Ez a lap egy ellenőrzött változata
| Small Faces | |
 | |
| A Small Faces 1965-ben | |
| Információk | |
| Eredet | .svg) Egyesült Királyság |
| Aktív évek | 1965–1969 1976–1978 |
| Műfaj | Rock,R&B,beat,pszichedelikus rock,soul,brit invázió |
| Kiadó | Decca Records,Immediate Records,Atlantic Records |
| Kapcsolódó előadók | Humble Pie,Faces |
| Tagok | |
| |
| Korábbi tagok | |
| Steve Marriott Ronnie Lane Ian McLagan Kenney Jones Jimmy Winston | |
| A Small Faces weboldala | |
 AWikimédia Commons tartalmazSmall Faces témájú médiaállományokat. | |
ASmall Faces[1] egybritrockegyüttes volt, melynek zenéjére nagy hatást gyakorolt az amerikairhythm and blues.[2] Az együttest1965-ben alapítottaSteve Marriott énekes-gitáros,Ronnie Lane énekes-basszusgitáros,Kenney Jones dobos ésJimmy Winston billentyűs; Winston helyét meg abban az évbenIan McLagan vette át.
A köztudatban a Small Faces az1960-as évek egyik legelismertebb és legnagyobb hatásúmod együtteseként maradt meg. Legismertebb slágereik azItchycoo Park, aLazy Sunday, azAll or Nothing és aTin Soldier.1967-től az együttes zenéje kezdte magába olvasztani apszichedelikus rock jegyeit is, melynek legismertebb példája a rockzene egyik elsőkonceptalbuma, az1968-ban megjelentOgdens’ Nut Gone Flake. A Small Faces1969-es feloszlása után Steve Marriott megalapítottaHumble Pie nevű együttesét. Három társa aThe Jeff Beck Group két tagjával,Rod Stewarttal ésRonnie WooddalFaces néven zenélt tovább.
A Small Faces dalait az együttes rövid, mindössze négy évig tartó pályafutása ellenére az 1960-as évek második felének legjobb mod és pszichedelikus felvételei közé sorolják. Az együttes munkássága nagy hatást gyakorolt az1990-es évekbritpop-mozgalmára is.[3]1996-ban a Small FacestIvor Novello-díjjal jutalmazták az Outstanding Contribution to British Music életműdíj-kategóriájában.[4][5] 2012-ben a Small Faces és a Faces együtteseket egyszerre iktatták be aRock and Roll Hall of Fame legendái közé.[6]
Ronnie Lane ésSteve Marriott1965-ben találkozott, amikor Marriott aManor Park-i J60 Music Barban dolgozott. Lane az apjával, Stannel ment az üzletbe, hogy egy basszusgitárt vegyen. Vásárlás közben beszélgetni kezdett Marriott-tal, majd annak házában zenét hallgattak. Szinte azonnal elhatározták, hogy együttest alapítanak, melybe barátaikat,Kenney Jonest ésJimmy Winstont is meghívták; Marriotthoz hasonlóan Winston is gitáros volt, de átváltott az orgonára. Az új együttes a Manor Park-i The Ruskin Arms nevű kocsmában próbált, melynek tulajdonosai Winston szülei voltak; nem sokkal később már környékbeli pubokban és klubokban is felléphettek. Marriott egyedülálló, erőteljes hangja révén az együttes egyre nagyobb ismertségre tett szert.Elkie Brooks énekesnőt lenyűgözte Marriott hangja és színpadi szereplése, ezért egy helyi klubtulajdonos, Maurice King figyelmébe ajánlotta az együttest. King szintén megkedvelte őket, így megpróbált többlondoni és vidéki koncertet szervezni nekik.
Az együttes repertoárja ekkoriban olyan klasszikusrhythm and blues éssouldalokból állt, mint aJump Back,James Browntól aPlease, Please, Please,Smokey Robinsontól aYou’ve Really Got a Hold on Me ésBen E. Kingtől aStand by Me. Ezeken kívül két eredeti Marriott–Lane-dalt is játszottak: aCome on Childrent és a „gyorsítós”[7]E too D-t, amit Marriott példaképei,Otis Redding ésBobby Bland stílusában énekelt. AzE too D címét a dal akkordmenete adta; eredeti címe valójábanE to D, amit valószínűleg elírtak. A két dal az együttesSmall Faces című bemutatkozó nagylemezére is felkerült.
