Az iszlám forradalom előtt kibocsátott 1974-es típusú 1000riálos bankjegy Mohammad Reza Shah Pahlavi katonai díszegyenruhás portréjával. Ebben a szériában 20, 50, 100, 200, 500, 1000, 5000 és 10 000 riálos címleteket bocsátottak ki. Uralma alatt az iráni riál valamennyi bankjegyén ő szerepelt, összesen tizenhárom szériában, kilencféle sah portréval. A monarchia alatt a bankjegyeket 1974-ig a brit Harrison cég, aztán a szintén brit Thomas de La Rue nyomtatta.[2][3]
Mohammad Reza Pahlavi az akkor még Reza Hán nevet viselő későbbi sah (akkor még csak perzsiai kozákparancsnok) és második felesége,Tádzs ol-Moluk (1896–1982) gyermekeként jött világra. Apja négy feleségétől tíz testvére született, közülük a legtovább éltek ikerhúga,Asraf hercegnő (2016-ig[4]) és féltestvére,Golám Reza (2017-ig[5]).
Apja1921-ben államcsínyt hajtott végre, és a nemzetgyűlés1925-ben sahhá nyilvánította az1923-tól emigráltAhmad sah helyett; az1926.április 25-én történt koronázástól kezdve az ifjú Mohammad anezám (koronaherceg) címet viselte.
A szigorú neveltetésben részesülő trónörökös1931-től1935-ig asvájciLe Rosey Intézetben tanult, hazatérve pedig a teheráni katonai akadémiát látogatta1938-ig. Reza Pahlavi amásodik világháborúban eredetileg semleges maradt, de közismert volt, hogy németbarát. 1936-tól kezdve komoly gazdasági-politikai kapcsolatokat építettek ki a „közösárja származás” alapján, rengeteg német szakember és ügynök tevékenykedett az országban; még atransziráni vasút is az ő segítségükkel épült fel. ASzovjetunió ellen indított német támadás, aBarbarossa hadművelet után félővé vált, hogy a komolykőolajkinccsel rendelkező országAdolf Hitler mellé állhat, ezért közösangol–szovjet hadművelet keretében a szövetségesek1941 augusztus végén megszállták Iránt. Reza Pahlavi, miután fiára eskette fel a parlamentet (madzslesz),szeptember 26-án lemondott, a britek pedig előbbMauritiusra, majdDél-Afrikába internálták, ahol1944-ben meghalt.
Az ifjú Mohammad Rezának, aki többek között az „Árják világossága” (Árjámehr – آریامهر) címet is viselte, nem sok beleszólása volt a háborús években az ügyek alakulásába, bár1942.január 29-én aláírt egy szerződést aPerzsa-öböl térségét ellenőrző britekkel és az északi vidéket megszállás alatt tartó szovjetekkel, hogy tiszteletben tartják az ország függetlenségét, cserébe szabad hozzáférést biztosít annak minden erőforrásához saját védelme érdekében. Iránnak kulcsszerepe volt abban, hogy a szovjeteket utánpótlással lehessen ellátni – 1941 és 1945 között a támogatás mintegy harmada innen érkezett aSzovjetunióba. A szövetségesek legfőbb vezetői,Sztálin,Winston Churchill ésFranklin D. Roosevelt1943 novemberében ateheráni konferencián találkoztak.
Az1945-ben kivonuló britekkel ellentétben a helyi kommunista mozgalmat, aTudét támogató szovjetek csak azENSZ nyomására tették meg ugyanezt1946-ban, de akkor is csak úgy, hogy létrehoztak két apró, rövid életű bábállamot Északnyugat-Iránban: 1945-benTabriz központtal jött létre az ún.Azeri Népkormányzat (1945–1946), valamint a kurdok által alapítottMahabádi Köztársaság (1946–1947). Ezek azonban orosz támogatás híján gyorsan összeomlottak.
A magára maradt, fiatal és tapasztalatlan Mohammad Reza sahra nem könnyű feladat várt. Apja életműve szétesett, az ellenzék megerősödött, továbbá számos nomád csoport jutott fegyverekhez. Ilyen körülmények között viszonylag szabad politikai légkör uralkodott az országban, melynek igencsak felértékelődöttkőolajkincse. Ennek kitermelését1919 óta azAnglo-Iranian Oil Company (Angol–iráni Olajtársaság) végezte, és Irán csak a jövedelmek meglehetősen kis részéből gazdálkodhatott a kedvezőtlen szerződéseknek köszönhetően. A társaság a háború után is megőrizte státuszát, vagyis az iráni gazdaság jelentős hányada felett továbbra is brit ellenőrzés érvényesült – igaz, katonailag immár azAmerikai Egyesült ÁllamokPerzsa-öbölben létrehozott parancsnoksága gyakorolt felügyeletet a térségben.
