Az „Oppidum” lehetséges további jelentéseiről lásd:mezőváros.
A manchingi oppidum rekonstrukciója
Azoppidum kifejezés atörténettudományi szakmunkákban a késővaskori Európa többnyireerődített,városiaskeltatelepüléseit jelöli. Az i. e. 3–2. század folyamán megjelenő, a koraiurbanizáció egyik fontos állomását képviselő oppidumokkézműipari,kereskedelmi, ritkán regionális vagy törzsi politikai központként funkcionáltak. Fennállásuk és gazdasági virágzásuk időtartamát rövidre szabta az i. e. 1. századtól folyamatosan terjeszkedőRómai Birodalom: a meghódított területek oppidumai az i. sz. 1. század közepéig elnéptelenedtek vagy helyükön romanizált jellegű városok alakultak ki.
ARómai Birodalomban alatinoppidum (többes számbanoppida) kifejezés bizonyoskiváltságokkal rendelkező (vagy nem rendelkező), a birodalom határain belüli városias településeket jelölt. Az itáliai, római polgárok lakta oppidumok körében két alaptípust különböztettek meg: a privilegizáltabb helyzetben lévőoppidum latinum, illetve a fegyvereseket a birodalom szolgálatában kiállítani kötelesoppidum foederatum településeket. Az i. e. 1. századtól azoppidum kifejezés a Római Birodalom által meghódított azon városias jellegű településekre vonatkozott, amelyek kultúrája és társadalma nem romanizálódott.[1]
A korai kelta oppidumokat az i. e. 2. században élt görög történetíró,Polübioszpoliszokként(πόλισ) említette.[2]Julius Caesar i. e. 1. századi hadjáratai során – a háborús időknek betudhatóan – elsősorban erődítettkelta (főként gall) településekkel találkozhatott, s emlékirataiban a latinoppidum szó kifejezetten ’erődített kelta település’ jelentésben fordul elő, függetlenül egyéb településszerkezeti vagy gazdasági sajátosságoktól.[3] Ettől az időtől fogva a forrásokbanoppidumokként említették mindazokat az Itálián kívüli, nagyobb kiterjedésű településeket is, amelyek nehezen megközelíthető helyen – mocsaras vidéken, szigeten vagy magaslaton – álltak, s árokkal, sánccal vagy fallal erődítették őket, egyúttal jellemzően egy-egy régió, törzs, esetleg népcsoport politikai-gazdasági központjai voltak.[4]
Aközépkori éskora újkori Magyarországon a 15. századtól megjelenő, többnyire kiváltságokkal rendelkező, sajátos jogállású gazdasági központok, amezővárosok korabelilatin nyelvű elnevezése szinténoppidum volt.[5]
Atörténettudomány a korabeli jelentéstartalmaktól némileg függetlenedve azoppidum kifejezés egységes használatára törekszik, és a vaskori kelták településszerkezeti és társadalmi szempontból egyaránt városias településeit írja le vele. E településtípus eredetikelta elnevezése(i) nem maradt(ak) fenn, bár feltételezhetően a gall szövegtöredékekből ismertdunon szó ezekre a korai városokra utal.[6]
A kelta oppidumok megjelenéséhez vezető társadalmi és gazdasági tényezők felvázolása arégészettudomány eredményei tükrében sem egyszerű feladat. Az ásatásokról előkerült tárgyi leletek esetlegesek, nem számolhatunk olyan gazdag tárgyi anyaggal, sírmellékletekkel, mint a megelőző korszakok vagy egyéb korabeli kultúrák tekintetében, a vaskori kelták ugyanis áttértek a hamvasztásos, urnás temetkezésre. Az oppidumok gazdasági élete és társadalomszerkezeti sajátosságai tekintetében a településszerkezet, az építkezéshez felhasznált anyagok, az előkerült eszközök és ételhulladékok (főként állati csontok), valamint a kevés számú,Dél-Németországból ismert késő vaskori kelta temetőből (Bad Nauheim,Wederath stb.) felszínre került leletek igazítanak el.[7]
