Ez a szócikk vagy szakaszlektorálásra, tartalmi javításokra szorul.A felmerült kifogásokata szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek).Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont! Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!
Ezt a szócikket tartalmilag és formailag isát kellene dolgozni, hogy megfelelő minőségű legyen. További részleteket a cikkvitalapján találhatsz. Ha nincs indoklás a vitalapon, bátran távolítsd el a sablont!
Arendszer fogalma atudományok és atudományfilozófia egyik legalapvetőbb fogalma, mégis csak a huszadik században kezdtek el foglalkozni vele, arendszerelmélet más fogalmaival együtt. Ezt az elméletetLudwig von Bertalanffy magyar származású osztrákbiológus kezdte kidolgozni. Tudománytörténeti szempontból meg kell azonban jegyezni, hogyZalai Béla 1914-ben írt, de csak 1984-ben megjelent, A rendszerek általános elmélete című tanulmánya[1] is ebbe az irányba mutatott, bár ez a munka alapvetően a filozófiai rendszerezésről szólt.[2] A „rendszer” fogalma nagyon alapvető, így szigorúan nem definiálható (eddig még nem sikerült). Tartalmának meghatározásához először azt kell tisztázni, hogy
konkrétan mit kell a rendszernek elérnie, és
milyen eszközöket és eljárásokat használ a folyamatban a cél elérésére.
A rendszert nem képzeljük el felbonthatatlannak, ezértalrendszerei vannak, sem elszigeteltnek, önmagában lévőnek, mertkörnyezet veszi körül. A rendszernek belső jellemzője lehet még a célkitűzése, amely akkor egyszerű, ha a célok egyértelműek és számszerűsíthetők.
A környezet a rendszeren kívül lévő összes dolgot jelenti: ezek tulajdonságai kihatnak a rendszerre, ha ezeknek a tulajdonságait megváltoztatják, megváltozik a rendszerviselkedése.
Minden egyes rendszerparaméternek számos értéke lehet, hogy azzal jellemezze a rendszerállapotát.
A tulajdonságok az objektumparamétereinek tulajdonságai. Atulajdonság adolog ismertségének, megfigyelésének vagy a folyamatban való részvételének a külső megnyilvánulása. Tulajdonságok jellemzik a rendszer paramétereit, és lehetővé teszik, hogy azoknak értéket valamint méretadatokat adjunk. Az objektumok tulajdonságait a rendszer működése megváltoztathatja.
Aviszonyok azok akötések, amelyek a dolgokat és a tulajdonságokat a rendszer folyamataiban összekötik. A viszonyokat osztályozhatjuk elsőfokúnak, amikor azok egymás számára funkcionálisan szükségesek. Aszimbiózis például ilyen elsőfokú eset két eltérőszervezet szükségszerű kapcsolatát, mint például egynövény és annakparazitája együtteséletét jellemzi.
A viszonyok lehetnek másodfokúak is, ha azok kiegészítő jellegűek: ha lényegesen növelik a rendszerteljesítményeit, ha fennállnak, de funkcionálisan egyébként nincs rájuk szükség. Ilyen másodfokú viszony aszinergia. Végül a viszonyok lehetnek harmadfokúak is, amikor vagyredundánsak, vagy egymásnakellentmondóak.
Aredundancia olyan állapotot ír le, amelyben a rendszerben felesleges objektumok vannak. Ellentmondásos állapot akkor van, ha a rendszerben két objektum van, amelyek közül ha az egyik igaz, akkor a másikdefiníció szerint hamis.
A rendszer akörnyezet révén él, a környezet is meghatározza a rendszert. A környezettel a rendszer kapcsolatban áll, ahhoz illeszkedik, az illeszkedés, alkalmazkodás sikere (closeness of fit) döntő lehet a rendszer jövője szempontjából. Minél jobban értjük a környezetet, annál jobb rendszert lehet tervezni bele, ezért tudnunk kell, hogy a környezetben lévő rendszerek milyen viszonyban vannak a mi rendszerünkkel.
A környezeti rendszerekkel lehetnek cserekapcsolataink, onnan felveszünk és oda kibocsátunk anyagot, pénzt, embereket, ismeretet stb. Lehetnek versenykapcsolataink is, azaz versenghetünk ugyanazért az áruért, erőforrásért, munkáért stb. Ami ilyenkor a tennivalónk, hogy megállapítjuk, mi folyik ezen a téren, és miért viselkednek, ahogy viselkednek versenytársaink. Összefoglalva:
Meg kell tudnunk, hogy mi is létezik a valós világban, el kell köteleznünk magunkat az empirikus, tapasztalati ismeretek gyűjtése mellett.
Mérnünk kell a jelenségek jellemzőit, mind statikus, mind dinamikus állapotukban.
