AzOsztrák–Magyar Monarchia, más névenOsztrák–Magyar Birodalom vagyAusztria–Magyarország (németül:Österreichisch-Ungarische Monarchie vagyÖsterreich-Ungarn,csehül:Rakousko-uherská monarchie vagyRakousko-Uhersko)1867 és1918 között fennállt különleges, kettős (dualista)állam, pontosabban államszövetség,reálunió voltKözép-Európában.[4] Két fele aMagyar Királyság (Transzlajtánia) és azOsztrák Császárság (Ciszlajtánia) volt, melyek aközös uralkodó és a közös ügyként igazgatott külügy, hadügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek által összekapcsolt önálló államok voltak. Az Osztrák–Magyar Monarchia Ferenc József szerint, csak és kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai (kiegyezés) közepette jött létre: „Deák, Andrássy és jómagam”[5] Az erről szóló törvénytFerenc József magyar király (egyúttal osztrák császár) 1867. július 28-án szentesítette.
A Monarchia többnemzetiségű államszövetség volt, nemzetiségei közül anémet nyelvű osztrákokon és amagyarokon kívül a fontosabbak a különbözőszláv népek (lengyelek,ukránok,csehek,szlovákok,szlovének,horvátok,szerbek,bosnyákok), arománok és azolaszok voltak. A Magyar Királyság történelmi fejlődése és a 19. században bekövetkező egységesítés ésközigazgatási reform révén fél-unitárius állam (unitárius: azaz egységállam) volt,autonómiát élvező területrészekkel (Horvát-Szlavónország,Fiume), a „Lajtán túli területek” Ausztria történelmi fejlődése és modellje alapján „történelmi-politikai egységekből”, tartományokból álló állam volt, amelyek szintén élveztek némi belső függetlenséget a saját helyi ügyeikben. A szintén soknemzetiségű és eltérő fejlettségű, történelmi fejlődésű területeket az uralkodóház, a hadsereg és pár központi intézmény tartott össze. A nemzetiségeket és mozgalmaikat azonban a kiegyezés politikai-közjogi építményéből teljes egészében kihagyták. AzonbanAusztriában a szövetségi államszerkezetének jóvoltából nemzetiségi elitek egy jelentős részét hatékonyan integrálták a politikai rendszerbe (több osztrák, sőt közös miniszter is lengyel vagy cseh volt),Magyarország nyugat-európai típusúunitárius, azaz „egységállami” államszerkezeti berendezkedése viszont a nemzetiségi vezetők szinte teljes kiszorítását célozta, ugyanakkor az autonómHorvát-Szlavónországban horvát dominancia érvényesült, élén horvát politikai elittel. Mindezek ellenére unikumnak számított a korabeli Európában, hogy etnikai kisebbségeket képviselő politikai pártok indulhattak az országgyűlési választásokon, és gyakran be is jutottak a magyar parlamentbe. Nemzetközi összehasonlításban fontos megjegyezni, hogy azelső világháború előtti Európában kizárólag három országban alkottak törvényt a kisebbségi jogokról, először Magyarországon (1849 és 1868) másodikként Ausztriában (1867) a harmadik ország Belgium volt (1898). Más európai országok jogrendszerei tiltották és büntetni rendelték a kisebbségi nyelvek használatát az általános iskolákban, kulturális intézményekben, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, és a sajtóban is.[6]
Az Osztrák–Magyar Monarchia 621 538 km2-es területével[7] Európa második legnagyobb méretű állama Oroszország után, 51 milliós népességét tekintve[8] pedig Európa harmadik legnépesebb állama volt azOrosz Birodalom és aNémet Császárság után.
Ausztria–Magyarország 1910-tőlFranciaországot megelőzve a világ negyedik legnagyobb gépgyártójává és gépipari exportőrévé vált azEgyesült Államok, Németország és azEgyesült Királyság után.[9]Elektrotechnikai és villamosipari termékek (elektromos háztartási eszközök, gyáripari elektromos eszközök, valamintgenerátorok,gőzturbinák,transzformátorok) piacán pedig a világ harmadik legnagyobb gyártója és exportőre volt, az Egyesült Államok és Németország után.[10][11]1913-ra az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság vasútvonalainak együttes hossza elérte a 43 280 kilométert. Nyugat-Európában csak Németország rendelkezett ennél nagyobb vasúthálózattal (63 378 km); az Osztrák-Magyar Monarchiát Franciaország (40 770 km), az Egyesült Királyság (32 623 km), Olaszország (18 873 km) és Spanyolország (15 088 km) követte.[12]
A kettős állam hivatalos megnevezésemagyarulOsztrák–Magyar Monarchia, mígnémetülÖsterreichisch-Ungarische Monarchie volt, amit a császár és király 1868-ban hirdetett ki.[13] A nemzetközi érintkezésben mégis inkább azAusztria–Magyarország(Österreich-Ungarn) forma terjedt el. Az osztrákok használták még ak. u. k. Monarchie[14] (azazKaiserliche und königliche Monarchie Österreich-Ungarn vagyisCsászári és Királyi Osztrák–Magyar Monarchia[15]), valamint aDunai Monarchia és aKétsas elnevezést is, azonban ezek egyike sem terjedt el semMagyarországon, sem máshol. A Monarchia megnevezése a legjelentősebb nemzetiségei nyelvén[forrás?]:
Miután Ferenc József megbizonyosodott arról, hogy Ausztria nem őrizheti meg nagyhatalmi pozícióját a magyarokkal való kiegyezés nélkül, eldöntötte, hogy tárgyalnia kell,[17] Ferenc József szerint csak és kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai közepette jött létre az Osztrák–Magyar Monarchia: „Deák, Andrássy és jómagam.”[18]
Akiegyezés értelmében az osztrák és a magyar felek összeegyeztették abécsi udvar nagyhatalmi törekvéseit a magyar vezető rétegnek azzal a törekvésével, hogyMagyarország belső berendezkedését teljes egészében maguk határozhassák meg, ellenállva az iparosodás által hozott társadalmi változásoknak és a nemzetiségi mozgalmak egyre erősödő követeléseinek. Ez a kompromisszum azonban szükségképpen eltérő belső politikai fejlődéshez vezetett a két államban. Mivel közjogi értelemben a kiegyezés nem egyszerűen a közös uralkodó és a magyar vezető réteg, hanem éppen annyira a két birodalomfél között jött létre, ezért a létrehozott konstrukció elengedhetetlenné tette, hogyAusztriában is alkotmányos berendezkedés jöjjön létre. Ennek eredménye lett a dualista államszövetség,Osztrák–Magyar Monarchia(Österreichisch-Ungarische Monarchie) néven.
