Ez a lap egy ellenőrzött változata
Apápaság a középkorban a rómaipápaság és egyház azon történetével foglalkozik, amelynek során az egyházi Róma megerősödött és kiemelkedett a többipatriarchátus közül,[megj. 1] elérte hatalma csúcsát, majd az újkor hajnalán hanyatlani kezdett és kezdetét vette anagy hitszakadás, mellyel az addig egységes nyugatikereszténység több irányzatra szakadt.
A7. század elejére a pápaság figyelemre méltó tekintélyre tett szert, bár még mindig beárnyékoltaKonstantinápoly ragyogása. A8. századi pápák többsége Kelet felé húzott, ugyanakkor nem mondtak le aSzentszék primátusának hangsúlyozásáról, és megpróbáltak függetlenedni abizánci császár ellenőrzése alól. Az állandó északilongobárd támadások arra kényszerítették a pápákat, hogy Nyugatról kérjenek segítséget.[1] A frank állammal kötött szövetség következtében ezentúl a pápa államterületként birtokolta Itália középső részeit, eltűnt a longobárd állam, Bizáncnak pedig csakItália déli részén maradtak még egy ideig birtokai.
A pápaság a spirituális irányítás mellett fokozatosan megszerezte a világi hatalom státusát is.
Apápai állam soha nem volt nagy kiterjedésű, de a középkorban a kereszténnyé vált európai népek előtt a Szentszéknek olyan óriási tekintélye volt, hogy a pápaság nagyhatalmi szerepet játszhatott. A pápa az akkorifeudális társadalmi és állami berendezkedés szellemében az európai országok uralkodóithűbéreseinek tekintette és megpróbálta engedelmességre kényszeríteni őket. Ez egy időre sikerült is, így 1200 körül a pápaság mint Európa irányító hatalmassága élte fénykorát.[2]
| A kereszténység története | |
|---|---|
| |
Azegyháztörténet első öt évszázada lényegében azokban aföldközi-tengeri országokban játszódott le, amelyet az ókori kultúra és arómai uralom egyetlen egységgé kapcsolt össze. A római gyülekezet kimagasló jelentősége ellenére a kereszténység súlypontja ebben az időszakban keleten volt, ahol nemcsak a keresztények száma volt még akonstantinusi időkben is jóval magasabb, mint nyugaton, de itt működtek a nagy szellemi műhelyek is, itt bontakozott ki ateológia, és itt zajlottak a 4–5. század jelentősdogmatikai küzdelmei is. Mindent összevetve a nyugati egyház még 500 előtt sem tekinthető sokkal többnek, mint a keleti egyház igen jelentős kiegészítőjének.[3]
 | Bővebben:A pápaság története és Ókeresztény egyház |
Összehasonlítva ezzel a 800 körüli helyzetet, egészen más kép tárul elénk. A viszonyok erre a korszakra óriási mértékben megváltoztak. A keleti egyház mindinkább magába zárult, s lassan elszigetelődött a Nyugattól; jelentősége visszaszorult, s ezzel az egyház súlypontja Nyugatra tevődött át. A földközi-tengeri országok kiszakadtak Bizánc öleléséből, és Nyugat-Európához csatlakoztak. A hatalmi átrendeződés hátterében egyfelől aNyugat-római Birodalom felbomlása, másfelől a nyugatigermán népek államalapító tevékenysége éskatolikus egyházba való integrálódása áll.[4]
Róma primátusa[megj. 2] az alábbi tényezők között jött létre:[5]
Egyháztörténeti szempontból rendkívül fontos mozzanat volt, hogy miutánI. Klodvig frank királyGalliában megalapította aFrank Birodalmat, 500 körül ő és földesurai, majd az egész frank nép katolikus hitvallású keresztény hitre tért.[8]
A római pápa csak akkor szabadult fel a terhes bizánci nyomás alól, amikor alongobárdok elfoglalták Itáliát (568), és Bizánc hatalma az Itáliai-félsziget csupán egyes északi, középső és déli területeire korlátozódott. Így tudta visszaszerezniI. (Nagy) Gergely (590–604) a pápaság régi, 5. századi tekintélyét, új célokat tűzve ki.[12]
Atérítő tevékenység sikerei egyrészt egyre magasabb szintre emelték a nyugati egyház tekintélyét, más részről viszont azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy a különböző germán népek nemzeti egyházakat alapítanak, és függetlenítik magukat a római egyházszervezettől. Ezt a veszélytGergely pápa ismerte fel. A Róma-központú egyházkormányzati rendszer megszervezésével, aszerzetesi intézmény felhasználásával, az egységesliturgia kidolgozásával egységesítette a nyugati kereszténységet. Ettől kezdve a közös hit, az azonos egyház, a római pápa tekintélye, az egynyelvű liturgia kapcsolta össze a különböző nyugati királyságokat.[13]
Egyházpolitikájának három fő irányvonala volt:[15]
Piros vonallal jelölve azellenpápák.