Nem szabad olyan elveket és elméleteket gyártani, amelyek nem megfigyelésen alapulnak.
Meg kell állapítanunk, hogy egy jelenség viselkedéséneknek mi az oka, akár dinamikus, akár statikus állapotában.
Óvatosan kell eljárnunk a jelenségek osztályozásában.
Acsillagászatban azt a kérdést tették fel: Mi az amit látunk? Mi létezik? Megfigyelték az égitestek mozgását stb., innen a folytatástudománytörténet.
Abiológiában azt kérdezik: mi jellemzi a természeti jelenségeket, szerkezet, viselkedés ésfejlődés szempontjából? Ez elvezetett aLinné- (Linnaeus)-féle osztályozáshoz, amely szerint mindenélőlénynek két nevet kell adni, az egyik a törzset (genus), a másik a fajt (species) jelöli. A leszármazást tükrözőosztályozási rendszer szerkezete így néz ki:
fílum
/szubfílum/
osztály
rend
család
genus
species
Akémiában, ahol korábban azt gondolták, hogy a világot négy elem alkotja, szinténempirikusan vizsgálják az anyagot, hogy megállapítsák, mi jellemzi aztdinamikus ésstatikus körülmények között. Megvizsgálják, hogy különböző anyagfajták egymással hogy viselkednek. Ebből lassan fejlődött ki az elemekperiódusos rendszere, menet közben rájöttek, hogy hibák vannak benne. Sőt elméletileg egy ember azt is kiszámolta, hogy létezniük kell olyanelemeknek is, amelyekkel még a gyakorlatban nem találkoztak. Majd később ezeket is felfedezték a megjósoltak szerint.
Azorvostudományban a hullák boncolásával ismerték meg az emberi testet alkotószerveket, először azok „tagolható” rendszereit, majd később szabályozó rendszereit (példáulvérnyomás,légzés stb.). A kapott rendszerek nevecsontrendszer,izomrendszer, légzőrendszer,idegrendszer stb.
A rendszerekhierarchikus rendet alkotnak, ez a láttatás hasznos, ilyenek a fizikai rendszerek, vagy akár a tervek és célok rendszerei is.
Teljesség ésfüggetlenség áll fenn egy rendszerben, ha egy rendszer minden része úgy kapcsolódik az összes többihez, hogy egy adott rész megváltozása az összes többi részt, valamint a rendszer egészét megváltoztatja. Ilyenkor a rendszer koherensen és egészként működik.
A másik véglet, amikor a részek nincsenek kapcsolatban, és a részek változása teljesen attól a résztől függ. A kéthalmaz változása azalkatrész változásainak fizikai összege. Ennek a viselkedésnek a neve függetlenség vagyfizikai additivitás.
Ez a két tulajdonság nem két külön tulajdonság, hanem ugyanannak a két dolognak extrém esete. A teljesség és a függetlenség fok kérdése, de a tulajdonságot nem lehet arányskálán mérni.
A teljesség és az additivitás használható arra, hogy a fizikai rendszerrel egy másik tulajdonságát leírjuk vele. A legtöbb fizikai rendszer idővel változik, ha ezek a változások az egésztől a függetlenség felé való fokozatosátmenetet adják.
A lényegtelen tulajdonságoktól való eltekintés neve azabsztrakció vagy idealizáció, ebből a szempontból a cél lényeges tulajdonság. (A rendszereknek a célon kívül is van néhány makroszkopikus tulajdonsága.)
A rendszer progresszív faktorizáción megy keresztül: az egyik történés neve, sajátja a pusztulás, a másiké a növekedés.
Létezik progresszív szisztemizáció is, amely a progresszív faktorizáció ellentéte, amelyben a változás az egész felé mutat.
Centralizációnak nevezzük azt a változást, amelyben a centralizált rendszer úgy keletkezik, hogy egy alrendszer főszerepet játszik. Minél jobban centralizált egy rendszer, annál jobban védeni kell a nem stabil környezeti faktorok által okozott kártól.
Az adaptív rendszerek képesek reagálni a környezetre, így a rendszer további működése kedvező módon alakul. Vannak stabil rendszerek, visszacsatolásos rendszerek és ultrastabil rendszerek.
Ludwig von Bertalanffy (1979): Adalékok egy általános rendszertanhoz. (In: A szervezet mint rendszer. Szerk.: Knut Bleicher) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest
↑Zalai Béla: A rendszerek általános elmélete, Gondolat, Budapest, 1984
↑Beöthy Ottó: Zalai Béla (1882-1915) Egy pálya emlékezete in Kiss-Nyíri (szerk) A magyar filozófiai gondolkodás a századelőn Kossuth könyvkiadó, Budapest 1977