Az1947-ben meghirdetettTruman-doktrína is garantálta a perzsa függetlenséget, ráadásul1949.február 4-én a Tude merényletet kísérelt meg elkövetni a sah ellen, ezért betiltották. Az Iránban végleg talaj nélkül maradt szovjetek még próbálkoztak azzal, hogy olajkoncessziót követeljenek, deAhmad Kavám miniszterelnök keresztülvitte, hogy a parlament döntsön erről, és a testület el is utasította a tervet. Ekkor lépett porondra a megbuktatott Kádzsárok rokona, a Pahlavik arisztokratikus ellenzéki vezetője,Mohammad Moszaddeg, aki1950-ben létrehozta az igen sokszínű ideológiai hátterű, iszlamista, nemzeti, szociáldemokrata és radikális pártokat egyaránt tömörítőPatrióta Nemzeti Frontot, melynek fő célkitűzése az volt, hogy Iránt minden külső hatalomtól függetlenítse.
A sah és köre a fronttal szemben egyértelműen Amerikára támaszkodott, félve a szovjet előretöréstől, és sikertelen népjóléti intézkedéseket hozott, illetve1949-ben beindította az első hétéves tervet.1951-ben szélsőséges iszlamisták meggyilkoltákAli Razmára miniszterelnököt, és hamarosan Moszaddeg alakíthatott kormányt. Egyik első intézkedése volt az AIOCállamosítása, amely egy hágai nemzetközi pert, brit embargót és a nyugati szakemberek kivonását vonta maga után. Mindezek mellett félő volt, hogy az „Öreg Mossy” – ahogy a nyugati sajtóban nevezték –, bár kommunistaellenes volt, csatlakozik akeleti blokkhoz.
Moszaddeg miniszterelnök kezet csókol a sahnak. A sahot uralkodása alatt alattvalói kötelezően kézcsókkal köszöntötték.
Moszaddeg törekvéseinek mindinkább gátjává vált a sah és köre, ezért1952-ben rendkívüli felhatalmazást kért és kapott a madzslesztől, melynek birtokában megkezdte a royalisták száműzését elbocsátásokkal és perekkel, és1953-ban a parlamentet is feloszlatta, amivel az iszlamistákat is elidegenítette magától. A kommunista fordulattól tartóCIA eközbenKermit Roosevelt vezetésével puccsszervezésbe kezdett. AzAjax hadműveletre 1953 augusztusában került sor.Augusztus 13-án a sah menesztette Moszaddeget, aki nemhogy visszavonult volna, de száműzte is Reza Pahlavit. Az uralkodóRómában keresett menedéket.Augusztus 19-én aztánHerbert Norman Schwarzkopf tábornok és a CIA által megszervezett royalisták letartóztatták Moszaddeget, akit három év börtönre, majd annak letöltése után életfogytiglani házi őrizetre ítéltek.
A visszatérő sah miniszterelnökeFazlolláh Záhedi, egy megbízható katonatiszt lett. Az elkövetkező hét évben Iránt kemény, diktatórikus kormányzat irányította. Ennek egyik legfőbb eszköze aSZÁVÁK nevű belbiztonsági és politikai rendőrség volt, amit amerikai és izraeli segítséggel szerveztek meg. Az Iszlám Köztársaság propagandája szerint 60 000 ügynököt foglalkoztatott, és a testület az iráni társadalom jelentős részét beszervezte. A SZÁVÁK kétségtelenül kegyetlen módszerekkel küzdött a sah ellenzéke felderítésének és visszaszorításának érdekében. Más, független források szerint ugyanakkor a SZÁVÁK ügynökeinek száma soha nem haladta meg a 6000 főt. Halálos áldozatainak számát nehéz meghatározni, de kb. 100 politikai fogoly és közel 400 marxista és iszlamista gerilla kivégzését bizonyítottnak tekintik.
A Pahlavi-korona.
A sah személyes lobogója.
Fazlolláh Záhedi (1892-1963) tábornok, a sah miniszterelnöke (1953-1955).
A SZÁVÁK jelvénye.
Nematolláh Nasziri (1911-1979) tábornok, 1965 és 1978 között a SZÁVÁK parancsnoka. 1979. február 15-én Homeini parancsára kivégezték.
Az iráni császári kormány Manucsehr Egbál (1909-1977) miniszterelnök (1957-1960) alatt. A kabinet mögött a falon a sah portréja függ.
Mindeközben az Egyesült Államok Izraelhez hasonló gazdasági támogatásban és jelentős fegyverszállításokban részesítette hű szövetségesét.1954-ben a válságot kiváltó olajügyet is rendezték: az AIOC megszűnt, helyét pedig egy amerikai vezetésű nemzetközi konzorcium váltotta fel. Az Amerika-barátságot az1955-ösbagdadi paktum is rögzítette: eztIrak,Törökország ésPakisztán mellett Irán is aláírta. A sah1959-ben részt vett a Perzsa-öböl államainak zömét és Pakisztánt tömörítőCENTO megalapításában is. Ugyanebben az évben egy tudósbizottság vizsgálódása nyomán bejelentette, hogy bár apja1935-ben azIrán név kizárólagos használatát kérte a nemzetközi közösségtől, aPerzsia megnevezést ezzel egyenértékűnek tekinti.
1956-ban indult be a második hétéves terv, amely az ország infrastruktúrájának és mezőgazdaságának fejlesztését tűzte ki célul, és keretében több vízierőmű-építésre is sor került.