A névre kattintva bővebb információ jelenik meg az adott pápáról.
I. Gergely pápa egyházkormányzati törekvéseivel messze megelőzte a korát, de az általa képviselt pápaideálnak még nem voltak meg a feltételei. Utódai alatt Róma ismét veszített abból a jelentőségéből, melyre az ő pápasága idején tett szert. A pápák hosszú sora nem tudta folytatni a germánok térítését, és még kevésbé tudta magát emancipálni az új erőre kapó bizánci hatalom elnyomása alól. A7. század jelentéktelen pápái a cezaropapista[megj. 6] Bizánc és a frank-longobárd nyomás között őrlődtek. A pápák általában aszerint változtak, hogy Rómában a Bizánchoz hű erők, vagy pedig a longobárdokhoz húzók kerekedtek-e felül. Megsokasodott aszerzetesekből a pápai székbe emelt papok száma, s ha nem közülük került ki az egyházfő, akkor legnagyobb esélye azapokrisiariusnak (pápai követ) volt erre. A rövid ideig működő pápák a gyorsan változó hatalmi viszonyok között sem gondoltak még a birodalomból való kilépésre, hanem megmaradtak a bizánci hatalom fősége alatt, annak árnyékában és támogatását remélve igyekeztek a hitelvi kérdésekben érvényesíteni primátusukat.[17]
A8. századbanBizánc bekebelezte„Péter apostol örökségének” nagy részét (Patrimonium Petri), a szentképek miatt kirobbant vita következményeként. A bizánci császár,III. León: (ur.: 717–741) ugyanis nem tisztelte a„szentek” képmását, és aképromboló mozgalmat támogatta, a„festett képet imádók”-kal szemben.726-ban kiadott ediktumában előírta, hogy a szentek képeit és szobrait, mint bálványokat, el kell pusztítani. A császárII. Gergely pápát is felszólította aképrombolásra, aki ezt visszautasította.III. Gergely pápa (731–741) pedig hatalomra léptekor a római zsinaton kiközösítette a császárt.[22]
A pápaságnak új védelmező kellett, s ezt a szerepet aFrank Birodalom vállalta, miutánII. István pápa (752) királlyá szentelte felIII. Pipin frank uralkodót. Pipin két csatában megverte alongobárdokat (754–756) – akik Bizánc védelmének megszűnése után a Római Fejedelemség nagy részét elfoglalták. A csatanyertes Pipin visszavette és a pápaságnak ajándékozta azExarchátust és a Pentapolist.[megj. 7] Ezen azajándék birtokon alakult meg aPápai állam. A püspökök azonban jónak látták, ha egy régi nagy tekintélytől szereznek egy okiratot (adománylevelet) a területre,(a frankok jönnek-mennek) s hamisítottakConstantinus aláírásával egy dokumentumot(ld.Constantinusi adománylevél). Ezzel meg is lett alapítva az egyházi állam.[23]
Pipin utódja,Nagy Károly azonban ugyanolyan hatalmat gyakorolt az egyház felett, mint a bizánci császár a keleti területek egyháza felett(cezaropapizmus). Az egyház-kormányzatot teljesen a maga kezébe vette, és a pápának nem szánt az imádkozáson kívül más szerepet.[24]
III. Leó pápa ellen a római hatóságok – nem alaptalanul – egy sor vádat emeltek (esküszegés, hamis tanúskodás, árulás, házasságtörés). Egy körmenet alkalmával megverték és megfenyegették, hogy kivágják a nyelvét, mielőtt egy kolostorba zárták.[27][28] Onnan ő megszökött ésNagy Károly uralkodónál keresett menedéket. Nagy Károly visszahelyezte őt pápai székébe, amiért hálául Leó800 karácsonyán az új "Szent Római Birodalom" királyává koronázta.