A politikai kiegyezést a közös ügyek költségeinek megosztásáról, a vámunióról és egyéb gazdasági kérdésekről szóló gazdasági kiegyezés egészítette ki, amit azonban tízévenként meg kellett újítani. Mindezek része volt, hogy azosztrák császár egybenmagyar király is lesz. Ezért 1867. június 8-án abudavári Nagyboldogasszony-templomban,I. Ferenc József néven magyar királlyá koronázták az osztrák uralkodót, valamintWittelsbach Erzsébetet, a magyarok által gyakran csakSisi néven becézett közkedvelt feleségét.
A Monarchia a közvetlenatlanti-óceáni kapcsolat hiánya miatt nem tudott érdemi kolonizációt folytatni. A Birodalom inkább különböző területeinek megtartására törekedett, de tengerentúli területek híján is anyugat-európai hatalmak egyik legnagyobb vetélytársukat látták benne. Az 1899 és 1901 között zajlóbokszerlázadás idején a Monarchia is küldött egy kisebb csapatotKínába 6 másik nemzettel együtt, így a győzelem után egy kis gyarmatot szerzettTiencsinben. Az aprókoncessziós terület mérete alig 0,61 km² volt, de volt saját kórháza, iskolája és börtöne is. Mintegy 40 000-en éltek itt.[19][20] Atrianoni békeszerződésben a széteső Monarchia ezt a területét is elvesztette. A több mint 16 éves fennállás során azonban számos épületet húztak fel, amelyek közül alig egy-két darab maradt meg, és a történészek szerint az Osztrák–Magyar MonarchiaEurópán kívüli épületei közül csak ezek állnak ma is.
1918. október 16-ánIV. Károly magyar király aLajtáninneni területeken Hussarek-Heinlein-kormány javaslatára egy kiáltványt juttatott el az emberekhez. Ebben a kiáltványban engedélyezte, hogy az Osztrák Császárság átalakuljon egy konföderációvá. Ennek következtében az ausztriai nemzetiségek saját nemzetgyűlést alakítottak.
AWekerle-kormány azonban félreismerte a helyzetet, és visszautasította a király kiáltványát. A magyarok továbbá fel akarták mondani a perszonáluniót Ausztriával.[22] 1918. október 24-én a császári kormány elveszítette a hatalmátBécs felett, a Császárság részei is kiválásra készültek. A Wekerle-kormány kihasználva a hangulatot október 31-ével felmondta az 1867-es megállapodásokat, ezzel megszűnt aperszonálunió Ausztria és Magyarország között.
Október 28-án Prágában kikiáltották a csehszlovák államot, Galícia csatlakozott a lengyel államhoz. Másnap a morva nemzetgyűlés is felszámolta a császári intézményeket Brnóban, és csatlakoztak a csehszlovák államhoz. A horvátSzábor elszakadt Magyarországtól, és Zágrábban kikiáltották aSzlovén–Horvát–Szerb Államot. A szlovének is kihirdették elszakadásukat Ausztriától.[23]
November 11-én BécsbenHeinrich Lammasch miniszterelnök (október 26-án ő vezette az aznap megalakult Likvidációs Minisztériumot[24]) menesztette a hatalmából a császárt. Másnap kikiáltották aNémet-ausztriai Köztársaságot. Azeckartsaui nyilatkozatában I. Károly császár (Magyarországon IV. Károly néven királyként uralkodott) is lemondott az államügyek intézéséről és uralkodói jogairól.