A vaskor kései korszakában, a keltaLa Tène-kultúra i. e. 3–2. századokra eső virágkorában (ún. „C” szakaszában) a különféle anyagok megmunkálásának újonnan kifejlesztett technikái Európa-szerte a kézműipar specializálódásához és differenciálódásához vezettek. Elsősorban afémművesség (vas, bronz, arany, ezüst) előretörését és központi szerepét fontos kiemelni, de a változások érintették azüvegművességet, afazekasságot, akőfaragást, afa- és abőrfeldolgozást is. Egyszersmind ez az új tudás széles rétegek számára is elérhetővé vált, így a kor nagyvárosain kívül is számottevő társadalmi tényező lett a kézművesek rétege. E technikai-társadalmi változás végül egy újfajta településtípus, az oppidum kialakulásához vezetett, különösen a fejlett társadalmi kultúrájú kelta népcsoportok körében. A korábbi kistelepülések paraszti lakossága csaknem kizárólagmezőgazdasági termelésből teremtette elő a javakat. Afalvakat művelésre fogott területek övezték, illetve ha a gazdasági tevékenységek egy része a beltelkekhez kötődött, a ritkábban kiosztott házhelyek szétterülő településszerkezetet eredményeztek. A kézművesek megjelenésével a kelta települések központi részén előbb kialakult a jellemzően iparosok által sűrűn lakott településrész, szomszédságában pedig kiépült a kézműipar vonzotta kereskedők fertálya. Az oppidumokat élénk belső kereskedelem jellemezte, kivétel nélkülpiachelyek voltak, és az egyes oppidumok kereskedői egymás között is számottevő kereskedelmi ügyletet bonyolítottak le. A gazdaságilag és politikailag is jól szervezett kelta oppidumok többek között hozzájárultak a kereskedőréteg felemelkedéséhez és apénzrendszer megerősödéséhez is.[8]
Az i. e. 2–1. századra oppidumok hálózták be Európának a Római Birodalomtól északra és nyugatra eső részét. Napjaink régészeti irodalma mintegy kétszáz kelta oppidumot tart számon a maiÉszak-Spanyolország,Franciaország,Észak-Olaszország,Svájc,Ausztria,Nyugat-Magyarország,Nyugat-Szlovákia,Dél-Lengyelország,Csehország,Dél-Németország,Hollandia,Belgium ésDél-Anglia területén. E települések java részének nem ismerjük kelta elnevezését, ezért a később rájuk települt római város nevén vagy mai nevükön említik a történeti munkák. Gazdasági szerepkörüknél fogva elsősorban kereskedelmi utak metszésében, vízi utak mentén terültek el, s a régészeti leletek tükrében ritkán funkcionáltak egy-egy vidék vagy néptörzs politikai központjaként is. A társadalmi hierarchia csúcsán álló törzsi vezetők többnyire jól védhető, nehezebben megközelíthető, kisebb szálláshelyeket választottak állandó lakhelyükül. A legjelentősebb kelta oppidumok abajorországiManching közelében részben feltárt település, valamint aburgundiaiBibracte volt, amelyek lakossága elérte az 5-10 ezer főt is.[9]
A murus gallicus építésének rekonstrukciója egy maketten
