Ez a lap egy ellenőrzött változata
 | Ez a szócikk (vagy szakasz) leginkább egyrajongói oldalra hasonlít. Segíts te isátírni a cikket, például a fölösleges vagy irreleváns listák, magasztalások, idézetek redukálásával, szükség szerint törlésével, illetve a szöveg átfogalmazásával úgy, hogy a cikk semleges nézőpontú legyen. |
| Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg | |
 | |
| Báró Ungern-Sternberg 1919 körül mongol jellegű egyenruhában a Szent György-kereszttel | |
| Született | 1886.január 22. Osztrák–Magyar Monarchia,Graz |
| Meghalt | 1921.szeptember 15. (35 évesen) Szovjetunió,Novoszibirszk, |
| Állampolgársága | orosz |
| Nemzetisége | orosz |
| Szolgálati ideje | 1900 -1921 |
| Rendfokozata | hivatalosan kozák jeszaul (százados) és saját magát előléptettealtábornaggyá. |
| Csatái | Első világháború Oroszországi polgárháború Mongol forradalom |
| Kitüntetései | Szent György-kereszt Szent Vlagyimir érdemrend Szent Anna érdemrend (2x) Szent Sztanyiszlav érdemrend |
| Halál oka | lőtt seb |
| Szülei | Sophia, Freiin von Wimpffen Theodor Leonhard Rudolf Frh. von Ungern-Sternberg |
| Iskolái | Pavel Military School |
 AWikimédia Commons tartalmazRoman Fjodorovics Ungern-Sternberg témájú médiaállományokat. | |
BáróRoman Fjodorovics Ungern-Sternberg (oroszul:Роман Фёдорович Унгерн фон Штернберг;Graz,1886.január 22. –Novoszibirszk,1921.szeptember 15.) vagyRobert Fjodorovics Ungern von Sternberg, más néven aVéres Báró. Nemesi családból származó orosz katonatiszt, a legendásUngern kán néven „Mongólia legfőbb hadura”, és a bolsevikok ellen harcoló fehér katonatisztként a „szent monarchia reprezentánsa”. PéldaképeAttila az Isten ostora, és követői szerint ő voltDzsingisz kánreinkarnációja.
A nagy kán nyomdokain járt, ezért egy erős, nyugat felé törő lovas haderő felállítása volt életének egyik fő célja. A lovas haderővel a szovjetek hatalmának megsemmisítése és a fehérek győzelmének kivívása után afrancia forradalomból származó világot akarta eltörölni azért, hogy majd egy teokratikus és tradicionális alapokon nyugvó rendet állítson felEurópában ésÁzsiában egyaránt.[1]
Észt származású, családja az 1200-as évekig visszavezethető, amiben saját állítása szerinthun ésmagyar ősök leszármazottjai is megtalálhatók, valamintteuton felmenők úgyszintén.
Rengeteg legenda maradt fenn róla, de személyéhez kapcsolódó hiteles adat annál kevesebb. A róla kialakult képhez nagyban hozzájárult 1921 tavaszán,MongóliábanFerdynand Ossendowski lengyel íróval történt találkozása, mely később alapul szolgált a róla szóló könyv elkészítéséhez.[2]
Már születése és származása is ellentmondásos, hiszen valószínűlegGrazban született, de van olyan forrás, mely nemesi származásúbalti német család fiakéntÉsztországbanJärvakandit jelölte meg szülőhelyének.[3]
Családját színes egyéniségek, keresztes-, kóbor-, és rablólovagok, diplomaták, alkimisták alkották. Nagyapja kalózkodott azIndiai-óceánon, amiért elfogása után visszakerültOroszországba szibériai száműzetésbe. Az indiai kaland eredménye lett, hogy családjának több tagja, és így ő is abuddhizmus követőjévé vált.
Édesapja, Theodor von Ungern-Sternberg nem sorolható a hírhedt családtagok közé. Édesanyja, asszonynevén Sophie-Charlotte von Wimpfen volt. Születési idejével kapcsolatos, hogy 1885. december 29-én született, de aGergely-naptár miatti eltérés eredménye, hogy orosz iskolába történő beíratásakor1886 január 22. lett megjelölve, és ez köszön vissza az életéről szóló forrásokban. Születésekor a németes Nikolai Robert Maximilian nevet kapta, melyet később oroszosan Robert-Nyikolaj-Makszimiliannak neveztek, illetve ő a Romant használta.[4]
Szülei1891-ben különváltak és gyermekként édesanyjánál maradt ezértRevelbe (Tallin) került. Nevelőapja Oskar Anselm Herman Bar. von Hoyningen-Huene volt, aki támogatta a reveli gimnáziumi tanulmányait. Nem hálálta meg azonban a bizalmat, mert a gimnáziumból magaviselete miatt kicsapták és ezután nevelési célzattal katonai iskolába íratták be.[4]
Szentpétervárott aPál Katonai Iskola kadétjaként kezdte a katonai hivatást elsajátítani. Egy évvel hamarabb azonban abbahagyta tanulmányait a20. század első nagy összeütközése miatt, mivel önként csatlakozni akart a harcolókhoz. Az 1904–1905-ösorosz–japán háború azonban cserbenhagyta, mert mire aTávol-Keletre ért, a háború befejeződött. Ezután visszatért a katonai iskolába, és letette a tiszti vizsgát.[4]
Tisztként1908-tól évekigSzibériában szolgált. Itt lenyűgözte őt amongolok ésburjátoknomád életmódja, bebarangoltaMongóliát aBajkál-tó környékét, valamint kapcsolatot épített kitibeti lámaista szerzetesekkel is. Ezt követőenNyugat-Európában is eltöltött rövidebb időszakot.