Nagy Károly frank császárbirodalmának felbomlásával (843) a pápaságnak nemcsak világi hatalma és tekintélye növekedett, hanem egyre szélesebb körű és hatékonyabb lett az egyház belső életére gyakorolt befolyása is. Az újonnan megtért népek körében szervezett egyházakat a pápa fennhatósága alá rendelték, aki a hatalmát a tőle függésben levőérsekeken éspüspökökön keresztül érvényesítette. A pápa nemcsak az egyház-kormányzatot centralizálta, hanem kezébe ragadta a legfőbb törvényhozás és bíráskodás jogát is. Azegyetemes zsinatok(az egyház legfőbb kollektív törvényhozó testületei) teljesen a pápa uralma alá kerültek: a pápa hívta össze a zsinatokat és ő is szentesítette azok határozatait.[22]
A Rómát ért legsúlyosabb támadásraII. Szergiusz idején (844–847) került sor.846-ban aszaracénok (arabok) betörtek a város külső részébe és kifosztották arégi Szt. Péter bazilikát is.[29][30] (A város belső részébe való bejutásukat azAurelianus-fal akadályozta meg.)A következő pápának,IV. Leónak fő feladata volt Róma megvédése az újabb szaracén támadások ellen. Nagy szabású építkezéseket végzett. Így került a jobb parton levő Szt. Péter-bazilika a védelmi vonalon belül.[31]
A század legjelentősebb pápájaI. Miklós volt (858–867), akit kortársai az„új Illés”-ként tiszteltek. Apszeudo-izidori hamisítványokra hivatkozva a pápaság hatalmi igényeinek megvalósításáért küzdött. Róma központi egyházkormányzati hatáskörét igyekezett a tartományi egyházak autonómiájának rovására bővíteni. Tervei a 9. században ugyan még nem valósulhattak meg, de a 11. század egyházi reformmozgalma újból felkarolta és győzelemre vitte őket.[33]
A század végén a pápaság mély erkölcsi süllyedésétVIII. János pápa rokonai által történt bestiális meggyilkolása (882) vezette be.897-benVI. (VII.) István pápa kiásatta elődjének, pártja ellenfelének,Formosus pápának a holttestét, főpapi ornátusba öltöztették, trónra ültették, majd védő és vádlók mellett bírósági tárgyaláson elítélték. Természetesen bűnösnek találták. A halott testéről ezután leszaggatták a díszes öltözetet, jobb kezéről levágták azon ujjait, amelyekkel az áldást osztotta, keresztülhúzták a városon, majd a Tiberis folyóba dobták.[35] Ezt az esetet ahullazsinat néven ismeri a történelem. Kezdetét vette a pápaság „sötét évszázada”(pornokrácia,latinul:saeculum obscurum).
A pápák belföldi gazdag családok hatalma alá kerültek, Itália helyi hatalmasságai családi politikával igyekeztek helyzetüket stabilizálni. A dinasztikus kapcsolatok legjobb eszközei a családok reprezentatív nőtagjai voltak. Ilyen kapcsolatokkal vonták hatáskörükbe a nőknek ellenállni nem tudó pápákat is. Nem ok nélkül nevezi a történelem a pápaság ezen korszakátpornokrácia(„a paráznák uralma”) névvel, amely904-től964-ig 12 pápa uralmát érintette. A gazdag és hatalomra vágyó hölgyek barátaikat, rokonaikat, szeretőiket, nemegyszer fiaikat juttatták a pápai trónra. A nekik nem tetsző pápáknak a lemondatásával sem bajlódtak sokat: egyszerűen eltették őket láb alól.[36]
XII. János (955–964) elődjeihez hasonlóan szintén kicsapongó életet élt, s a kortársak aLateránt nyíltan bordélyháznak nevezték.[38] ŐtLiudprand korabeli krónikaíró szerint szex közben ölte meg a felszarvazott férj.[39][40] XII. János ideje alatt jött létre a Szent Római Birodalom (Német-római Császárság). Rómában bizonytalan volt a helyzet, ezért a pápaI. Ottó segítségét kérte. Ő helyre is állította a rendet, és János pápa962-ben császárrá koronázta.[41] Ugyanebben az évben Ottókiváltságlevelet adott a pápa számára. A dokumentum részletesen felsorolja a pápai állam alá tartozó területeket, városokat. A pápaság megőrizheti a frank uralkodóktól eddig kapott birtokokat és egyben további városokat kap Ottó császártól. Toszkána és Spoleto továbbra is a császár fennhatósága alatt marad, de a pápa rendelkezik az adókkal.[42]
ANémet-római Császárság megszületésével az uralkodók újra erős befolyásuk alá vonták a pápaságot.I. Ottó császár teljesen a kezébe ragadta a pápaválasztás jogát. Ő és utódai nem csak a pápák felett gyakoroltak hatalmat, hanem a főpapokat is erősen a kezükben tartották, mint hűbéreseiket.[43]
Azezredfordulón a pápa egyszerre volt itáliai uralkodó és Krisztus földi helytartója. Földi hatalmát azonban erősen korlátozta a rebellis római arisztokrácia. A pápáknak ezért a nyugati császárokhoz kellett fordulniuk személyük és hivataluk védelmében. A világi erők, különösen a német-római császárok a pápa egyházi hatalmát is korlátozták. A korábbi évszázadokban meghatározó szerepet játszóKonstantinápoly háttérbe szorult. Időnként még befolyásolta a pápai politika alakulását, de a pápáknak már Nyugaton dőlt el a sorsuk.[44]
Az egyházért vívott küzdelem rég eldőlt. Rómát mindenki elismerte az egyház fejének, ha elméletben nem is, gyakorlatban feltétlenül. A pápasághoz mérhető spirituális tekintély nem akadt a keresztény világban.[45]
A már századok óta fennálló ellentétek a római és agörög egyház között a 9. században oly erősen kiéleződtek, hogy aztán1054-ben megtörtént az egyházak végleges szakítása és ezzel az a kettéválás, amelyet addig a többször megismételt egyesítési kísérletek ellenére sem lehetett megszüntetni.