Az együttes első vidéki koncertje egysheffieldi munkásklubban volt, ahonnan három dal után kirúgták őket. A közönség nagy részeTeddy boyokból és részeg munkásokból állt. A csalódott zenészek ezután a közelimod stílusúKing Mojo Clubba mentek át, és felajánlották, hogy ingyen játszanak. Műsorukkal komoly sikert arattak a helyi mod közönség körében. Amikor a londoniThe Cavern Clubban játszottak, az épp a városban élőSonny & Cher duó is támogatta őket.
A Small Faces menedzseri szerződést kötöttDon Ardennel, akinek révén aDecca Recordshoz kerültek. A Deccánál energikus mod és soul stílusú kislemezek sorát jelentették meg. Első kislemezük 1965. augusztus 6-án jelent meg, rajta aWhatcha Gonna Do About It című dallal, ami a brit kislemezlista Top 15-je közé került. A hangszerelés Marriott és Lane műve – a gitárriffetSolomon BurkeEverybody Needs Somebody to Love című dalából „kölcsönözték”. A szövegetIan Samwell, aThe Shadows tagja írta.[8] Az együttes második kislemeze, Marriott és LaneI’ve Got Mine című dala nem tudta megismételni az előző sikerét. Ugyanebben az évben a Small Faces önmagát alakította aDateline Diamonds címűbűnügyi filmben, filmbeli menedzserük pedigKenneth Cope volt. Arden ötlete alapján a filmben eljátszották azI’ve Got Mine-t, ám a film premierje késett, a dal pedig nem került fel a slágerlistára.[9]
Nem sokkal ezután Jimmy Winston elhagyta az együttest. A leggyakoribb magyarázatok szerint több nézeteltérése volt Marriott-tal, illetve nem volt annyira tehetséges, mint zenésztársai. Egy szóbeszéd szerint azért kellett távoznia, mert magassága ártott az együttes egységes megjelenésének (a többiek nagyjából 165 cm magasak voltak). Az együttes neve egyébként Marriott egyik nőismerősétől ered, aki szerint a négy zenésznek „kis arca” (angolulsmall faces) volt. A név megtartásában az is közrejátszott, hogy a mod szlengbenface (arc) szóval illették a népszerű, divatos embereket. Kenney Jones egy 2000-ben készült interjúban azt mondta, hogy Winstonnak azért kellett mennie, mert „nem elégedett meg a szerepével és versenyezni akart Steve Marriott-tal”.[10] Winston helyétIan McLagan vette át, aki mind tehetségét, mind magasságát tekintve tökéletesen beleillett az együttesbe.
Az új felállás első kislemeze, aSha-La-La-La-Lee1966. január 28-án jelent meg, és a brit kislemezlista harmadik helyét érte el. A daltMort Shuman (többElvis Presley-dal szerzője) ésKenny Lynch énekes írta. Negyedik kislemezük, Marriott és LaneHey Girl című dala a tizedik helyet érte el. Arden biztatására – az eredeti szerzeményekért járó magasabb tiszteletdíj érdekében – ekkortól kezdték kettejüket az együttes fő dalszerzőiként jelölni.[11] 1966. május 11-én jelent meg az együttes első nagylemeze, aSmall Faces, ami abrit albumlista harmadik helyét érte el. Az együttes népszerűsége rohamosan nőtt, gyakori fellépők voltak aReady Steady Go!, aTop of the Pops és más brit zenei műsorok színpadán, valamint folyamatosan turnéztak az Egyesült Királyságban és Európában. A Small Faces 1966 augusztusában jutott népszerűsége csúcsára, amikor ötödik kislemezük, azAll or Nothing a brit kislemezlista élére került, és 10 hétig őrizte ezt a pozíciót.[11] Marriott anyja, Kay szerint a dalt Steve és menyasszonya, Susan Oliver szakítása ihlette. AzAll or Nothing sikere nyomán az együttes lehetőséget kapott, hogy aThe Lovin’ Spoonful és aThe Mamas & the Papas társaságában az USA-ban turnézzon. A lehetőséggel azonban nem élhettek, mert az Ian McLagan ellen drogfogyasztás miatt elrendelt eljárás részletei nyilvánosságra kerültek.[12]
Annak ellenére, hogy a Small Faces volt az egyik legjobban fizetett koncertező együttes az országban, valamint négy Top 10-es kislemezt is megjelentettek, anyagi helyzetük különösen rossz volt. Gyanították, hogy Arden nem fizette ki teljes járandóságukat, felvételeik kiadásáról pedig az együttes megkérdezése nélkül döntött. Bár az 1966 novemberében megjelentMy Mind’s Eye című kislemez negyedik lett a slágerlistán, az együttest dühítette, hogy menedzserük egy félkész demófelvételt bocsátott a kiadó rendelkezésére.[11] Azt is nehezményezték, hogy túl sok koncertjük volt (esténként akár három is), emiatt pedig nem maradt idejük új dalok írására. Arden nem volt hajlandó több pénzt fektetni a stúdióidőbe, pedig az együttes ekkoriban már komolyabb, zeneileg érettebb felvételeket akart készíteni; a menedzser kizárólag a zenészszakszervezet által előírt, szünetekkel együtt három órányi stúdióidő költségeit állta, remélve, hogy ezalatt legalább egy dal elkészül.[11] Arden – helyzetét javítandó – megpróbálta a zenészek szüleivel elhitetni, hogy gyerekeikheroinfüggők. Ezután az együttes viharos körülmények között szakított Ardennel és a Decca Recordsszal.