Mohammad Reza1959-ben harmadszor is megnősült. Választottjától,Farah Dibától1960-ban megszületett első fiúgyermeke, a trónörökösReza Kürosz (neve azonos a Perzsa Birodalmat építőNagy Küroszéval). A monarchiát konszolidáló esemény örömére látványos enyhülés következett be a sah belpolitikájában, amit afféle „felvilágosult abszolutizmusként” jellemezhetünk leginkább. Ebben az időben Reza nyomására számos népjóléti intézkedés született. A politika azonban nem liberalizálódott: az1961-es választások zavargásokba torkolltak, mire a sah feloszlatta a parlamentet, és az addigi pártok helyére létrehozta azÚj Irán Pártját(Irán-e Novin), ami az uralkodó támogatóit – katonákat, arisztokratákat, nyugatosokat, technokratákat – tömörítette.
A sah földet oszt. A „fehér forradalom” az elképzelésekkel ellentétben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a mezőgazdaságban. Az ágazat megoldatlan strukturális problémái később hozzájárultak a rendszer bukásához.A sah és családja koronázásuk után (balról jobbra:Asraf hercegnő,Sahnáz hercegnő,Mohammad Reza sah,Farah császárné, végülSamsz hercegnő; a sah előttFarahnáz hercegnő ésReza trónörökös)
1958-ban jött létre aPahlavi Alapítvány(Bonjád-e Pahlavi), mely1961-től kezdve jelentős pénzösszeggel rendelkezett a sah magánvagyonából, amit közszolgálati célokra (oktatás, gazdaságfejlesztés, egészségügy) fordított.1962-ben a sah meghirdette az ún.fehér forradalmat, avagy „a sah és a nép forradalmát”, ami egy komplex gazdasági reformprogram volt. (Népszavazást is tartottak róla1963 januárjában, amely elsöprő többséggel támogatta.) Ennek keretében földosztást, illetve erdő- és legelőállamosítást kezdtek. A forradalom része volt azanalfabetizmus felszámolására indított harc, illetve az erőteljesiparfejlesztés. Az intézkedéssorozat legfontosabb pontja, a földreform súlyos következményekkel járt. Egyfelől tiltakozásokat váltott ki a síita „egyház”, a legnagyobb földbirtokos képviselőiből, másfelől a szervezetlenség miatt az immár központivízelosztást nélkülöző, szétszabdalt birtokrészek nagy része elsorvadt. Az iráni parasztság jelentős hányada a városokba áramlott, az ország pedig hamarosanmezőgazdasági importra szorult. Alegelők éserdőkállamosítása – ami részben a megbízhatatlan nomád lakosság ellenőrzését is szolgálta – elvileg kártalanítási célzattal történt, de gyakorlatban csak a sah támogatóit gazdagította. Az intézkedéssorozat ellen tiltakozó síiták legfőbb vezetőjét,Ruhollah Khomeiniajatollahot1964-benTörökországba toloncolták ki.
Iráni 50 riálos bankjegy 1974-ből a sah portréjával.
200 riálos ezüst emlékérme a Perzsa Birodalom alapításának 2500. évfordulója alkalmából a sah és felesége képmásával.
Az Azadi (Szabadság) torony, Teherán jelképe. Eredetileg a Perzsa Birodalom alapításának 2500. évfordulójára, de a sah tiszteletére épült, Sahjád Árjámehr néven.
A Sahjád Árjámehr 1971-ben. Az emlékmű szerepelt az 1974 és 1979 között kibocsájtott 200 riálos bankjegy hátoldalán is.
A sah és kísérete 1971-ben PaszargadaibanNagy Kürosz sírjánál.
Eközben külpolitikai tekintetben is változás állt be. Bár továbbra is kitűnő kapcsolatokat ápolt az Egyesült Államokkal, és1965-ben hivatalosan is felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel – melynek olajellátását ebben az időben jórészt Irán biztosította –, a sah nyitott a Szovjetunió felé is.1967-ben gazdasági szerződést kötött a bolsevik birodalommal, melynek keretébenMoszkva erőforrásaibólIszfahánban ipari kombinát, azazerbajdzsáni határfolyón, azArakszon pedig vízierőmű épült.[9]
A sah és felesége 1977-es amerikai látogatásuk alkalmával
Az 1970-es években a sah külpolitikailag is aktivizálódott. Miután 1971-ben a britek végleg kivonultak a Perzsa-öbölből, Mohammad eltökélte, hogy Iránt a térség meghatározó hatalmává teszi. Ennek érdekében még abban ez évben elfoglalta aHormuzi-szorost vigyázóAbu Músza-szigeteket (igaz, a régi perzsa követelésről,Bahreinről lemondott),1972-ben pedig csapatokat küldöttOmánbaKábúsz szultán megsegítésére a lázadók ellen. AzIrakkal fennálló határvitát az1974-esalgíri szerződésben rendezték ideiglenesen (az iráni forradalmat követőenSzaddám Huszein ezt a szerződést felmondta): az addig vitatottSatt el-Arab középvonalát jelölték ki határnak. Nagyhatalmi törekvései – a sah kijelentette, hogy 2000-re Iránt a világ 6. legfejlettebb államává akarja tenni, és addigra 20 atomerőművet akar építtetni – fontos eszköze volt a hadsereg, amelynek fejlesztésére és modernizációjára hatalmas összegeket költött. AzatomenergiáraIndia1974-es kísérleti atomrobbantása hívta fel a sah figyelmét, akiPakisztánhoz hasonlóan nem akart lemaradni a versenyben.AhvázbanFranciaország,Busehrben azNSZK támogatásával indult fejlesztési program és intenzív atomszakember-képzés. A sah korán gondoskodott arról is, hogy Iránszámítógépekkel rendelkezzen.