Felséges Ferenz Josef I. Magyar Ország királya, színezettlitográfia
A Monarchia felbomlásához az vezetett, hogy a megalakuló nemzeti tanácsok sorra mondták ki az elszakadásukat Ausztriától és Magyarországtól, illetve ezen országok nemzeti tanácsai is kimondták ugyanezt. A dualista állam ugyanis két független államból: az Osztrák Császárságból és a „Magyar Szent Korona országaiból” állt. A Monarchia jogi értelemben államszövetségként és nem pedig államként funkcionált. A felbomlása csupán a két állam közötti jogi kapcsolatok megszűnése volt 1918 novemberében. Az osztrák jogi szakírók szerint az Osztrák Császárság megszűnése a szétesés fogalma alá vonandó, hiszen egyik utódállam sem tekintette jogelődjének a Császárságot. Az újonnan alakult Osztrák Köztársaság sem volt azonos a Császársággal.[25][26]
A szakirodalomban elterjedt kifejezés az „utódállam” fogalom, a Monarchia utódállamának tartják Magyarországot, Ausztriát, Csehszlovákiát, mivel területük teljes egészében, illetvea SZHSZ Királyságot és Romániát, mivel területük hangsúlyosabb formában, nagyobb részt a korábbi Monarchia területén jöttek létre. Ez viszont nem jelenti hogy politikai értelemben is azonosultak volna a korábbi birodalommal. A Monarchia jogi értelemben egyetlen utódállam nélkül szűnt meg, AMagyar Köztársaság, majd atanácsköztársaság illetve aHorthy-korszak Magyar Királysága a magyar állami jogfolytonosságot vitte tovább, Magyarország tehát kivált a Monarchiából, míg Ausztria nem tekintette jogelődnek az Osztrák Császárságot.[27]
Közvetlenül az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a területén létrejövő és a területéből részesülő államok:
Az Osztrák-Magyar Monarchiában a legfőbb hatalom végig a közös uralkodó, a császár és király kezében összpontosult. A korabeli európai viszonyokhoz képest az osztrák és magyar uralkodói jogkörök rendkívül szélesek és erősek voltak.
Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogi értelemben két önálló államból állt, melyeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy, hadügy és a kettő fedezésére szolgáló pénzügy) kapcsolt össze. Az uralkodó személyének egybeesését a két államnak a trónöröklést egymástól függetlenül, de teljesen azonos módon szabályozó törvényei biztosították, már a18. század óta. Az uralkodó teljes címe tartalmazta valamennyi, az osztrák császári és a magyar királyi címhez történelmileg kapcsolódó országra és tartományra való hivatkozást, de ez merő formalitás volt csupán, közjogi következménye nem volt.
A közös ügyek vitele aközös külügyminisztérium és aközös hadügyminisztérium feladata volt. Ezek költségeinek fedezésére a két állam tízévenként megújított szerződésben meghatározott arányban (kvóta) járult hozzá, az általuk így átengedett pénzeszközök kezelése aközös pénzügyminisztérium feladata volt. A közös pénzügyminisztérium később néhány más, a két állam által átengedett feladatot is megkapott, elsősorban az 1908-ban a Monarchia által bekebelezettBosznia-Hercegovina közigazgatásának irányítását. (Az ezt megelőző harminc évben, amikor a tartományok jogilag még aTörök Birodalomhoz tartoztak, de a Monarchia megszállása alatt álltak, a közös hadügyminisztérium felügyelte a helyi közigazgatást.)
Az uralkodón és a három közös minisztériumon kívül a Monarchiának nem volt más közös szerve. A közös végrehajtó szervek parlamentáris ellenőrzésére a két állam törvényhozásai (az osztrák Birodalmi Tanács és a magyar Országgyűlés)delegációkat küldtek ki. Ezek azonban nem alkottak közös törvényhozó testületet, csupán a kifejezetten rájuk ruházott hatáskörben jártak el, erősen korlátozott eljárási rend szerint. Ezeket az uralkodó hívta össze, évente felváltva Budapestre és Bécsbe (vagy elvileg bármely osztrák tartomány fővárosába). A delegációk nem tárgyaltak együttesen, mindig külön-külön hallgatták meg a közös minisztereket és alakították ki saját álláspontjukat többségi szavazással, egymással pedig csak írásban érintkeztek. Amennyiben ez az eljárás nem vezetett eredményre, vagyis közös álláspont kialakítására, úgy a delegációk együttes ülést tartottak, kizárólag szavazás céljából.
Az 1910-es népszámlás etnikai adatai a Monarchia egészében[29]
A Monarchiának a közös hadsereg területi szervein kívül nem volt saját területi közigazgatása. A két állam önállóan, egymástól függetlenül alakította közigazgatási rendszerét és beosztását. Akiegyezés utáni években mind azosztrák területeken, mind pedig aMagyar Királyságban a kor szellemének és követelményeinek megfelelő, viszonylag korszerű közigazgatási és önkormányzati rendszer alakult ki, ami tekintettel volt a történelmi hagyományok sajátosságaira is.
Ausztria történelmileg kialakult tartományokra (németül:Land) oszlott, melyek egyedileg szabályozott, több-kevesebb autonómiával rendelkeztek. A legnagyobb belső önállóságot a főleglengyelek ésukránok által lakott, nagyrészt a helyi lengyel vezető réteg irányítása alatt állóGalíciai és Lodomériai királyság érte el. Az osztrák tartományokon belül és közöttük jelentős nemzetiségi különbségek és feszültségek voltak, amire a közigazgatási rendszer nem tudott, de valójában nem is akart választ adni.
