl, azt követi a második, majd az első, végül a harmadik személyű névmás. Példák:Te lo hago. ’Megteszem neked (azt).’¡Pregúntaselo! ’Kérdezd meg tőle (azt)!’¡No te me caigas! ’Nehogy elessél nekem!’.
Az összetett mondatok(oraciones compuestas) a magyarhoz hasonlóan lehetnek mellérendelőek és alárendelőek: ennek megfelelően a tagmondatokat mellérendelő, illetve alárendelő kötőszókkal kapcsolják össze (a kötőszavak csoportosítását lásd azalaktanról szóló szócikkben).
Az alárendelő összetett mondatok(oraciones compuestas subordinadas) jellegzetessége, hogy a bizonytalanság, kívánság kifejezésére, valamint a jelen és múlt idejű feltételes mondatok ’ha’ utáni főmondataiban a többi újlatin nyelvben is jellemzőkötőmódot használják: példáulNo creo que vengan (nem pedig*vienen) ’Nem hiszem, hogy eljönnek’. Példa feltételes mondatra:Si hubieses/hubieras estudiado bien, no habrías(vagyhubieses/hubieras) recibido mala nota. ’Ha rendesen tanultál volna, nem kaptál volna rossz jegyet.’
Érdemes említést tenni még a mondatbeli időviszonyokról is. A spanyol a magyarral ellentétben abszolútidő-viszonyítású nyelv, ami annyit jelent, hogy az igeidőket az elbeszélés abszolút jelen idejéhez is kell viszonyítani, nem csak a történésen belüli idősíkok számítanak. Ennek megfelelően a spanyolban több igeidő szükséges, például egy adott múltbeli cselekvést megelőző cselekvés kifejezésére. Például a magyarban az ’azt mondta, hogy olvas’ mondatban az ’olvas’ automatikusan az elbeszélés múlt idejében értendő, vagyis az időviszonyítási alap átugrik a múltra a múlt idejű főmondatnak köszönhetően. A spanyolban ezzel szemben nem állhat jelen időben formailag sem az állítmány ilyenkor, mivel az alany nem a jelenben mondta azt, hogy olvas: ilyen esetekben az ún. folyamatos múlt használandó:Dijo que leía. A jelenség gyökere alatinconsecutio temporum (’az idők egymásra következése’) felettébb összetett hagyományaiban keresendő.
Egy nyelvszókincsének eredet szerinti összetételét nehéz pontosan meghatározni; megközelítő adatokat csupán egy behatárolt referenciaszókincs (ún. corpus) ismeretében lehet szolgáltatni. Ha a nyelvterület bármely részén használt, illetve megértett alapszókincsből – passzív szókincsből – indulunk ki, akkor ennek mintegy 90~95%-átlatin, a maradékot főleggermán,görög, illetve – a középkoriarab megszállás, majd aReconquista miatt – sokarab kölcsönszó alkotja, míg az amerikai nyelvváltozatotindián[31] elemek is gazdagították. Más nyelvek hatása a szókincsre nem volt jelentős, bár napjainkban egyre nő az angolból átvett szavak száma.
A latinból örökölt spanyol szókincs afranciáéhoz és azolaszéhoz mérten archaikusnak tekinthető, aminek fő oka az ún. periféria-elmélet szerint, hogy a szélső területek – ígyHispania is – hagyományőrzőbbek, mint a dinamikusan fejlődő központ. Ennek köszönhetően a spanyolban máig fennmaradtak olyan latin szavak, amelyeket a többi újlatin nyelv már egy későbbi, népiesebb alakkal helyettesített:comer (< lat.COMEDERE ’enni’),hermoso (< lat.FORMOSUS ’szép’, eredetileg ’formás’),cuyo (< lat.CUIUS ’akié, amié’),nunca (< lat.NUNQUAM ’soha’) stb.