| Bővebben:nagy egyházszakadás |
Az egyház erős támogatásra talált, természetesen egyelőre anélkül, hogy megalapozta volna az egyház felsőbbségét a világi hatalom felett.[48] A lépés azonban nézeteltéréshez is vezetett az egyházi és a világi nagyhatalom között. Nagy Károly saját hatalmát, mint keresztény császár, Istentől származtatta, és elkezdte gyakorolni a püspökök kinevezési jogát, azinvesztitúrát. A pápa viszont magát tekintette a főhatalomnak, mivel ő koronázta meg a császárt.
A 10. századi anarchiából a felemelkedőnémet-római császári hatalom szabadította ki a pápaságot. Erre az időszakra már kialakult afeudalizmus és a feudális államok. A 10. század második felébenI. (Nagy) Ottó német királynak a tőle függő főpapokra támaszkodva sikerült úrrá lenni a feudális anarchián és megerősíteni az államhatalmat. A királynak ahhoz, hogy megerősítse a hatalmát, császárrá kellett lennie, ehhez azonban Rómán át vezetett az út. Az egyház és az állam minden korábbinál jobban egymásra lett utalva.[49]
A császárok hatalmának megerősödése ismét a világi hatalomnak rendelte alá a pápaságot, annyira, hogy a császár beleszólt a pápaválasztásba is. Amikor azonban a főpapok, mint hűbérurak a társadalmi anarchia okozóivá kezdtek válni, a császárok támogatni kezdték azokat a pápákat, akik rendcsinálási igényekkel léptek fel, megerősítve saját, a császárságtól független jogkörüket. Ez a pápaság hatalmának a megerősödését eredményezte a császárság rovására.[53]
IX. Leó (1049–1054) hat év alatt tizenegy zsinatot tartott az egyház állapotának megjavítására. Mindezzel előfutára volt VII. Gergely reformjainak, amelyek helyreállították az egyház és a pápaság tekintélyét.[54]Ökumené tekintetében viszont pápasága kudarcba fulladt. Elkezdődött a Kelet és Nyugat közöttinagy egyházszakadás (1054).
VII. Gergely (1073–1085) az egyik leghatalmasabb és legsikeresebb pápa volt, vele érte el a csúcspontját a 11. századi megújulás. Az egyre erősödőclunyi reformmozgalom a gergelyi reformokba torkollott. Gergely mindenekelőtt azért szállt síkra, hogy az egyház felszabaduljon a világi hatalmak ellenőrzése alól, és ezt következetes politikával sikerült is elérnie.[56] Vallotta, hogy:
A11. század végére tovább fejlődött apápai Kúria. A pápai oklevelekben 1100-tól a korábbiEcclesia Romana megjelölés helyett aCuria Romanát használják. A Kúria két hivatalból állt: 1. az apostoli kancelláriából, élén a bíboros kancellárral, és az ebből kifejlődő, de még keretei között maradó 2. Camara thesaurariából, amely a Szentszék gazdasági ügyeit fogta össze, majd a pápai államot igazgatta.[58]
Piros vonallal jelölve azellenpápák.
Az első, legnevesebb, pápaválasztást szabályozó1059-esIn nomine Domini(wd) óta 1180-ig volt a legtöbbellenpápa: 15 törvényesnek tekintett pápával szemben 13 ellenpápa lépett fel.[59]
A 10-11. században a német-római császárok maguk nevezték ki a pápákat, illetve mondatták le és kergették el a nekik nem megfelelő pápát.[60]A11. században konfliktus alakult ki a pápaság, azaz a kor reformpápái (ld.Cluny mozgalom) és aNémet-római Császárság között az egyházi vezetők beiktatása (invesztitúra) kérdésében.
II. Miklós pápa tette az első kísérletet arra1059-ben, hogy a pápaválasztás jogát kivegye a császárok kezéből és abíborosokra ruházza azt át. Mivel ezt a császári udvar nem vette tudomásul, II. Miklós szövetséget kötött anormannokkal, akik védelmet biztosítottak neki a németekkel szemben. A pápaság és a császárság közötti komoly küzdelem aztánVII. Gergely pápaságával kezdődött.
