Oradour helység neve alatinoratoriomszóból származik, jelezve, hogy már arómai időkben is volt itt egyimahely, oltárral, ahol az utak mentén, gyakran útkereszteződések közelében eltemetett halottakért lehetett fohászkodni.
A II. világháború után épített jelenlegikisváros távolabb helyezkedik el a régebbifalu romjaitól, ahol1944.június 10-én aWaffen-SS alegységei tömegmészárlást hajtottak végre.
A rémtett elkövetői a „Das Reich”SS páncéloshadosztály részét képező, 4. (Der Führer) páncélgránátos ezred 1. zászlóalj 3. századába tartoztak. Ennek az ezrednek állományából került kiHitler személyi testőrsége.
1944.június 9-én – anormandiai partraszállást követő harmadik napon – a hadosztályTulle városában állomásozott, ahol afrancia ellenállás támadást hajtott végre a parancsnokság ellen. A partizánakciót követően 99 személytakasztottak fel a városban, majd azSS előkészített egy vérengzést is amaquisard-ok tevékenységi körzetébe tartozó egyik helységben. Oradour kívül esett ezen a körzeten, azonban anémetek tévedése végzetes lett aközség lakói számára.
1944. június 10-én a németek Oradour-sur-Glane-ba érkezése után a kisbíró végigjárta az utcákat, hogy felolvassa a parancsot, melynek értelmében kivétel nélkül mindenkinek, férfiaknak, nőknek és gyerekeknek, a személyazonosságukat igazoló okmányokkal együtt azonnal a vásártérre kell mennie.
A katonák házról házra haladva kinyittatták az ajtókat és – szavaiknak fegyvereikkel adva nyomatékot – kényszerítették még a betegeket is, hogy a gyülekezési helyre menjenek. Az SS fegyveresei kíséretében, egyesével vagy csoportosan a lakosság lassan összeterelődött a vásártéren. A németek nem elégedtek meg csupán a község lakosságának összegyűjtésével, a szomszédostanyák lakosaiért is elmentek. Aparasztoknak ott kellett hagyniuk földjeiket, közülük többeket megvertek.
A németek két csoportra osztották az egybegyűlteket: egyik oldalra küldték az asszonyokat és a gyerekeket, a másikra a férfiakat.
A férfiakat öt különböző pajtába terelték, ahol legéppuskázták őket, majd a holttesteket rőzsével és szalmával borították be, melyet meggyújtottak. A néhány megmenekült tanú két dologra hívta fel a figyelmet: a katonák alacsonyan tüzeltek, elsősorban áldozataik lábára célozva, majd a tüzet a még élő emberekre gyújtották rá. Az egyik túlélő elmondása szerint többen még beszéltek, a kisebb sérüléseket szenvedettek közül páran el is tudtak bújni, a súlyosabb sebesültek azonban minden bizonnyal élve elégtek.
A nőket, elsősorban családos anyákat és iskoláskorú gyermekeiket, a községtemplomába zárták. A katonák a templom főhajójába, közel az oltárhoz elhelyeztek egy nagy ládát, melyből zsinórok lógtak ki. A zsinórokat meggyújtották, a tűz gyorsan elérte a ládát, amelyet erős robbanás vetett szét, és amelyből vastag, fojtó füst tört elő.
A menekülni próbálókra a katonák tüzet nyitottak, majd a földre rogyott testekre szalmát, rőzsét és székeket dobáltak és meggyújtották. Egyetlen nő élte túl a vérfürdőt:Marguerite Rouffanche asszony, aki a végzetes napon elvesztette férjét, fiát, két lányát és a hét hónapos unokáját. Az ő tanúvallomásából lehet tudni, mi is történt valójában.
A szentélyen három ablak volt. A robbanás után Rouffanche asszony a középső, legnagyobbik felé sietett és a gyertyák meggyújtására használt létra segítségével sikerült felkapaszkodnia. Mivel az üvegablak kitört, sikerült kipréselnie magát a nyíláson, s három méter magasból a templom tövébe esett. Megsérült, de még át tudott kúszni a szomszédos kertbe, ahol a borsósorok között bújt meg – csak másnap 17 óra körül találtak rá.
Az SS katonák ismét végigjárták atelepülés házait, és azokat, akik az első körben kimaradtak – főleg a magatehetetlen időseket és fekvő betegeket –, agyonlőtték, majd az épületeket felgyújtották. Ezért volt az, hogy a vérengzés után segítségül érkező csoportok a különféle lakóépületekben idősek elégett tetemeit találták.
Afrancia ellenállás egyik harcosa, aki a mészárlást követő napokban kereste fel Oradourt, elmondta, hogy a helyipékkemencéjéből öt elszenesedett holttestet emeltek ki: a péket, a feleségét és három gyermeküket.
Később, az egyik farmkútjában több holttestet találtak. A tetemek annyira bomlásnak indultak, hogy nem lehetett kiemelni és azonosítani őket, ezért a tetemeket otthagyták. Így ma már azt sem lehet tudni, hogy lelőtték-e őket vagy élve kerültek-e a kútba, mint azt egyesek tudni vélik.