Azelső világháborúban, harcoltGaliciában,Volhiniában és aKaukázusban. A harcok során kiemelkedett merészségével. Ötször sebesült meg és rendíthetetlen bátorságáért megkapta aSzent György-keresztet (negyedik osztály), a Szent Vlagyimir-rend negyedik osztályát kardokkal és aSzent Szaniszló érdemrend harmadik fokozatát szintén kardokkal ékesítve.[4]
Bátorsága sok esetben a vakmerőség határát súrolta.Vrangel tábornok memoárjában megemlítette, hogy alárendeltjeként személyesen is ismerte, és nem merte előléptetésre javasolni a személyiségében mutatkozó ellentmondások miatt. Vrangel báró találóan azt írta róla, hogy olyan típusú ember, „aki felbecsülhetetlen érték a háborúban, de elviselhetetlen a békeidőben”.[5]
Ezekben az időkben találkozottGrigorij Mihajlovics Szemjonovval (ismertebb neve Szemjonov atamán), aki meghatározó szerepet játszott későbbi életében.
Szertelen viselkedése miatt többször került kínos helyzetbe, és katonai fenyítésben is részesítették, mikor a román frontról Szentpétervárra rendelték a Szent György-kereszt kitüntetettjeinek találkozójára. Útközben ugyanis részegenTyernopol város parancsnokának asszisztensét összeverte. A komolyabb büntetést megúszta felettese, Vrangel tábornok közbenjárásának köszönhetően. Ezt írta erről naplójába, „megmentettem őt, hiszen el kellett küldjem Ázsiába, hogy valaki megszervezzen és kiképezzen egy hadosztályt”.[4]
Az1917-es októberi orosz forradalom után az Ideiglenes Kormány azOrosz Távol-Keletre küldte őt Szemjonov atamán alárendeltségébe azzal a céllal, hogy megszervezzék a kormányhoz hű katonai jelenlétet a térségben. Karizmatikus személyiség volt, és ennek is köszönhetően 1918-ra felállította a később hírhedtté váltÁzsiai Lovashadosztályt.
Szemjonov jobb kezének tekintette őt és kinevezte kormányzónak a Bajkál-tó keleti parti területére, melyet akkorDauria néven említettek. KözpontjaCsita, ahol számos magyar hadifoglyot (a hirhedtSzamuely Tibor,Ujfalussy János zászlós) őriztek. Az elkövetkező hónapokban brutális kegyetlenséggel próbálta a helyi népeket alattvalóivá tenni. Itt nyerte el a „Véres Báró” címet. Híresen kegyetlenül bánt a kommunistákkal, több alkalommal is egy-egy elfogott csoportból azonnal felismerte a kommunista felforgatókat, akiket kivégeztetett, míg a csoport többi tagját, amennyiben azok hajlandók voltak harcolni, besoroztatta a saját seregébe.
A politikai viszonyok állandó változásának eredményeként Szemjonov és Ungern-Sternberg antibolsevista magatartásuk ellenére egy idő után elhatárolódott a fehérektől. Elutasították a fehérek névleges vezetőjének tartottKolcsak admirálisnak a fennhatóságát, mert ekkor már maguk mögött tudtákJapán támogatását. Kaptak tőlük fegyvert és pénzt is, hiszen ajapánok egybábállamot szerettek volna létrehozni a térségben és erre a feladatra szerintük tökéletesen megfeleltek mindketten.
Ungern von Sternberg hadserege keveréke volt orosz és helyi törzsi csapatoknak. Csapatai azonosítására külön zászlót is használtak, mely sárga alapon a báró nevére utalva egy fekete „U” betű volt varrva.
Az Ázsiai Lovashadosztály valójában gyenge harcértékkel bírt és inkább félregurális szabadcsapatnak tűnt, mint szervezett katonai erőnek. Ennek megfelelően nem a harctéren nyújtottak kiemelkedőt, hanem elsősorban a fosztogatásban. Válogatás nélkül kirabolták a fehér és vörös szállítmányokat a Bajkálon-túli útvonalon. Tevékenységük jelentősen befolyásolta Kolcsak admirális csapatainak harci tevékenységét azUral környékén, amivel meglehetősen nagy szívességet tettek a bolsevikoknak.
