Pindarosz vagy latinosanPindarus (ógörögül:Πίνδαρος, nevének átírásváltozataPindaros;Künoszkephalai,i. e. 522/518 –Argosz,i. e. 442/438) ókori görög költő. Az arisztokratikus világnézet, az archaikus görög erkölcsi eszmény utolsó nagy lírikusa volt az athéni demokrácia kibontakozása előtti korszakban. Zenei kísérettel előadottkardalai a vallási ünnepek és állami versenyek tiszteletére írott,mitológiai elemekkel átszőtt alkalmi költeményei, illetve a görögség vezető rétegének dicsőítőódái.
Életrajzai adatai bizonytalanok, ráadásul a fennmaradt négy késő ókori, illetve bizánci Pindarosz-életrajz bővelkedik a legendaszerű motívumokban. Annyi bizonyos, hogy születése évébenpüthói játékokat rendeztek, azaz i. e. 522-re vagy 518-ra tehető születésének dátuma. Előkelőboiótiai családból származott, Daiphantosz és Kleodiké fiaként. 5. püthói ódájában az Aigeidák nemzetségét vallja őseinek, ám ennek a motívumnak szimbolikus értelmezése is lehetséges. Ifjúkorában athébaiSzkopelinosz volt a mestere, kevéssel későbbAthénba került és zeneművészetet tanult egy Apollodórosz (vagy Agathoklész) nevű mestertől. Legkorábbi ismert kardalát, a thesszáliai Hippokleasznak dedikált 10. püthói ódát 498-ban, azaz húszas évei elején írta. Költészetét ifjúkorában elismerték Hellász-szerte, s életében klasszikus költőként tisztelték. Nagy hatalmúathéni,thesszáliai,kis-ázsiai,szicíliai ésészak-afrikai uralkodók, arisztokraták kérték fel dicsőítő költemények megírására.
Maga is sokat utazott görög városállamokba és kolóniákba. A 499-ben megindultgörög–perzsa háborúk során hazája,Thébai városállama a görögök ellen fordult, s miután ezzel a döntéssel Pindarosz azonosulni nem tudott, lakhelyét elhagyta és a háborút feltehetőlegAiginában vészelte át. Költői dicsősége csúcspontján, 476 és 474 között aszürakuszai türannosz,I. Hierón, majd azakragasziThérón vendégekéntSzicíliában tartózkodott, s valószínűleg ismeretséget kötöttBakkhülidésszel ésSzimónidésszel is. Hazatértét követően thébai lakhelye mellettRheia- ésPán-szentélyeket emelt, amelyekről mégPauszaniasz Periégétész is beszámolt.
Utolsó költeménye 446-ból ismert, de az ókori hagyomány szerint betöltötte a nyolcvanadik életévét, amikorArgoszban, egy szeretett ifjú ölében meghalt. Hamvait leányai hazaszállították Thébaiba, és síremléket emeltek számára. Házát a költő iránti tiszteletből a világhódítóIII. Alexandrosz is megkímélte a pusztulástól, és síremléke még a 2. században erre utazó Pauszaniasz Periégétész idejében is állt.
Költői tehetségét Pindarosz az istenek ajándékának, szent hivatásnak tartotta, önmagát vátesznek vallotta. Ezzel az ars poeticával sajátos ellentmondásban áll az a tény, hogy többnyire felkérésre, pénzért írta költeményeit. Műveit azalexandriai filológusok műfajuk szerint tizenhét könyvre osztották fel, ezek közül legteljesebben négy könyvnyi terjedelműkardalai maradtak az utókorra.