A Monarchia 1878-ban azOszmán Birodalommal kötött megállapodás alapján megszállta, majd 1908-ban annektálta (bekebelezte)Boszniát és Hercegovinát. A két tartomány a megszállás idején nemzetközi jogi értelemben továbbra is az Oszmán Birodalom része volt, de közigazgatását a közös hadügyminisztérium felügyelte. A bekebelezés után a tartományok közigazgatását a közös pénzügyminisztériumnak rendelték alá.
Aközös hadsereg (1889-ig Császári-Királyi Hadsereg, 1889-tőlCsászári és Királyi Hadsereg) élén a korlátlan rendelkezési joggal bíró császár és király, mint legfőbb hadúr (Allerhöchster Kriegsherr) állt, az ő kezében összpontosult a legfelsőbb főparancsnokság (Allerhöchste Oberbefehl). A közös hadügyminisztérium felett is az uralkodó rendelkezett, valamint háború esetén a magyar királyi Honvédség és az osztrák császári-királyi honvédség (k.k. Landwehr) is az uralkodó fennhatósága alá került. Háború és békekötés kérdésében kizárólag a császár és király dönthetett.A hadsereg élén a korlátlan rendelkezési joggal bíró császár és király, mint legfőbb hadúr (Allerhöchster Kriegsherr) állt, az ő kezében összpontosult a legfelsőbb főparancsnokság (Allerhöchste Oberbefehl).
Három hadseregből állt:
A Közös Hadsereg (Gemeinsame Armee)
Az osztrák Császári-Királyi Honvédség (k.k. Landwehr)
Ahadiflotta a Monarchiával egy időben, 1867-ben jött létre. Ekkor nevezték át a Császári Haditengerészetet Császári és Királyira, ami azt jelentette, hogy a Magyar Királyság is jelentős szerepet vállalt a további fejlesztésekben. A 20. század elejéig jelentős erőt ugyanis nem képviselt, de onnantól a Monarchia erőteljesen fejleszteni kezdte. Tetőpontját az első világháborúra érte el, mikor is a világ hatodik legnagyobb flottájává vált. A háború végéig jelentős erőt képviselt, de 1918-ban megszűnt.
ACsászári és Királyi Légierő az Osztrák–Magyar Monarchia légiereje volt 1893-tól az első világháború végéig. A légierő a Császári és Királyi Fegyveres Erők egyik ága volt a hadsereggel és a haditengerészettel. A megalapításakor csupán néhány léggömbös osztagból állt, később viszont repülőgépeket és hidroplánokat is rendszeresítettek. Azonban nagyobb fejlesztés csak Franz Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke által elindított repülési modernizáció során történt. Ő és tisztjeinek egy része az elavult léggömböket és repülőgépeket leszereltette, s helyükre újonnan beszerzett instrumentumokat állított. A vezérkari főnök 1912. április 24-én Emil Uzelacot, a tapasztalt és jól képzett horvát származású tisztet nevezte ki a légierő főparancsnokának, aki új toborzási és képzési rendszer felállításával enyhíteni próbálta a kis számú repülőgép mellett a másik nagy problémát jelentő szakemberhiányt.
Az első világháború kitörésekor a Császári és Királyi Légierő mindössze 65 használható repülőgéppel és néhány léggömbbel rendelkezett. A repülőgéphiány csökkentésére sorra alakultak a repülőgépgyárak, közülük talán a leghíresebb a Magyar Lloyd Repülőgép- és Motorgyár. Az orosz fronton a pilóták főként felderítési feladatokat hajtottak végre, ám 1916-ra itt is megélénkült a repülőtevékenység, így az osztrák-magyar pilóták kemény légiharcot vívtak az orosz birodalmi repülőkkel. Az olasz front 1915-ös megnyitásakor a légierő fő feladata a bombázás és a felderítés volt, ám a későbbiekben szinte minden vadászszázadot ide vezényeltek, s ezen a fronton vívták legnagyobb légi harcaikat a Monarchia pilótái. A háború során 49 osztrák-magyar pilóta ért el 5, vagy annál több légi győzelmet. Őket nevezik ászpilótáknak. Közülük a legeredményesebb a galíciai születésű Godwin Brumowski volt 35 igazolt légi győzelemmel, míg a legeredményesebb magyar ász, „Az Égbolt Lovagja”, Kiss József volt 19 igazolt légi győzelemmel.