Amennyiben a teljes szókincset – vagyis aSpanyol Királyi Akadémiaértelmező kéziszótárában szereplő összes szót – vesszük alapul, úgy az arab jövevényszavak alkotják a legnagyobb idegen réteget, amely mintegy 1400 szót jelent az élet minden területéről,[32] a mindennapi életben azonban az arabizmusok túlnyomó többségét nem használják (például a legalapvetőbb szókincset tartalmazó 207 szavas spanyolSwadesh-listán egyetlen arab eredetű szó sincs),Latin-Amerikában nagy részüket meg sem értik. Ehhez még hozzátartozik, hogy a klasszikus korszakban, amórok kiűzése után nagyon sok arab jövevényszó kiveszett a használatból, helyükbe (új)latin szavak léptek. A nyelvtani segédszavak között is mindössze kettő arab eredetű: azhasta (< arabhattá + latinAD ISTA) ’-ig’, ’sőt, még’, és azojalá (< arablau sa-llá) ’bárcsak’.
↑Francisco Moreno Fernández, Jaime Otero Roth: Demografía de la lengua española (PDF). Instituto Complutense de Estudios Internacionales (ICEI), 2006. [2009. június 12-i dátummal azeredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. május 1.)
↑Itt a hivatalosságot nem jogi, hanem inkábbde facto jelleggel kell érteni, több ország jogrendszerében ugyanis nincs ahivatalos nyelv fogalma meghatározva.
↑Francisco Moreno Fernández, Jaime Otero Roth: Demografía de la lengua española (PDF). Instituto Complutense de Estudios Internacionales (ICEI), 2006. [2009. június 12-i dátummal azeredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. május 1.)
↑Nem tévesztendő össze a nyelv a nyelvjárással (bár a nyelvészetben e két fogalom tartalmáról szüntelen vita folyik): akatalánt és agaliciait különálló nyelvnek tekintjük.
↑Ha belegondolunk, hasonló problémák minden nagyobb nyelvben előfordulnak: a tulajdonképpeniolasz nyelv is csak egy kisebb tartomány,Toszkána nyelvjárása volt,Olaszországban még ma is több újlatin nyelv és több száz nyelvjárás él, amely különbözik a tulajdonképpeni olasztól. Nem is beszélve a ma uralkodó, eredetét tekintve észak-Tisza-vidéki magyarról, mely a rádió és televízió egyeduralma révén lassan kiszorítja száz éve még eleven nyelvjárásainkat.
↑Bár különös módon jogilag sem az angolnak, sem a spanyolnak nincs hivatalos nyelvi státusza az USA-ban, ez a kategória ugyanis az Egyesült Államok jogalkotásában ismeretlen.
↑Ethnologue, Languages of the World, 15. kiadás, SIL International, 2005, 560.
↑például Dr. Rátóti Benő,Ország, címer, zászló, Budapest, Móra, 1989, 136.;Világatlasz, Budapest, Cartographia, 1995, 275.
↑Manuel AlvarManual de dialectología hispánica. El Español de España című kötetében mindezeket spanyol dialektusokként tárgyalják a szerzők.A világ nyelvei szaklexikon külön címszó alatt szerepelteti az asztúriait, ugyanakkor megjegyzi, hogy „az asztúriai–leóni nyelvjárásokat általában a spanyol nyelv változatainak tekintik” (102. old.), továbbá a „spanyol” címszó alatt említi, hogy legrégebbi nyelvemlékek „a San Millán-i és a silosi kolostorból származnak, és aragóniai–navarrai nyelvjárásban készültek” (1263. old.).
↑Manual de dialectología hispánica. El Español de América, Manuel Alvar, Ariel Lingüística, Barcelona, 1996, p. 3.
↑Fontos megjegyezni, hogy az újlatin nyelvek örökölt szavainak többsége a latintárgyesetű alakokból származnak, vagyis pl. a CLARUS >claro (’világos’) esetében nem a szó végi-s elvesztéséről van szó, hanem arról, hogy a spanyol szó eredete valójában a latinmelléknév accusativusa, amely CLARUM. Hasonlóképpen, a MENSIS >mes (’hónap’) esetében a spanyol alak a tárgyesetű MENSEM folytatása. A szó végi -M – az egyszótagú szavak kivételével – valószínűleg nem volt kiejtett mássalhangzó, hanem csak az előtte álló magánhangzót nazalizálta.