Összességében 642 embert – 190 férfit, 245 nőt és 207 gyermeket – mészároltak le ezen a napon, amikor a közöny és a barbárság a tetőfokára hágott. Csupán hat ember – öt férfi és egy nő – élte túl a vérengzést.
A nácik afrancia ellenállást, amely a gerilla harcmodort követte,terrorista szervezetnek tartották, a partizánokat pedig terroristáknak. Nagy nehézségekbe ütközött egy olyan arctalan ellenség ellen harcolni, mely képes volt gyors támadást intézni a megszálló erők ellen, majd eltűnni a civil közegben. A nem harcoló, polgári személyek elleni megtorlás abból az elgondolásból indult ki, hogy „totális”háború folyik, amelynek során a polgári lakosságnak vállalnia kell annak következményeit, hogy támogatja az ellenállást. A németek elképzelése szerint jogukban állt oly módon is megvédeniük katonáinak életét, hogy likvidálják a „terroristákat” és brutálisan megsemmisítik a feltételezett szimpatizánsokat.
Az oradouri mészárlás tehát részét képezte e terroristaellenes átfogó politikának, amelyet azért hirdettek meg, hogy megtörjék a francia ellenállás segítőit, és a félelem elhintésével érjék el a lakosság együttműködését. Ez a kegyetlen logika található meg egy sor ismertté vált tömegmészárlás hátterében: Oradour mellett afranciaAscq, aszovjet (maukrán)Korteliszi, acsehLidice, aszerbKragujevac, illetve azolaszSant'Anna di Stazzema ésMarzabottofalvakban.
A túlélők és őket támogatók nyolc éven át követelték, hogy a bűnösök nyerjék el büntetésüket, és az áldozatokért álljanak bosszút. Az oradouri mészárlásban részt vett 207 SS katona közül végül is 21 főt tudtak bíróság elé állítani. Perük1953 januárjában kezdődött meg abordeaux-i katonai bíróságon. A bírák1953.február 12-én hirdettek ítéletet:
a legmagasabb rendfokozatú német katonát halálra ítélték,
egy német katonát, aki bizonyítani tudta, hogy június 10-én nem volt Oradourban, szabadlábra helyeztek,
négy másik németet tíz és tizenkét év közöttikényszermunkára ítéltek,
Elzász lakossága felháborodott a „malgré-nous”-kra (az SS-be kényszersorozottakra) kiszabott ítéleteken, különösen ahalálbüntetésen, mivel szerintük ezek a katonák kénytelenek voltak végrehajtani német feletteseik parancsait. Ahalálos ítéleteket végül nem hajtották végre, hanem életfogytig tartó szabadságvesztésre módosították. A további tizenhárom elzászi afrancia nemzetgyűléstőlamnesztiában részesült. A bordeaux-i per rámutatott arra, hogy az elzásziak úgy érzik: a francia lakosság nem érti meg őket. Az elzásziak szerepe az Oradour-sur-Glane-i tragédiában sok francia számára még ma sem elfogadható.
Ami az áldozatok családjait – és általábanLimousinrégióbelieket – illeti, botrányosan enyhének találták az ítéleteket: számukra csak ahalálbüntetés lett volna elfogadható mindenki részére, aki a mészárlásban részt vett. Az amnesztia megadása pedig csak olaj volt a tűzre.
Válaszképpen Oradour azt kérte, hogy a helységet nyilvánítsák emlékhellyé, továbbá:
a Mártír Családok Országos Szövetsége (ANFM) úgy döntött, hogy visszaküldik az1947-ben Oradour-nak adományozottHadikeresztet, valamint az1949-ben a szövetségnek adományozottBecsületrendet;
megtagadta, hogy amártírok hamvait átszállítsák az állam által épített kriptába;
nem engedték meg az állam képviselőinek részvételét az emlékünnepségeken (kivéve De Gaulle tábornokét1962-ben);
a romos település bejáratánál táblát helyeztek el azoknak a képviselőknek a nevével, akik az amnesztiára szavaztak.
Aháború utánDe Gaulle tábornok úgy döntött, hogy sohasem építik újjá a települést, amely így Franciaország náci megszállásának fájdalmas emlékhelye lett. A házak üszkös maradványait mementóként úgy hagyták, ahogy a rémségekkel teli nap végén maradtak. Még a templom idomtalan fémtömeggé olvadt harangja is ott található a szentély romjai között.
1999-ben a települést „mártír faluvá” nyilvánították. Ekkor nyitották meg a romos és az új településrész között azt az Emlékközpontot, amelyben állandó kiállítás mutatja be a történteket. Ugyancsak a központ szervezi amártír falu megtekintését.
Az Emlékközpont elgondolkozásra késztet, hogy soha többé ne történhessen mészárlás a világban, és megkísérelje örökre fenntartani az emlékezés nagyon fontos érzését.
2013. szeptember elejénJoachim Gauck német államfőFrançois Hollande francia elnök kíséretében az egykori mészárlás helyszínére látogatott és a templom romjainál megemlékezett az áldozatokról. „Gauck "minden német nevében" köszönetet mondott a franciáknak, akik a második világháború szörnyűségei ellenére "a megbékélés szellemében" fordultak Németország felé.”[2]