Kolcsak admirális halála után Ungern-Sternberg1920 őszén különvált Szemjonovtól, és önállósította magát mint független hadúr. Hitt abban, hogy amonarchia az egyetlen, mely megmentheti anyugati civilizációt a korrupciótól és az önpusztítástól. Meggyőződése volt, hogy meg kell őrizni a trónon akínaiCsing-dinasztiát, amely egyedül egyesítheti a Távol-Kelet népeit.Mongólia 1919 óta aKínai Köztársaság megszállása alatt állt. Az Ázsiai Lovashadosztály 1920 végén és1921 elején betört az országba, és az elmozdított, akkor éppen bebörtönzöttBogdo Kán megsegítésére sietett.
Október 2-án lépték át csapatai a mongol határt, és aBajandzurh-hegy mellett lévőHürét kezdte ostromolni, de csapatait a kínaiak visszaverték. Ungern báró november 7-ig még többször próbálkozott, azonban végig sikertelenül.[6]
A kezdeti katonai sikertelenségét politikai téren tudta ellensúlyozni.Hűhin kutuktu kolostorában ideiglenes kormányt alakított, majd visszatért újra a fegyveres harchoz.[6]
Januárban már a fővárost, Urgát (mostUlánbátor) ostromolták csapatai, de a köztársaságpárti kínaiak, nagy veszteségeket okozva visszaverték őket. Ezután Ungern-Sternberg cselhez folyamodott. Felgyújtatta az egész főváros környékét azt színlelve, hogy nagy és erős hadsereg vette körül a védőket. A „túlerőtől” megrettent kínaiaktól február 4-én egy nagy lovasrohammal vette be a várost.
Bogdo kán kiszabadítása és az utolsó kínai kiverése után helyreállították a kán uralmát. Ő hálája jeléül a „Mongólia legfőbb hadura és a szent monarchia reprezentánsa” címet adományozta neki.[1]
1921. március 13-án Mongólia - alkotmányos monarchiaként - kikiáltotta függetlenségét, melyben Ungern kán legfőbb hadúrként a hadsereg irányítója volt. Úgy viselkedett mint egy diktátor, és élvezte környezete bizalmát, akik misztifikálták és abban hittek, hogy ő Dzsingisz kán reinkarnációja.
Filozófiája egy különleges keveréke volt az orosz nacionalizmusnak, a kínai, tibeti és mongol-hun hitvilágnak. Julius Evola szavaival: „Állítólag egy nagy szenvedély minden emberi vonást „kiégetett” belőle és nem hagyott meg mást, mint egy, az élettel és a halállal nem törődő erőt. Ezzel együtt csaknem misztikus vonások voltak benne jelen. Még mielőtt Ázsiába ment volna már a buddhizmust gyakorolta (ami egyáltalán nem szűkíthető le egy humanitárius és morális tanításra), és a tibeti tradíció képviselőivel meglévő kapcsolatai a fent említett események keretében sem korlátozódtak pusztán a külsőleges, politikai és katonai területre. Bizonyos természetfeletti képességekkel is rendelkezett: beszéltek például a sajátos éleslátásáról, ami lehetővé tette számára, hogy mások lelkében pontosan olyan tisztán olvasson, mint ahogy valaki a fizikai dolgokat észleli.”
AVörös Hadsereg egységeket küldött ellenük mongol ellenpártiak támogatása mellett, de kezdetben a mongol területeken folyó csatározásokban alulmaradtak Ungern-Sternberg csapataival szemben. A támadásra válaszként Ungern kán májusban megkísérelt meghódítani szovjet területeket. A merész vállalkozást júliusban még sikerek jellemezték, de egy ellentámadás során saját katonái augusztus 21-én fogságba ejtették, és átadták a bolsevikoknak.
Ötórás és húsz perces tárgyalás után 1921. szeptember 15-én báró Roman Fjodorovics Ungern-Sternberget golyó általi halálra ítélték, és az ítéletet még aznap végrehajtották.
Bogdo kán, mikor a kivégzéséről értesült, imádkozni rendelte lelki üdvösségéért egész Mongóliát.
Ungern-Sternberg feltűnik több, a korról szóló novellában. Általában hősként, a mongol nemzet megmentőjeként, aki a Vörös Hadsereggel is szembeszáll. Feldolgozta történetét többek közöttViktor Pelevin,Daniel Easterman ésHugo Pratt.
Az elveszett aranyvonat fosztogatói címűCorto Maltese műben is szerepel a báró alakja (magyarulVelencei mese címmel jelent meg a Képes Kiadónál 1996-ban). 2002-ben francia-olasz (magyar támogatással), egész estés animációs film készült a Maltese-képregényből.[1]