↑Nyelvjárásokban a mássalhangzóknak az itt felsoroltakon kívül többféle ejtésváltozatuk (allofónjuk) is lehetséges, példáulHispano-Amerika egyes vidékein a/ʝ/-t magyarzs-nek[ʒ] (Uruguayban ésArgentínábans-nek[ʃ] is), illetvedzs-nek[d͡ʒ] is ejthetik.
↑Lengua Española I 2, Antonio Quilis, UNED,Madrid,1991.
↑RAE:Ortografía de la lengua española, Espasa, 1999, 26.
↑ACH ésLL betűket egy ideig különálló betűkként kezelték a szótárak és lexikonok.1994-ben azonban aSpanyol Királyi Akadémia(Real Academia Española) az igényeknek megfelelően visszaállította azt a szabályt, amelynek megfelelően az ezekkel a betűkkel kezdődő szavakat az egyszerűsített latin ábécé sorrendje szerint, aC ésL betűknél kell szerepeltetni; a 2010-es akadémiai helyesírással életbe lépett reform szerint pedig már az ábécében sem számítanak külön betűnek.
↑A modern spanyol nyelvészetben nincs teljes egyetértés a semlegesnem valódi létezéséről bizonyos névmások és a névelő esetén. Míg a nyelvészek egy része ezeket a hím- és nőnem mellett semlegesneműeknek tekinti (lévén, hogy sem a hím-, sem a nőneműek közé nem sorolhatóak be), addig más nyelvészek szerint teljesen önálló, határozatlan névmásokról van szó.
↑A hagyományos grammatikusok ezen kívülfeltételes módot(modo condicional vagypotencial) is számontartanak, amelybe a lehetőséget kifejező igeidőket sorolják.
↑A hagyományos nyelvtanok az igeneveket is külön igemódnak tekintettékmodo infinitivo néven.
↑Az-astes, -istes alakok népiesek, általában a tanulatlan beszélőkre jellemzőek.
↑A nemzetközi szakirodalom az ilyen típusú szórendet kedvelő nyelveketSVO-nyelveknek is nevezi, amely az angolSubject-Verb-Object azaz ’alany–ige–tárgy’ sorrend rövidítése.
↑Azindián gyűjtőnév az amerikai kontinens valamennyi őslakos népére és nyelvére. Valójában több száz különböző – egymással nem rokon – nyelvről és nyelvcsaládról van szó.
Manual de dialectología hispánica. El Español de España. Manuel Alvar (Director). 4. kiad. Barcelona: Ariel Lingüística. 1996–2007.ISBN 978-84-344-8217-3Manuel Alvar:Manual de dialectología hispánica. El Español de América. (spanyolul) Barcelona: Grupo Planeta. 1996.ISBN 9788434482180.
Manual de lingüística románica. José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas (coords.). Barcelona: Ariel Lingüística. 2007.ISBN 978-84-344-8268-5
A kereszt (†) a beszélő híján kihalt nyelveket jelöli. A csillag (*) mai élő nyelvek korábbi nyelvállapotát, közös ősét, régebbi fázisát. Külön félkövérrel emeltük ki az olyan nyelveket, melyekből több leánynyelv ágazik el, és a hatásuk kiemelkedően jelentős.
Ez a sablon azeurópaikontinensen (szigorúan véve aBalti-tenger és aFehér-tenger összekötő csatorna fehér-tengeri bejáratának és aDonazovi-tengeri torkolatának vonalától nyugatra) használt jelenleg is élő, beszélt nyelveket foglalja össze függetlenül attól, hogy melyiknyelvcsaládba tartoznak.
Van néhány vitatott állapotú nyelv, ezek ugyankihaltak, de újjáélesztették őket, és néhányan használják másodlagos, ritkán elsődleges nyelvként:korni,lív,manx.
.jpg)