A Pahlavi-dinasztia hatalmának legfőbb támasza a kezdetektől a bukásig a lojális fegyveres erő volt. A növekvő olajbevételek, majd az olajárrobbanás lehetővé tették Mohammad Reza Pahlavi egyik álmának, egy világviszonylatban is a legerősebbek és legkorszerűbbek közé számító hadseregnek a megteremtését. Az 1960-as évektől Irán csillagászati összegeket költött a fegyveres erőkre, és igyekezett a lehető legkorszerűbb nyugati és szovjet haditechnikát beszerezni. Az 1970-es években 10 milliárd akkori amerikai dollár költségvetéssel indult el az Iráni Császárság atomprogramja, ez 8 amerikai, és 2-2 német és francia atomerőmű megépítését tartalmazta, 23 000 MW összteljesítménnyel, a fő cél 500-600 db atombombához elegendő urán nyerése volt. A fegyveres erők összlétszáma 1978-ban meghaladta az 500 000 főt. A rendkívül magas katonai kiadások, melyeket csak az életszínvonal emelkedésének rovására lehetett megvalósítani, közvetve hozzájárultak a társadalmi elégedetlenség fokozódásához, így az iszlám forradalom kitöréséhez is.
A Császári Iráni Hadügyminisztérium jelvénye
Császári Iráni Hadsereg és a Császári Iráni Halhatatlan Gárda
Az Iráni Császárság szárazföldi fegyveres erejét a Császári Iráni Hadsereg(Artesh, angolulImperial Iranian Ground Forces) és az elitCsászári Iráni Halhatatlan Gárda(Gárd-e Dzsávidán-e Sáhansáhi-je Irán) alkották, békelétszámuk 1978-ban kb. 300 000 fő volt. A Császári Gárda két részből állt, a szűkebb, 5000 fős, egy harckocsi zászlóaljjal megerősített Halhatatlan Gárda(Gárd-e Dzsávidán) a sah testőrségének feladatát látta el, emellett létezett még egy 18 000 fős elit gárdahadosztály is.
A modernkori halhatatlanok az ókori Perzsa Birodalom elit hadosztályának, aHalhatatlanok mintáját követték. Elvileg még a szárazföldi erőkhöz számították a közbiztonsági, rendőrségi feladatokat ellátó Császári Iráni Csendőrséget. A szárazföldi erők létszámának és fegyverzetének megerősítésére a bőséges olajbevételekből az 1960-as évektől kezdődően került sor. 1978-ig összesen 894 db britChieftain tankot, 400 db amerikaiM47 és M47M tankot, 180 db amerikaiM48A5 tankot, 460 db amerikaiM60A1 Patton tankot, 250 db britFV101 Scorpion könnyűharckocsit, 500 db amerikaiM109 önjáró ágyút, 575 db amerikaiM113 páncélozott szállító harcjárművet, 300 db szovjetBTR–60 páncélozott szállító harcjárművet, 270 db szovjetBTR–50 páncélozott szállító harcjárművet,ZSZU–23–4 szovjet önjáró légvédelmi gépágyúkat, 300 db szovjetBM–21 Grad rakéta-sorozatvetőt, 52 dbMIM–23 Hawk légvédelmi rakétaindítót, 2000 db rakétával, britRapier ésSeacat légvédelmi rakétákat, 10 000 dbBGM–71 TOW páncéltörő rakétát, 202 db BellAH–1J Cobra harci helikoptert, 100 db BoeingCH–47 Chinook nehéz szállító helikoptert, és 214 dbBell 214 helikoptert állítottak szolgálatba. Az iszlám forradalom kitörésekor további 1350 db brit Chieftain harckocsi, 400 db amerikai M60A3 harckocsi, 500 db amerikai M109 önjáró ágyú és több száz szovjetBMP–1 lövészpáncélos leszállítására várt az iráni haderő. A tervek szerint az 1980-as évek elejére a hadsereg páncéloserőinek összesen 2244 db Chieftain, 860 db M60, 180 db M48 harckocsival kellett rendelkezniük. AzArtesh figyelemre méltó szerepet játszottOmánban, a szultán ellen küzdő marxista dhofari PFLO (Popular Front for the Liberation of Oman) gerillák legyőzésében. AzImperial Iranian Brigade Group (IIBG) keretében 1972 és 1979 között 15 000 iráni katona szolgált Ománban, 1975 után már erősen lecsökkentett létszámban.[10][11][12]
A Császári Iráni Hadsereg(Artesh) jelvénye
Az elit Császári Iráni Halhatatlan Gárda jelvénye
Mohammad Reza Pahlavi iráni sah az 1950-es évek elején, hadsereg főparancsnoki díszegyenruhában
Fatholláh Minbashián (1916-2007) hadseregtábornok, a Császári Iráni Hadsereg parancsnoka 1969-1972 között, döntő szerepet játszott az 1963-as, Homeini ajatollah vezette iszlámista megmozdulás elfojtásában, valamint aSzaddám Huszein vezette Irak katonai megfélemlítésében
Golám-Ali Oveiszi (1918–1984) hadseregtábornok, a Császári Iráni Hadsereg utolsó parancsnoka. Oveiszi az iszlám forradalom fegyveres erővel történő leverését javasolta a sahnak. 1984-ben az iszlám köztársaság ügynökei meggyilkolták