1967 elején, a Deccával való szakítás után az együttes szinte azonnal ajánlatot kapott az újonnan alapítottImmediate Recordstól, amitAndrew Loog Oldham, aThe Rolling Stones menedzsere hozott létre. A vég nélküli koncertezés helyett a londoniOlympic Studiosban gyakorlatilag korlátlan stúdióidőt kaptak,Glyn Johns hangmérnökkel végzett munkájuk eredményeképp pedig zenéjük még érettebbé vált.[11] Első kislemezük új kiadójuknál a merészHere Come the Nice volt, ami saját amfetamin-használatukról szólt, és – a speedre tett nyílt utalás ellenére – csodával határos módon sikerült átjutnia a cenzúrán. Ezt követően jelent meg második, ugyancsak aSmall Faces címet viselő albumuk. Bár nem ért el olyan magas helyezést, mint az előző (az albumlistán a 21. lett), zeneileg sokkal kifinomultabb volt, így az együttesnek sikerült pályatársaik elismerését is kivívnia. Az album az USA-banThere Are but Four Small Faces címmel és némileg eltérő tartalommal jelent meg.
Ugyanekkor a Decca megjelentette aFrom the Beginning című válogatást, melyen a régi slágerek mellett korábban kiadatlan felvételek is voltak. Az albumra az Immediate Records számára újra felvett dalok korábbi változatai (például aMy Way of GivingChris Farlowe számára készült demója és az Apostolic Interventionnek adott(Tell Me) Have You Ever Seen Me) is felkerültek. Az album egyik különlegessége a koncerteken gyakran játszottBaby, Don’t You Do It, melyen Jimmy Winston énekelt és gitározott.
Az 1967 augusztusában megjelentItchycoo Park a Small Faces egyik legismertebb dala, az egyetlen, ami az USA-ban is sláger lett (ott a kislemezlista 16. helyet érte el). Ez a dal volt az egyik első brit zenei felvétel, melyen aflanging nevű effekt hallható.[2] Az együttes következő kislemeze az eredetilegP. P. Arnold számára írtTin Soldier volt, melyen Arnold háttérvokált énekelt; a dal népszerűségében vetekszik azItchycoo Parkkal. Az Immediate valószínűleg a dal amerikai Top 100-as kislemezlistán való gyenge szereplése miatt (csupán a 73. helyig jutott) hagyott fel az együttes tengerentúli népszerűsítésével.
Az1968 áprilisában megjelentLazy Sunday egycockneymusic hall stílusú dal, amit az együttes kérése ellenére adtak ki kislemezen. Marriott csupán tréfának szánta, mert a hangos zene miatt folyton reklamáló szomszédok nyugalma érdekében rendszeresen ki kellett költöznie bérelt lakásaiból. A dal a kislemezlista második helyét érte el, de a zenészek továbbra is nehezményezték, hogy zenéjüket egy, a stílusuktól túlzottan távol álló felvétellel reklámozzák. 1994-ben jelent meg aBlurParklife című dala, amit aLazy Sunday ihletett.
1968. május 24-én jelent meg a Small Faces mára már klasszikussá váltOgdens’ Nut Gone Flake című albuma, mely az együttes pályájának csúcsát jelentette. Ennek volt először kerek borítója, melyet úgy terveztek, hogy egy valódi dohányosdobozra emlékeztessen. AzOgdens’ hat hétig állt az albumlista élén, az USA-ban viszont csak a 159. helyet érte el.
A „kétfelvonásos” konceptalbum első oldalán hat dal volt, második oldalán pedig egy pszichedelikusmese kapott helyet. A mese Happiness Stanről szól, aki meg akarja találni a fogyóHold eltűnt részét. A történetetStanley Unwin narrálta, bár az együttes előszörSpike Milligant kérte fel a feladatra.