Amikor a 25 évesIV. Henrik német-római császár semmibe véve a pápa hatalmát, betöltette akölni érsekséget és abambergi püspökséget, majd a pápát elítélő zsinatot tartott, nem számolt a pápai válasz hatásával, ahol VII. Gergely kimondta:
| Bővebben:Canossa-járás és invesztitúraharc |
Azinvesztitúra körüli csatározások sikeres befejezése után a pápák kísérletet tettek a Róma fősége alatt egyesülőRes Publica Christiana megteremtésére. A keresztény világbirodalomnak – VII. Gergely és utódai szerint az egész emberiséget magában kell foglalnia. Magját a keresztény népek egyesülése alkotja. Terjeszkedését pedig két dolog szolgálja: a közös hódító vállalkozások (keresztes háborúk) és az egész egyházmissziós tevékenysége (aszerzetesrendek lévén). Az egység alapja a közös hit és a közös lelki vezető: a pápa. A birodalom ellenségei azok, akik az egyházon kívül állnak: apogányok és azeretnekek.[62]
A 11. század Róma fellendülésének legjellegzetesebb velejárója a keresztes mozgalom létrejötte volt. Amikor már elég erősnek érezte magát aSzentföld visszafoglalására, hadjáratok szervezéséhez fogott. Szégyennek tartották, hogy a kereszténység „szent helyei” a „pogányok” kezében vannak.[63] A hadjáratok további gondolatában a régizarándoklatmozgalom ötvöződött alovagi eszménnyel(a lovagi és keresztényi becsület pogányság elleni harcban való bizonyítása), amilitia Petri pápai elképzelésével(a 10. század második felétől a zászlók egyházi megáldása, a háború helyeslése a reformpápaság részéről).[64]
Azelső keresztes hadjárat létrejöttében döntő szerepe volt aII. Orbán pápa által vezetett1095. éviClermont-i zsinatnak. A pápa biztosította azokat, akik részt vesznek amuszlimok elleni "szent háború"ban, azok automatikusan bűnbocsánatot nyernek, és biztos helyük lesz amennyországban.[65] A további keresztes hadjáratok egészen a13. század második feléig folytatódtak. Majd a Szentföld iránti általános lelkesedés ezután már lelohadt, mert a hadjáratok „érdemét” otthon is meg lehetett szerezni azeretnekek elleni háborúban, vagy pedig a pápától pénzen is meg lehetett váltani.[66]
| Bővebben:keresztes háborúk |
Míg a vezető kultúrállamokban a pápai egyház fellendülőben volt, a nyugati kultúrvilág északkeleti, keleti peremén egy másik nagyon fontos folyamat ment végbe: a katolikus kereszténység előretörése az északi, a szláv és a finnugor pogányság körében. A római egyház szívós, évszázadokon át tartó munkával, melynek java részét a 10. és a 12–13. században végezték el, fennhatósága alá vonta Közép- és Észak-Európát, illetve Kelet-Európa nyugati felét.
950 táján Csehország, 1000 körül Lengyelország, Magyarország és az északi országok léptek be a keresztény államok sorába.[67]
_001.jpg)
VII. Gergely (1073–1085) egy teljes okirat-hamisító műhellyel akarta megvalósítani világuralmi igényeit.[69]Ez az igénye kitetszik aDictatus papae iratból is, amelyben határozottan állította, hogy KrisztusSzent Pétert – és rajta keresztül a római pápákat – a világbirodalom fejévé tette; a pápának jogában áll a császárokat letenni, és őt nem ítélheti meg senki.
III. Sándor (1159–1181) ésIII. Ince (1198–1216) pápák is hangoztatták azt, hogy nemcsak lelki uralmat, hanem földi hatalmat is kaptak.[70]Az ő idejükben a pápaság eljutott politikai hatalmának csúcspontjára, és – nyugaton – sikerült megvalósítania azt a törekvését, hogy világi dolgokban is ő legyen a legfőbb döntőbíró. Királyok függtek tőlük, koronákat ajándékoztak, polgárokat mentettek fel a hűségeskü alól, hadseregeket állítottak, békét, illetvekeresztes hadjáratokat hirdettek.[70]
III. Ince alatt úgy látszott, hogy VII. Gergely álma a pápa világuralmáról megvalósul.[71] Elődeinél azonban a pápaság politikai hatalmának gyakorlati érvényesítésén is túl lépett. VII. Gergelyt messze felülmúlta, de közelről sem állt meg szent ember hírében. VII. Gergely univerzálisteokráciájának eszméjét a megvalósuláshoz III. Ince reálpolitikájával hozta a legközelebb.[72] A pápaihűbéri hatalom kiterjesztésén dolgozott több-kevesebb sikerrel egész Európában.[73] III. Ince elérte azt, amit VII. Gergely pápa csak megkísérelt, hogy az összes fejedelemnek, az egész nyugati világnak az ura lett. Az egyetemes pápaság eszméje valósággá vált.[74]
Az Istentől kapott teljes (világi és egyházi) hatalomból a pápa átadta ugyan a császárnak vagy más uralkodónak a hatalmat, de csak mint megbízottjának. Ez az elképzelésVIII. Bonifác pápa (1294–1303)Unam Sanctambullájában (1302) kapottegyházjogi ésdogmatikai megfogalmazást. Eszerint csak egy egyház van, és rajta kívül nincsüdvösség. Az egyház Istentől két kardot kapott, amelyek a világi és lelki hatalmat szimbolizálják. A lelki hatalom kardja a pápa kezében van, míg az egyház a világi hatalom kardját az adott államnak adja át azzal a feltétellel, hogy a hatalmat az egyház érdekeinek megfelelően gyakorolja. Ha az uralkodó megsértené az egyház érdekeit, a pápa ítélkezik felette, míg a pápa csak Istennek tartozik számadással.[22]
A katolikus egyházIII. Ince korától kezdve elszántan harcolt a szakadárok ellen. Olyanszerzetesrendeket alapítását hagyta jóvá, amelyek – akárcsak a szekták –Jézushoz és azapostolokhozhasonlóan szegénységben éltek, és békés eszközökkel sokakat megnyertek az egyház számára.
