Akelták által alapítottMediolanumoti. e. 222-ben arómaiak foglalták el.286-banDiocletianus császár Rómából egy időre ide helyezte át aNyugatrómai Birodalom fővárosát, majd ennek bukása után aLombard Királyság része lett. A középkorban fontos kereskedelmi központ volt kedvező fekvésének (az alpesi hágók közelében, a termékeny Pó-síkságon) köszönhetően. A15. században aVisconti ésSforza nemesi családok uralkodása alatt Itália egyik legjelentősebbreneszánsz központjává nőtte ki magát. Anapóleoni háborúk végétől1859-ig, asolferinói csatáig Milánó ésLombardia aHabsburgok uralma alatt volt (rövidebb megszakításokkal), majd az egyesültOlasz Királyság része lett.[6][7] A várost a Habsburg időszakban az osztrákokMailandnak nevezték; innen a korabeli, magyarosított „Majland” változat, az itáliai osztrák haderő kötelékében ott szolgáló magyar bakáknak köszönhetően.
MilánóLombardia régió nyugati részében fekszik, aPó-síkságon. AzOlona,Lambro ésSeveso folyók szelik át, illetve számos mesterségesen létrehozott csatorna, mint a Naviglio Grande és a Naviglio Pavese. A város 25 km-re keletre fekszik aTicino folyótól, 25 km-re nyugatra azAddától és 35 km-re északra aPótól. A legközelebbi alpesi tó, aComói-tó, 50 km-re északra. Két fontos alpesi átkelő déli végének közelében fekszik:Val Venosta ésVal Engadina.[8]
A vidék aneozoikum végéig tengeröböl volt. Később a tengeri, folyóvízi üledékek illetve azAlpokból ésAppenninekből származó törmelék vastagon kitöltötte. Különösen sok törmeléket halmoztak fel az alföld peremén a jégkorszakok folyamán az Alpokból lenyúlógleccserek, amelyek az Alpok déli lábánálmorénaövezetet, alacsony dombságot alakítottak ki. A hordalékkúpok anyaga az alföld belseje felé finomodik, majd átmegy az iszapos-agyagos ártéri lerakódásokba. Ebben az övezetben a nem vízáteresztő rétegek felett számtalan forrás fakad. Ennek az övnek a nevelinea Fontanilli (Fontanilli-vonal). Ettől délre kezdődik a tenger felé lejtőalluviális síkság. Milánó városa ebben az övben fekszik.[8]
AKöppen-féle osztályozás szerint Milánóéghajlatanedves szubtrópusi (Cfa). A téli hónapok rendszerint csapadékosak és hidegek, az átlaghőmérséklet -4/+6 °C között alakul. A nyári hónapok csapadékosak és melegek, az átlaghőmérséklet +15/+28 °C közötti. Télen gyakoriak a nagyobb havazások, habár intenzitásuk és gyakoriságuk a1990-es évek vége óta csökkent. Az átlagos hóvastagság 35–45 cm között alakul, a legnagyobb értéket1985 januárjában mérték, amikor is 80–100 cm között volt. A lehulló csapadék mennyisége egész évben magas, átlagosan 1000 mm körül van. A várost gyakorta borítjaköd, azonban a közelirizsültetvények felszámolása, valamint a környezetszennyezés csökkenése miatt a ködös napok száma is csökkenőben van.
Milánó területét számos hajózható csatorna(naviglio) szeli át, amelyeket a 12–16. században építettek, hogy biztosítsák a város összeköttetését azAddával, valamint aTicinóval. E csatornáknak fontos szerepük volt a gazdasági életben: amilánói dóm építéséhez szükséges márványtól kezdve aCorriere della Sera nyomdagépeinek szállításáig. Nagyrészüket a19. században, avasút és avillamos elterjedésével befedték vagy feltöltötték.[9]
Az első csatornát, a rómaiak által épített vizesárkot(Fosse Romana) aSeveso folyó vize táplálta.
AFossa Interna (Belső csatorna)1150-ben épült meg, szintén városvédelmi okokból.
Az első tulajdonképpeni csatornát1179-ben kezdték el építeni. ANaviglio Grande több lépésben készült: először a Gaggiano folyóig, majd1187-ig a Trezzanóig tartó szakasza, végül1209-ben Milánót aSant’Eustorgio-bazilika mellett érte el. A víz szabályozása érdekében a maiVia Arena mentén egyszerűzsiliprendszert építettek ki.
Milánó kikötője, aLa Darsena,1603-ban épült ki a Sant’Eustorgio-bazilika melletti tó helyén, amelybe a Naviglio Grande torkollott. Fénykorát a 19. században élte. Amásodik világháború után veszítette el kereskedelmi szerepét, amikor a szállítás nagy része áthelyeződött a vasútra és a közútra.