Nemzetiségek eloszlása az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Forrás: William R. Shepherd:Historical Atlas (1911)[30]Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása utáni államhatárok
Az alábbi táblázatok mutatják be az 1910-es népszámlálási adatokat.[31]
terület megnevezése
népesség (fő)
népesség (%)
A Birodalmi Tanácsban képviselt országok és királyságok
IllusztrációNagy Géza (1855-1915) ésNemes Mihály (1866-1945)Magyar viseletek története című művéből (1900)
Az 1848-as forradalmak után feltámadt a nacionalizmus a különböző nemzeteknél. Ez ahhoz vezetett, hogy a birodalomban és később a monarchiában is fel-feltörtek a függetlenedési elképzelések, amelyeket újra és újra letört a kormány. A nemzetek úgy gondolták, hogy a független nemzetállamok erősítik meg a kontinenst. A nemzetiségi kérdést azonban nem tudták megoldani, és ez rányomja a bélyegét a mai helyzetre.[36]
A monarchia reformelképzelései nem voltak elég hatékonyak, sokszor kivitelezhetetlenek voltak. A reformelképzelés első lépése akiegyezés volt. Az osztrákokon kívül a magyarok is előnyét élvezték így a monarchiának. A többi nemzet azonban nem volt ilyen jogok birtokában, továbbá a magyarosítás is hozzájárult az államalakulat szétesésének. Magyarország egy „pszeudo-nemzetállam” volt, úgy kormányozták az államot, hogy nem vették figyelembe a nemzetiségek akaratait.[37]
Az Osztrák Császárságban jobban bántak a nemzetiségekkel. Az igazságszolgáltatásban figyelembe vették a szláv és román nemzetiségűeket. A szlovéneknek Dél-Stájerországban több joguk is volt, míg Csehországban nem kapták meg ugyanazon jogokat, tehát ellentétről beszélhetünk.[37] Magyarországon sem voltak az alkotmányban leírva a nemzetiségekkel szembeni megkülönböztetések, de a gyakorlatban alkalmazták az igazságszolgáltatásban és a politikában.[37]
Az Osztrák Császárságban a németek és a csehek közötti kapcsolat egyre romlott, aminek következtében szükséges volt egy komoly változtatásra. A délszláv trialista program volt a legnagyobb reformterv, azonban a szlovének nem szerepeltek ebben a tervben.[38] Emellett az osztrák és magyar területeken egy horvát vezetésű délszláv birodalmat akartak létrehozni. Ez a délszláv állam gyengítette volna Magyarországot, továbbá a nagyszerb elképzeléseknek is szöges ellentéte volt. A trializmus sem oldotta volna meg a nemzetiségi problémákat. A horvát trializmus gondolatát a Hohenwart-terv is átvette 1871-ben csak a csehek részére írta át. A cseheknek egy sajátos státuszt adtak volna. Az osztrák nemzetiségi politika azonban továbbra is nyitott maradt, eredmények nélkül.[39]
Atrialista koncepció a monarchia utolsó évtizedében a trónörökös Ferenc Ferdinánd hajlott egy föderalista állami berendezkedésre (Nagy-ausztriai Egyesült Államok), azonban a magyar politikai elit, a délszláv ellentét megakadályozta ebben.[40]
Trieszti jelenet: felszállás egy Amerikába induló hajóra
1876 és 1910 között körülbelül 3,5 (más adatok szerint 4) millió fő hagyta el a monarchiát. Ők munkanélküliek és szegények voltak, akik reményekkel telve indultak el azÚjvilágba. 1,8 millióan a Lajtáninnenről, 1,7 millióan pedig a Lajtántúlról hagyták el az államszövetséget. 3 millióan azAmerikai Egyesült Államokban, 358 ezrenArgentínában, 158 ezrenKanadában, 64 ezrenBrazíliában, 4 ezrenAusztráliában kerestek maguknak új hazát. A maradék pár ezer fő egyéb országokba költözött.
1907-ben kereken 1 millió fő emigrált. A magyar és az osztrák kormánynak sürgősen megoldást kellett találnia a munkanélküli fiatalok elvándorlásának megakadályozására. 1901-1905 között Ausztriában 65 603 ingatlant és 45 530 parcellát árvereztek el az emigránsoknak.
A legfontosabb kikötők, ahonnan a kivándorlók elhagytákEurópát,Hamburg ésBréma volt. Innen indultak a Norddeutsche Lloyd és a Hamburg-Amerika-Linie társaságok hajói. Egy hajóútNew Yorkba a 19. század közepén első osztályon 1 hónap volt. 1900 körül jó időben csak 1 hét.Triesztből az Austro-Americana hajóin 15 napig tartott az utazás. Évente 32-38 hajó ment az USA-ba. A hajókon az utazás nagyon kényelmetlen volt, viszont a hajótársaságoknak rengeteg hasznot hoztak.
A legtöbb kivándorlóGalíciából hagyta el a monarchiát, 1907 és 1912 között 350 ezren. Ez egy osztrák miniszter 1912. március 12-iinterpellációjából derül ki.[41]
Akiegyezést követő fél évszázad egyike amagyar gazdaság sikertörténeteinek. Bár a fejlődés pontos üteméről megoszlanak a vélemények, abban mindenki egyetért, hogy amásodik ipari forradalom korszakában egy elmaradott agrárországból a20. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált. A belső piac prosperáló konjunktúrája tartotta leginkább egyben a Monarchiát.[42]
Berend T. Iván ésRánki György a nemzeti jövedelem évi növekedését előbb 3,7, majd 3,2%-ban állapították meg. Ez azt jelenti, hogy az1867-est 100%-nak véve a nemzeti jövedelem értéke1900-ra megháromszorozódott,1914-re pedig több mint megötszöröződött.