Élénk gazdasági életüknek köszönhetően – és annak védelmében – az oppidumok nagy részét védművel, jellemzően kőfallal erődítették. Ezek némelyike is a körülkerített város gazdagságáról vall: a bajorországiKelheim mellettiAlkimoennis oppidum védőfala például egyes számítások szerint legkevesebb másfél millió munkanap árán épülhetett fel, ami a vélhetően tetemes költségek mellett ötszáz munkás részvételével is legkevesebb nyolc évig elhúzódó munkálatokat feltételez.[7] AHallstatt-korimagaslati erődökre jellemző védőárkos-földsáncos védművet a La Tène-korban az oppidumok esetében is felváltotta az ún.murus gallicus (’gall fal’), különösen a kelták nyugati szállásterületein. Ennek felépítése során először vízszintes helyzetű gerendákból felróttak egy zsaluzatszerű szerkezetet. A gerendázat elemeit kb. 30 centiméteres vasszegekkel erősítették egymáshoz, majd a szerkezet közét kőtörmelékkel töltötték fel. Ezt követően a faszerkezet mindkét oldalát faragott terméskövekkel felfalazták.[10] Az oppidumok szerkezetét a településmagban a kézművesek, kereskedők által lakott rész, illetve az ezt körbevevő, továbbra is mezőgazdasági jellegű övezet jellemezte. A gazdasági tevékenységükben és társadalmilag is elkülönülő településrészeket árkok és sánckerítések, esetleg utcák választották el egymástól. Tudatos tervezés nyomai csak a jelentősebb oppidumoknál figyelhetőek meg (pl.Bibracte), ahol a korabeli lakók a közterek és középületek (pl. szentélyek) kialakítására is figyelmet és fáradságot fordítottak. A fából vagy kőből épült lakóházak nemritkán kétszintesek voltak, de ez jobbára a tehetősebb kézműves-kereskedő rétegekre volt jellemző.[11]
Az oppidumok kora történelmi léptékben rövidnek bizonyult. A Római Birodalom hódító hadjáratai nyomán a korábbi kelta oppidumok elnéptelenedtek, vagy átadták helyüket egy római eszmény szerint kialakított polgár- vagy katonavárosnak. Elsőként agalliai kelták oppidumai tűntek el az i. e. 58–50 közötti,Julius Caesar vezettehadjárat következményeként. Az Európa többi részén lévő kelta városalakulatokat a növekvő Római Birodalom törölte le a történelem térképéről, mígnem az utolsóbritanniai oppidumok is elpusztultak az i. sz. 1. század közepén. Többük mai európai nagyvárosok bölcsője lett (pl.Párizs,Milánó,Genf).[12]
Az alábbi táblázat a jelentősebb európai oppidumokat és alapvető adataikat tartalmazza ábécésorrendben. A szakirodalom jellemzően a legrégebbi ismert elnevezést használja az egyes oppidumok említésekor. Az eredeti kelta nevek csak ritkán, akkor is görög vagy latin közvetítéssel maradtak fenn, így többnyire az oppidumok helyén később kialakult római város latin neve, vagy ha ilyen nincs, a mai település neve szolgál a vaskori kelta város elnevezéseként is. Az eligazodást megkönnyítendő, ahol a mai földrajzi név az oppidum nevének alapja, szó végii képzővel láttuk el (pl.bázeli oppidum, Staré Hradiskó-i oppidum), egyébként meghagytuk az eredeti antik (kelta vagy latin) név alapalakját (pl.Batavoduron oppidum). ALatin elnevezés rovatban található kihúzás (–) arra utal, hogy az oppidum a római hódítással párhuzamosan elpusztult.
Allen 2007: Stephen Allen,Lords of battle: The world of the Celtic warrior, Oxford, Osprey, 2007.
Arnold & Gibson 1995:Celtic chiefdom, Celtic state: The evolution of complex social systems in prehistoric Europe, ed. by Bettina Arnold & D. Blair Gibson, Cambridge, Cambridge University Press, 1995
Hansen 2000:A comparative study of thirty city-state cultures, ed. by Mogens Herman Hansen, Copenhagen, Kongelige Danske Videnskabernes Selskab, 2000
Koch 2006:Celtic culture: A historical encyclopaedia, ed. by John T. Koch, Santa Barbara, ABC-CLIO, 2006
Morteani & Northover 1995:Prehistoric gold in Europe: Mines, metallurgy, and manufacture, ed. by Guilio Morteani & Jeremy P. Northover, Dordrecht, Boston, Kluwer Academic, 1995