Az 1920-ban alapított Császári Iráni Légierő fejlesztése szintén az 1960-as évektől vett lendületet. 1946-ban 6 dbHawker Hurricane vadászgép, majd 1948-ban 60 dbP–47D Thunderbolt vadászgép megvásárlása jelentette a szerény kezdeteket. 1957-ben 34 dbF–84G Thunderjet, majd 1960-ban 60 db használtF–86F Sabre sugárhajtású vadászgépet szereztek be. A látványos expanzió kezdetét 1965 jelentette 127 db NorthropF-5 A/B Freedom Fighter vadászgép rendszeresítésével, ezt 1968 és 1971 között 34 dbF–4D Phantom II, 177 db F-4E Phantom II és 16 db RF-4E Phantom II követte. 1975-ben 79 dbF–14A Tomcat, és 181 db F-5E/F Tiger II vadászgépet vásároltak. A következő fejlesztési időszakban, 1976 és 1985 között még jelentősebb bővítést terveztek, 1980-tól kezdődő szállításokkal. További 71 db F-14 Tomcat, 300 dbF–16 Fighting Falcon és 250 dbF/A–18 Hornet került megrendelésre.[13] A sah tervei szerint 1985-re a Császári Iráni Légierő az amerikai és a szovjet után a harmadik legerősebb kellett legyen a világon.[12]
Az Császári Iráni Légierő jelvénye
Mohammad Hátami (1920–1975) hadseregtábornok, akit a fegyvernem nagyszabású modernizációjáért az Császári Iráni Légierő atyjának neveztek
Náder Dzsahánbáni (1928–1979) altábornagy, jelentős szerepet játszott a légierő modernizációjában, többek között az F-14 Tomcat vadászgépek beszerzésében. 1979. március 13-án Hoimeini ajatollah parancsára kivégezték
A Császári Iráni Légierő egyik F-4D Phantom II repülőgépe
A Császári Iráni Légierő F-5A Freedom Fighter repülőgépe
A Császári Iráni Haditengerészet 1978-ban 2 db amerikaiAllan M. Sumner osztályú (IIS Babr,IIS Palang) és 1 db brit építésű (IIS Artemiz),Battle osztályú rombolóval, 4 db brit építésűSzám osztályú fregattal (IIS Szám, IIS Zál, IIS Rosztam, IIS Farámarz) rendelkezett. Az 1970-es években masszív flottafejlesztés vette kezdetét, egy ideig még egy CVA-01 osztályú brit, 54 500 t sztenderd, 63 000 t maximális vízkiszorítású nagy méretű flotta repülőgép-hordozó megépíttetését is tervezték, végül a sah flottája számára 1-3 db módosított britInvincible osztályú könnyű repülőgép-hordozó, 4 db amerikaiKidd osztályú, nagy méretű rakétás romboló (IIS Kuros, IIS Darius, IIS Nader, IIS Anosirván), valamint 6 db olaszLupo osztályú fregatt, 8 db hollandKortenaer osztályú fregatt és 4 db németBremen osztályú fregatt építését rendelték meg. Az 1980-as évek derekára a tervek szerint a Császári Iráni Haditengerészet felszíni flottája többek között 7 db rombolóból és 22 db fregattból állt volna.[14][15][16]
A Császári Iráni Haditengerészet jelvénye
A Császári Iráni Haditengerészet Allan M. Sumner osztályúIIS Babr (D-61, ex.USS Zellars D-777) rombolója
A Császári Iráni Haditengerészet a Battle osztályú britHMS Sluys rombolótIIS Artemiz néven állította szolgálatba
A Császári Iráni Haditengerészet egyik Szám osztályú fregattja, azIIS Szám 1977-ben
A Kidd osztályúUSS Kidd (DDG-993) amerikai romboló 1984-ben. AUSS Kidd eredetileg a sah flottája számára épültIIS Kuros néven. Az iszlám forradlom után az US Navy vette át a négy egységet
Az Invincible osztályú HMS Invincible brit könnyű repülőgép-hordozó 2005-ben. A sah flottája 1-3 ilyen egység rendszeresítését tervezte
1973-ban kitört azelső olajárrobbanás. Az arab államok bojkottálták Izraelt és az Egyesült Államokat, amiből Irán óriási hasznot húzott, hiszen olajkincsére jelentősen megnőtt a kereslet. Az elkövetkező években felfoghatatlanul nagy összegek – mintegy 85 milliárd dollár – érkeztek Iránba, melyeket részben a hadseregfejlesztés, részben a sahi adminisztráció és az elit nyelt el. A tömegek számára csak mérsékelt életszínvonalbeli javulás volt tapasztalható a mindennapokban. A gazdasági sikerek az iparban és a szolgáltató szektorban jelentkeztek, ellenben, részben a fehér forradalom, részben a megugró fogyasztás hatására Irán lassan mezőgazdasági importra szorult. 1964 és 1978 között az iráni gazdasági növekedés a világon a legmagasabbak közé számított évi átlagos 13.2%-os ütemével. 1977-ben az állami bevételek 79 %-a, mintegy 20 milliárd amerikai dollár, közvetve, vagy közvetlenül az olajiparból származott.Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a problémák ellenére az iszlám világon belül Irán gazdasági helyzete és eredményei kiemelkedően jóknak számítottak, az ország relatív prosperitást élvezett. Különösen figyelemre méltó volt a gazdasági növekedés üteme és mértéke a Pahlavi-korszak utolsó évtizedében. Az olajipar mellett más ipari ágazatok is fellendültek. Irán a számítástechnika alkalmazásának terén úttörőnek számított a világban. A súlyos társadalmi problémákat okozó infláció elsősorban külső okokra volt visszavezethető, nevezetesen azamerikai dollár magas inflációs rátájára, amelyhez az iráni riálnak az export vezérelte iráni gazdaság miatt szükségszerűen alkalmazkodni kellett, hogy megőrizze nemzetközi versenyképességét. Ezt bizonyítja, hogy az amerikai dollár átlagban 70 riál környéki árfolyama végig stabil maradt az 1960-as, 1970-es években. A fokozódó elégedetlenség fokozódása a SZÁVÁK egyre erőszakosabb fellépéséhez vezetett, ami immár egyre több nyugati bírálatot is kiváltott, amit csak fokozott, hogy1975.március 2-án a sah feloszlatta az Új Irán Pártját, és elzavarta az addigi névleges ellenzéket is. Ezek helyére alapította meg az Irán feltámadásáról (Rasztáhiz) elnevezett egyetlen pártot. MagaJimmy Carter is enyhítést javasolt Mohammad Rezának, amikor1977.december 31-én Teheránban ünnepelte a szilvesztert.1978-ra a sahnak komoly ellenzéke szerveződött vallási (Homeini ajatollah radikálisai és Sariatmadari ajatollah egyelőre az alkotmányos monarchiát támogató mérsékeltjei), értelmiségi és urbánus (Nemzeti Front), illetve militarista (a feléledtTude, az anarcho-bolsevikModzsáhedin-e Halk, illetve a rasszistaFedáján) berkekben.
Homeini nagyajatollah, a teokratikus Iráni Iszlám Köztársaság megalapítója. Homeini a tömegek támogatásának megszerzésével, egy széles, a radikális iszlámistáktól a kommunistákig terjedő koalíció élén tudta megbuktatni a sah rendszerét. Győzelme után alkalmi szövetségeseit kiszorítva a hatalomból egy, a Pahlavi-dinasztiáénál jóval keménykezűbb teokratikus diktatúrát vezetett be Iránban.
Navvád Szafavi (Szajjid Modzstaba Mir-Lohi, 1924-1956) a Fedájján-e Iszlámsíita fundamentalista mozgalom megalapítója. A szervezet 1955 után a sah kérlelhetetlen ellenfele volt. Szafavit egy Hosszein Alá császári miniszterelnök elleni sikertelen merényletkísérlet után kivégezték.
Ali Sariati Mazinani (1933-1975) az iszlám forradalom ideológiai előkészítője volt a tradicionális síita iszlám és a baloldali gondolatvilág sajátos szimbiózisával.
Dzsalal Al-e-Ahmad (1923-1969) iráni író, filozófus, a szerinte Iránt megmérgező nyugati kultúrát és civilizációt elutasító gondolataival erős hatást gyakorolt az iszlám forradalom ideológiájára.
A sah földet oszt. A „fehér forradalom” az elképzelésekkel ellentétben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a mezőgazdaságban. Az ágazat megoldatlan strukturális problémái később hozzájárultak a rendszer bukásához.
A robbanást egy januári újságcikk váltotta ki, ami Khomeinit homoszexuálisnak, brit ügynöknek és idegennek nevezte. Az eset hatásáraKumban, a síita vallási központban tüntetés alakult ki, amire a rendőrség sortüzet nyitott. Az esetre emlékezve minden hónapban emlékdemonstrációkat tartottak, melyek fokozatosan szétterjedtek az egész országban. Maga az uralkodó először várakozó álláspontra helyezkedett, majd megpróbálta a vezetőség leváltásával lecsillapítani a kedélyeket – így ért végetDzsamsid Ámuzegár miniszterelnökségeaugusztus 27-én. 1978. augusztus 19-én Abadánban ismeretlenek lezárták a Cinema Rex mozi bejárataités felgyújtották az épületet. A tűzben több mint 400 ember veszítette életét. A tragédia a forradalmi események katalizátora lett. Másnap tízezrek özönlötték el az iráni utcákat,"Égessétek meg a sahot!" és "A sah tette!" szlogeneket kántálva. Annak ellenére, hogy a mozik, mint a bűnös Nyugat szimbólumai régen szálkák volt az iszlamisták szemében, így az elkövetők valószínűleg az ő radikálisaik köreiből kerülhettek ki, a közvélemény,Ruholláh Homeininek hitt, aki a személyesen magát az uralkodót tette felelőssé. A „fekete pénteknek” elnevezettszeptember 7-i, több áldozatot követelő összecsapás után Mohammad Reza beismerte, hogy hibázott, és újabb látszatintézkedéseket hozott (pl. eltörölte a birodalmi naptárat). Őszre a sah támogatóinak köre megkezdte a menekülést Iránból.