A kritikusok pozitívan fogadták az albumot és az eladások is kedvezően alakultak, ám az Immediate együttes tudta nélkül kiadott reklámja – aMiatyánk paródiája – komoly felzúdulást keltett a vallási közösségekben; az együttes hamarosan bocsánatot kért a félreérthető reklámért.[11] A siker ellenére a zenészek azzal a problémával szembesültek, hogy a dalok kifinomultságát gyakorlatilag lehetetlen volt koncerten visszaadni. Az album második oldalán hallható történetet csupán egyszer, aBBC 2Colour Me Pop című műsorában adták elő teljes egészében. A műsorhoz előre felvett zenei alapokat használtak, de a mikrofonokat bekapcsolták, hogy az esetleges rögtönzéseket felvegyék; a produkcióban Unwin is részt vett. A felvételek – bár nem televíziós minőségben – az Interneten is megtalálhatóak.
Az együttes feloszlása előtt megjelent utolsó kislemez adzsesszes hangzásúThe Universal volt. A dal alapját Marriott essexi házának hátsó udvarában, egy szokványos magnetofonnal vette fel (a háttérben kutyájának ugatása is hallható),[13] a nyers felvételhez pedig a stúdióban további rájátszásokat készítettek. Kislemezek terén ez volt Marriott legkomolyabb szerzeménye aTin Soldier óta; a dal sikertelensége (a brit Top 40-es listán a 16. helyet érte el) és a brit zenei sajtó kritikus hangvételű írásai miatt az elkövetkező néhány hónapban Marriott alig foglalkozott zeneszerzéssel.
Bár az Immediate Records lényegesen nagyobb alkotói szabadságot biztosított az együttesnek, anyagi helyzetük ekkor sem változott jelentősen. 1967 folyamán a Rolling Stones megvált Oldhamtől, így Marriott és Lane lett a kiadó többi művészének dalszerzője és producere. Ez viszont nem volt kifizetődő, mivel az Immediate egyetlen nyereséges „terméke” a Small Faces volt. Az együttes azonban soha sem kapta meg járandóságát, mert a bevétel egy részéből a stúdióidőt fizették, másik része pedig a kiadó felelőtlen – és felesleges – költekezése nyomán tűnt el. A helyzetet némileg enyhítette, hogy az együttes kevesebb, ám a korábbiaknál sokkal jobban fizető koncertet adott.[11]
Az év vége felé az együttes új album felvételébe kezdett és a turnézást is folytatták. Marriott aThe Herdből kiváltPeter Framptont a Small Faces ötödik tagjának ajánlotta, de zenésztársai nem támogatták ötletét.[11] Az együttes feloszlása ekkor már csak idő kérdése volt.
A Small Faces feloszlásáról keringő pletykák1969. január 1-jén váltak valósággá, amikor Marriott az Alexandria Palace-ban adott újévi koncert közben lement a színpadról. Távozását azzal magyarázta, hogy az együttes nem tudott megszabadulni a könnyed popzenekar képétől, illetve színpadon nem tudták megfelelően eljátszani összetettebb dalaikat. Az együttesből való kiválása idején Marriott Framptonnal márHumble Pie nevű új együttesét tervezte. 2001-ben Kenney Jones így nyilatkozott John Helliernek az együttes feloszlásáról:[14]
Jó lett volna akkor kicsit idősebbnek, tapasztaltabbnak lenni. Ha élőben játszottuk volna azOgdens’-t, az a magabiztosságunkat is megnövelte volna. Popzenekarnak tartottak minket, ami sokkal jobban zavarta Steve-et, mint ahogy azt felénk mutatta. Jobb lett volna, ha olyanok vagyunk, mint a The Who, mert ők a nehéz időszakokban mindig összetartanak, és együtt küzdik le az akadályokat. Steve azon gondolkodott, hogyan szárnyaljuk túl azOgdens’-t, de rájött, hogy képtelenek lennénk rá, ezért kiszállt. AzOgdens’ igazi mestermű volt, és ha el tudtuk volna játszani élőben, utána sokkal többre lettünk volna képesek. Épp a keményebbé válás határához érkeztünk.
Már az együttes feloszlása után, 1969 márciusában jelent meg utolsó kislemezük, azAfterglow (Of Your Love). Mivel nem volt senki, aki reklámozza, a brit Top 40-es listán csak a 36. helyet érte el. Az év novemberében jelent meg aThe Autumn Stone című dupla válogatásalbum, melyen az együttes kislemezei mellett egy 1968-as koncert részlete, illetve az el nem készült negyedik album egyes felvételei kaptak helyet. Nem sokkal később az Immediate Records csődbe ment.
