ŐseiÍrországból érkeztek Franciaországba a17. században az emigrálóII. Jakab angol királlyal. Mac-Mahon írországi királyok leszármazottjának mondta magát. ASaint-Cyri Katonai Akadémián tanult 1825–27 között és 1830-ban huszárhadnagyként lépett be a seregbe. 1830-banAlgír elfoglalásakor kitűnt kiváló katonai képességeivel. 1837 és 1855 között szinte állandó Algériában teljesített szolgálatot. 1845-ben a 41. gyalogezred ezredesévé, 1848-ban pedig dandártábornokká nevezték ki, és egyúttalOrán ésConstantine tartományok élére állították. 1852-ben hadosztályparancsnok lett. 1855-benIII. Napóleon visszahívta Franciaországba, és a II. hadtest egyik hadosztályát bízta rá, amellyel Mac-Mahon akrími háborúba indult. 1855. szeptember 8-ánPierre Bosquet-val elfoglalták aMalakoff erődöt, s az orosz seregek kénytelenek voltak elhagyniSzevasztopolt. A császár aBecsületrend nagykeresztjével tüntette ki, ésszenátorrá tette.
1857-ben ismétAfrikában volt, ahol azAlgériában elhelyezett összes katonaság és tengeri hajók parancsnokává nevezték ki. 1859 elején a császár újból hazahívta, és azosztrák háború kitörésekor a II. hadtest parancsnokává nevezte ki, ennek élén Mac-Mahon június 4-énMagentánál az osztrákok jobb szárnya ellen irányzott támadással a csatának döntő fordulatot adott. Napóleon még a csatatéren kinevezte Magenta hercegévé ésFranciaország marsalljává.Solferinónál is hozzájárult a diadal kivívásához. A békekötés után aLille és környékén telepített II. hadtest parancsnokaként működött, 1861-ben rendkívüli követként vett résztKönigsbergbenI. Vilmos porosz király koronázásán. 1864 és 1870 között Francia Algéria főkormányzója. Pályafutásának sikertelen időszaka volt, mert az általa bevezetett reformokra rendkívül sok panasszal, kifogással reagáltak, ezért benyújtotta lemondását.
Franciaország marsallja (1870)
Az 1870-esporosz–francia háború kitörésekor az I. hadtest parancsnokává nevezték ki, ennek élénStrasbourg környékén foglalt állást. Mihelyt azonban a császár a támadás tervét elejtette, Mac-MahonZabernbe húzódott vissza, majdFélix Douay egyik hadosztályát magához vonva,Weissenburgnál várta be a bajorok támadását, amely elől azonban augusztus 4-én hátrálni kényszerült. Rendezett visszavonulást követőenWörthnél ütötte fel táborát, de augusztus 6-án a bajorok ismét vereséget mértek rá, és a marsall hősiesen küzdő csapatait menekülésre kényszerítették. Ez a visszavonulás már teljesen rendetlenül ment végbe, amennyiben Mac-Mahon csata közben a tartalékcsapatokat is feláldozta. Mac-Mahon azonban nem esett kétségbe. Mihelyt seregének romjait aVogézek mögött valamelyest rendezte,Châlons-sur-Marne-ba vezette azokat, ahol a császár a sebtében újjászervezett I., V., VII. és az újonnan alakított XII. hadtest vezényletét bízta rá. Néhány nappal később a párizsi ideiglenes kormánytól Mac-Mahon azt a megbízatást kapta, hogy aMetzben körülzárt és ostrom alá fogottBazaine-t és seregeit szabadítsa fel. Mac-Mahon eleinte habozott (és ezzel időt vesztett), amikor pedig végre augusztus 23-án megindította hadműveletét, a német lovascsapatok néhány nap múlva már nyomát lelték, folyton sarkában járván, minduntalan háborgatták és menetét késleltették. Amikor pedig Mac-Mahon elejtette Metz felmentésének tervét, ésMézières felé iparkodott visszaindulni, már késő volt. A németek egész hadseregét asedáni völgykatlanba szorították, és másnap, szeptember 1-jén mindenfelől megtámadták. Csataközben Mac-Mahon egy ágyúgolyó által súlyosan megsebesült és kénytelen volt a fővezényletetDucrot tábornoknak átengedni. A kapituláció értelmében a császárral együtt Mac-Mahon is a németek fogságába került. Mac-Mahon egyike volt azon kevés tábornokoknak, akiket a háború után nem vádoltak sem árulással, sem gyávasággal. Jellemét, igazságszeretetét és bátorságát még ellenfelei is elismerték. A béke megkötése után, 1871. április 11-én a versailles-i kormány hadseregének élére állították azzal a megbízatással, hogy vessen véget aKommünnek. Ezt a feladatot Mac-Mahon erélyesen – nem kevés vérengzés árán – meg is oldotta. A lázongás leverése utánAdolphe Thiers kinevezte őt Párizs főparancsnokává.
Makulátlan hírneve és népszerűsége eredményezte, hogy a monarchista párt Thiers bukása után, 1873. május 24-én Mac-Mahon-t választotta a köztársaság elnökévé. Tette ezt azzal a feltételezéssel, hogy Mac-Mahon elnöksége alatt megkísérelheti majd a monarchia restaurálását. November 19-én a nemzetgyűlés a köztársasági elnök hivatali idejét háromról hét évre emelte. A nemzetgyűlés mandátuma lejárt, az 1876 februári választások után a baloldali képviselők kerültek többségbe. Mac-Mahon előszörJules Dufaure-ra, majdJules Simonra bízta a kormányzást. Végül 1877. május 16-ánAlbert de Broglie-t kérte fel konzervatív és kléruspárti kormány alakítására. Június 25-én Mac-Mahon feloszlatta a nemzetgyűlést. Az októberi választások újra baloldali többséget eredményeztek.Gaëtan de Rochebouët 20 napig tartó kormányzása után Mac-Mahon visszahívta Dufaure-t, akivel viszont nem volt súrlódásmenetes az együttműködés, ezért 1879. január 30-án lemondott elnöki megbízatásáról.
Hátralevő éveit teljes visszavonultságában töltötte. Több hadtörténeti munkát írt, ezek között a legkiválóbb a„L’armée de Versailles depuis sa formation jusqu’à la complète pacification de Paris, 1871” (A versailles-i hadsereg megalakulásától Párizs teljes pacifikálásáig, 1871).1893-ban hunyt el, földi maradványait a párizsiInvalidusok dómjában őrzik.
1895 júniusában amagentai csata helyszínén szobrot állítottak emlékére.