A sah télre belátta, hogy helyzete tarthatatlan, és fokozatosan megkezdte családja és vagyona kimenekítését az országból. Ő maga szűk családjával együtt1979.január 16-án távozott. A katonai és rendőri erők még egy ideig kitartottak mellette, majd kénytelenek voltak átállni a forradalmárok oldalára.Február 1-jén pedig megérkezett helyetteRuholláh Homeini, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy az események aziráni iszlám forradalommá alakuljanak.
Hasszán Ali Manszúr (1923-1965) az Iráni Császárság miniszterelnöke (1964-1965), a sah Fehér forradalmának első operatív irányítója, 1965. január 25-én a Fedájján-e Iszlám merényletének áldozata lett.
Aszadollah Alam (1919-1978) miniszterelnök (1962-1964), a császári udvar minisztere (1967-1977). Az 1960-as évektől az egyik legbefolyásosabb iráni politikus.
Amir Abbász Hovejda (1919-1979) az Iráni Császárság miniszterelnöke (1965. január 26. - 1977. augusztus 7.). Az iszlám forradalom győzelme után kivégezték.
Dzsamsid Ámuzegár (1923-2016) az Iráni Császárság miniszterelnöke (1977. augusztus 7. - 1978. augusztus 27.).
Dzsafar Sarif-Emámi (1910-1998) az Iráni Császárság miniszterelnöke (1960-1961, és 1978. augusztus 27. - 1978. november 6.).
Golám-Reza Azhári (1912-2001) hadseregtábornok, az Iráni Császárság miniszterelnöke (1978. november 6. - 1979. január 4.).
A sah bukásában az egyik döntő momentum, hogy az addigra megrendült tekintélyű és évek óta halálos beteg uralkodó a válság alatt nem tudott döntő elhatározásra jutni. A krízis menedzselése katasztrofális színvonalú volt. Alapvetően három opció állt az uralkodó rendelkezésére, az első, a megmozdulások katonai erővel történő leverése, amelyhez a félmilliós, a Pahlavi-dinasztiához lojális katonai-rendőri erők elégséges erőforrást biztosíthattak. Maga Homeini is elsősorban azért kerülte az eszkalációt, a fegyveres konfliktust a sahhal, mert teljesen kilátástalannak ítélte a nyílt harcot a hadsereggel szemben. A második, a mézeskalács és korbács módszere, melyben a mézeskalácsot a mérsékelt ellenzékkel való kiegyezés, a korbácsot pedig a sahhal kibékíthetetlenül szemben álló ellenzéki csoportok megsemmisítése jelentette volna. A sah végül a harmadik kínálkozó lehetőséget, az enyhülés politikáját választotta, megpróbálta engedményekkel csitítani a közhangulatot. Mohammad Reza Pahlavi teljesen átengedte a kezdeményezést az ellenfeleinek, végig csak sodródott az eseményekkel, nem tudta mozgósítani a monarchia még meglévő, nem elhanyagolható tömegbázisát. Az uralkodó a hadsereg egyes vezetői ésSzaddám Husszein iraki elnök által javasolt megoldásra, a megmozdulások nyers katonai erővel való leverésére nem szánta rá magát. Gyakorlatilag az összes 1978 folyamán hozott döntése hibásnak bizonyult, egyes történészek véleménye szerint ezért az iszlám forradalom valódi vezetője, persze negatív értelemben maga a sah volt. 1978 augusztusáig a közvélemény és az ellenzék többsége még beérte volna a rezsim demokratizálásával, és az alkotmányos monarchia bevezetésével, azonban a sah sorozatos politikai baklövései, a válság félrekezelése és az események Homeini diktálta dinamikája az ellenzék és a tömegekradikalizálódásához vezettek. Homeini sikeresen létrehozott egy a radikális iszlamistáktól a kommunistákig terjedő szivárványkoalíciót a sahhal szemben, ami figyelemre méltó teljesítmény, annál is inkább, mivel e koalíció szekuláris, nyugatos tagjainak jelentős része ideológiailag sokkal közelebb állt Mohammad Reza Pahlavihoz, mint magához Homeinihez. A válság kitörésére és a megmozdulásokra a sah csupán a rendszer dilettáns módon kivitelezett liberalizálásával próbált válaszolni, 1979-re demokratikus parlamenti választásokat ígért. A SZÁVÁK feloszlatása és a cenzúra eltörlése a gyakorlatban azt eredményezte, hogy az ellenzék az országon belül akadályok nélkül szervezkedhetett és koordinálhatta az akcióit, sőt Homeini Irakból, majd Párizsból gond nélkül irányítani tudta az eseményeket. Az állandó meghátrálás, engedmények, a gyengeség látszata, a tüntetők és a hadsereg közötti összecsapások halálos