Akarmeliták rendjét a 12. század végén alapították aKármel-hegyen.1209-benAssisi Szent Ferenc létrehozta a nevéről elnevezettFerences rendet,Guzmán Szent Domonkos pedig 1215-ben aDomonkos-rendet, mely fő célja azeretnekség elleni harc volt.[76]
| Bővebben:koldulórendek |
A tours-i zsinat1163-ban kidolgoztaIII. Sándor pápa tervezetét az eretnekek elleni rendszeres és erélyes eljárásról.[77]III. Ince a zsinati rendelkezést megerősítette és kimondta, hogy az eretnekség a felségsértéssel azonos.[78] A francia koronával szövetkezvekeresztes háborút indított akatharok ellen (1209-1229),[79] majd a háború végén utódja,IX. Gergely pápa áldásával létrehoztak egy állandó bíróságot, azinkvizíciót a megmaradteretnekek felkutatására és elítélésére.
AIV. lateráni zsinat (1215) állandósította és a püspökök hatáskörébe adta az eretnekek elleni harcot.1229-ben a toulosei zsinaton a hatáskörét kiszélesítették, ésIX. Gergely (1227–1241) pápai jellegűvé tette; ő küldte ki az inkvizítorokat, továbbá ő bízta a feladatot aDomonkos-rendre is.[megj. 9][53][80] A kor elfogadott tényévé vált, hogy az eretnekeketmáglyán égették el, hiszen IX. Gergely szerint az eretnekség éppen olyan, mint a pestis, tehát ez ellen is csak tűzzel lehet védekezni.
| Bővebben:inkvizíció |
A Nyugat szellemi életét súlyosan érintette aKaroling-kultúra pusztulása.Míg a 10. században csak szórványos kísérletek történtek a szellemi élet megújítására, a11. században – jórészt a nagy egyházi viszály hatására – óriási léptekkel indult meg ateológia újjáélesztése.[81]
A 11. század vége felé lépett színre askolasztika korai változata. A13. század nagy skolasztikusai a két nagy koldulórend tagjai közül kerültek ki. A skolasztika abszolút csúcspontját adomonkosAquinói Tamás és aferencesDuns Scotus jelentették.[82]
| Lásd még:skolasztikus filozófia |
Akoldulórendek megalakulásával megszaporodott azoknak az erőknek a száma, amelyek által az egyház ellenőrzése alatt tarthatta a széles néptömegeket. Aplébánosok mellett most aszerzetesek is bekapcsolódtak a papi és lelkipásztori munkába.[83]
A 13. századtól kezdve az egyház szervezetté tette a szegényápolást. A kolostorok és székesegyházak mellett egymás után épültek az ún. menedékházak. Külön menedékházakat építettek a szegényeknek, a betegeknek, az öregeknek és az árváknak.[84]
A kultúrában az egyház súlyát mutatja azegyházi ünnepek nagy száma. Aszentek száma is időközben másfél ezerre emelkedett.IX. Gergely fellépését megelőzően a nép döntött arról, ki tekintendő szentnek,1170 óta azonban a szentekkanonizálása a pápa előjoga lett. Különösen aMária-tisztelet virágzott. A vallásos életet a csodák táplálták. A menny és a föld között közvetítő papság tekintélyének alapja ugyancsak azordináció(beavatás) szentségének csodája volt, mint ahogy mágikus hatást tulajdonítottak a többiszentségnek is. Azistentisztelet amise csodájában csúcsosodott ki. A szenteket, ereklyéket és képeket azért tisztelték, mert hittek a csodatévő erejükben. A csodahittel függött össze a „kegyes csalás” gyakorlata is.[85] Azereklyék tisztelete gyakran babonás formákban nyilvánult meg, és szélsőséges méreteket öltött.[86]
| Lásd még:A szentek és ereklyéik tisztelete |
Piros vonallal jelölve azellenpápák.
