Ez a lap egy ellenőrzött változata
Apragmatica sanctio (latin: „gyakorlati rendezés”) valamely nagy fontosságú államügynek végleges, a messze jövőre kiható elintézése, amely azután mintegy megváltoztathatatlan, tulajdonképpen „királyi rendelet”. Így emlegetik közelebbről:
.jpg)
I. Lipót császár1703-ban, mielőttKároly elindult, hogy a családspanyolországi trónigényének érvényt szerezzen, célszerűnek látta rendezni a Habsburg trónöröklési rendet. Ezt ugyanII. Ferdinánd császár már1621-ben szabályozta, az öregedő Lipót császár azonban fontosnak tartotta, hogy a két fiával,József ésKároly főhercegekkel két ágra szétváló családjában megállapodás jöjjön létre. Ferdinánd úgy végrendelkezett, hogy adunai monarchia országait és tartományait egyetlen tagban kell átörökíteni, ezek „indivisibiliter ac inseparabiliter”, azaz oszthatatlan és elválaszthatatlan egységet alkotnak. 1703-ban mindez nem is látszott problematikusnak. Spanyolország megszerzését azonban koránt sem lehetett biztosra venni. Az 1703-as családi megegyezést, apactum mutuae successionist, azaz a kölcsönös öröklési szerződést, mivel egyelőre nem is volt aktuális (hiszen I. Lipót császár halála esetén, két fia is lévén, a trónutódlás nem vethetett fel semminemű problémát), egyelőre titokban tartották.
1705-ben meghalt I. Lipót, majd1711-ben váratlanul – méghozzá férfi örökös hátrahagyása nélkül – utódja, I. József császár is. Az1703. évi családi megállapodás értelmében aHabsburgok valamennyi országa és tartománya Károly főhercegre szállt.VI. Károly császárnak azonban szintén nem volt fiúgyermeke. Ezért a bécsi udvar arra törekedett, hogy elfogadtassa a nagyhatalmakkal és a saját országainak nemességével is a leányági örökösödést. Ezt kívánta megteremteni a Pragmatica sanctióval. Ezt a megállapodást a császár, az 1703-as Habsburg-házi törvény alapján kívánta elfogadtatni az örökös tartományokkal, Magyarország és Erdély rendjeivel, amelynek értelmében lehetségessé vált a cél, hogy az elsőszülött leánygyermeke,Maria Theresia Amalia Walpurga örökölhesse a Habsburg trónt.
1712 márciusában a horvát rendi gyűlés úgy határozott, hogy ha Károlynak nem születne fia, a trónutódlás terjedjen ki a nőágra is. A horvátok a maguk érdekében fogalmazták meg javaslatukat, s a horvát kívánság, bár teljességgel az uralkodó szíve szerinti volt, mégis kényelmetlen helyzetbe hozta a kormányzatot a magyarokkal szemben. A magyar rendek ugyanis azt gondolták, hogy a horvát kezdeményezést az udvar sugallta. EzértBécs két alkalommal is szükségesnek tartotta, hogy a magyar rendekkel a nőági örökösödésről tárgyaljon. A magyarok azonban feltételeket szabtak, így a tárgyalások elakadtak.
A kérdés azonban továbbra is napirenden maradt. Majd az uralkodó1713. április 19-én a bécsi Burgba összehívta valamennyi miniszterét és titkos tanácsosát, ahol Johann Friedrich Seilern osztrák udvari kancellár felolvasta az 1703. szeptemberipactum szövegét. Ehhez Károly még hozzáfűzte: valamennyi örökös királysága és tartománya feloszthatatlanul öröklődjön nőágon is az elsőszülöttségi jog alapján, az 1703-ban rögzített sorrendben. Ez azt jelentette, hogy Károly halálával az ő leszármazottai örökölnek. Ha ilyenek nem lennének, akkor következik I. József császár két leánya, és csak az ő utód nélküli haláluk esetén formálhatnak jogot Károly örökségére I. Lipót császár leányai (azaz József és Károly főhercegek nőtestvérei). Azóta hívják ezt a dokumentumotPragmatica sanctiónak, azaz törvényes végzésnek, szentesítésnek, amelynek legfőbb újdonsága az 1703. évihez képest abban áll, hogy az akkori megállapodást nőágra is kiterjesztette.
Apragmatica sanctiót Bécs elfogadtatta aHabsburg Birodalom örökös királyságaival és tartományaival. ANagyszebenbe összehívott erdélyi országgyűlést követően1722. június 30-án[1] Pozsonyban a magyar rendek is megszavazták apragmatica sanctiót. Méghozzá annak különös hangsúlyozásával, hogy az Ausztriai-ház valamennyi örökös országa a jövőbeni szerzeményekkel együtt, a nagyobb biztonság és a kölcsönös védelem érdekében alkosson örökre oszthatatlan és elválaszthatatlan szövetséget, és csupán az uralkodóház egészének kihalása esetén lépjen újra érvénybe a királyválasztási jog (1723: I-II. tc.). Az örökös tartományokra utaltság deklarálásának hosszú távú jelentősége volt. Az a felismerés diktálta ezt, hogy sem Erdély, sem a Magyar Királyság nem képes egyedül megvédeni magát a külső hatalmak, kivált a törökök ellen.
III. tc. Ő legszentségesebb császári és királyi felsége az ország s az ahhoz kapcsolt részek összes hű karainak és rendeinek minden, úgy hitlevélbe foglalt, mint bármely más jogait, szabadságait, kiváltságait s mentességeit, és előjogait, az alkotott törvényeket s helybenhagyott szokásokat [...] Kegyelmesen megerősíti s meg fogja tartani.
Apragmatica sanctio újabb 200 esztendőre összekapcsolta Magyarország és Ausztria sorsát, s a jogi alapja lett az1867. évikiegyezésnek is.