ANaviglio Pavese Milánót kötötte összePaviával, valamint a Ticino-folyóval. A 33 km hosszú csatornát1564-ben kezdték el építeni, az1960-as években lezárták. Napjainkban szanálásán dolgoznak, hiszen a csatorna része lenne egySvájcotVelencével összekötő vízi útvonalnak.
A 38 km hosszúNaviglio Martesana vagyNaviglio Piccolo az Adda folyót köti össze Milánóval. Nagy része fedett. A korábbi századokban a város vizesárkát táplálta.
ANaviglio di Bereguardo 18 km hosszú és a várost köti össze a Ticinóval. Huszonnégy zsilip szabályozta a vizét, azonban csatlakozása a Ticinóval sosem készült el, ezért a hajókat és a bárkákat egy rövid távon a szárazföldön át kell vontatni a csatorna és a folyó között.
A mindössze 3 km hosszúNaviglio di Paderno a16. században épült, hogy a hajósok elkerüljék azAdda-folyó gyors és veszélyes sodrású szakaszát.[9]
A népvándorlások korában, az5. századtól kezdvegermán törzsek sorozatos betörésére került sor. Elsőként azI. Alarik vezettenyugati gótok érkeztek, és arra kényszerítettékHonorius császárt, hogy helyezze át a Nyugatrómai Birodalom fővárosátRavennába, ami védhetőbb helyen feküdt, ugyanakkor közelebb is voltBizánchoz.407-ben Alarik seregei ismét kifosztották a várost.452-ben azAttila vezettehun seregek pusztítottak a városban, majd489 és494 között aburgundok.
A 6. század közepén érkeztek Észak-Itáliába alongobárdok. Királyuk,Alboin 569-ben vonult be az elfoglalt városba. A városi nemesség, valamint a klérus nagy része ekkorGenovába menekült. A longobárdok az elszegényedett és lepusztult Milánó helyettPaviát tették meg új királyságuk(Langobardia Maior) fővárosának. Változás a város életébenAuthari király uralkodása idején (584–590) következett be, majdTeodolinda királynő alatt, akik felvették a keresztény vallást és nekiláttak az egyházi épületek felújításának, szabadon engedték a korábban bebörtönzött püspököket és papokat. 604 és 626 között,Agilulf uralkodása idején, Milánóba költözött át a királyi udvar. A 7. század közepén felújították a várost védő falakat, új kapukat és bástyákat emeltek, felújították a várost ellátó vízvezetéket.
A longobárd uralomnak csak774-ben (paviai csata),Desiderius uralkodása idején szakadt vége, amikorNagy Károly Pavia feladására kényszerítette a longobárd királyt és a pápa támogatásával a longobárdok királyává koronáztatta magát. A tartomány fővárosa a frankKarolingok uralkodása alatt továbbra is Pavia maradt. Az egyház befolyása erősödött, a püspökök mind nagyobb világi hatalomra tettek szert, a hercegségek helyébe pedig frank őrgrófságok és grófságok léptek. Ez időben alakult ki végleg Lombardiában a feudális társadalmi rend. Ebben az időszakban szakadtak el az észak-itáliai Longobárd Királyságtól a dél-itáliai hercegségek (Beneventói Hercegség,Capuai Hercegség,Salernói Hercegség). Az északi Longobárd Királyság hozzávetőleg azt a területet jelentette, mint a maiLombardia, és Nagy Károly birodalmának felosztása után forma szerint a keleti frank, vagyis a későbbinémet birodalomhoz tartozott. Ekkor jöttek létreBergamo, Milánó,Brescia ésPavia grófságok, melyek az idők során erős városállamokká fejlődtek.I. Ottó német királyt 962-ben a pápa római császárrá koronázta, ennek köszönhetően a püspökök hatalma – főként a városokban – tovább erősödött. Milánó ismét vezető erő lett,Como is virágkorát élte, Pavia jelentősége ezzel szemben csökkent.III. Ottó idején úgy tűnt, hogy a német-római császárság álma szertefoszlott. Csak átmeneti eredményt jelentett utódjának,II. Henriknek1004-ben Milánó fölött aratott győzelme, a városállamok nem békéltek meg a császári hatalommal. Az ezt követő időszakban a városállamok állandó csatározásokat folytattak egymással. Ellentétek alakultak ki a gazdag városi polgárság és a feudális nemesség között is.[10]