Katus László számításai szerint aGDMP, azaz a bruttó hazai anyagi termék, amiben a nem anyagi jellegű szolgáltatások nem szerepelnek, 1867 és1913 között valamivel lassabban, évi 2,4%-kal nőtt, azaz: csaknem megháromszorozódott. Azeurópai növekedés átlagos dinamikáját azonban még ez is meghaladta. Ennél magasabb növekedési ütemet ugyanis csak adán (3,2%), asvéd (3,0%) és anémet (2,9%) gazdaság produkált.
Egy harmadik számítás szerint, amely abruttó nemzeti jövedelemre (GNI) vonatkozik, tehát a szolgáltatások mellett a külföldről szerzett jövedelmeket is figyelembe veszi, az Osztrák–Magyar Monarchia1860 és1910 között 1,76%-os évi növekedést ért el, miközbenEurópa egésze 1,88%-ost. Ezzel az ütemmel a Monarchia megelőzte abalkáni ésdél-európai országokat, egy kategóriába tartozottBelgiummal,Hollandiával,Norvégiával,Oroszországgal ésNagy-Britanniával, s elmaradt a leggyorsabban fejlődőSvédországtól,Dániától,Németországtól,Svájctól,Franciaországtól ésFinnországtól. Figyelembe véve, hogy a Transzlajtánia magyar gazdasága valamivel gyorsabban növekedett, mint Ciszlajtánia osztrák részei, az ország 1867 és 1914 közötti teljesítménye e számítás alapján is kiemelkedőnek, ha nem is élenjárónak tartható.
1914-ig összesen 114 község és város polgárai számára vált elérhetővé avillamosenergia szolgáltatás.[43]
A két nép közötti gazdasági kapcsolat a közös sikerek ellenére nem volt mindig elönyös. Az 1860-as években a Magyarokbojkottálták az osztrák termékeket. Ennek a nemzeti-bojkottnak a szimbóluma lett a tulipán.[44][45]
A birodalom nagy részében a monarchia időszaka igen nagy ipari és gazdasági fejlődéssel járt. A tartományok és a települések gazdagodásával egyre több pénz jutott a fejlesztésekre és a művészetekre. Ekkoriban épültek ki Közép-Európa legnagyobb és legfejlettebb vasúthálózatai. A városfejlesztések hatására egész negyedek és városrészek épültek. A művészeti oktatás színvonala és a művészeti intézmények és társaságok szerveződése pezsgő kulturális életet épített ki, melynek eredményeit ma is érezzük.
A kor építészetét a birodalom egészében az eklektika és a historizmus határozta meg. A régi történelmi stílusok újjáéledése és keveredése szinte az összes korabeli épületen megfigyelhető. A historizmus jellegzetes alkotásai közé tartozott a Sugárút. A Hősök tere a historizmus kései korszakát idézi.
Egyetlen új irányzatként azart nouveau érkezett, melynek megfelelője a monarchiában aszecesszió nevet kapta.
A tudatos városrendezés számos város központját átalakította, máig hatóan meghatározva ezzel építészeti karakterüket is. A dualizmus időszakában alakult ki Bécs és Budapest jellegzetes városképe.
Budapest fejlődése miatt több hídra volt szükség, emiatt hídépítési láz tört ki a városban. Ekkor épült aMargit híd, aFerenc József híd és a régiErzsébet híd. A hidakon kívül templomokat, múzeumokat is felépítettek. A kor híres építészeYbl Miklós volt, akinek a fő műve azMagyar Állami Operaház. A külföldön ismertEiffel-cég aNyugati pályaudvart építette fel, amely az új vas-üveg szerkezetével európai színvonalú volt.[46]
A monarchia idején a történelmi és a mitológiai témakörök uralták a festészetet. A kor híres festőjeLotz Károly volt, aki aromantika kedvelt témaköreit is megfestette, de az angliaiesztéticizmus is jellemezte a műveit.
A korszak festői közül többen külföldön tanultak. Ezeket az új stílusokat elhozták Magyarországra, ahol felvirágoztatták a festészetet, új megvilágításba helyezték azt. Ezen festők közülBenczúr Gyula emelkedett ki, aki a plein air stílust alkalmazta a kései munkáiban.
A magyar festészet kívülállójánakZichy Mihályt tekintik, aki az orosz cárok kegyeltje volt. Ő készítetteAz ember tragédiája című műhöz az illusztrációkat.[46]
A kiegyezés után a magyar zeneélet intézményeit teremtették meg először. Ilyen volt aZeneakadémia. A zenei élet felvirágzása is ekkor kezdődött, köszönhetően a magyar úri osztálynak. Ez egy összetett réteg volt. Egyik része a nemzetközi – német, olasz – műveket szerette, másik részük a hagyományosan magyar műveket. Ezeket nevezzük macigányzenének.
A falvakban nem mutatkozott meg az európai zene, ott még a népzene volt a legkedveltebb stílus. A kis- és nagyvárosok igyekeztek felvenni a versenyt a fővárossal, de a különbségek megmaradta a Monarchia végéig.
A kor híres zeneszerzőiErkel Ferenc ésLiszt Ferenc voltak. Az ő tiszteletükre haláluk után egyesületek is alakultak: Liszt-egyesület 1870-ben.
A zenei társulatok száma is egyre gyarapodott.Kassán,Temesvárott énekegyesületek alakultak, több városban cigány és katonazenekarok kezdték meg munkájukat.[47]
A monarchia a táncművészetekre is jótékony hatással volt, ugyanis több egyesület, egylet, könyvkiadó is megalakult. Az akkori tánckultúra elitjét aNépszínház, azOperaház és aKirály Színház jelentette. Az első főleg a népszínművek, a második az operák és balettek, a harmadik az operettek bemutatásának színhelye volt.
A kiegyezés után a báltermekben újra csárdást jártak az emberek. Azonban más népek táncait – valcer, polka – táncolták. Német és francia mintára táncmesteri könyvek jelentek meg, amelyek a magyar táncok taníthatatlanságáról írtak. A század végére az amerikai négerek által kedvelt táncok is begyűrűztek a monarchia területére. Ezek társastáncok voltak mind (tangó, one step, two step).
A tánctudomány ekkor élte gyermekkorát. Az első jelentős művet csak 1908-ban adták ki:Fabó Bertalan: A magyar dal zenei fejlődése címmel. A tudósok vitáit azEthnographia című újság hozta le. A 20. század elején kezdte meg a két nagy népdalgyűjtő (Bartók Béla,Kodály Zoltán) a munkáját. A kor technikai felszereltsége azonban nem volt alkalmas, hogy rögzítse a mozdulatokat, ritmusokat (pontosabban volt fonogram és filmfelvevő, de nem terjedt még el).[48]
A kiegyezés után, 1869-ben megalakult az első általános színház ügynökség, amely maga köré gyűjtötte a színházi élet szereplőit. Lapot is indítottak Színpad címen. 2 évvel később még színészkongresszust is tartottak, amelynek célja egy szövetség létrehozása volt. Kialakítottak egy színikerületi rendszert, amely 1878-1949 között érvényben volt.
A monarchia idején színházépítési láz volt. A kiemelt színházakat ráadásul egyetlen cég építette, az osztrák Fellner és Helmer:WiesbadentőlOdesszáig 48 teátrumot emeltek. Budapesten aNépszínházat (1875), a Somossy Orfeumot (a mai Operettszínház, 1894), Vígszínházat (1896) húzták fel.[49]
A filmezést a19. század végén találták ki. A Monarchia úttörő volt ebben, mert már 1896-ban Budapesten is vetítettek. Azután a kópiákat továbbvitték az ország vidékeire. A vetítések során tudományos-ismeretterjesztő és szórakoztató műsorszámokat mutattak be.[50]
Az Osztrák–Magyar Monarchia területén létezett ménesbirtokok billogjai, lóbélyegei.
A kulturális látnivalók közül több ma is áll. Ilyen a budapesti parlament, a budapesti hidak, a pécsi zsolnai gyár,Herkulesfürdő, Trieszt kikötője stb.
Számos látnivaló azonban megsemmisült az idők folyamán, például főúri kastélyok.
Ez a szócikk vagy szakaszlektorálásra, tartalmi javításokra szorul.A felmerült kifogásokata szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek).Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont! Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!
A Monarchiában amultikulturalizmus miatt a különböző konyhák ízei keveredtek.
Ez idő tájt több ételt is kitaláltak. Ilyen volt adobostorta is, amelyet előszörDobos C. József készített el1884-ben. Acsászármorzsa is ekkor hódította meg az államszövetséget.Cukornádtermelő gyarmatai nem lévén népszerű itala volt arum helyett gyártottInländerrum, melynek egyes márkái máig is népszerűek a Monarchia utódállamaiban.
A monarchiának nem volt közös állami zászlaja, azonban a piros-fehér-piros haditengerészeti és kereskedelmi tengerészeti zászlaja közös volt. Ezt 1781. januárja óta használták, a monarchiában 1869. augusztus 1-jén rendszeresítették.[52] 1915. október 12-én a császári rendelet alapján új tengeri zászlót terveztettek[53], amely alapján új hadi- és tengeri lobogót készítettek. A háború miatt azonban, sosem vezették be ezt a két lobogót.
Haditengerészeti lobogó (Seekriegs- und Marineflagge) (1867-1918)
Az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalosnagycímere sosem készült el. A megalakulásától kezdve, 1867-től aHabsburg-ház kétfejű sasa volt azreálunió fő szimbóluma, amely az egyik szárnya alattMagyarország, míg a másik szárnya alattAusztria szimbólumait ábrázolta, ám ez rangját illetően egyközépcímer volt. Ez idő alatt még egykiscímer is hivatalban volt, szintén a kétfejű sas szimbólumával a középpontban.
Az Osztrák–Magyar Monarchia kis- és középcímerei
A Monarchia kiscímere 1915-ig
A Monarchia kiscímere 1915 és 1918 között
A Monarchia középcímere 1915-ig
A Monarchia középcímere 1915 és 1918 között
Ezeket a címereket váltotta fel 1915-ben egy új kis- és középcímer. Az új kiscímer a két egyenlő állam címereit ábrázolta, közötte pedig a közös uralkodóház címerével, alattuk pedig alatinul íródott Indivisibiliter ac Inseparabiliter (németülUnteilbar und untrennbar, mígmagyarulFeloszthatatlanul és elválaszthatatlanul), feliratok voltak olvashatók, melyek a Monarchiamottója voltak. A nagycímer hiányában az 1915-től életbe lépett új középcímert tekintjük az államszövetségek szimbólumának. Ezen a két állam középcímere szerepel az adott állam társországaival egybekötve, ezek mellett pedig az egyik oldalon egy sas, a másik oldalon pedig egy angyal szerepel, mint pajzstartó, alattuk pedig a jól ismert mottó olvasható. Ezek mellett a két állam területének is megvoltak a saját címerei.
↑Adam Kozuchowski: The Afterlife of Austria-Hungary: The Image of the Habsburg Monarchy in Interwar Europe. Pitt Series in Russian and East European Studies -PAGE: 83, Publisher: University of Pittsburgh Press (2013),ISBN 9780822979173
↑Józsa Hévizi (2004): Autonomies in Hungary and Europe, A COMPARATIVE STUDY, The Regional and Ecclesiastic Autonomy of the Minorities and Nationality Groups[1]
↑„Austria-Hungary” article in the Encyclopædia Britannica, 11th ed. 1911.
↑Max-Stephan Schulze: Engineering and Economic Growth: The Development of Austria-Hungary's Machine-Building Industry in the Late Nineteenth Century, PAGE: 295. Peter Lang (Frankfurt), 1996.
↑Publishers' Association, Booksellers Association of Great Britain and Ireland (1930). The Publisher, Volume 133. p. 355.
↑Contributors :Austria. Österreichische konsularische Vertretungsbehörden im Ausland, Austrian Information Service, New York (1965). Austrian information. p. 17.
↑Broadberry, Stephen; O'Rourke, Kevin H. (2010). The Cambridge Economic History of Modern Europe: Volume 2, 1870 to the Present. Cambridge University Press. p. 80.ISBN 978-1-139-48951-5
Ez a szócikk részben vagy egészben azÖsterreich-Ungarn című német Wikipédia-szócikkezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
↑Schneefuss: Österreich: Walter Schneefuss:Österreich Zerfall und Werden eines Staates. (németül) Lipcse: (kiadó nélkül). 1937. 150. o.
↑Gyarmati:revízió: Gyarmati György: A revízió alternatívája. A regionális integráció formaváltozásai a magyar politikai gondolkozásban, 1920-1944. Limes, X. évf. 28. sz. (1997. február)
↑von Reden: Az OMM: Alexander Sixtus von Reden:Az Osztrák-Magyar Monarchia - Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Budapest / Salzburg: Széchenyi Kiadó / Druckhaus Nonntal Bücherdienst. 1989.
↑Népszámlálás:Geographischer Atlas zur Vaterlandskunde an der österreichischen Mittelschulen. Bécs: K. u. k. Hof-Kartographische Anstalt G. Freytag & Berndt. 1911.
↑MK 1910:anyanyelvek. Sulinet. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
↑Magyar települések:Magyar települések. Magyar elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
↑Oktatás: Anton L. Hickmann (Hrsg.):Geographisch-statistischer Taschen-Atlas von Österreich-Ungarn. (németül) 3. Bécs / Lipcse: (kiadó nélkül). 1909.
↑Szabad Sajtó 19: (cím nélkül) . Neue Freie Presse, (1918. október 19.) 1. o.
↑Szabad Sajtó 29: (cím nélkül) . Neue Freie Presse, (1918. október 29.) 1. o.
↑Szabad Sajtó 26: (cím nélkül) . Neue Freie Presse, (1918. október 26.) 1. o.
↑Zsebatlasz:Kogutowitz Károly – Hermann Győző:Zsebatlasz: Naptárral és statisztikai adatokkal az 1914. évre. Budapest: Magyar Földrajzi Intézet R.-T. 1913. 69., 105. o.
↑nemzetiség:Robert A. Kann:Zur Problematik der Nationalitätenfrage in der Habsburgermonarchie 1848–1918. fejezete:Adam Wandruszka, Walter Urbanitsch (Hrsg.):Die Habsburgermonarchie 1848–1918. című műben található meg. (németül) Bécs: (kiadó nélkül). 1980. 47. o.ISBN 3-7001-0217-8
↑nemzetiség 2:Robert A. Kann:Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie: Geschichte und Ideengehalt der nationalen Bestrebungen vom Vormärz bis zur Auflösung des Reiches im Jahre 1918. (németül) Graz/Köln: (kiadó nélkül). 1964.
↑trializmus:trializmus. Magyar katolikus lexikon. (Hozzáférés: 2011. szeptember 11.)
Szente Zoltán:Kormányzás a dualizmus korában. A XIX. századi európai parlamentarizmus és Magyarország kormányformája a kiegyezés után 1867-1918,Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2011 (East-European Non-Fiction),ISBN 9789639777170
Romsics Gergely:Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában; L'Harmattan, Budapest, 2004 (A múlt ösvényén)
Cieger András, Tóth-Barbalics Veronika:A magyar országgyűlés a dualizmus korában I., II. (2 kötet). Budapest, Országház Könyvkiadó, 2021.
Megosztó kompromisszum – Az 1867. évi kiegyezés 150 év távlatából. Szerk. Hermann Róbert, Ligeti Dávid. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018.
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.JPG)
.svg)
.png)
.png)
.png)