_2022.jpg)
III. Ince utáni két évszázadban a katolikus egyház elérte addigi legnagyobb kiterjedését, de a pápaság hanyatlása már Ince utódai alatt el is kezdődött.II. Frigyes személyében (1215–1250) a pápai világhatalmi igények veszedelmes ellenfele lépett színre. Ismét heves küzdelem alakult ki a pápák és aHohenstauf-dinasztia között, amely tisztán politikai jellegű volt. Itt már nem a császár egyházi jogairól volt szó, hanem a pápa világuralmi jogáról. A hatalmas küzdelem vége egyfelől aHohenstaufok bukása, másfelől a Kúria erkölcsi tekintélyének és politikai hatalmának megrendülése volt.[88]
A pápaság a német császárságot kiiktatta a történelem további menetéből, hatalmi helyzete ennek ellenére gyorsan romlott. A13. század utolsó évtizedeiben függőségbe került a franciáktól, akiket a Hohenstaufokkal szemben maga segített uralomra Nápolyban és Szicíliában.[89]
III. Miklós (1277–1280) volt az első pápa, aki átköltözött a megnagyobbított vatikáni palotába. A vatikáni dombon építtetett állandó pápai palotát, melynek környékét is megvásárolta kerteknek a létesítésére.Dante azIsteni színjátékában aPokolba helyeztenepotizmusáért és fösvénységéért.[90]
A 13–14. század fordulóján a világ arculata megváltozott. Az egységes keresztény kultúra felbomlott és különféle törekvések sora lépett a színre. A folyamatot áthatotta azelőreformáció szellemisége, az a hangulat, ami a 16. század elejireformációt megelőzte, valamint areneszánsz mozgalom. A császárság és a pápaság, az a két hatalom, melynek viszonya a 8–10. század óta az európai történelem menetét meghatározta, háttérbe szorult. A császárság az új nemzetállamok és a tartományi fejedelmek mellett árnyékhatalommá vált. Leáldozott a pápaság csillaga politikai és egyházi szempontból is egyaránt.[91]
Az egyház megreformálásának vágya a14. század végétől jelentkezett, és megindult egy átfogó, sokféle formában megnyilvánuló reformmozgalom. AngliábanWyclif, Csehországban az ő nyomdokain haladóHusz János, majd később ItáliábanSavonarola, akik az egyházat forradalmi úton próbálták megújítani; ezeket a próbálkozásokat azonban nemegyszer véres eszközökkel elnyomták. Ugyanakkor elindult egy olyan rendi és egyházi reformmozgalom is – főként apárizsi egyetem irányításával –, melynek eredményeként összeültek a15. századi nagyzsinatok.[92]
1309-től közel 70 éven át a pápák a franciaországiAvignonban székeltek, ahol a francia uralkodók politikájának kiszolgálóivá váltak. Eredetileg az itáliai, különösen a római politikai felfordulás elől menekültek Franciaországba. Idővel azonban megtanulták értékelni az Avignon nyújtotta előnyöket. Sokkal több pénz folyt be a pápai kincstárba, és a pápa a világi uralkodókhoz vált hasonlóvá.[93]
V. Orbán (1362–1370) a megválasztása után isbencés szerzetesként élt tovább, és csuhát viselt. A pápai kiadásokat visszafogta, és jövedelmét a szegény diákok támogatására fordította. Több helyen egyetemet is alapított. Keresztes hadjáratot is akart szervezni, de ez már az Európában megjelenő törökök ellen indult volna.[96]
Az utolsó avignoni pápa,XI. Gergely (1370-1378)VI. Kelemen unokaöccse volt. Pontifikátusa fő feladatának a Rómába való sikeres visszatérést tekintette.1376 őszén elhagytaAvignont és1377 elején ünnepélyesen bevonult Rómába.[97]
A névre kattintva bővebb információ érhető el
VI. Orbán beiktatása kezdetén (1378) megtörtént anyugati egyházszakadás, amely közel négy évtizedig tartott (-1415/17), s igen nagy kárt okozott az egyháznak, hisz ellenfelével,VII. Kelemen ellenpápával együtt kölcsönösen kiközösítették egymást és híveiket, így gyakorlatilag mindenki a kiközösítés állapotába került. A kiátkozások a hívőkben gyötrő bizonytalanságot okoztak azüdvösségüket illetően.[98]
| Bővebben:nagy nyugati egyházszakadás |
Az1409-es pisai zsinat(wd) idejére abíborosok már a római és az avignoni pápától is eltávolodtak, és egy új egyházfőt választottakV. Sándor személyében. Ám egyik pápa sem távozott a hatalomból, így egyszerre már három pápa uralkodott. A skizmának csak az 1414–1418-askonstanzi zsinat vetett véget.