Marriott 1969-ben Peter Framptonnal megalapította aHumble Pie-t. Az együttes – ellentétben a Small Facesszel – sikeresebb volt az USA-ban, mint az Egyesült Királyságban. Ezzel egyidőben Lane, McLagan és Jones aThe Jeff Beck Groupból kiváltRod Stewarttal ésRonnie WooddalFaces néven indította újra az együttest.1975-ben a Humble Pie és a Faces is feloszlott.
Ezután a Small Faces tagjai újra összeálltak, hogy promóciós filmet forgassanak az újra kiadottItchycoo Parkhoz ésLazy Sundayhez (a Top 40-es listán a 9., elletve a 39. helyet érték el). Új album felvételét is elkezdték, de egy vitát követően Lane kiszállt a munkából. A zenész ekkoriban kezdte mutatni asclerosis multiplex tüneteit, és durva viselkedését a többiek – tévesen – részegségnek vélték. Lane helyétRick Wills vette át, akivelPlaymates és78 in the Shade címmel két albumot vettek fel, melyeket azAtlantic Records adott ki. Egy rövid időszak erejéigJimmy McCulloch gitáros is csatlakozott az együtteshez, aki azelőtt aWings tagja volt.Paul McCartney egyre nehezebbnek találta a munkát vele, ezért telefonon közölte Marriott-tal, hogy „viheti” a zenészt. Mindezek ellenére Lane hiánya nyilvánvaló volt, apunk előretörése miatt pedig az albumok mind a kritikusok, mind a vásárlók körében sikertelenek voltak.
Kenney Jones1978-ban,Keith Moon halálát követően aThe Who dobosa lett.[15] Ian McLagan olyan előadókkal és együttesekkel dolgozott, mintBonnie Raitt,Bob Dylan,Bruce Springsteen, aThe Rolling Stones ésBilly Bragg. 1998-ban jelent megAll the Rage című önéletrajza. Napjainkban azAustin melletti Manorben él.
Marriott1991. április 20-án halt meg, amikor egy égő cigaretta miatt essexi háza teljesen leégett.[16] Néhány nappal halála előtt kezdett közös album felvételébe Peter Framptonnal, aki 1971-ben vált ki a Humble Pie-ból. Lane a sclerosis multiplexszel vívott majdnem 20 éves harc után1997. június 4-én, acoloradói Trinidadban levő otthonában hunyt el.
Az Immediate Records 1970-es csődjét követően a Small Faces felvételeinek sorsa kétségessé vált. Nagy részük az 1970-es évekbenKanadában újra megjelent, de általánosságban elmondható, hogy az együttes „hagyatéka” kaotikus állapotban volt. A helyzet aCD-korszak kezdetén sem javult, mert az Immediate katalógusának kezelői átlag alatti minőségű, sokad-generációs szalagokat küldtek a gyáraknak. Az első elfogadható minőségű Small Faces-CD1990-ben, a Sony Music Special Products gondozásában jelent meg, melyhez aColumbia Records – a Sony jogelődje – birtokában levő felvételeket használták. Az 1990-es évek folyamán a vásárlók észrevételei, a brit stúdiók archívumának még alaposabb feldolgozása és a korszerű digitális technika eredményeképp az együttes CD-inek minősége rendkívül sokat javult.[11]
A kutatást megnehezítette, hogy az Immediate a pénzszerzés érdekében az instrumentális felvételeket és egyes dalok félkész változatait új címekkel adta ki. A felvételek azonosításában és rendszerezésében Kenney Jones és Ian McLagan is részt vett. A Decca és az Immediate jogutódjaival folytatott tárgyalásoknak köszönhetően a2003-ban megjelentUltimate Collection című válogatás az együttes első albuma, ami után a zenészek és örököseik szerzői jogdíjat kapnak.[11]
2007. szeptember 4-én aCity of Westminster a Small Faces és Don Arden munkásságát elismerő emléktáblát avatott aCarnaby Streeten, az együttes első sikereinek helyszínén.[17][18] Az ünnepségen Kenney Jones is részt vett, aki így nyilatkozott a BBC-nek: „Nagyszerű dolog, hogy a Small Facest ennyi év után elismerik. Csak azt kívánom, hogy Steve Marriott, Ronnie Lane és a néhai Don Arden is itt lehetne velem.”[3][19]
| 1965 |
|
|---|---|
| 1965–1969 1976 |
|
| 1976–1977 |
|
| 1977–1978 |
|
 | Bővebben:Small Faces-diszkográfia |
Könnyűzenei portál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap