AzOszmán Birodalom vagyOszmán–Török Birodalom (oszmán-török nyelven: دولتْ علیّه عثمانیّهDevlet-i Âliye-yi Osmâniyye,[1]mai török nyelven:Osmanlı İmparatorluğu vagyOsmanlı Devleti), régiesenOttomán Birodalom, Török Birodalom[2] az egyik legnagyobb és a legtovább fennállóiszlám világbirodalom, amely évszázadokon át megkerülhetetlen hatalmi tényező volt a világ politikai, gazdasági és kulturális erőviszonyainak alakulásában. A 13. század elején, arúmi szeldzsukok uraltaanatóliai területen létrejött törzsi szövetség a 16–17. századra a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely rendkívül jól szervezett közigazgatási rendszerével, erőforrásainak bőségével és az ezekre épülő fejlett katonai erejével megszerezte a hegemóniát aközel-keleti térségben, és hódításaival az európai hatalmak puszta létét veszélyeztette.
A zenitjén a 17. század végén áteső birodalom a keresztény és az iszlám világ folyamatos ellentámadásának hatására területeit fokozatosan feladni kényszerült, ezért ennek, valamint belső ellentmondásainak kiéleződése miatt a 18. század végére már nem tudott lépést tartani Európa politikai, katonai és gazdasági fejlődésével. A korszaktól válságok sorozatát élte meg, „Európa beteg emberének” nevezték, gyakorlatilagfélgyarmati sorba került. Azelső világháború után területét azimperialista nyugati hatalmak érdekszférákra osztották, és már úgy tűnt, hogy anatóliai területeit is veszély fenyegeti. Azantantcsapatok ésGörögország bekebelezési kísérleteinek megakadályozásáraMusztafa Kemal pasa(Kemal Atatürk) 1919–1920-ban sikeres függetlenségi háborút indítottAnatólia visszaszerzésére, majd alausanne-i békeszerződés elismerteTörökország függetlenségét és igényét Anatóliára. 1923-ban kikiáltották a köztársaságot, melynek első elnöke Musztafa pasa lett.
Államvallása aziszlámszunnita ága volt, 1517-től, azegyiptomiMamlúk Birodalom megdöntésétől kezdve[* 1] az oszmán szultánok egyben akalifa cím birtokosai is voltak. Ugyanakkor a más vallásokkal és kultúrákkal szembeni általános türelmi és befogadó politikája, fénykorának gazdagsága sokszínű művészeti és kulturális fejlődésre nyújtott lehetőséget.
Magyarországhoz fűződő viszonyát a 15. századtól kezdve, hosszabb-rövidebb időszakokban háborúk és összetűzések tarkították, ekkor aMagyar Királyságot Európa védőbástyájaként emlegették. Az 1526-osmohácsi csatavesztést követően a birodalom legészakibb részeként az ország nagy részét bekebelezte és százötven évreuralma alá hajtotta,Erdélyt pedig vazallusává tette. A hódoltság idején folyamatosak voltak a különböző mértékű összecsapások az oszmánok és aHabsburg Birodalom között, ez pedig bizonyos területek elnéptelenedéséhez vezetett. A hódoltság belsejében azonban virágzott a kultúra és a gazdaság, az oszmánok pedig számos tekintetben jelentősen hatottak a magyar kultúrára a kertészettől az öltözködésen és az építészeten át egészen a konyháig, de a kávézás és dohányzás szokásának meghonosítása is az oszmánokhoz fűződik. Kiűzésüket követően gazdag politikai, kulturális és tudományos kapcsolatrendszer jött létre a két állam között, a birodalom aRákóczi-szabadságharc és az1848–49-es forradalom nagyjainak is menedéket adott a vészterhes időkben.
A rúmi szeldzsuk birodalom (Ikóniumi Szultánság) felbomlása után (1299 körül), a kis hatalmi centrumokra esett anatóliai térségben, egyOszmán nevű vezér elszakadt katonákból sereget toborzott, és aBizánci Birodalom szomszédságában önálló államocskát hozott létreSzöjüt(wd) székhellyel.[3] Az utolsószeldzsukszultán a bej címmel ajándékozta meg. A zsákmányszerzés reményében táborába csapatostul sereglettek agáziknak (hit harcosai) nevezett török törzsek, akiknek a segítségével sikeresen terjeszkedett tovább. Fia,Orhán (1324–1360) az anatóliaiBursza bevételét követően, kialakította első igazi fővárosát. Felhasználta a bizánci államigazgatás apparátusát, zsoldoscsapatok szervezésébe fogott, és stabil közigazgatás kiépítése mellett[4] képes volt a bizánciak támadásainak visszaverésére és új területek megszerzésére (İznik,Üsküdar 1331–1338).
A kisebb türkmén törzsek leverése után Nyugat-Anatólia az oszmánok kezére került. A bizánci frakcióharcokkal[* 2] párhuzamosan a balkáni területeik helyzete bizonytalanná vált, és Orhán ezt kihasználva, csapatait az európaiTrákiába vezényelte, ahol aGallipoli félszigeten tartósan megvetette a lábát, majd fiaI. Murád (1359–1389) Drinápoly (Edirne) elfoglalásával (1361) biztos hídfőállást épített ki az európai térfélen.[4]
Az oszmánok terjeszkedése elleni szerb–bolgár–magyar–bosnyák szövetség kereszteshadjáratát I. Murád visszaverte, majd a Balkánon Monasztir (ma Bitola, 1382),Szófia (1385),Niš (1386) elfoglalása után 1389-benRigómezőnél (Kosovo Polje) megsemmisítő csapást mért az egyesített szerb–magyar seregekre. Murád itt vesztette életét.[4]
A törökök balkáni terjeszkedését az is segítette, hogy a helyi ortodox vagy eretnek lakosság, a jobbágyság ellenséges volt a magyar hódítási törekvésekkel szemben. AHunyadi János által támogatottIstván Tamás bosnyák király 1462-ben aggódva írta, hogy „a törökök nagyon barátkoznak a parasztjaimmal. Megígérik nekik, hogy teljesen felszabadítják őket.”[5]
A birodalom megszilárdítása és Timur Lenk fellépése
Utóda,I. Bajazid (1389–1402) bizánci és szeldzsuk mintára létrehozta a tisztségviselők és aszpáhik javadalmazására atimár-rendszert, aszultáni szerájban bevezette az államtanács, adíván üésezését, valamint és a hadjáratok során zsákmányolt hadifoglyoknak az udvart megillető ötödrészéből új elit gyalogos sereget (Jeni cseri=új sereg, /janicsárság/) hozott létre. Az oszmán sereg másik oszlopa a szpáhi hagyományos lovas egységek voltak.
I. Bajazid, leküzdve az anatóliai türkmének lázadását, a bizánci, bolgár,havasalföldi népek felkelésének elfojtásába fogott, akik magyar segítséggel nagyrészt visszafoglalták (1390–1393) a Murád által meghódított területeiket. Bajazid a felkelőket leverte, a hódított területeit visszafoglalta, majd a Bizánc felmentésére küldött magyar csapatokraNikápolynál, 1396. szeptember 25-én megsemmisítő vereséget mért. Ennek a győzelemnek a hatására aKairóban székelőkalifa szultáni címet ajándékozott Bajazidnak. A szultánSzíria elfoglalására indult.
Bajazid sikeres hadjáratait azonban a barlasz törzsből származó, és a magátDzsingisz kán örökösének tekintőTimur akasztotta meg, aki keletről támadta meg Anatóliát, ésAnkaránál, 1402-ben legyőzte az oszmán sereget, Bajazidot elfogta és szégyenletes rabságban tartotta haláláig (1403).
Timur fellépésének köszönhetően az oszmán állam megsemmisülni látszott, a teljes államgépezet összeomlott, az oszmán udvart pártharcok és kegyetlen testvérháborúk jellemezték. Ebből a zűrzavaros környezetbőlI. Mehmed (1413–1421) emelkedett ki győztesen, aki az állam irányítását az oligarchikus görög–bizánci befolyás helyett, ősi török és perzsa arisztokráciára cserélte.[6]
Bajazid fiának,II. Murádnak (1421–1451) meg kellett küzdenie az elsősorban a balkáni területeken létrejöttgáziszervezetekkel,[* 3] akik a behódolt keresztény népeknek adott engedményeket kifogásolták, majd az anatóliai függetlenségi mozgalmakat verte le, uralkodása alatt egységesítve ezzel a teljes anatóliai térséget. Ezzel az oszmánok közvetlen szomszédjai lettek a számukra még félelmetes Sáhruhnak, Timur unokájának.[6]
A tengeri hatalomnak számítóVelence az1420-as évek végén megtámadta a bizánci fennhatóság alatt állóSzalonikit, ezt Murád támadásnak vette érdekeltségei ellen, és új hajóhad szervezésével, 1430-ban ellentámadásba lendült, visszafoglalva a várost. Tovább fenyegetve a görög és adriai partokat már Velence létét veszélyeztette, amikor a velenceiSignoria 1432-ben megegyezett Muráddal a tengeri (Velence) és a balkáni területek (oszmánok) hatalmi és kereskedelmi felosztásán. Murád a meghódított területek egy részét úgynevezetttímárbirtokokra osztotta, amelynek lényege, hogy azokat a szultánhoz hű alattvalók haszonbérletben, és nem örökös birtokként kapták. Ennek a nemesi rétegnek érdekében állt újabb területek megszerzése, és hosszú távon azok végleges birtoklása. Murádot állandó feszültségben tartották, és újabb hódításokra ösztönözték. A nemesség ellensúlyozására a szultán megerősítette a janicsárságot, és a hadifogolyadó kiesése miatt bevezette adevsirme (gyermekadó) intézményét. A meghódított területeken az adó egy részét gyerekek beszolgáltatása formájában hajtotta be, mivel a gyerekek átnevelése, hűségük biztosítása könnyű volt. Egy részük a janicsárok számát gyarapította, más részük az államapparátus sokszor igen magas posztján dolgozott.[6]
Ebben a belpolitikailag feszült környezetben került sor 1434-ben aMagyarország ésSzerbia elleni háborúra, amelyben az oszmán nyomásnak csak aHunyadi János által védett Nándorfehérvár (Belgrád) tudott ellenállni, sőt, Hunyadi ellentámadásba ment át és csapataival már az oszmán fővárost, Edirnét (Drinápolyt) fenyegette. 1443-ban Zlaticánál azonban az oszmánok megállították és vereséget szenvedett. A hadakozásban meggyengült Murád békeszerződés aláírására kényszerült Magyarországgal, majd lemondott a trónról. Fia,II. Mehmed került hatalomra, aki azonban ifjú kora miatt nem tudott kellő eréllyel szembenézni a pápa, Velence és Magyarország közös keresztes seregeivel, ezért apja, II. Murád ismét visszatért, és a kereszteseket meglepve, 1444-benVárnánál legyőzte őket. Ezzel a győzelemmel Murád megerősítette hatalmát és fennhatósága alá vonta Trákiát,Makedóniát,Bulgáriát ésGörögország nagy részét. Murád 1451-ben meghalt, ezzel fia, II. Mehmed ismét elfoglalhatta a szultáni trónt.[7]
II. Mehmed beveszi Bizáncot,Fausto Zonaro festményeII. Mehmed,a hódító (1444–1446, 1451–1481)
II. Mehmed, vagyisHódító Mehmed („el-Fatih”, ur. 1444–1446, 1451–1481) trónra lépésével az oszmánok egy dicső korszaka vette kezdetét. A 21 éves szultán1453-banközel két hónapos véres ostrom után bevette aBizánci Birodalom fővárosát,Konstantinápolyt, majd az Oszmán Birodalom fővárosává tette. Ezzel felszámolta a több mint ezer éves keletrómai államot és saját magát római császárrá kiáltotta ki. Ezt követően az ostrom által megviselt városban nagyszabású újjáépítésekbe kezdett és a város kozmopolita jellegét megtartva ismét a világ kultúrájának egyik központjává tette azt. Újjászervezte az államot, a közigazgatási apparátust; a vazallusokat és a tartományokat közvetlen irányítása alá vonta. Szilárd gazdasági alapokra próbálta helyezni a hadsereg szervezetét, és belekezdett egy birodalmi törvénykönyv(kánunáme) létrehozásába. Kisajátította azokat a földbirtokokat, amelyeket a nemesség és a papság(uléma) akár magánvagyon(mulk), akár úgynevezett nemes adományok(vakf) formájában birtokolt. Kialakította amilletrendszert, amelynek lényege, hogy a társadalom különálló vallási csoportjainak, felekezeteinek adófizetés terhe mellett önkormányzatot adott. Ezzel a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely türelmi politikájával és nagyratörő építési munkálataival bevándorlók (köztük tehetséges ifjak) tízezreit csábította az országba, Isztambul népessége például a késői bizánci korszakéhoz képest a többszörösére nőtt.[8]
Amíg a velenceiek kereskedelmi kirendeltséget nyithattak Isztambulban, azok ellenfelei, agenovaiak aKrímbe szorultak vissza. Az 1454. évi oszmán balkáni hadjárat után, amikorSzerbiát ismét annektálták és elfoglaltákPeloponnészoszt. AMagyar Királyság ellen indított első,1456-as támadástNándorfehérvár védőseregeSzilágyi Mihály vezérlete alatt megállította, a felmentésükre érkezőHunyadi János seregejelentős vereséget mért az ostromló seregre. A következő hét évtizedben Magyarország határát nem érte közvetlen oszmán támadás, de másutt a birodalom tovább terjeszkedett. Nagyszabású fekete-tengeri hódításokkal a genovaiak kereskedelmi központjait is felszámolták, egyúttal a birodalomba olvasztották a krími, kaukázusi körzeteket (1463–1479). 1484-ben az oszmán haderő elfoglaltaDnyeszterfehérvárt és Kiliát, így terjeszkedésük során megközelítettékLengyelország területét, ekkor váltak akrími Girej kánok a mindenkori oszmán szultán vazallusává. Miután Mehmed csapatai az Anatólia keleti felén uralkodó, az azerbajdzsániFehér Ürü törzsszövetség védelmét élvezőKaramáni Fejedelemséget is legyőzték, a szultán figyelme ismét Európa felé fordult. A boszniai bogumilok[* 4] ekkor tértek át az iszlám hitre. A legendás albán vezér,Szkander bég azonban ellenállt, amíg Mehmed türkmén gázijai le nem győzték, és akik később le is telepedtek az országban.[9]
II. Mehmed kényszerítette aVelencei Köztársaságot az Oszmán Birodalom fennhatóságának elismerésére, majd megtámadta ajohanniták által védelmezettRodoszt, de itt vereséget szenvedett. 1480-ban partra szállt Itáliában ésOtrantónál, nagyszabású csapatösszevonások mellett, támaszpontot épített ki. Ezt a vállalkozását azonban már nem tudta végigvinni, mivel 1481-ben meghalt. Utódja az oszmán csapatokat visszavonta Itáliából.[10]
Dzsem herceg (1459–1495) portréja, Pinturicchio Bernardo di Betto alkotásaII. Bajazid (1481–1512)
A janicsárok és az őket támogató úgynevezettdevsirmepárt az álszentnek tartott és misztikus felfogásúVeli („Jámbor”)Bajazidot (II. Bajazid, ur. 1481–1512) emelte trónra, akinek uralkodását ellenfele, azAnatóliában magát szultánná kikiáltóDzsem elleni háborúskodás és az ezzel kapcsolatos politikai játszmák határozták meg. Belpolitikai téren azonban eredményesnek bizonyult, újjászervezte az adózást és a közigazgatást. 1483-ban bekebelezteHercegovinát, birtokba vette aFöldközi-tenger keleti térségeit és újabb harcokat kezdeményezettVelence keleti kirendeltségei ellen. A birodalom ebben az időszakban vált megkerülhetetlen hatalmi tényezővé Európában is. A keleti területeken felvette a harcot azazerbajdzsáni türkmén törzsek egyesítésén fáradozóSzafavida-házzal. Ezután második fia, Szelim fellázadt és palotaháborúk sorozata után, apját letaszítva a trónról, a janicsárok segítségével átvette a hatalmat.[11]
I. Szelim (ur. 1512–1520), vagy mellékneveinVad,Rettenetes („Javúz”) komolyan deklarált világhódító tervekkel fogott a kormányzáshoz. Miután lehetséges jövőbeli ellenfeleit (a trónörökös Szulejmán kivételével fiait, testvéreit és azok fiait) kivégeztette, nagyszabású keleti hadjáratba kezdett, és aSzafavida Birodalom ellen fordult. Csaldiránnál 1514-ben tűzerejével csaknem megsemmisítette erőiket, majd fővárosukat,Tebrizt elfoglalva egészIrán bekebelezésére készült. A perzsa kézművesek ekkor vándoroltak nagy számban Isztambulba, új színekkel és technikákkal átitatva a török kézműipart és művészetet.[12]
Szelim nem tudta megtartani azazeri területeket a szafavidák partizánakciói miatt, ezértÖrményországot ésKurdisztánt feldúlva visszahúzódott a központi vidékekre. 1516-ban, újabb Szafavidák elleni hadjárat ürügyén, ismét kelet felé indult, azonban azEufráteszen átkelve azegyiptomiak államát, aMamlúk Birodalmat támadta meg. AmamlúkokMardzs-dabiknál vereséget szenvedtek, ezzelSzíria ésPalesztina Szelim kezére került. A birodalom fővárosa,Kairó 1517. január 23-án kapitulált. Egyiptom a9. századtól egészen idáig az egész muzulmán világ központi területének számított. Ennek okán Szelim Kairó elfoglalását követően szimbolikusan átvehette a szent városok,Mekka ésMedina kulcsait, és immár minden hatalma és joga megvolt ahhoz, hogy megszüntethesse azt a látszatkalifátust, amelyet a régiAbbászida-dinasztia leszármazottai gyakoroltak az egyiptomi szultánok „védnöksége” alatt Kairóban. Az éppen regnálóIII. al-Mutavakkilt Isztambulba vitte és lemondatta, majd maga vette föl akalifa címet, amelyet utódai egészen 1924-ig (2 évvel a szultanátus bukása utánig) meg tudtak tartani. Ezzel megkezdődött aszaracénok fölötti török uralom korszaka, mely aKözel-Kelet bizonyos területein a20. századig tartott. I. Szelim 1520-ban, hatalma csúcsán halt megpestisben.[13]
I. Szelimet fia,I. Szulejmán (1496–1566) követte a trónon. Szulejmánt a muzulmán világban az „al-Kanuni”, vagyis „a Törvényhozó” melléknévvel illetik, Európában pedig a „Nagy” jelzővel. Uralkodása (1520–1566) az oszmán állam aranykoraként vonult be a történelembe. Szulejmán növelte birodalma európai katonai befolyását, és megszilárdította azt a társadalmi struktúrát, amely évszázadokra megkerülhetetlen tényezővé tette az európai térségben. A hanyatlás csírái azonban már ekkor jelentkeztek. A megkövesedett hierarchikus irányítási rendszer a Nyugat-Európában éledező polgári mozgalmak eredményeivel szemben a gazdasági és politikai fejlődés fő akadályozó tényezője lett.[14]
A közigazgatás és törvénykezés alapja asaría volt, amelyet a mindennapi élet szervezésére külön előírásokkal(kánun) egészítettek ki. A hittudósok állami hivatalnokokká váltak, azulema ezzel vallási függetlenségét adta fel.
Szulejmán figyelmét elsősorbanEurópa kötötte le, ahol aFöldközi-tenger feletti ellenőrzés megszerzését és aHabsburg Birodalom legyőzését tűzte ki célul. Mivel 1521-benNándorfehérvár elesett, majd 1526-banMohácsnál a magyar sereg megsemmisítővereséget szenvedett, abelharcoktól ziláltMagyar Királyságra mint hatalmi tényezőre már nem lehetett számítani. Szulejmán Magyarország középső területeit vazallusára,Szapolyai Jánosra hagyta, majd 1527-benBécs felé vonult, és a városostromát 1529-ben megkezdte. Ezt és 1532. évi hadjáratát a Habsburgok visszaverték.[* 5]
Az Oszmán Birodalom kiterjedéseI. Szulejmán halálának évében, 1566-ban
Szapolyai halála után Szulejmán megszállta Magyarország középső részét, így közvetlenül szemben állt aHabsburg Birodalommal. Az európai hegemóniáért küzdő Habsburgok és franciák mellett megjelent az Oszmán Birodalom mint hatalmi-politikai tényező, amelyet a franciák ki is használtak céljaik eléréséhez. A földközi-tengeri régióban is kiélesedtek az ellentétek,V. Károly császár aGenovai Köztársasággal szövetségben harcot indított az oszmánok ellen, elfoglaltaTuniszt. Szulejmán flottabázist létesített aJohannitáktól elhódítottRodoszon (1522), akik ettől kezdveMáltán rendezkedtek be.
Oszmán hadijelvények (Luigi Marsigli, 1732)
Szulejmán 1534 és 1554 között háromszor tört beIránba, de végső győzelmet nem aratott, békekötésre kényszerült, és aKaukázuson túli területeken megosztozott aSzafavidákkal (1555),Irakot azonban megszerezte. A keleti flottát a régi kereskedelmi útvonalak megszerzése érdekében hozták létre, és aSzuezben,Baszrában állomásozó hajóik segítségével bevettékÁdent (1530),Szuákint (1542) ésMaszavát (1557).Afrika keleti partjainál megütköztek a portugálokkal, akik meggyengülését kihasználva a hollandok és a britek átvették a kereskedelem ellenőrzését a térségben, majd szembefordultak az oszmánokkal.
Szulejmánnal kapcsolatban mindenképpen említésre méltó felesége,Hürrem szultána birodalmi szintű befolyása is. A rutén származású rabszolganő 1534-ben lettHaszeki szultána, és hatalma az egész birodalomra kiterjedt. Hürrem kétségtelenül a világtörténelem egyik legnagyobb női személyisége. Nemcsak egyetlen szerelme maradt Szulejmánnak, hanem politikai tanácsadója is volt. Intrikáinak áldozatul esett több nagy hatalmú és magas rangú államférfi (példáulPargali Ibrahim pasa vagyKara Ahmed pasa), valamint a szultán legidősebb fia,Musztafa herceg is. Hürremmel vette kezdetét „a nők szultanátusa” nevű, közel 130 éven át tartó korszak.
Szulejmán aZrínyi Miklós által védettSzigetvár ostroma közben halt meg, 1566-ban. Magyarország veszteségei aHabsburgokat is békekötésre késztette.
Az óceánokon robbanásszerűen fejlődő kereskedelmi hajózás, különösen az újvilágból beáramló ezüstmennyiség, a birodalom gazdasági stabilitására is hatással volt. Szulejmán uralkodásának utolsó évtizedében infláció fenyegetett, és az elkövetkező hanyatlás csírái mutatkoztak. A gazdaság stabilizálása érdekében szigorítottak az adóbevételek behajtásán, új adónemeket vezettek be, még a katonák zsoldját is rendszertelenül fizették. ÉszakrólOroszország tört aFekete-tenger felé, abalkáni népek és Magyarország folyamatosan lázadtak az oszmán uralom ellen. Az oszmán törekvések Magyarországon azért buktak meg, mert a birodalom erőit meghaladó célokat tűztek ki, de Szulejmán hibás lépései következtében – Erdély önállósítása, tétova, elkésett hadjáratok Magyarországon, 1540 után elkeseredett küzdelem a központi területek ellenőrzése miatt – azt sem érte el, amire képes lehetett volna.[15]
Szulejmán fiát,II. Szelimet (1566–1574) már a nép is „iszákos”-nak(Mest) gúnyolta, aki nem sokat törődött az állam irányításával, bár a birodalom még ekkor is gyarapodott. Szulejmán halála után a hadsereg még viszonylag stabil erőt képviselt az európai hadszíntéren. A sereg vezetése aszerb származású, legendásSzokoli Mehmed kezében maradt, aki 1571–1572-ben megszerezte Ciprust a velenceiektől.
AKazanyi és azAsztraháni Kánság orosz kézre kerülése átrendezte Kelet-Európa erőviszonyait és elvágta akrími tatárok keleti utánpótlási útvonalát. Az oszmánokspanyolországi törekvései, melynek célja az onnan kiűzöttmórok és észak-afrikaiak visszatelepítése volt, kudarccal végződtek.V. Piusz pápa 1571-ben, aSzent Ligában egyesítette aspanyolokat és a velenceieket, és közös flottájukkal aJón-tengernél, 1571. október 7-én,Lepantónál megsemmisítették az oszmán hajóhadat. Az oszmánok nem adták fel,Cipruson új flottát szerveztek.
Utódjának,III. Murádnak (1574–1595) korszakaháremintrikáktól volt terhes. A tényleges hatalmat édesanyja, Nurbanu szultána és kedvenc felesége,Szafije szultána[* 6] gyakorolta. Ajanicsárságot nagymértékű korrupció hatotta át. A „nőuralom” időszakában, a hárem intrikáinak befolyása alatt végeztette ki a szultán a tehetséges hadvezért, Szokoli Mehmed pasát is.[16]
III. Mehmed (1595–1603) trónra lépése után mind a tizenkilenc fiútestvérét és több mint húsz nővérét is megölette. Uralkodásának legfontosabb eseménye atizenöt éves háború volt Magyarországon (1593–1606).Édesanyja, Szafije, a „Valide” szultán nagy befolyással volt az uralkodóra.
Fia,I. Ahmed (1603–1617) szakított az addig általános testvérgyilkosság gyakorlatával, amelyet – elkerülendő a hatalmi harcokat – a birodalom stabilitása érdekében elődei gyakoroltak. Kezdetben energikus uralkodóként gyakorolta a hatalmat, azonban a hadi sikerekben nem jeleskedett.Magyarországon és Perzsiában aSzafavidákkal szemben területeket vesztett, azsitvatoroki béke 1606-ban megszüntette a Habsburgok adófizetési kötelezettségét,Grúzia ésAzerbajdzsán a Szafavidáké lett.
Utódja,I. Musztafa (1617–1618 majd 1622–1623) hatalmát palotaforradalom döntötte meg, mivel gyengeelméjűnek tartották.
I. Ahmed kiskorú fiát,II. Oszmánt (1618–1622) lázadó janicsárok ölték meg, mivel Oszmán, fiatal kora ellenére is felismerte a janicsárok túlzott hatalmának veszélyeit a birodalomra nézve. A janicsároknak érdekében állt gyenge uralkodót látni a trónon, ezért I. Musztafa visszakerült a trónra. Aulamá aszpáhikkal szövetkezve leverte a janicsárok önkényét, és Musztafát 1623-ban megfosztotta a tróntól.
Ahmed másik fiát, a 14 évesIV. Murádot helyezték a trónra, aki ajanicsárok hatalmának visszaszorítását tervezte. A mindent átszövő korrupció megszüntetésére törekedett, harcot indított az élvezeti cikkek fogyasztása ellen.[* 7] IV. Murád a folyamatosan lázongó, megbízhatatlan, korábban elitcsapat janicsárok mellett, oszmán reguláris hadsereg kiépítésébe kezdett, de a tapasztalatlan sereg azirániSzafavidáktól vereséget szenvedett.Azerbajdzsán,Bagdad ésMoszul is átmenetileg elveszett (1623) a birodalom számára, ezeket csak 1638-ban sikerült visszaszerezni. Északon akozákok támadták afekete-tengeri török városokat, sőt még aBoszporusznál is megjelentek (1624–1626).Libanonban adrúzok lázadtak fel a pápa és a spanyolok támogatásával, ám ezt sikerült leverni, mivel a katonai segítség a keresztények részéről végül elmaradt.
IV. Murád utódja,Ibráhim (1640–1648) a hárem befolyása alatt állt. A birodalmat anagyvezíre irányította. Ibrahim regnálása alatt jelentősen csökkent a birodalom nyugati befolyása is, az ő ideje alatt indult mega török kiűzése Magyarországról. Bár pénz- és adóreformok kivitelezésébe kezdett, fényűző életmódja az így keletkezett többletet felélte. A velenceiek, felbátorodva az oszmánok átmeneti vereségein, támadást szerveztek ellenük, de egy huszonöt éves háború folyamatos csatározásai ellenére sem tudták véglegesen átvenni a Földközi-tenger feletti ellenőrzést. Az oszmánok partra szálltakKrétán 1645-ben, és sorra foglalták el a krétai városokat. A sziget akkori székhelye,Kandia, 1669-ig állt ellen a török nyomásnak. Ibrahimot 1648-ban megfojtották.
A törökökBécs előtt (1683)Az Oszmán Birodalom térképe 1640 körülIV. Mehmed (1648–1687)
IV. Mehmed (1648–1687) uralkodása alatt az ország anarchiába süllyedt. A stabilitás az idősKöprülü Mehmed nagyvezír nevéhez fűződik (1656–1661). Köprülü Mehmed kinevezésére a birodalom-szerte eluralkodó hanyatlás közepette került sor. A nagyvezír ötéves működése alatt újjászervezte a birodalom közigazgatását, fia,Köprülü Ahmed (1661–76), majd ennek sógora,Kara Musztafa egyfajta nagyvezíri dinasztiát képviselt a korabeli a közigazgatásban. Csökkentették a hárem befolyását, a janicsáragák visszaéléseit és határozott pénzügyi politikával stabilizálták a gazdaságot. Avakufok (nemes adományok) rendszerét felülvizsgálták és lefoglalták azokat, amelyekből nem folytak be jelentős adóbevételek, majd ezeket adóbérletekké változtatták. Az ulemák bevételét is jelentősen megnyirbálták. A megnövekedett bevételekből megerősítették a flottát és a hadsereget, ezzel féken tudták tartani a lázongó és leszakadni készülő peremállamokat. Az Oszmán Birodalom újbóli megerősödését mutatta az Erdély elleni büntetőhadjárat, az ukrajnai terjeszkedés és a Krétán elért hadi sikerek, ugyanakkor a birodalom elérte korlátait.
Köprülü Ahmed1663-as magyarországi hadjárata ésÉrsekújvár elfoglalása erős oszmánellenes koalíciót hozott létre a Habsburg Birodalom, a Német-Római Császárság és a Rajnai Szövetség részvételével, és a nyugati típusú hadseregek fölényét mutatta az1664-esszentgotthárdi csata, melyetVasváron húsz évre szólófegyverszünet követett.1668-ban Dorosenkokozákhetman, a bal parti Ukrajna vezetője a lengyelek elleni háborúban behódolt az oszmánoknak, majd az utóbbiak elfoglaltákKamieniecet,Wiśniowiecki Mihály lengyel királyt békére kényszerítve, de a további terjeszkedésük erős orosz ellenállásba ütközött. Kara Musztafa bevonultKijevbe, de erői akkora veszteséget szenvedtek, hogy inkább lemondott a terület meghódításáról és nyugat felé fordult.1682-ben a Porta Thököly Imrét Felső-Magyarország vazallus fejedelmévé nevezte ki, de a Bécs elleni offenzíva összeomlással végződött. Összességében elmondható, hogy a Köprülü-korszak a háborúskodással és a terror alkalmazásával csak feltartóztatni tudta a birodalom hanyatlását, de megállítani nem.[17] Másrészt míg I. Szulejmán korszakára az oszmánok erőfölénye, továbbá atizenöt éves háborúra az egyensúlyi helyzet volt jellemző, a 17. századi Nyugat- és Közép-Európában olyan gazdasági, adminisztratív és katonai változások zajlottak, melyek hozzájárultak a hadügyi forradalomból kimaradó Oszmán Birodalom 17. század végi legyőzéséhez.[18]
A nagyvezír 1683 januárjában a Habsburgok ellen fordult, akiknekXIV. Lajos francia király támadásától is tartaniuk kellett, ezért Ausztria könnyű zsákmánynak tűnt.Bécs városát ekkor mintegy 40 000 főnyi katonaság védelmezte, akiknek nagy része az oszmánok százezres felvonulásának hírére az udvarral együtt nyugatra menekült. A megmaradt 16 000 főnyi védősereg, az elővárosok lakosaival kiegészülve súlyos ellátási gondokkal is küszködött. Azostromgyűrű 1683 júliusában zárult be a város körül, és a túlerőben levő oszmán sereg már győzelmének biztos tudatában megkezdte a város körüli telkek felosztását is. A nélkülözések és az ostrom hatására a védősereg létszáma mintegy négyezer főre apadt; ekkor érkezett megIII. (Sobieski) János lengyel király felmentő serege, aki 1683. szeptember 12-én,Lotaringiai Károly herceg hadaival közösen akahlenbergi csatában, majd az üldözés során apárkányi csatában megsemmisítő vereséget mért az elbizakodott ostromlókra. A vereség miatt Kara Musztafát a szultán kivégeztette.
A bécsi vereséget kihasználva, az európai hatalmak a törökök végleges kiűzésére offenzívát indítottak (1684–1687). A Szent Liga újjáalakult, a Habsburgok1686-banvisszafoglalták Budát, a velenceiek Athént szerezték meg.[* 8] Az oroszok azAzovi-tenger környékén, a lengyelek Moldva ellen indítottak hadjáratot.
A magyar rendekkel elfogadtatták a szabad királyválasztási jogukról való lemondást a Habsburgok számára (1687), cserébe a török kiűzéséért. A sorozatos területvesztés hatására Isztambulban palotaforradalom tört ki, és Mehmedet letaszították a trónról. Fivére,II. Szulejmán (1687–1691) további veszteségeket szenvedett el,Nándorfehérvár elesett, ésNišnél a Habsburgok verték meg őket. Musztafa Köprülü nagyvezír újabb erőtartalékok bevetésével és a franciák Habsburgok elleni hadba vonulását kihasználva ugyan még visszafoglalta Nándorfehérvárt, ámSzalánkeménnél elesett.II. Ahmed (1691–1695) ésII. Musztafa (1695–1703) uralkodása sem volt hadi szempontból sikeres. Akarlócai békeszerződés (1699) értelmében elvesztették Magyarországot a Temesköz kivételével,Erdélyt,Szlavóniát,Horvátországot.UkrajnátLengyelországnak engedték át, míg aPeloponnészoszt ésDalmácia nagy részét a velenceieknek.
III. Ahmed (1703–1730) ésI. Mahmud (1730–1754) több-kevesebb sikert értek el az oroszokkal vívott csatákban, ám a birodalom végnapjai úgy tűnt, meg vannak számlálva. A Temesközt véglegesen, Nándorfehérvárt, Észak-Szerbiát ésHavasalföldet ideiglenesen elvesztették (1717). A velenceiekkel szemben még értek el mérsékelt sikereket, ígyGörögország a birodalom része maradt, és a széthulló Szafavida Birodalommal szemben is eredményesen vették fel a harcot, deNagy Péter seregeit aKaszpi-tenger mellett már nem tudták feltartóztatni.
III. Oszmán (1754–1757) uralkodása látszatintézkedésekkel telt. A kocsmák és a nők szabad közlekedésének betiltásával próbálta politikai eszményeit megvalósítani.
Az őt követőIII. Musztafa (1757–1774) ésI.Abdul-Hamid (1774–1789) korában a hanyatlás már nyilvánvalóvá vált.Nagy Katalin orosz cárnő csapatai elfoglaltákIaşit ésBukarestet. BevonultakÖrményországba, és az erős orosz flotta a görögök felkelésének támogatása mellett megsemmisítette az oszmán hajóhadat,Híosz szigeténél. A Duna-mentiKücsük-Kajnardzsiban orosz–török háborút lezáró békeszerződés értelmében az oroszok jogot nyertek a szabad fekete-tengeri hajózásra, és arra, hogy aDardanellákon csapatokat hajóztassanak. Egyúttal az orosz uralkodó a balkáni keresztény népek védelmezőjének nyilvánította magát. A hajózás biztosítása a Boszporuszt és vidékét hosszú időre különböző idegen hatalmak játékszerévé tette.
Egyfelől az oszmánokkal szemben fellobbanó lázadások, amelyek kihatással voltak a térség stabilitására, másfelől a geopolitikai játszmák, amelyek abritek ésfranciák Oroszországgal szembeni növekvő félelmét tükrözték, azt eredményezték, hogy a nyugati hatalmak az Oszmán Birodalmat bizonyos szempontból a védelmükbe vették. A nagy keleti agrárbirodalmak kora lejárt, a világpolitika irányvonalait a 19. századtól kezdve már a nyugat-európai polgárság nagyhatalmi törekvései határozták meg.[19]
A18. században a sorozatos területvesztés és kudarcok ellenére a birodalom világpolitikai helyzetének megítélésében pozitív változások figyelhetők meg, amelyek előrevetítették egy esetleges modernizáció lehetőségét is. A karlócai béke volt az első olyan békeszerződés, amelyet a keresztény államok egy iszlám állammal kötöttek, a világi államok jogrendszerének alapján. Az Oszmán Birodalomnak tiszteletben kellett tartani az államközi kapcsolatokban kialakult szokásjogot, egyezményeket és diplomáciai kapcsolatokat. Az 1718-aspozsareváci és az 1739-esbelgrádi békeszerződés erősítette ezt az állapotot.
Navarinói csata (1829), Görögország kivívta függetlenségét az oszmán uralom alólIII. Szelim (1789–1807)I. Abdul-Medzsid (1839–1861)
1793–1802 között aromán fejedelmek harcoltak függetlenségükért, majd aszerbek lázadtak fel a birodalom ellen, és Nándorfehérvár (Belgrád) elfoglalása után (1806) kikényszerítették alkotmányukat. Ekkor márIII. Szelim (1789–1807) számára is nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős reformok és strukturális átalakítások nélkül a birodalom az európaiaknak esik áldozatul. Reformjait nem vihette végbe, mivel egy felkelés letaszította a trónról, és meggyilkolták. Utódját,IV. Musztafát (1807–1809) viszont reformellenessége miatt állítottak félre. Az őt követőII. Mahmud (1809–1839) azonban már mélyreható változásokat vitt végbe a birodalom stabilitása érdekében. A reformfolyamatok akadályozásában érdekeltjanicsárok lázadását kegyetlen vérfürdő közepette verte le[20][* 9] 1826-ban, ami azonban a hadsereg ütőerejét nagy mértékben csökkentette. Ennek ellensúlyozására,porosz tisztek közreműködésével, európai mintára katonaiskolákat és oktatási intézményeket hoztak létre.[21] A szultánNapóleon oldalán belesodródott az európai háborúkba, ezt használta ki az oszmán fennhatóság alatt állóegyiptomi tartomány kormányzója,Mohamed Ali arra, hogy önálló politikába kezdjen a birodalomtól függetlenül. 1817-ben újabb szerb felkelés során megalakultSzerbia önkormányzata. 1821–1829 között a felkelések nyománGörögország függetlenné vált, azalgériai oszmán területek afranciáké lettek. A reformfolyamatok eredményeképpen népiskolák jöttek létre, és megjelentek az első újságok is (1831).
I. Abdul-Medzsid szultán (1839–1861) a modernizációs törekvések jegyében (aTanzimati Hairije, azaz a „jóindulatú rendelkezések” kora) rendeletet adott ki, amelyben deklarálta a polgárok egyenlőségét, a tulajdon és szabadságjogokat, és adóreformokat helyezett kilátásba. Sajnos ezek a rendelkezések megmaradtak a kinyilatkoztatások szintjén. 1856-ban adta ki aHatti Humájun című rendeletét, amely az Oszmán Birodalom keresztény polgárainak ígért teljes egyenlőséget, azonban az eddig lényegesen nagyobb szabadságot biztosító önkormányzatuktól (Milletek) fosztotta meg őket.
1853-ban az angolok és az oroszok tárgyalásokat kezdtek az Oszmán Birodalom felosztásáról, ám ezek nem vezettek eredményre, hiszen a nyugati hatalmaknak érdekében állt az oroszokkal szembeállítani a már halódó, de katonailag még jelentős potenciállal bíró birodalmat. A pánszlávizmusra és az ortodoxiára hivatkozó Orosz Birodalom akrími háború során az angol–francia szövetséggel került szembe, de az1877–1878-as háború során az orosz haderő balkáni szövetségeseivel egészen Konstantinápolyig tört előre. Ennek a háborúnak köszönhetően jutottBulgária 1878-ban saját önkormányzathoz, akkor lett független Szerbia,Montenegró és Románia, és az örményországi területek fölött is meglazult aMagas Porta ellenőrzése. A franciák 1881-ben rohanták leTunéziát, a britek pedig 1882-ben szállták megEgyiptomot.
Gottfried Sieben:Balkangreuel. Bulgáriában 1860–1868 között zajlott a nemzeti felszabadító harc
Az európai függetlenségi mozgalmak és polgári szerveződések a birodalom belpolitikai fejlődésén is éreztették hatásukat.Abdul-Aziz szultán (1861–1876) uralkodása alatt polgári mozgalom vette kezdetét, amely elérte az oktatás és a pénzügy reformját, így korszerű egyetem (1869) és bankrendszer (1863) kialakítására nyílt lehetőség, haladó szellemű könyveket adtak ki, színdarabokat mutattak be. A tisztikar és a képzett hivatalnokréteg nyugatra tekintett, és a birodalom felzárkóztatását próbálta kiharcolni.
Abdul-Azizt egy tehetséges politikus,Midhát pasa által vezetett összeesküvés buktatta meg, utódjaV. Murád (1876) lett, akit három hónap múlva elmebetegsége miatt mentettek fel. A reformkörök ekkorII. Abdul-Hamidot (1876–1909), a később „vörös szultán”-ként elhíresült uralkodót emelték trónra, akinek támogatásával Midhát pasa kihirdette az első oszmán birodalmi alkotmányt, amely parlamentáris kormányt, lelkiismereti és szólásszabadságot ígért.
A szultán azonban az előjogaikra féltékeny nagybirtokosok hatására szakított a reformpolitikával, Midhát pasát 1877-ben felmentette, később bíróság elé állíttatta.
A birodalom bukása – A Török Köztársaság létrejötte
A nyugati hatalmak, elsősorban acsászári Németország, erős befolyással bírtak a szultánra annak érdekében, hogy az Oszmán Birodalom területén tervezett vasútépítésekhez koncessziót szerezzenek tőle. Ezek az építkezések képezték az alapját a későbbiBagdad–Hidzsáz vasútvonal szerződéseinek. A német törekvés tulajdonképpen az angolok ellen irányult, aBerlin–Vörös-tenger, és a Berlin–Perzsa-öböl összeköttetésekkel jelentős gazdasági, geopolitikai előnyre tettek volna szert a britekkel szemben. Az egykori hatalmas birodalom egyre inkábbfélgyarmati státusba került.
Az angolok és a franciák, a németek befolyásának ellensúlyozására, támogatták a birodalom déli és keleti tartományainak elszakadási törekvéseit. Abdul-Hamíd terrorral válaszolt ezekre a törekvésekre, amellyel szemben a reformisták (amelynek élcsapata az ún.Ifjútörökök, elsősorban fiatal nacionalista tisztek és hivatalnokok voltak) mozgalomba tömörültek, és a török nacionalizmus égisze alatt 1908-ban,Szaloniki polgárainak támogatásával, azEgység és Haladás Bizottsága vezetésével, átvették a hatalmat. Az 1878-as alkotmányt visszaállították, és parlamentet alakítottak. A szultáni erők puccskísérletét sikeresen hárították, mivel a reformisták maguk mögött tudhatták nemcsak a hadsereg, hanem a vidék támogatását is. A szultánt 1909-ben internálták, helyére bátyja,V. Mehmed (1909–1918) került, akinek valójában már nem volt befolyása a politika alakulásába.
Azelső Balkán-háború (1912) során a pénzügyi és utánpótlási problémákkal küzdő oszmán sereg nem tudta megakadályozni, hogy a bolgár–szerb–montenegrói–görög szövetség elfoglalja Macedóniát, Trákiát és aSzandzsákot. A birodalom európai területeinek elvesztése előtt egy évvel,1911-ben a nyugati szempontból gyengének számító olasz haditengerészet ért el sikereket az oszmánok ellen a kis-ázsiai szigetvilágban. A fentiek miatt az ifjútörökök, a területi revízió reményében, Talaat ésEnver pasa vezetésével, 1914-ben aNémet Császárság és azOsztrák–Magyar Monarchia oldalán beléptek azelső világháborúba. A német fegyverszállítások és helyi sikerek ellenére a török erők súlyos veszteségeket szenvedtek: akaukázusi fronton (1917-ig) az oroszok értek el sikereket, apalesztinai ésmezopotámiai hadszíntérenNagy-Britannia és aBrit Birodalom csapatai törtek előre.
A vereség után az ország nagy részét megszállták azantanthatalmak, ésİzmirben partra szállt a görög hadsereg. 1920. augusztus 10-énVI. Mehmed (1918–1922) aláírta asèvres-i békeszerződést, amely a birodalom kiterjedésétAnatólia középső régiójára korlátozta. 1922. november 1-jén a Török Nemzetgyűlés megszüntette a szultánságot. 1922. november 17-én VI. Mehmed egy brit hadihajón Máltára menekült. Miután bátyját letaszították a trónról, a Török Nemzetgyűléskalifává választottaII.Abdul-Medzsidet, aki 1922. november 19-én elfoglalta a kalifai (de nem szultáni) trónját Isztambulban.
A békeszerződés feltételeit a nacionalista csoportok heves ellenállása kísérte, akik a hadsereg élén állóMusztafa Kemál pasa vezetésével kiszorították a megszálló csapatokat Anatóliából és azIsztambul környéki európai területekről (1923). A még ugyanebben az évben aláírtlausanne-i békeszerződés elismerte Törökország új határait. 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot, első elnöke Musztafa Kemál lett, akit hivatalosan isAtatürk, azaz a „Törökök Atyja” névvel tiszteltek meg.
II. Abdul-Medzsidet 1924. március 3-án megfosztották kalifai tisztségétől, és családjával együtt száműzték Törökországból. A kalifátus intézménye ezzel hivatalosan is megszűnt.
Az oszmán állam sikere a birodalom belső felépítésén alapult. Élén aszultán állt, az ő tulajdonában volt minden föld. Alatta helyezkedtek el a vezírek és más udvari méltóságok, valamint a katonai parancsnokok. A szultán despotikus módon irányította a birodalmat, ez azonban nem pejoratív értelemben értendő. II. Mehmed óta, aki az udvari arisztokráciát visszaszorította, és a főbb állami posztokat többnyire gyökértelen, kapcsolatokkal nem rendelkező, hozzá hű alattvalóinak adta. Ez rendkívüli társadalmi mobilitást eredményezett, hiszen biztosította a felemelkedés lehetőségét a legalsó társadalmi osztályok tehetséges tagjai számára is. A szultánok biztosították maguknak, hogy a janicsárságon kívül ne legyen olyan erő, amely elmozdíthatta volna őket a helyükről. A vallás azonban őket is korlátozta hatalmuk gyakorlásában, hiszen a legfőbb jogtudós, asejhüliszlám(wd) jóváhagyása (írásbeli jogi véleménye,fetva) nélkül, többek között, háborút sem indíthattak másik iszlám államhatalom ellen. A soknemzetiségű birodalom igazgatása az iszlámtól független[* 10] világi törvények,kánunok megalkotását tette szükségessé.
A Diván-i hümájun aTopkapi palotában. Minden személy szigorú protokoll szerint a számára pontosan megszabott helyen tartózkodik, I. Szulejmán óta a szultán külön helyiségből titokban figyelte a tanácskozás folyamatát
A birodalmi ügyeket a szultán közvetlen tanácsa, adiváni hümájun intézte, amely a legfőbb közigazgatási, bírói és – háború esetén – vezérkari szerv volt. A tanácsban részt vett anagyvezír, a második és a harmadik vezír, aruméliai (a birodalomeurópai területe) ésanatóliaidefterdárok (adószedők), akádiaszkerek (hadbírók), anisándzsi (főkancellár), a ruméliaibeglerbég (a terület közigazgatási vezetője) és akapudán pasa (az oszmán flotta parancsnoka).
A szultán távollétében – ez I. Szulejmán uralkodása után sűrűn előfordult – a nagyvezír vezette az üléseket, és döntései az uralkodóéval értek fel. Kezdetben a nagyvezírt a hozzá hűséges arisztokráciából nevezte ki a szultán, azonban 1453-tól ezt a tisztséget többnyire adevsirme (gyerekadó) révén az udvarba került képzett, általában keresztény rabszolga érdemelte ki.[* 11][22]
Adefterdárok vezették az adókönyveket, és csak jelenlétükben lehetett kinyitni a szultáni kincstárat. Ők határozták meg a birodalom pénzügyi politikáját is. A fő defterdár a ruméliai volt, aki egyben a birodalom pénzügyeinek legfelsőbb felügyelői tisztét látta el. A díván ülésein – bár leülniük nem szabadott – részt vettek még az udvari futárok, amüteferrikák, valamint acsausok (alacsonyabb rangú futárok) főnöke, továbbá több kapus, és dívántitkár. A janicsárok agája a birodalom biztonságáról gondoskodott. Az ülés protokolláris jellegét az udvarmester, atesrifádzsi felügyelte.
Akádiaszkerek vallásjogi és világi kérdésekben döntöttek, és kikérhették a legfőbb vallásjogi méltóság, asejhüliszlám (az iszlám vénje) véleményét, aki ugyan nem volt a díván tagja, de véleménye döntő volt vallási kérdésekben. A sejhüliszlám a birodalom első muftija volt, és a szultán nevezte ki.
Anisándzsi (főkancellár) diplomáciai leveleket fogalmazott, illetve a kinevezési okmányok és hivatalos okiratok hitelesítését végezte a szultánitugrával.
A közigazgatás rendkívül központosított volt, amelyet autokratikus rendszer mellett irányítottak. Ennek alapján, a rend és a stabilitás szempontjából, az Oszmán Birodalom jogállamként funkcionált. A vallási törvényeken alapuló jogrendszer magára a szultánra is vonatkozott. A vallásjog(saría) és a világi törvények(kánun) mellett a szokásjognak is nagy szerepe volt, ezzel egyfajta precedens alapú törvénykezés jött létre.
A birodalom államapparátusa már Szulejmán szultán ideje alatt is oly bonyolultsággal bírt, hogy az újonnan kinevezett nagyvezírek is nehezen tudtak benne eligazodni, ezért olyan hivatalnokok képzését szorgalmazták, akik a teológia, a perzsa nyelv, irodalom, történelem és földrajztudományokban járatosak voltak. A központi államigazgatás tisztségviselőitcselebinek nevezték, akik csak később nyerték el azefendi címet. Ez a megnevezés eredetileg csak a vallástudókra (muszlim lelkészek) vonatkozott.
A politikai vezetés már I. Szelim korában rájött arra, hogy mivel hatalmának alapját alattvalóinak termelő munkája adja, az alattvalók élet- és munkafeltételeinek biztosítása kiemelt feladata. Ezért nemcsak a különböző földek bérbeadását szabályozták kínos pontossággal, hanem maximálták a fogyasztási cikkek árait és a nagyvárosok élelmiszerellátását is központilag szervezték meg. Mivel szinte korlátlan panasztételi lehetőségekkel rendelkeztek, az alattvalók végletes kizsákmányolása szinte ismeretlen volt. A panaszos, függetlenül a vallásától, ügyében jogosult volt a Birodalmi Tanácshoz, akár a szultáni dívánhoz is fordulni.[23]
A birodalom állandó területi terjeszkedését már a vallásjog is előírta. Úgy tartották, hogy valamely monoteista könyves vallás („A könyv népe” =Ahl-al-Kitab) tagjait behódoltatni, és „oltalmat biztosítani” („dzimma”) számukra üdvösebb dolog, mint leigázni őket. Ezzel a behódolt terület már nem a háború házának(dár al-harb), hanem iszlám területnek(dár al-iszlám) számított. Az oszmán politika egyik sajátja volt, hogy a porta előszeretettel kötött teljes körű békeszerződéseket a keresztény államokkal, azzal a titkos szándékkal, hogy a későbbiekben megszegik. Ez az ellenséggel szemben alkalmazott képmutatás(mütára) elvén alapult, amit az iszlám jog pozitív erkölcsi magatartásnak tartott.[24]
A rabszolgatartás, mint az iszlám területeken abban az időben szinte mindenhol, elterjedt volt. Az uralkodó osztály tagjainak birtokukban voltak rabnők, eunuchok, háziszolgák. A hajókon mint gályarabokat használták ki munkaerejüket. A mezőgazdaságban kevéssé alkalmazták őket, ha mégis, akkor elsősorban igavonásra állatok helyett, illetve pásztorkodásra. A katonai rabszolgák helyzete különleges volt, hiszen a szolgálaton alapuló helyzetük miatt rendszeres ellátás, zsold illette meg őket. A rabszolgák jogait a saría szabályozta.[25]
A nem muszlim lakosság viszonylagos nyugalomban élt, miután megfizette a vallásjog által előírt személyi(harádzs), illetve a férfiak részére kirótt fejadót(dzsizje), és eltérő életmódjukkal nem zavarták muszlim környezetüket. A javadalombirtokosnak bérlőként fizetett telekilleték is magasabb volt számukra, mint a muszlimok számára. Mindezzel együtt azonban mentesültek a katonai szolgálat alól, ami a muszlimok számára kötelező volt. Az oszmán állam, különösen a frissen meghódított területeken rászorult a nem muszlimok adójára, és termelésére, szakértelmére, így a vallási toleranciának gyakorlati gazdasági okai is voltak. Összességében elmondható, hogy az ugyanebben az időkben nyugat-európában zajló vallási üldöztetések tükrében a nem muszlimok menedéket élveztek a birodalmi térségben.[26]
A különféle vallási közösségek(millet) autonómiát élvezhettek saját vallásuk gyakorlásában, sőt még központi hatalomtól független bíróságot is fenntarthattak, amennyiben muszlimok, vagy más milletek nem voltak az adott ügyben érintettek.
A szultán (padisah) hatalma, és az egész gazdaság az oszmán földbirtokrendszeren alapult. Ez a tímárrendszernek nevezett birtoktípus határozta meg az Oszmán Birodalom társadalmi, politikai, és gazdasági berendezkedését. A gyakorlatban a birodalom teljes földterülete az uralkodó kezében összpontosult. II. (Hódító) Mehmed idejében még léteztek földmagántulajdonok, de ezeket kevés kivétellel egy földreform keretében a szultán elkobozta. A 16. század végére ez a tulajdonforma csaknem végleg megszűnt. Nemcsak a földek, hanem a bányák, várak, erődítmények sem kerülhettek magánkézbe. Ezzel szinte lehetetlenné vált az esetlegesen az uralkodóval szembeforduló helyi hatalmak kifejlődése, azonban kis számú magántulajdon létezett. Ezeket tulajdonosaik – félve az uralkodói kisajátítástól – igyekeztek vallási alapítványok(vakuf) védnöksége alá helyezni, ezek felett ugyanis a szultán nem rendelkezett szabadon. A vakufok birtokjövedelmét, vagyonának gondozását örökletessé tették.
A meghódított területek legjobb földjeit szultáni birtoknak(hász) jelölték ki, amelyből az udvartartás költségeit és az állami kiadásokat fedezték. Hászok voltak a jelentősebb városok, bányák, salétromos területek, de akár a meghódított területek eredeti közigazgatási egységei, például Magyarországon a 12jász város és község.
Az állami földek egy másik csoportja az ún. javadalombirtok volt, amelyet a szultánhoz hű alattvalók kaptak, akik cserébe katonaság kiállítására kötelezték magukat, illetve a birtok hasznából fizették saját és katonáik zsoldját és ellátását is. A javadalombirtok tulajdonosát a szultán nevezte ki és váltotta le, esetenként más területekkel cserélte fel. Ez a rendszer azonban nem a magyarországi hűbérbirtok megfelelője, hiszen azzal ellentétben ez szolgálati kötelezettséggel járt.
A javadalombirtok-rendszernek három fő szintje létezett: A katonai és polgári igazgatás magasabb szintjén szolgáló alattvalókhászbirtokokat kaptak. Ezek elnyerését nem személyes szolgálat, hanem a betöltött funkció alapján osztották, ígyhászbirtokokkal rendelkeztek a beglerbégek, a szandzsákbégek, vagyis a vilajetek és szandzsákok vezetői, illetve a szultán közvetlen alattvalói, a nagyvezérek, defterdárok. Az alacsonyabb rangú, főként vidéki tisztségviselőketziámetbirtokkal javadalmazták; míg a közemberek közül az arra érdemesekettímárbirtokokkal látták el. Ezeket kezdetben aszpáhik kapták, de később kisebb rangú tisztségviselőknek is kiutalták. Mivel ez a birtoktípus volt többségben, az egész birtokelosztási rendszert tímárrendszernek nevezték.[27]
Jelentős szerepe volt az úgynevezett koronabirtokoknak is(hász-i hümájún), amely a hászbirtokkal ellentétben nem a szultán közvetlen ellátását biztosította, hanem felette az államkincstár rendelkezett. Ezek nem kerültek kiosztásra, hanem fizetés fejében jövedelmét kinevezett adóbehajtók(emín) hajtották be. Az adóbehajtás feladatát tehát bérlőknek adták ki, amelyre a várható haszon reményében sokan pályáztak, így idővel az adóbérleteket árverezték is.
A meghódított területek közigazgatása nem volt egységes, és a helyi sajátságok nagy szerepet játszottak a javadalmak megítélésében. Mivel a javadalmazott számára a birtok jövedelme volt az elsődleges, olyan országokban, ahol a területek vezetése speciális szakértelmet igényelt (példáulEgyiptomban az öntözéses földművelés), a tímárrendszert nem vezették be, hanem a helyi előkelőségek kezében hagyták a térség közigazgatását.
A birodalom törzsterületét közigazgatási egységekre osztották (vilajetek), ezeknek az élén abeglerbégek álltak, akik a terület legfőbb katonai és polgári vezetői voltak. A vilajetek kisebb egységekre,szandzsákra tagolódtak, amelyek élén aszandzsákbég állt. A beglerbégek és szandzsákbégek kiadásaikat a hászbirtokokból fedezték. A beglerbégek és a szandzsákbégek csaknem mind katonai pályáról kerültek a tartományok élére, míg a bírói körzetek élén teológiai pályán végzett tisztviselők álltak.
Amikor a birodalom már nem tudott tovább terjeszkedni, a termelési struktúra korszerűsítése vált szükségessé, amelyre az iktarendszer nem adott lehetőséget. Hogy jövedelmüket növeljék, a hivatalnokok és a katonák bekapcsolódtak a gazdálkodásba és a kereskedelembe, ami felgyorsította a közigazgatási rendszer és a hadsereg bomlását.[28]
A parasztok(ráják) helyzete nem volt rosszabb, mint nyugat-európai sorstársaiké. Haszonélvezőik a tímárbirtokokat is kiadták nekik megművelésre, egy földműves annyi földet kapott, amelyet két ökörrel meg tudott művelni. Földjüket ugyan nem hagyhatták el, így bizonyos mértékig röghöz kötöttek voltak, azonban a jobbágyokkal ellentétben urukkal alá-, fölérendeltségi viszonyban nem álltak és széles jogorvoslati lehetőséggel rendelkeztek. A pontosan megszabott, a vallásjog által előírt beszolgáltatási kötelezettségeiken felül a javadalom-birtokos nem háborgatta őket, így főleg a termékenyebb anatóliai területeken viszonylag szerény, de biztos jövedelmekkel rendelkeztek. A meghódított területeken (és különösen Magyarország középső, oszmán fennhatóságú területein) azonban fennállt a kettős adóztatás rendszere, hiszen a magyar főurak nem mondtak le végérvényesen birtokuk jövedelméről. Több-kevesebb rendszerességgel betörtek volt birtokuk falvaiba, és a törökök után beszedték az őket megillető adót, sőt bíráskodtak jobbágyaik felett. Nem csoda, ha a 16. század végétől megindult egyfajta tömeges áttelepülés a tisztán oszmán területekre, főleg a balkáni térségek felé. Ez is egyik oka volt a falvak elnéptelenedésének például a meghódított magyarországi területeken.[29]
A vidéki mezőgazdaság viszonylag önellátó volt, a kereskedelem a gazdaság egészéhez képest kevésbé volt jelentős. Kereskedelmi központok voltak a városokban kialakított, szigorúan ellenőrzöttbazárok, amelyek területén céhekbe tömörült kereskedők árulhattak. A tengeri kereskedelemben külföldi (főleg velencei) érdekeltségek vettek részt, mivel az oszmán állam csaknem kizárólag a vámszedés területén volt érdekelt.
Az állami manufaktúraipar elsősorban a hadsereg ellátására termelt, a bányákban jelen volt az állami monopólium, és a magántulajdon is.
ASzulejmánije-dzsámiMimár Szinán egyik kiemelkedő alkotásaA Sehzade-dzsámi kupoladíszítéseİzniki csempe, a 16. század második felébőlTörök szőnyeg a 16. századból
A török kultúra azRúmi Szultánság óta szorosan összefonódott a bizánci kultúrkörrel. Azt a távolságot, amit sokan látni vélnek a keresztény kultúra és az iszlám között, némileg oldja a több évszázados egymás mellett élésből fakadó sokrétű gazdasági, politikai kapcsolatrendszer, ami a két eltérő világnézet között fennállt. MárOrhán különböző katonai szolgálataiért cserébe elnyerteVI. (Kantakuzénosz) János bizánci császár lányának kezét, Theodóra hercegnő személyében. Fiuk, I. Murád a bolgár Tamarával és a bizánci Helenával, I. Bajazid a szerb Deszpina hercegnővel járt jegyben. Az „ezeréves Bizánc” szellemében nevelkedett asszonyok rajta hagyták kézjegyüket a formálódó Oszmán Birodalom kulturális fejlődésén.[6] Ez a befolyás azonban I. Bajazid uralkodását követő zűrzavaros időszakok után, elsősorban I. Mehmed hatására megszakadt, amikor a szultán, a rend helyreállítása érdekében, szélesebb jogkört adott a nemességnek. Ekkortól inkább az ótörök, perzsa befolyás lett erősebb, udvari krónikások bizonyították az oszmánok ótörök eredetét.[6] Az oszmán törökök – középkori mércével mérve – meglehetősen toleránsak voltak az idegen kultúrákkal és hagyományokkal szemben.
II. Bajazid ésI. Vad Szelim hódításai, és az így megnövekedett adóbevételek megalapozták a birodalom kulturális gazdagságát is. Nagyarányú építkezések kezdődtek, elsősorban a fővárosban,Isztambulban, ahol a klasszikus oszmán építészet virágkorát aHagia Szophia mintájára épült II. Bajezid mecsetének építésétől számolják (1505).[30] A jellegzetes oszmán építészet kiteljesedése azonbanI. Szulejmán idejére tehető. A devsirme révén kiemelkedettMimár Kodzsa Szinán, eredetileg hadmérnök építész, épületei a mai napig meghatározzák Isztambul, Edirne arculatát. 1522–1588 közötti időszakban több mint 300 építészeti alkotás köthető a nevéhez. A saját maga által „alapvizsgának” minősített isztambuliSehzáde-mecset különleges építészeti megoldásaival már jelentős alkotás volt, de a „mestervizsgájának” nevezettSzulejmánije-dzsámi épületegyüttese kivívta a nyugati kortárs építészek elismerését is.[30] Legfontosabb munkája azEdirneiSzelimije-dzsámi, amely 70,89 méter magas minaretjeivel a legjelentősebb oszmán építészeti alkotások között említhető. Szinán munkái meghatározták a Földközi-tenger környékének építészeti stílusát, hatásaMekkáig érezhető volt.
A világi építészet terén kimagaslik az isztambuli fedett vásárcsarnok (bazár), amely mintegy 31 000 négyzetméteren, közel 3000 üzletet, 1000 raktárt, 65 utcát, tereket, közkutakat, 5 mecsetet és 16 vendégfogadót(hán) foglal magába. A palotaépítészet terén a leginkább ismert épületegyüttes aTopkapı palota (törökül:Topkapı Sarayı, azaz „Ágyúkapu palota”) a szultán székhelye. A 700 000 négyzetméteren fekvő komplexumot csaknem 400 éven keresztül folyamatosan építették.
A muszlim városokban jellegzetesek voltak a nyilvános fürdők. Szinán is tervezett közfürdőket, ő építette 1556-ban az isztambuli Haszeki Hamami fürdőt. A fényűző épületeknél jellegzetesek voltak a belülről kicsempézett falfelületek, és a kívül fajanszcsempékkel borított homlokzatok. A 16. századtól a perzsamintás zománcos cserépművészet volt a jellemző.
A cserépművészet központjaİznik volt, ahova I. Szelim 1514-benTebrizből elhurcolt fazekasokat telepített le. Az ízniki kerámiaművesség azonban a 18. század közepére már annyira leromlott, hogyIII. Ahmed szultán idejében az épületek díszítésére használt csempéket már Nyugat-Európából importálták. Ugyanez a tendencia mutatkozott a virágok esetében is, ekkorra már a tulipánhagymákat Hollandiából importálták, holott az Oszmán Birodalomból származó nemesített virághagymákért a korabeli Hollandiában fantasztikus összegeket fizettek ki. III. Ahmed vonzalma a tulipánokhoz olyan mértékű volt, hogy ezt az időszakot „tulipánkorszaknak” is nevezték. Az ebben az időszakban épült mecsetek a francia rokokó építési stílusát tükrözték, például az 1748–1755 között épült Núri Oszmánije (Oszmánok fénye) mecset is. Ez a sajátos stílus a „török rokokó" néven vált ismertté, amely rányomta bélyegét a Topkapi palota 18. századi építményeire is.
A Tebrizből származó perzsa kézművesek a szőnyegszövés egy új technikáját is meghonosították, Isztambulban ésKairóban új motívumokat vezettek be: növényminták, pálmalevelek, perzsa lándzsás levelek, rozetták jelentek meg a szőnyegek mintái között. Figuratív motívumok ezeken nem szerepeltek. A szőnyegeken előszeretettel alkalmazták a török virágokat ábrázoló díszítéseket. Kezdetben csak gyapjú-, később pamut- és selyemszőnyegeket is készítettek, hét-nyolc színben. Kelet-Anatóliából származnak az ún. „usakszőnyegek", ezekörmény eredetűek, és a 16. században alakultak ki.
Perzsa hatást mutat a könyvfestészet és kalligráfia is. Díszkiadásúkoránokat, történelmi témájú könyveket, útleírásokat is készítettek, jellegzetesneszri törökkalligrafikus írással. Afermánokat és kinevezési dekrétumokat – ezek többméteres tekercseket is alkothattak – a mindenkori szultán jellegzetes aláírásával, szimbólumával, atuğrával látták el.
I. Szulejmán uralkodása alatt megjelentek a nyelvben is a perzsa stílusjegyek, amelyet a birodalmi költők előszeretettel alkalmaztak, többek között Hajáli, Ráhmi ésLámi történészek, Ali ésSzaadaddin, valamintAbú-Szuud tudósok művei terjedtek el. A perzsa nyelv befolyása dagályosságot eredményezett a költészetben, cirádás költemények születtek, példáulNergriszinél. A nagy lírikusok, példáulSzulejmán Fuzúlí (1480–1556) ésBáki (1526–1600), kezdetben perzsa példákat utánoztak, de idővel sajátos török stílust alakítottak ki, amely lassan kiszorította a perzsa befolyást.[31] Kimagaslóak az irodalmi értékű tudományos prózairodalom remekei, amelyeket a történetírás, orvostudomány, csillagászat terén alkottak. Musztafa Naímá történetíró már nemcsak a történelmi események leírására szorítkozott, hanem széles tartományban elemezte is az azokat kiváltó okokat. Virágzott az életrajzírás,Kátib Cselebí (1614–1682) az iszlám kultúra lexikonát alkotta meg arab, perzsa és török nyelven, mígEvlija Cselebi (1614–1682)Ibn Battúta nyomdokain haladva, negyven éven át utazgatott az akkor már eléggé kiterjedt Oszmán Birodalom tartományaiban, és tízkötetes munkájában, azUtazások könyvében megörökítette emlékeit.
A oszmán államvallás az iszlám szunnita irányzatának négy jogi iskolája közül(madzhab) a hanafita jogot követte. I. Szelim egyiptomi hódításától az iszlám legfelsőbb vallási vezetőjének, a kalifa címnek az oszmán szultánok lettek a birtokosai. A birodalom törvényei az iszlám törvényei, amelyben a rendet a szultán, a mindenkori kalifa tartotta fenn a jogtudósok és teológusok hierarchiája segítségével.
A 15. századtól kezdve a szultánok már nem oguz törzsi vezetőkre, hanem a bizánci császárokra kívántak hasonlítani, és a korszellemnek megfelelően a muszlimok védelmezőjének hívták magukat, akárcsak a hivatalosan Egyiptomban regnáló kalifa, és egyúttal kalifa-szerű címeket kezdtek használni.[* 12] I. (Vad) Szelim amellett, hogy Egyiptom meghódítása után immár egyenesen felvette a kalifai méltóságot, magát még szerényen Mekka és Medina szolgálója címmel illette, fia I. Szulejmán rengeteg címe mellett sem használta kizárólagosan a megnevezést, amelyet egyébként az indiai Delhi szultánjai is használtak. A titulust következetesen az 1779-esAynalı Kavak egyezmény után használták, amelyben Oroszország, amellett, hogy a Krím-félszigetet bekebelezte, a területen található muszlimok vallási felügyeletét meghagyta az oszmán szultánnak.[32]
Bár az iszlámban nincs papság, hiszen a vallás nem ismer el közvetítőt ember és Isten között, viszonylag korán kialakult egy olyan testület, amely a szent törvényt, a saríát a mindennapi életben érvényesítette. A vallás és a jog nem különült el, hiszen ember nem alkothat törvényeket.[* 13] A jog és a vallás tudományátilmnek nevezik, amelynek szakértői azulemák voltak. Az Oszmán Birodalomban a nevükilmije volt. A vallástudósok legmagasabb rangján a mollák voltak. A jogi kérdésekben az ulema szakértői, akádik (bírák) és amuftik (tanácsadók) működtek közre. A muftik jogosultak voltak vitás kérdésekbenfetvákat (szakvéleményeket) kihirdetni. Az isztambuli főmuftinak olyan hatalma volt, hogy a díváni hierarchikus rendszerben a nagyvezérrel azonos jogokat élvezett, és a szultán is köteles volt időnként udvariassági látogatást tenni nála.[33] A főmufti és hivatala asejhüliszlám volt. Ez a hivatal a 16. századtól vált jelentőssé, és a 18. században kezdték sejhüliszlámnak nevezni, a 19. században pedig mint a saríával kapcsolatos ügyek miniszterei, a kabinetben is helyet kaptak. Amíg a klasszikus oszmán korban szerepük nem volt túl jelentős az államigazgatás területén (fetvákat és elméleti jellegű vallásjogi szakvéleményeket fogalmaztak meg) később jelentőségük megnőtt, párhuzamosan az iszlám fanatizmus és miszticizmus terjedésével.[34]
A muszlim főiskolákon (medreszék) nemcsakteológiai szaktudományokat,koránmagyarázatot, hagyománytant (→hadísz), iszlám jogot és liturgiát oktattak, hanemetikát, államtudományt, természettudományokat, matematikát,arab nyelvet, irodalmat,retorikát,stilisztikát, történelmet éskalligráfiát is. A medreszékbe csak azok nyerhettek felvételt, akik az alapfokú oktatást képviselő korániskolákban(mekteb) megtanultak írni, olvasni. Az elemi mekteb iskoláknakkádik voltak a felügyelői, és lényege az ismétléses szóról szóra tanulás volt.
Azulema átvette a bíráskodás szerepét is; a kádik, a helyi bírák, bírósági területeik élén szerepet játszottak a helyi közigazgatás rendszerében, nem csak a vallási nevelésben. A kádik bírósága az illetékes hadbírónak, a kádiaszkernek voltak alárendelve. A kádik és a muftik között az volt a különbség, hogy a muftik nem avatkoztak a gyakorlati bíráskodásba, inkább elméleti jellegű vallásjogi kérdésekre adtak válaszokat. A főmufti volt valójában a sejhüliszlám. Ő nevezte ki az alárendelt bírókat, amollákat is, akik gyakorlatilag a magasabb rangú kádik voltak.
Az ulema az államgépezetbe tagozódott, és megteremtette a kapcsolatot az alattvalók és a szultán között, egyúttal, különösen a meghódított területeken (például az arab nyelvű lakosok között), segített elfogadtatni az oszmán fennhatóságot. Ezzel az álimok (hittudósok) legitimálták a rendszert. A világi hatalom, és a vallási vezetők ilyen nagy fokú összefonódása azonban néhány vallásos muszlim közösség szemében magát az ulemát hiteltelenítette, szerintük az álimok függő viszonyba kerültek az állammal. AszafavidaIránban a síita papság sikeresen függetlenítette magát az államtól, ezzel bizonyos mértékig ellenőrzése alatt tarthatta a világi hatalmat. Az Oszmán Birodalomban a vallási élet, a törvény, mintegy a szultán „hűbérbirtokává” vált.[34]
A 17. században a medreszék tanrendjét csökkentették, kivették a filozófiai-teológiai jellegű tantárgyakat. Ez a merev, megcsontosodott képzés idővel gátolta a fejlődést, a fokozatosan megjelenő, felvilágosult európai eszmék elterjedését a birodalomban. Vallási műveket például tilos volt sokszorosítani nyomdai úton.[34]
Sok muszlim vallási és társadalmi igényét a kiváltságos helyzetű, és viszonylagos elzártságban élő ortodoxia nem tudta kielégíteni, ezért vallási érzületük megéléséhez új területet próbáltak keresni, és többnyire aszúfizmusban találták meg. Ez az iszlám ezoterikus, misztikus irányzata, amely már a középkorban is különböződervisközösségekbe szerveződött, amelyek tanításuknak megfelelő iskolákat(tarik) képviseltek.[35] A szúfik istentisztelete extatikus, és mélyen átélt volt, nem szigetelődtek el a néptől, és jelentős hatást gyakoroltak a hívőkre.
Vallási és társadalmi mozgalmak vezetőiként a szúfik még az ortodox ulemára is befolyással voltak, sőt az udvar döntéseit is befolyásolták. Már az oszmán kezdetekkor, mint lelki irányítók, a gázi harcosok vallási vezetői jelen voltak a csatatereken. Központjaik a kolostorokhoz hasonlótekkék voltak. Minden szúfi rendnek saját, önálló, extatikus istentiszteleti formája volt(zikr), ezekben keveredtek különböző rítusok, sámánisztikus táncok.[36] Az ortodoxia nem nézte jó szemmel a dervisrendek terjeszkedését, bár népi nyomásra engedte működésüket. Elsősorban a tanításukban jelen levő síita elemek váltottak ki ellenkezést. A népi mozgalmak a birodalom területén lázadásokat is keltettek, példáulI. Szelim 1519-ben leverte Dzselál lázadását.I. Szulejmán aMohácsi győzelem után azanatóliai Kalenderoglu karamáni lázadásának leverésére sietett haza. 1608-ban szintén Mehmed Ad aga vezette felkelést kellett leverni.
Az egyik legnagyobb török rend, abektasi derviseké,Haci Bektas Veli alapító nagymesterük kolostora köré csoportosult,Kayseri közelében. Isztambulba a 16. század közepén vonultak be, és a 19. századra már 14 kolostoruk virágzott. A legenda arról számol be, hogy a janicsárok seregét is Haci Bektas alapította, de ez nem felel meg a valóságnak, azonban az bizonyos, hogy a 16–17. században a bektasi rend jelentős befolyással bírt a janicsárok között, vallási életüket közvetlenül irányították.
A bektasik rendjének ellensúlyozására az állam egy másik tarikot kezdett támogatni, ezek a mevlevi (mevlana, azaz a „mi urunk”, vagy „mesterünk”) tarik képviselői voltak, akiket pörgő, táncoló rítusaik alapján „kerengő dervisek”nek neveznek. Központjuk a valamikoriRúm-szeldzsukok fővárosa,Konya volt. AlapítójaDzsalál ad-Dín Rúmí, a középkori iszlám költészet kimagasló alakja.
Több szúfi rend is eljutott az Oszmán Birodalomba, például akadilikirakból származnak, és a legrégebbi rendnek tekinthetők. Szintén Irakból származik arifaik tarik is, akik mint „üvöltő dervisek” ismertek. Az egyik, az iszlám világban legnagyobb hatású rend, a naksbendikKözép-Ázsiából jutott a birodalomba, és terjedt el a 16. század folyamán.Isztambuli központtal működött ahalveti dervisrend is.
Valójában az Oszmán Birodalom igen toleráns államnak tekinthető, ami a nem muzulmán vallási, felekezeti csoportokat illeti. Ez azonban nem egyenlő a világiassággal, hiszen nem volt világi állam: a vallási önkormányzatokat (milleteket) nem nemzetiségi, hanem vallási alapon különböztette meg, nyelvre és fajra nem voltak tekintettel, egyedül a vallási hovatartozásuk számított. A bolgárok, görögök egy milletnek számítottak, hiszen azonos vallási felekezethez tartoztak, de például az örményeknek külön ortodox keresztény és katolikus önkormányzatuk volt. A vallási közösségek nemcsak a jogi, gazdasági, oktatási ügyeiket intézhették önállóan, hanem vallási vezetőik és intézményeik kiváltságokat is élveztek.
1457-ben Gennodisz görög ortodox pátriárka beiktatása II. (Hódító) Mehmed utasítására olyan külsőségek mellett zajlott, amelyre még a Bizánci Birodalom ideje alatt sem volt példa. Az örmény katolikus pátriárkának, és a zsidó főrabbinak a hivatalos protokollban kitüntetett szerepe volt. A keresztény kolostorok tagjai mentesültek az adófizetés és a robotmunka alól, és az állam ezeket az intézményeket elhalmozta ajándékokkal. A muszlim, de más irányzathoz tartozó alattvalókkal szemben azonban ezt a vallási türelmet nem gyakorolták. A síitákat üldözték.
Már a 15. században megjelentek a birodalom területén a keresztény vallások térítő missziói is, akik igen hamar szembesültek azzal, hogy a muszlimok áttérítésére gyakorlatilag nincs esélyük,[* 14] ezért saját milletjeikben láttak el oktatási feladatokat.
Az oszmán katonaság egy hibrid és komplex rendszer volt. A könnyű lovasság volt a mag. Ezek nyilakat és rövid kardokat használtak, amelyek aMongol Birodalom hadseregéhez hasonló harcmodort tettek lehetővé. Az oszmán katonaság volt az elsők között a világon, amely amuskétákat bevezette. A híresjanicsárság elit csapatot képezett, amely aszultán testőrségeként is szolgált. A17. század vége fele a reformok hiánya miatt a hadsereg elavult, főleg a korrupt janicsárok miatt, akik mindenfajta reformot elleneztek és több szultánt is eltávolítottak a trónról emiatt.1826-ban a janicsárság feloszlatása már túl későn jött, és azOroszország elleni háborúkban a Birodalom alulmaradt.
Virágzásának tetőfokán (a 16. század végén) az Oszmán Birodalom területe – a vazallus államokat, azaz aKrími Tatár Kánságot,Erdélyi Fejedelemséget,Havasalföldet,Moldvát nem számítva – elérte az 5 millió négyzetkilométert.[37] Lakossága a 16. század elején 12-13 millió fő, az akkori Magyarország lakosságának mintegy négyszerese, a század végén a meghódított területek növekedésével arányosan, megközelítőleg 30 millió fő.[38] A népesség meglehetősen egyenlőtlenül oszlott el, a birodalom számos, nehezen művelhető területekkel rendelkezett, a népesség zöme a nagyobb városokban összpontosult. Isztambul lakossága a 15. század végén elérte a 100 ezer főt, míg I. Szulejmán uralkodása alatt közel 400 ezer főre növekedett. A 16. század végére a népesség Isztambulban már elérte az egymillió főt.[* 15][39]
Az Oszmán Birodalom 1683-ban csúcsosodott ki, ideértve aFelső-Magyarországi ésErdélyi fejedelemséget, valamint a Kanizsai-, Budai-, Egri-, Temesvári- és Váradi- vilajetet.
Az oszmánok hazánkban is a korabeli balkáni rendszerhez hasonlóan próbálták kialakítani a közigazgatást. A meglévő jogrendszert a sajátjukkal váltották fel, a tisztviselőket elbocsátották, vagy szolgálatukba állították. A közigazgatás szereplőit többnyire a balkánon, a devsirme rendszer során kiképzett tisztségviselők adták, mint ahogy a hadsereg is főleg balkáni származású szláv anyanyelvű janicsárokból állt.
A balkáni iszlamizáció sikeres volt. Bosznia például teljes egészében áttért az iszlám hitre. Magyarországon azonban ez nem valósulhatott meg. Egyrészt azért, mert csak az ország középső harmada volt a birodalom része, ezért a hódítóknak meg kellett osztozniuk a hatalmon a Habsburg, és azErdélyi Fejedelemség által képviselt magyar állammal és a magyar földesurakkal. Ez az úgynevezettkondomínium, azaz a török–magyar kettős birtoklás. Így az ország nem egy szokványos iszlám állam képét mutatta, hanem egy előretolt bástyát, állandó frontszakaszt.[40]
A végvári láncolatot 20-22 ezer török katona őrizte, a közigazgatás így a hadsereg ellátására szorítkozott, és az ehhez szükséges adók behajtására. Magyarországot isvilajetekre osztották, és azokatszandzsákokra. Ugyanúgy jelen voltak a defterdárok, a muftik, és a kádik is, mint a birodalom más területein. A Magyar Királyság fővárosát, Budát a beglerbégség központjává tették, élére abagdadi begerbéget (a magyar származásúnak mondott Szulejmán pasát) helyezték. A Duna-Tisza köze nem volt elegendő egy önálló beglerbégség kialakításához, ezért távoli területeket is a budai beglerbégség felügyelete alá csatoltak.
Törökök és magyarok összecsapása. Metszet a 17. századból
I. Szulejmán szultán az 1547-es békeszerződésben kinyilvánította, hogy Magyarországot meghódított tartománynak tekinti, és mereven elutasította a jobbágyok magyar részre történő adóztatását, azonban a magyar állam képviselői területükről soha nem mondtak le. A nemesség a jogait a végvárak katonai támogatásával folyamatosan érvényesítette. ASzerémséget leszámítva minden hódolt terület magyar részre is adózott. A beszedett adók egy részét természetesen a végvárak fenntartására fordították. A magyar urak nemcsak az adókat szedték be, hanem birtokaik felett rendelkeztek, tehát eladták, elzálogosították, birtokaikon bíráskodtak is. A törökök nehezen tudtak érvényt szerezni akaratuknak, mivel a hatóságok viszonylag zárt katonai központokban működtek, távol a meghódított falvaktól, mezővárosoktól, ezért például a kádi hiába ellenőrizte a piacokat céheket, a boltok tisztaságát, az árakat. A birodalmi kincstár nem tudta fenntartani a behajtott adókból az itt állomásoztatott sereget, a közigazgatást, ezért a hódoltsági területre központi pénzügyi forrásokat csoportosított. Az adókat természetben igyekezett beszedni, és nagy értékű marhaexportot engedélyezett pénzügyi kiadásainak fedezésére, így elérte, hogy kevesebbe került a Magyarországon állomásozó seregeinek fenntartása, mint a Habsburgoknak a végvárakra fordított költsége.[41]
A magyar falvakba nem települtek a szegényebbanatóliai vidékekről földművesek, a városokban azonban a katonák, hivatalnokok és kereskedők alakították ki a nyugati utazók által leírt keleties, zsúfolt képet. A keresztények száma 1591-re az 1541-es létszám felére csökkent. A németek pénzügyi műveleteit azsidó lakosság vette át, akiknek száma gyarapodott ebben az időszakban. A háztulajdonosok zöme zsoldos volt, de akadt köztük ziámet- és tímárbirtokos is. A keresztény templomokat mecsetekké, dzsámikká alakították, az utcákat bódék lepték el, befalazták a lakóházak ablakait, állagmegóvással nem törődtek. Építeni nem építettek, erre pénz nem volt. Az egy-két évre idevezényelt pasák saját gazdagodásukkal törődtek, beruházóként, mecénásként nem léptek fel.
A legépebben fennmaradt oszmán-török vallási épület apécsiJakováli Hasszán-dzsámi, amelyet Hasszán pasa Pécs városfalain kívül épített fel a 16. század közepén. Mellette állt – az azóta elpusztult –mevlevi kolostor. A hozzá csatlakozóminaret erkélye 22,5 méter magasan található. Magyarország legnagyobb ép dzsámija szintén Pécsen, a főtéren található, aGázi Kászim pasa dzsámija, amelyet a 16. század közepén emeltek. Minaretjét 1776-ban bontották le.Szigetváron, a vár középpontjában emelkedő dombon, Szulejmán szultán-dzsámija található, minaretét 1721-ben villámcsapás semmisítette meg.
Érden a magyar származású,székesfehérvári Hamza bég dzsámija található, amelyetI. Szulejmán parancsára építtetett, és amely azErcsin,Pentelén,Földváron át húzódó védelmi vonal része volt. A dzsámi az 1838-as árvíz során összeomlott, csak a minaret maradt meg.
Azegri Kethüda-dzsámi a 17. században épült, aminaret maradt meg, 1841-ben bontották le a hozzá tartozó épületrészeket. Magyarország egyetlen fennmaradt 14-szög alapú minaretje.
Siklóson már csak a négy fala áll Malkucs bég dzsámijának.
Megemlíthetők még a középkori templomok valamelyik oldalfalába kialakított imafülkék(mihráb), amelyek bizonyítják, hogy ezeket a török megszállás alatt is istentisztelet céljára használták.[42]
Talán a legismertebb magyarországi török emlékGül Baba türbéje (síremléke), amely névadójának legendáját a nagy oszmán utazó,Evlija Cselebi keltette. A türbe melletti derviskolostor 1686-ban leégett, maga az épület azonban megmaradt, Buda visszafoglalása után kápolnává alakították (Szt. József-kápolna).
A pécsi gyermekkórház kertjében van Idrisz Baba türbéje, amelyet a törökök kivonulása után lőporraktárnak, majd kápolnának használtak. A ma már Szigetvárhoz tartozó,Turbékon I. Szulejmán türbéje állt. I. Szulejmán 72 éves korában a vár ostroma során itt hunyt el, és belső részeit itt temették el.Szokoli Musztafa pasa építtette a síremléket, feltehetően a híresMimár Szinán tervei alapján. A török hódoltság alatt jelentős kegyhelynek számított, azonban a törökök kivonulása után 1693-ban lebontották, köveit széthordták.[43]
Budapesten épült Szokoli Musztafa budai pasa kormányzósága (1566–1578) idején aGellérthegy hőforrásaira épültRudas gyógyfürdő, és mellette a hegy északi oldalán aRác gyógyfürdő. Ez a korabeli leírások alapján a szegények fürdője volt, 11 méter átmérőjű kupoláját ólomlemezek fedték.
A budai városfaltól északra 1572-ben szintén Szokoli Musztafa pasa regnálása alatt alatt épült aCsászár (Veli bej) gyógyfürdő, amelynek felépítése egyedi. A görögkereszt alaprajzú épület központjában nyolcszögletű ötlépcsős medencetér található, amelyet 11 méter átmérőjű gömbszegmens kupola fed. A medencetérből nyíló helységek sarokboltozatai szép példái az oszmán építészet megoldásainak. A valamikori városkapun belül épített Király (Kakaskapu ) fürdő vizét a Veli bej fürdőtől kapta.
Az egriArnaut pasa gyógyfürdő a püspöki palota kertjében található, leromboltatásátEszterházy Károly püspök akadályozta meg, aki termeit bővítette is. Azegri vár bejáratával szembeni ház udvarán szintén fürdő állt, ennek alapjai ma is láthatók.[44]
ABudai várban kiépített oszmán birodalmi erődítmények a századok folyamán elpusztultak, legtovább aKarakas pasa által emelt torony maradt meg, ezt 1884-ben bontották le. A jelenlegi toronyHauszmann Alajos felmérései ésBrocky Károly festménye alapján építették újjá.
Az esztergomi Víziváros erődítményei is az oszmán-török építészet példái. Szulejmán 1543-ban foglalta el a várost, és rondellákat, ágyútornyokat építtetett, melyeket egykorú források szerint Szinán irányításával emelték. A városfalat rondella zárta le, amelyben fürdő működött, melynek vizével később malmot hajtottak.
Szegeden, amikor a várost szandzsákszékhellyé jelölték (1543), Szinán irányításával megerősítették a falakat, víztornyot emeltek. A Tisza 1695-ös áradása azonban ezeket elmosta, egyedül a nagy víztorony maradt meg 1882-ig, amikor azt lebontották.
Szigetváron, az ostrom alatt szétlőtt várat a törökök, 1566-os határozat alapján, újjáépítették, Szokoli Musztafa pasa felügyelete alatt. A nyolc méter magas bástyákat égetett téglából emelték, az összekötő falakat és gátakat vert agyagból. A 4-5 méter vastag falak tetején korabeli krónikák szerint lovasjátékokat rendeztek. A várat a császári csapatok 1689-ben, hároméves ostromzár után kapták vissza békés úton. Szigetváron egy korániskola is megmaradt.[45]
A 17. század végi Habsburg-ellenes harcok vezetői, példáulThököly Imre, vagyRákóczi Ferenc az Oszmán Birodalomba menekültek az üldöztetések elől. A Rákóczi emigráció idején az Oszmán Birodalomba érkezőIbrahim Müteferrika mint a török könyvnyomtatás megteremtője vált ismertté.
Az Oszmán BirodalomAusztria ésOroszország nyomásának is ellenállt, és nem adta ki az1848–49-es forradalom és szabadságharc menekültjeit sem, sőt biztosította őket arról, hogy magukat és családjukat biztonságban tudhatják, a birodalomból szabadon távozhatnak és amennyiben maradnak, rangjuknak és szakmájuknak megfelelően állásba helyezi őket.Kossuth Lajossal Törökországba jöttPerczel Mór,Batthyány Kázmér,Egressy Gábor,Guyon Richárd. Sokan áttértek az iszlám hitre, ígyKmety György Iszmail pasa,Bem tábornok Murát pasa,Stein Miksa Ferhát pasa, Guyon Richárd Hursid Paşa néven szolgált a birodalomban. Bem aDuna jobb partján levő erők parancsnoka lett, Kmetty és Steinlengyel bajtársaikkal (Władysław Kościelski, mint Szefer pasa, illetve Michał Czajkowski mint Szadik pasa)kozák és lengyel ezredeikkel feladatot kaptak a kaukázusi fronton.
Sokan vallásuk megváltoztatása nélkül láttak el jelentős feladatot a közigazgatás, vagy az oktatás területén. AMidhat Paşa által alapított ipariskolákban lengyel és magyar technikusok tanítottak, jelentős szerepet vállalva a birodalom modernizációjában.Széchenyi Ödön az isztambuli tűzoltóság megteremtésében szerzett kimagasló érdemeket.[46]
Az oszmán szultánokat azzal a gesztussal, hogy befogadták különböző népek (lengyel, magyar, olasz) menekültjeit, korántsem a korabeli szabadságharcosok iránti szimpátiája vezényelte, vagy valami pátoszos történelmi megbékélés, hanem egyrészt a világpolitikai hatalmi harcok és játszmák, másrészt a 19. századi megújulási kényszer. A birodalomba befogadott, és igen sokrétű műveltséggel és szakismerettel rendelkező menekülteket felhasználta saját tisztviselői karának oktatására, átszervezésére.[47]
Az oszmánszultán (egy másik uralkodói cím apadisah) a Birodalom egyedüli ura és kormányzója volt (legalábbis hivatalosan). A szultán a következő címeket is viselhette: Szultánok szultánja, Kánok kánja, A próféta leszármazottja. Az első uralkodók nem nevezték magukat szultánoknak, hanembej-eknek.
1922-ben a szultánság eltöröltetett, de az uralkodócsalád azóta is számontartja a trónkövetelőket, akik magukat Törökország uralkodójának tekintették és tekintik:
↑III. al-Mutavakkilt, az utolsó abbászida kalifát, akit az egyiptomi szultán tartott a védelme alatt Kairóban, I. Szelim Isztambulba vitte, majd lemondatta a saját és családja javára.
↑A bizánciak gyakran vették igénybe oszmán harcosok segítségét vitáik rendezésére
↑Az oszmánok sem tudták biztosítani az ostromhoz szükséges hadianyagok utánpótlását.
↑Velencei nemesasszony, eredeti nevén Sophia Buffo
↑Mindenekelőtt az alkohol és a dohány ellen, bár maga alkoholista volt.
↑Ekkor robbant fel aParthenónban tárolt lőpormennyiség, és semmisült meg a műemlék.
↑Ezt a mészárlást később „Jótékony esemény”címmel illették
↑Az iszlám vallásban a jog és a vallásgyakorlat elválaszthatatlan egymástól. A teológia szerepét többnyire a vallásjog (fikh) tölti be.
↑1453 és 1600 között a 36 nagyvezír közül csak négy volt török születésű
↑Semseddin Ahmed 1494-es krónikájában II. (Hódító) Mehmedet és II. Bajazidot is „kalifának” nevezi
↑Az uralkodó természetesen alkotott rendeleteket (kánun), amelyek törvényi hatállyal bírtak. Ez a birodalom számos népének szokásrendszeréből fakadóan elkerülhetetlen volt. Ezek a rendeletek összhangban voltak a saríával, és gyűjteményeiket a bírák az iszlám jog mellett alkalmazták.
↑Frank Tibor:Frank Tibor (szerk):Az Oszmán Birodalom diadala és bukása: Magyar kutatók tanulmányai az oszmán-török történelemről. Budapest: Gondolat. 2022. = Magyar kutatók az egyetemes történelemről,ISBN 978 963 556 236 7
↑Szakály:Szakály Ferenc: Hadügyi változások a középkori magyar állam bukásának időszakában. In Liptai Ervin (főszerk):Magyarország hadtörténete: Két kötetben. 2. javított kiadás. Budapest: Zrínyi Katonai Kiadó. 1985.ISBN 963-326-337-9
Az oszmánok – információs oldalak az Oszmán Birodalomról
Fodor Pál:A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemből; Balassi, Budapest, 2001
Ágoston Gábor:Európa és az oszmán hódítás; HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2014 (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum könyvtára)
Szuromi Kristóf:Vérebek, barbárok, szamaritánusok. Az oszmánkép változatai a 16-17. századi Európában; Szt. István Társulat, Budapest, 2020
Ágoston Gábor:Az oszmán hódítás és Európa; ford. Varga Krisztina; Rubicon Intézet, Bp., 2022
Ilber Ortayli: Az Oszmán Birodalom leghosszabb évszázada. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2004
Demeter Gábor: A Balkán és az Oszmán Birodalom II. – Társadalmi és gazdasági átalakulások a 18. század végétől a 20. század közepéig. Magyar történelmi emlékek - Értekezések. MTA BTK Történettudományi Intézet Bp. 2016
.svg)
.jpg)
.jpg)