1093-ban Milánó vezetésével létrejött aLombard Liga (Societas Lombardiae), amelyet a pápa szintén támogatott, hiszen maga is évtizedes harcba keveredett a császárral, az ún.invesztitúraharcban. Ugyanabban az évbenIV. Henrik császártVeronában börtönbe vetették. Váltakozó sikerrel folytatta a harcot a városállamokkal szembenBarbarossa Frigyes császár is.1158-ban legyőzte Milánót,1162-ben fel is dúlta a várost. 1176-ban alegnanói csatában a lombard liga csapatai felülkerekedtek Frigyes seregein, és a császár 1183-ban a konstanzi békében kénytelen volt elismerni a lombard városok önkormányzatát. A 12. század elején Milánó hatalma megerősödött, a város arculata is megváltozott: ekkor épültek fel az új falak, valamint ekkor kövezték le az első utcákat. A városok erejét azonban aláaknázta a továbbra is fennálló ellentét a polgárság (civesek) és a nemesség között. II. Frigyes császár ezért tudottCortenuovánál,1237-ben ismét győzelmet aratni. Ezt követően megint kiéleződtek az ellentétek a császárok és pápák között. Az invesztitúraharcok idején kialakult aguelfek (vagyis a pápapártiak) és aghibellinek (a császárpártiak) csoportja. A guelfMartino della Torre Milánó urává lett,Veronában és aGarda-tó környékén pedig1260-ban a Scaligeri-család került hatalomra. ADella Torrék1268-ban uralmukat több más városra, így Comóra, Bergamóra és Bresciára is kiterjesztették.[10][11]
1277-ben a Milánó ésComo között vívott desiói ütközetbenOttone Visconti döntő győzelmet aratott a Della Torrékon, ezzel családja számára gyakorlatilag egészLombardia fölött megszerezte az uralmat, és mintegy két évszázadra Itália egyik leghatalmasabb államának vetette meg az alapját. 1300-tól kezdődően a Viscontiak ellenőrzésük alá vonták a környező városokat is:Bergamo ésNovara1332-ben,Cremona1334-ben,Como ésLodi1335-ben,Piacenza1336-ban ésBrescia1337-ben.1387-benGian Galeazzo Visconti a Scala-nemzetségveronai uralmát is megdöntötte.Firenze felé indult, de mielőtt megtámadta volna,1402-ben meghalt. Utódja,Filippo Maria Visconti herceg alatt,1408-ban, VeronaVelencéhez került, sőt1428-ban Filippo Maria Velence javára kénytelen volt lemondani Bergamóról és Bresciáról is. A Viscontiak hatalma1450-ig tartott, amikor Milánót aSforzák ragadták magukhoz. A Viscontiak Milánó fénykorát teremtették meg.Azzone Visconti udvarába hívtaGiottót; Gian Galeazzo – aki hercegi címet vett fel – megvetette amilánói dóm és a paviaiCertosa di San Martinokolostor alapját. Milánó számos új világi épülettel is gyarapodott. A firenzeireneszánsz erős hatást gyakorolt a város művészetére.[10]
Francesco Sforza (a családnév a. m.Törekvő, stréber és még Francesco apja vette fel) úgy vált Milánó urává, hogy feleségül vette az utolsó Visconti herceg lányát. E család fennhatósága idején Milánó napja leáldozott. Ő rendelte el az egykoriPorta Giovia helyén aCastello Sforzesco építését.Ludovico Sforza herceg, aki azIl Moro (a Fekete) ragadványnevet viselte,1494-ben vereséget szenvedeti városával aNápolyi Királyság meghódítására az országába behatolóVIII. Károly francia királytól.1499-benXII. Lajos, aki anyai ágon Visconti-leszármazott volt, ezen a címen igényt tartott Milánóra. XII. Károly elfogatta Ludovico Sforzát, és haláláig börtönben tartotta.1512-ben Ludovico fia,Massimilianosvájci zsoldosok támogatásával került vissza rövid időre Milánó trónjára, cserébe több tartományát át kellett engednie akantonok szövetségének. A hatalmat a polgárság vette át. A republikánus éveknek1515-benI. Ferenc francia király hadjárata vetett véget, aki a Milánótól délkeletre fekvőMarignano melletticsatában aratott győzelmével harmadszor is a franciáknak szerezte meg a várost.[10][11]
V. Károly német-római császár, aki egyúttal spanyol király is volt, ugyancsak örökösödés címén formált jogot Lombardiára, és 1525-benPavia mellett győzelmet aratottI. Ferenc fölött. Seregeivel azutánRóma felé vonult tovább és1527-benfeldúlta az Örök Várost (l’Urbe). Hatalmát itt nem tudta megtartani, deLombardia aSpanyolországban uralkodóHabsburgok kezében maradt.II. Francesco Sforza, az utolsó Sforza herceg ugyan névleg még tíz évig a város kormányzója volt, de ez Milánó helyzetén mit sem változtatott. A spanyol uralom mind Lombardiában, mind Itália egyéb államaiban a stagnálás és a visszaesés időszakát jelentette, noha erre az időre esik a kiválóCarlo Borromeo milánói érsek korszaka is (1538 –1584, halála után szentté avatták). Észak-Itália államai gazdasági hanyatlásban voltak, hiszen az Európán kívüli területek felfedezése, a gyarmatosítás kezdete miatt a vidék kiesett a kereskedelmi forgalom fő irányából. Lombardia területe is csökkent, ez idő tájt került aLuganói-tó csaknem egész terjedelmében és aLago Maggiore északi részeSvájc birtokába. A Lombardiától nyugatra esőPiemont aTicino folyóig terjeszkedett, kelet felé azOglio alkotta a határtVelencével, délen pedig a Pó folyó választotta el aParmai Hercegségtől. A spanyol udvar kormányzó és helyi szenátus útján gyakorolta hatalmát Lombardia fölött.[10]