Akonstanzi zsinatot1414-ben nyitotta megZsigmond császár ésXXIII. János ellenpápa, hogy megszüntesse az1378 óta fennállóegyházszakadást és azelőreformátorok okozta bomlást.
Piros vonallal jelölve azellenpápák.
AzV. MiklóstólX. Leóig uralkodó kilenc pápát (1447-1521) nevezi a történelemírás reneszánsz pápáknak. A pápaság V. Miklóssal kezdődően kapcsolatba lépett a mérsékelthumanizmussal és areneszánsszal.[101] A 15. század második felének pápái már valóságos világi uralkodókként léptek fel; inkább államférfiak és hadvezérek voltak, mint elhivatott főpapok.[101]
A15. század közepénV. Miklós pápa (1447–1455) kezdte meg a reneszánsz Róma kiépítését. Európa legjobb művészeit hívta Rómába, tervbe vette aSzent Péter-templom és aLeóváros átépítését.[102] Tudomány- és pompaszeretete Rómát a pápaság méltó keretévé tette. Megalapította aVatikáni Könyvtárat, ő és utódai jeles tudósokat, építészeket, festőket foglalkoztattak.
1453 határkő volt az európai történelemben: Konstantinápolytörök kézre került.
III. Kallixtusz pápaságának (1455-1458) középpontjában a törökellenes keresztes háború tető alá hozása állt. A pápa tervei szerint szárazföldön és vízen összehangoltan kellett volna támadni: a BalkánonHunyadi János serege, a tengeren a pápaság ésVelence. III. Kallixtusz ennek érdekében önálló pápai hadiflottát hozott létre. A török elleni harc – ennek ellenére – ekkor még csak Magyarországra és Albániára hárult.[102]
II. Pius személyében (1458–1464) egy humanista költő és tudós került a pápai trónra. A koreszme, a humanizmus vele elérte Szent Péter székét.[102] Pontifikátusának központi gondolata egy nagy törökellenes európai szövetség létrehozása volt.
II. Pál alatt (1464-1471) a pápai méltóság felvette a reneszánsz pompájának külsőségeit. A külső pompa ebben a korszakban vált a katolikuskultikus tevékenység szerves részévé. A hitélet, a lélek mélyéből fakadó hit helyébe a vallási szertartások külső pompája lépett.[105]
.jpg)
IV. Szixtusz személyében (1471–1484) a Rovere-dinasztia alapítója lépett Szent Péter örökébe, hogy azután azt családja örökségévé tegye. Ő mindenekelőtt olasz fejedelemnek érezte magát. Az egyházi állam kiterjesztését is családja érdekeinek rendelte alá.[105]
VIII. Ince pápa mindjárt trónra lépte után kiadta aSummis desiderantes kezdetű bulláját (1484), amelyben az egyház jóváhagyását és áldását adta a boszorkányok üldözésére. Főleg Németországban boszorkányoknak kikiáltott személyek ezreit égették el.[110]
VI. Sándor uralkodás alatt (1492–1503) történt megAmerika felfedezése (1492), így a pápaság előtt is megnyílt a lehetőség, hogy valóban világegyházzá tegye a római katolikus egyházat. A spanyol és portugálhódítók hajóin útra keltek a kereszténymisszionáriusok is. Ez újabb ösztönzést adott azután aspanyol világhatalom és a pápaság évszázadokra szóló szoros szövetségéhez. A pápa azÚjvilág birtokaiért versengő Portugália és Spanyolország kérésére meghúzta az érdekeltségeiket elválasztó, világot átszelő vonalat.[113] Ez is mutatja, hogy még areneszánsz korban is mennyire össze volt fonódva az egyház és az állam.
II. Gyula pápára (1503–1513) a„rettenetes” gúnynevet akasztották, mert könyörtelen uralkodója lett a pápai államnak. Célja az egyházi állam kiterjesztése és Itália első országává tétele volt. Uralkodását ez és Róma reneszánsz megújítása töltötte ki. Az ő ideje alatt megkezdődött az újSzent Péter-bazilika felépítése, s befejeződött aVatikán kiépítése.Raffaellóval megfestette astanzákat,Michelangelóval pedig aSixtus-kápolna mennyezeteit.[117]
X. Leó (1513–1521) hogy pénze legyen, hivatalokat és abíborosi kalapokat bocsátott áruba, sőt, a bűnbánatibúcsúcédulákkal visszaélések történtek.[118] Ez késztette a németÁgoston-rendi szerzetest,Luther Mártont a fellépésére.1517 októberébena 95 pontban összefoglalt nézeteit kiszögezte awittenbergi vártemplom kapujára. A római egyházat ezzel minden eddigit felülmúló kihívás érte: megkezdődött areformáció.