áldozatai miatti felháborodás azonban még tovább erodálták a rezsim tekintélyét. A másik döntő momentum, hogy Homeini annak ellenére, hogy szándéka egy általa vezetett, a síita iszlámon alapuló, teokratikus diktatúra megteremtése volt a sah nyugatos abszolút monarchiája helyett, el tudta hitetni az iráni és a nemzetközi közvéleménnyel, hogy valójában egy mérsékelt, demokratikus, az egyéni szabadságjogokat tiszteletben tartó köztársaságban érdekelt. Irán és a világ Homeiniben 1978 folyamán végig egyGandhihoz hasonló figurát, egy békés, pacifista, az erőszakot elutasító szent embert látott, nem pedig a sahnál sokkal keményebb, véreskezű diktátort, akinek később bizonyult. Homeini első lépéseként kivégeztette a sah Iránban maradt volt főhivatalnokait és a fegyveres erők főtisztjeit.[17]
A sah családja a szintén Amerika-barátAnvar Szadat elnökEgyiptomába menekült, aki meleg fogadtatásban részesítette. Élete hátralevő rövid idejében az iráni uralkodócsalád éltMarokkóban, aBahama-szigeteken ésMexikóban is. Ezen idő alatt Pahlavinon-Hodgkin limfómája egyre súlyosabbá vált, mely professzionális kezelést igényelt, s emiatt a száműzött uralkodócsalád sokszor kérte, hogy bocsássák be őket azAmerikai Egyesült Államokba. Jimmy Carter csak hosszas vívódás után volt hajlandó engedni nekik1979.október 22-én, aminovember 4-én aziráni túszdrámához vezetett: a felbőszült tömeg elfoglalta a teheráni amerikai nagykövetséget, és nyilvánosságra hozta különféle dokumentumait, ami még rosszabb színben tüntette fel a sahot és Amerikát.
Mohammad Reza 1979.december 15-én hagyta el Amerikát. A kezelés nem sokat javított az állapotán, így egy rövidpanamai kitérő után azIsla Contadorán visszatért Egyiptomba, ahol1980.július 27-én elhunyt. Szadat elnök szimbolikus helyen temettette el: a kairóiar-Rifái mecsetben, hajdani apósa, Farúk egyiptomi király mellé.[18]
Megbuktatása utánfrancia nyelven írt emlékiratait „Válasz a történelemnek”(Réponse à l’Histoire) címmel már halála után, 1980-ban publikáltákangol ésperzsa fordításban is. Ebben a sah elismeri néhány hibáját, de a felelősség jó részét a SZÁVÁK-ra és a Hovejda-féle adminisztrációra hárítja. Családja, főként özvegye és fia, Reza mind a mai napig aktív közéleti szereplők, és továbbra is az iráni monarchisták vezetői; gyakorta bírálják az országot vezető iszlamista vezetést.
Pahlavi még trónörökösként,1939.március 16-án,Kairóban vette feleségülI. Fuád egyiptomi király és második felesége,Názli Szabri lányát,Farúk király testvérét, az1921-ben született Fauziját. A rosszul sikerült házasság válását 1945-ben Egyiptomban, 1948-ban pedig Iránban is elismerték, a hivatalos indoklás szerint azért, mert Fauzija egészségének nem tett jót az iráni klíma. Egyetlen gyermekük született, aki a kikötés szerint Iránban maradt:
A sah második választottja aberlini perzsa nagykövet, Halil Eszfandiári és német feleségének leánya, az1932-ben született Szoraja volt.1951-ben házasodtak össze, de1958-ban elváltak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Szorajától nem születhet gyermeke. A hajdani királyné egy interjúban kijelentette, hogy a sah nehezen szánta rá magát a válásra.[19]
A sah harmadik felesége az 1938-as születésűFarah Diba, Szohráb Diba császári százados leánya volt. 1959-ben házasodtak össze. Farahot 1967-ben férjével együtt koronázták meg, és a számára létrehozott sáhbánu (császárné) címmel illették. A pár a sah haláláig együtt maradt, Farah pedig ezután is hű maradt férje emlékéhez.[21]2003-ban publikálta emlékiratait. A sahi párnak négy gyermeke született:
↑A sah ekkor hagyta el Iránt. Egyes fegyveres alakulatok mégfebruár 11-éig kitartottak mellette. Az Iráni Iszlám Köztársaságot1979.április 1-jén hirdették ki.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
_(17109327976).jpg)
_underway_on_1_November_1977_(6420606).jpg)
.jpg)
_1977.jpg)
.jpg)
.svg){kind=logo}
.jpg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
%2c_Flag_of_Syria_(1980%25E2%2580%25932024).svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
_(1960%25E2%2580%25931963).svg)
.svg)