További költeményeiből csupán részletek maradtak fenn néhány papirusztöredéken. Élete korai szakaszából, az i. e. 490-es évekből főként egy-egy istenség kultuszához kapcsolódó költeményei,Apollón tiszteletére írtpaianok ésdithüramboszok maradtak fenn. Eme korszakából kiemelkedik adelphoi Theoxenia számára írt paianja, amelyben a korábban atrójai Apollón-oltárnál menedéket keresőPriamosz gyilkosa, az aiginai Neoptolemosz Apollón általi halálra sújtását énekelte meg. Ezzel magára haragította ugyan az aiginaiakat, de később – maga is a város ideiglenes lakójaként – számos dicsőítő költeményt írt a város héroszairól és bajnokairól. Ugyanebben az időszakban, 490 körül született elsőepinikionja, azauloszversenyen diadalmaskodó Akragaszi Midasz számára írt dicsőítő kardala (12. püthói óda).
Életművének legmarkánsabb vonulatát négykönyvnyi terjedelemben fennmaradt, apüthói,olümpiai,iszthmoszi ésnemeai játékversenyek győzteseit, atlétáit és versenyfogat-tulajdonosait ünneplő, a 480-as–440-es évekre datálható, dór dialektusban írt kardalai, ún. epinikionjai képviselik. Költeményei előadását eredetileg feltehetően valamely pengetős hangszer ésaulosz kísérte, de a dallam és a zenei kíséret lejegyzése nem maradt fenn. E körbe tartozó kultikus alkalmi költeményei rendszerint egy-egygnómával, bölcs mondással összekötött három tartalmi részre tagolódnak. A művet keretező bevezető, illetve befejező szakaszban az ünnepelt győztest szólítja meg és győzelme leírásának szentel teret a költő, a középső részben pedig a megszólított szülővárosának egy-egy helyi mítoszát meséli el, s az általa levont erkölcsi tanulságokon keresztül diadalmas és emelkedett hangvétellel a város – összességében a görögség – héroszait és isteneit magasztalja. A hangsúly mindig ez utóbbi tematikai egységen van, Pindarosz költeményein, a mitológiai motívumokon keresztül eszményíti a görög nemesség elidegeníthetetlen, istenektől való erényeit és kiválóságait, az ún. aretét. Ódáit jellemzőendaktiloepitritus vagy aióljambikus versmértékben írta. A költemények ritmikai szempontból is hármas tagolódásúak, rendszerint azonos ritmusú, versszakból (sztrophé) és ellenversszakból (antisztrophé) álló strófapárból épülnek fel, amelyeket egy eltérő ritmikájú harmadik versszak (epódosz) egészít ki. Pindarosz nyelvezetét talányosan tömör költői képek, ünnepélyesmetaforák ésmetonímiák jellemzik, szókincse és mondatfűzése is eltér a köznyelvi normáktól.
Művészete kortársai közülBakkhülidészre volt hatással, de az általa képviselt lírát hazájában már a halálát követő időszakban, a demokrácia eszményének uralkodása idején is elavultnak, túlságosan arisztokratikusnak tartották. Kultuszát azalexandriaiak, különösenArisztophanész Büzantiosz ápolta, majd költészetét ahellenisztikus kor fedezte fel ismét. Kardalai hatottakHoratiusra, s rajta keresztül arómai költészetre. Miután művei 1513-ban nyomtatásban is megjelentek, ódaköltészete ösztönzőleg hatott a 16. századiitáliai lírára (pindarizmus), valamintPierre de Ronsard és aPléiade kör művészetére, deUlrich Zwingli is követendőként emelte ki a pindaroszi dalköltészet magas szintű erkölcsiségét. A 18. századbanVoltaire ok nélkül csodált művészetként írta le Pindarosz líráját, kevéssel utóbb anémet irodalmi körök, többek közöttGoethe ésHölderlin lelkesedéssel fordultak Pindarosz felé. A magyar olvasóközönségRájnis József,Fábchich József ésKazinczy Ferenc tolmácsolásával ismerhette meg Pindarosz költészetét, első magyar nyelvű antológiája 1929-ben,Csengery János fordításában jelent meg(Pindaros).
Fennmaradt műveinek teljes kritikai kiadását Bruno Snell és Herwig Maehler rendezte sajtó aláPindari carmina cum fragmentis címen 1975–1980-ban.
