Ez a lap egy ellenőrzött változata
| Solferinói ütközet | |||
 | |||
| Harc Solferinóért. Háttérben aSpia d’Italia torony. | |||
| Konfliktus | Szárd–francia–osztrák háború | ||
| Időpont | 1859.június 24. | ||
| Helyszín |  Solferino (Mantova tartomány,Lombard–Velencei Királyság) | ||
| Eredmény | Osztrák vereség. | ||
| Szemben álló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Szemben álló erők | |||
| |||
| Veszteségek | |||
| |||
| Térkép | |||
 | |||
 é. sz. 45° 22′ 02″,k. h. 10° 33′ 59″45.367222222222,10.56638888888945.367222°N 10.566389°EKoordináták:é. sz. 45° 22′ 02″,k. h. 10° 33′ 59″45.367222222222,10.56638888888945.367222°N 10.566389°E | |||
 AWikimédia Commons tartalmazSolferinói ütközet témájú médiaállományokat. | |||
Asolferinói csata aszárd–francia–osztrák háború döntő ütközete volt.1859.június 24-én zajlott le Délkelet-Lombardiában,Solferino község környékén, aPiemont felől visszavonulóosztrák császári haderő, másfelől az őket követőfrancia császári és a vele szövetségesszárd–piemonti királyi haderő között. A csapatokat az uralkodók személyesen irányították. AGarda-tótól délre lezajlott ütközet az osztrák császári haderő döntő vereségével és visszavonulásával végződött. A solferinói vereség az egész háború végét jelentette,I. Ferenc Józseffegyverszünetet kért, amitIII. Napóleon elfogadott, mivel hadseregét szintén súlyos veszteségek gyengítették, és tartania kellett aporosz hadüzenettől is. A háborút lezáróbékeszerződésben Ausztria végleg elveszítetteLombardiát és az itáliai Habsburg szekundogeniturákat (Parmát,Toszkánát, Reggio–Modenát) is, amelyeketII. Viktor Emánuel szárd–piemonti király szerzett meg. A Habsburg Birodalom észak-itáliai főhatalma megtört, a győztes Szárd Királyság tovább terjeszkedhetett, és megvalósíthattaItália egyesítését Viktor Emánuel király koronája alatt.
.jpg)
Szárd–francia–osztrák háború, 1859.   |
|---|
Aszárd–francia–osztrák háború azért tört ki, mert a Szárd Királyság támogatta az akkor az Osztrák Császársághoz tartozóLombard–Velencei Királyság elszakadási törekvéseit. III. Napóleon francia császár támogattaCavour gróf, szárd miniszterelnök terveit az olasz egység monarchikus létrehozására. Ennek mentén kötötték meg1858-ban azt a piemonti–francia egyezményt, melynek értelmében III. Napóleon Savoya és Nizza átadásának fejében katonai segítséget is nyújtott ehhez.
A háború1859.április 29-én kezdődött. Az osztrák Déli Hadsereg(Südarmee)Gyulai Ferenc táborszernagy parancsnoksága alatt átkelt aTessin (Ticino) folyón és három oszlopban benyomultPiemontba.[2]
Gyulay külön-külön kívánta megtámadni a még felvonulóban lévő hadseregeket, deFerenc József császár egyetlen, „szabályos” döntő ütközetet akart. Utasítására Gyulay visszavonult Lombardia határára, aMincio folyóig. Az osztrák csapatokBiella ésPavia között hosszú, elnyújtott vonal mentén foglaltak állást, de kedvező helyzetüket nem használták ki gyors támadások indítására. Május végére az ellenséges szövetség haderői egyesültek egymással, erősítéseket kaptak, és átvették a kezdeményezést.
Május 26-ánGaribaldi egységeiVaresénél vereséget mértek az osztrák csapatokra, majd a francia–szárd szövetségesek több csatában a fő fronton is visszavetették az osztrákokat. Gyulay táborszernagy gyors visszavonulást rendelt el, hogy megelőzzeMilánó elfoglalását.Június 3-án a Bécsből odaküldöttHeinrich von Heß táborszernagy Gyulayt felülbírálva előrenyomulást rendelt el.1859.június 4-én amagentai csatában az osztrákok súlyos vereséget szenvedtek. Néhány nap alatt elveszettMilánó,Bergamo ésBrescia. Gyulay csapatai Veneto határáig hátráltak, a táborszernagy azErődnégyszögre(Quadrilatero) támaszkodva védelemre készült.
Június 16-án a hadszíntérre érkezett a fiatal és tapasztalatlanFerenc József császár, aki leváltotta Gyulayt, helyére a császári-királyi 2. hadsereg éléreFranz von Schlik lovassági tábornokot helyezte. Az ifjú uralkodó saját kezébe vette a főparancsnokságot és ismét előrenyomulást rendelt el. AChiese folyónál tervezte saját „mindent eldöntő támadását”.Június 23-án két újonnan szervezett, megerősített osztrák hadsereg ismét átlépte a Mincio folyót és a Piemont felől érkező ellenség ellen vonult.
.jpg)
Ezzel egy időben III. Napóleon is parancsot adott csapatainak, hogy nyomuljanak előre, ezért a két, mozgásban lévő ellenséges hadsereg nem várt helyen találkozott össze. Miközben a piemontiak San Martino (ma San Martino della Battaglia,Desenzano del Garda része) mellett az osztrákok jobbszárnyával (Benedek Lajos altábornagy VIII. hadtestével) harcoltak, a franciák tőlük délre Solferino mellett az osztrákok fő erőivel bocsátkoztak harcba.
