A kisebbségekkel foglalkozó történeti munkákban a moriszkó nevet néha más területeken élőkripto-muszlimokra is használják például azokra, akik anormannok megszálltaSzicíliában, a9. századiKrétán, vagy a keresztény-iszlám határvonal más vidékein éltek.
Spanyol-Amerikában, ahol arasszok sokféle módon keveredtek, szintén használták a moriszkó(morisco) szót a fehér és a fekete bőrűek egy bizonyos fokú keveredésre.
Pere Oromig:Embarco moriscos en el Grao de Valencia (1616)
A moriszkókkal szemben a területek új kormányzói és a betelepültek bizalmatlanok maradtak, aspanyol inkvizíció gyakran üldözte őket.1610-ben Spanyolország egy rendeletbenÉszak-Afrikába száműzte a moriszkókat, akik ezzel hozzájárultak aMagreb térség sajátos etnikai elegyének kialakulásához (a vallási alapú elüldözés nem volt idegen a spanyol politikai hagyományoktól: korábban a zsidókat űzték ki).
Areconquista eredményeként keresztény kormányzat alá került területeken a 15. század végétől a 17. század elejéig tömegesen térítették át a muzulmánokat akatolikus hitre. Kierőszakolt áttérésük előtt a kereszténnyé lett Ibériai-félsziget muzulmán lakóitmudéjar néven emlegették a spanyolok (az arabMudaddzsan مدجن azt jelenti: „azok, akik alávetik magukat”).
Státuszuk a hódítások utáni békeszerződésektől, később a királyi, illetve a spanyolCortes hozta rendeletektől függött. Például amikor (1492-ben) elesett a mórGranada, agranadai szerződés vallásszabadságot ígért az itt élő muszlimoknak, de ezt nem sokáig tartották be.1502-ben választás elé állították őket: vagy áttérnek, vagy elmennek.
A többség az áttérést választotta, de csak színleg: ugyanúgy öltözködtek és beszéltek, mint korábban, titokban tovább gyakorolták az iszlám vallást és használták hagyományos írásukat, amit a spanyolokaljamiado néven ismertek. Hogy megtörje őket,Francisco Jiménez de Cisneros bíboros már az ultimátum kibocsátása előtti években erőszakos módszerekhez folyamodott, ami1500-ban és1502-ben felkeléseket robbantott ki. Ezeket elfojtották, és ürügynek használták a mudéjarok áttérítésére.1508-ban megtiltották a mór hagyományok ápolását,1526-ban és1527-ben pedig még szigorúbb tiltó rendszabályokat vezettek be.
A moriszkók mégis elérték, hogy 40 év viszonylagos béke következzék be, de1567-ben elnyomásuk csúcsára érkezett:II. Fülöp spanyol király ediktumában megtiltotta, hogy a moriszkók használják muszlim neveiket, viseljék hagyományos muszlim ruháikat és még azt is, hogy arabul beszéljenek. A rendelet szerint gyermekeiket keresztény papoknak kellett nevelniük.
Ezek a rendszabályok újabb felkeléshez vezettek a Dél-SpanyolországiAlpujarras hegységben1568 és1571 között. A lázadást leverték, és agranadai moriszkókat kitelepítették, főlegValenciába. Granadában csak az a néhány moriszkó maradhatott, akik hajlandóak voltak együttműködni a spanyolokkal.
A hányattatások ellenére a keményen dolgozó moriszkók továbbra is jólétben éltek, ami táplálta a keresztény parasztok irigységét. Azzal gyanúsították őket, hogy szövetkeznek Spanyolország ellen azOszmán Birodalommal és aFöldközi-tengerkalózaival. Védelmükre állt azonban az a sok spanyol előkelőség, akik olcsón és jól dolgozó moriszkókat alkalmaztak Valenciában ésMurciában.
VégülFrancisco Goméz de Sandoval y Rojas,Lerma hercegének ösztönzéséreIII. Fülöp spanyol király1609 és1614 között kiűzte a moriszkókat. Az elűzöttek számáról különböző becslések vannak; a korabeli források szerint mintegy 300 ezren lehettek. Kiűzésük lehetett az egyik fontos oka annak, hogy Spanyolország gazdasága hullámvölgybe került: a moriszkó mezőgazdasági munkásokat máshonnan érkezett keresztény munkaerővel váltották fel, ők azonban kevesebben voltak és kevésbé ismerték a helyi sajátosságokat.
A spanyol hatóságokat a moriszkók kiűzése nehezen leküzdhető jogi probléma elé állította. Közülük a felnőtteket eleve álkeresztényeknek, valójában muszlimoknak tekintették, a gyerekeket azonban egytől egyik kötelezően megkeresztelték, így jogszerűen nem tehették ki őket muszlim területekre.
Voltak, akik azt javasolták, hogy a gyerekeket válasszák el a szüleiktől és csak a felnőtteket száműzzék, ez viszont azért nem volt megoldható, mert a spanyolok nem tudták, mihez kezdjenek a visszamaradó gyermekek tömegével.
Végül azt a kerülő megoldást választották, hogy a száműzetés helyszínéül hivatalosanFranciaországot, szűkebbenMarseille-t jelölték meg.
Mivel1610-benIV. Henrik francia királyt meggyilkolták, kevés moriszkó telepedett le a bizonytalan helyzetű Franciaországban. Azok, akik keresztények akartak maradni (mintegy háromezren),Itáliában, főképpLivornóban találtak maguknak új otthont.
A nagy többség a muszlim földeken, azOszmán Birodalomban vagyMarokkóban telepedett le. A keresztény kultúrától érintett közösségek letelepítése nem kevés gondot okozott Marokkó szultánjának. Az itt letelepültek utódait, akik hagyományosan főként földműveléssel foglalkoznak, még ma isandalúznak nevezik; középkori hagyományaik és kultúrájuk jelentős elemeit máig megőrizték.[1]
A moriszkó közösségek egy része korzárnak (kalóznak) állt, ésSalé központtal fosztogatta a keresztény kereskedők hajóit. Mások európai fegyverekkel harcoltak aSzaharán túliTimbuktu és aNiger-kanyar meghódításáért.
A16. század vége felé, ahogy gyűltek a viharfelhők, a moriszkó írók a korai spanyol történelemnek egy olyan interpretációját igyekeztek elterjeszteni, amely pozitív szerepekben tüntette fel az arabul beszélő spanyolokat.
Az egyik legismertebb ilyen alkotásMiguel de Luna, az alpujarrasi felkelés során a spanyolokkal kollaboráló hivatalos királyi fordító könyve, az1592 és1600 közt íródottVerdadera historia del rey don Rodrigo. De Luna valószínűleg kulcsszerepet játszott asacromontei ólomlemezek hamisításában is. A szövegek azt voltak hivatottak tanúsítani, hogy a legkorábbi spanyolországi keresztények voltaképpen az arabok közül kerültek ki.
%2c_Gabriel_Puig_Roda%2c_Museu_de_Belles_Arts_de_Castell%25C3%25B3.JPG)