A csatában a szárdok és franciák oldalán mintegy 120 000, míg az osztrákok oldalán közel 110 000 katona csapott össze. A csata hajnali 3 órakor úgy kezdődött, hogy a két, a hosszú gyaloglástól elgyötört és rosszul ellátott hadsereg teljesen váratlanul összetalálkozott. Az összecsapásokra egy kb. 16 kilométer hosszúságú fronton került sor, mindkét részről többszöri támadással és visszavonulással, és ez szinte egész nap tartott. A szárazságot és hőséget délután 4 óra körül vihar és eső váltotta fel.
A csatateret uraló domb (tszf. 200 m) tetején álló, 23 méter magas középkori öregtorony, aGonzagák által1020 körül épített„Spia d’Italia” (kb.„Itáliai kém”), amelynek tetejéről akár 10 km távolságig is be lehetett látni a környéket, stratégiai fontosságú hadvezetési pont volt, amelynek birtoklása mindkét fél számára életfontosságú volt. A csata kezdetén az osztrákok tartották megszállva, a francia 2. dandár ostromolta, váltakozó sikerrel. VégülIII. Napóleon saját elit testőrségét, a Császári Gárdát is harcba küldte, akik a hegyet megmászva, véres közelharcban végleg elűzték a védőket.[3] A torony az olaszok győzelmének szimbólumává vált. Bár az osztrákoknak több ágyújuk volt, a francia tüzérség vadonatúj, 1858-ban rendszeresítettLa Hitte-rendszerű (Système La Hitte) huzagolt csövű ágyúkkal bírt, amelyek nagy hatótávolságra voltak képesek lőni. Az osztrák gyalogság harc közben annyira kikerült saját tüzérsége hatótávolságából, hogy a harc során nem kaphatott tűztámogatást, ezzel szemben a francia ágyúk folyamatosan lőtték őket.
A csatában összesen mintegy 30 000 katona veszítette életét vagy sebesült meg. Mindkét oldalon legalább 10 000 katona eltűnt vagy fogságba esett és további mintegy 40 000 betegedett meg a csatát követő napokban a hiányos táplálkozás, a megerőltetés és a nem kielégítő orvosi ellátás miatt. A legtöbb katona nem a harci cselekmények során halt meg, hanem később, a sebesüléseik következtében. A solferinói ütközet awaterlooi csata óta a legvéresebb katonai összecsapás volt. A csatára a legjellemzőbb volt az áldozatok elégtelen orvosi ellátása, mivel a katonai egészségügyi alakulatok mindkét oldalon rendkívül rosszul voltak ellátva mind emberrel, mind felszerelésekkel. A sebesülteket gyakran magukra hagyták, miután kimentették őket a harcmezőről, de volt, akit egyszerűen otthagytak. Az élelem és a víz is elégtelen mennyiségben állt rendelkezésre, ráadásul az is higiéniai szempontból kifogásolható minőségben.
.jpg)
A csata az ifjú Ferenc József számára az első harctéri csatavesztést hozta, a botcsinálta hadvezérnek megszégyenülve fegyverszünetet kellett kérnie. (A császári hadvezetés súlyos hibája volt, hogyAlbert főherceget, a kiváló hadvezért presztízs-okokból távol tartották a frontvonaltól, és az osztrák Rajnai Hadsereg(Rheinarmee) szervezésével bízták meg. A megsemmisítő solferinói vereség után azonban a nyugati front megnyitására, a Franciaország ellen tervezett rajnai offenzívára már nem kerülhetett sor).
Az osztrák haderő súlyos, döntő vereséget szenvedett. Ki kellett üríteniükLombardiát, és avenetóiErődnégyszög(Quadrilatero) védelmébe vonultak vissza, ahol elsáncolták magukat. A szárd–francia szövetség kimerült hadseregei nem kockáztathattak meg egy betörést a jól védett erődvidékre, előnyomulásuk elakadt.III. Napóleonnak érdekében állt a gyors megegyezés, mivel nem kívánta az Osztrák Császárság meggyengülését, és tartania kellett Poroszország beavatkozásától is.Július 12-én – a piemonti fél megkérdezése nélkül – a két császár aláírta avillafrancai fegyverszünetet, amelyben Ausztria csak Lombardiáról mondott le (Franciaország javára), de megtarthattaVenetó tartományt, és –Cavour szárd miniszterelnök nagy csalódására – a stratégiai fontosságúErődnégyszöget is.
A szárd–francia–osztrák háborút azürichi békeszerződés zárta le véglegesen1859.november 10-én. Ennek értelmében Ausztria átengedte Lombardiát, a Velencével közös határfolyó, aMincio mentén fekvőMantova ésPeschiera del Garda erődjeinek kivételével III. Napóleonnak, aki – eredeti terveinek megfelelően Savoyáért és Nizzáért cserébe – továbbadta azt aSzárd-Piemonti Királyságnak. A francia haderő távozása utánCavour szárd miniszterelnök népfelkeléseket szervezett, amelyek elűzték a Habsburg-hű uralkodókat Észak-Itália fejedelemségeiből, a Szárd–Piemonti Királyság bekebelezte Toszkánát, Parmát, Reggiót, Emiliát, a Pápai Állam területének nagy részét. Délen megdöntötték aNápoly–Szicíliai Királyságot, amit szintén II. Viktor Emánuel szerzett meg.
A stratégiai fontosságú Erődnégyszög aszárd–francia–osztrák háború lezárása után is osztrák kézen maradt, az csak1866-ban, aporosz–osztrák háború északi, porosz frontján elszenvedett osztrák vereség után, a békeszerződés feltételeként került azOlasz Királysághoz.
Ez a szócikk részben vagy egészben aSchlacht von Solferino című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