Napóleon bukása után,1814-ben abécsi kongresszus azOsztrák Császárság fennhatóságát ismerte el Lombardia felett (Lombard–Velencei Királyság), ami a helyiekből erős ellenérzéseket váltott ki. Milánóban a francia császár bukása után is tovább éltek a liberális eszmék, amelyek összeférhetetlenek voltak a bécsi udvar abszolutista törekvéseivel.[10][11]
Napóleon bukása után reformjai és liberális eszméi továbbéltek a városban. AHabsburg-kormányzat hatalmas adói ellehetetlenítették a helyi gazdaságot, ez a lakosság köreiben mély ellenérzéseket váltott ki az abszolutista hatalommal szemben. Megkezdődött arisorgimento, az olaszok szabadságmozgalma.1832-benGiuseppe Mazzini titkos köztársasági szövetséget alapított, ekkor azonban még a mérsékeltebb monarchikus-liberálispiemontiCamillo Cavour gróf eszméi voltak előtérben. Liberális irányzat kerekedett felül a Piemontban is, ahová Napóleon bukása után a korábbi uralom tért vissza; Károly Albert király1848-ban területének új, korszerű alkotmányt adott. Ugyanebben az esztendőben, a forradalmak évében itt is kitört a revolúció, Milánóban öt napig tartott(Cinque giornate), és célja a Habsburgok elűzése volt. Károly Albert 1848-ban hadat üzent Ausztriának, de a harcokban alulmaradt aRadetzky marsall vezette seregekkel szemben. A szabadságmozgalom élén továbbra is Piemont járt.Károly Albert lemondott az uralkodásról fia,II. Viktor Emánuel javára, a miniszterelnök pedig Cavour lett. Cavour szövetséget kötöttFranciaországgal. 1859-ben az osztrák seregek a Milánó melletti Magentánál, majd aGarda-tótól délre fekvő Solferinónál elszenvedett vereségük után lemondtak Lombardiáról aSzárd-Piemonti Királyság javára.1861-igGiuseppe Garibaldi vezetésével Itália területének legnagyobb része felszabadult az idegen uralom alól, II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltották ki. 1866-ban hozzácsatolták Velencét, majd 1870-ben – a franciák kivonulása után –Rómát is. Mivel az egyesített Olasz Királyság fővárosa egyértelműen Róma kellett legyen, Milánó központi szerepet kapott a gazdasági-kereskedelmi életben.[10][11]
1889-ben Milánóban épült meg Európa első nagy áruháza, amely azAlle città d’Italia (Itália városaihoz) nevet kapta. Az áruház 1918-ban leégett, de gyorsan újjáépítették és ekkorGabriele d’Annunzio költő javaslatára átkereszteltékLa Rinascente (Az újjászületett) névre.
1902-ben alapították meg a városban a gazdasági és kereskedelmi iskolát, amely hamarosan Olaszország legrangosabb kereskedelmi főiskolájává fejlődött.
1906-ban a városban Nemzetközi Kiállítást rendeztek, ekkor alakították ki aCastello Sforzesco mögötti Parco Sempionét, valamint ekkor épült fel a vásárváros (Fiera Campionaria di Milano). A századelőn Milánó az olasz szocialisták legfontosabb bázisa volt, itt jelent meg napilapjuk, azAvanti! is. Művészeti téren az olaszfuturizmus fellegvára volt.1914-ben a városban adták kiBenito Mussolini lapját, azIl Popolo d’Italiát.[10]
Az első világháború során a hadiipar egyik fontos központja volt. A várost mindössze egyszer,1918. február 14-én bombázta az osztrák légierő, a támadás 18 halálos áldozatot követelt.[10]
A két világháború között, a gyors iparosodásnak köszönhetően rohamosan nőtt a város népessége: míg1881-ben 320 ezer lakosa volt, az 1920-as évek közepén meghaladta az 1 milliót. Ebben az időben már hatalmas szakadék tátongott az ország gazdaságilag elmaradott déli része, valamint az iparosodott észak között, így jelentős bevándorlási hullám indult meg délről az észak-olasz nagyvárosok felé. Az ipari üzemek a munkásosztály erősödéséhez vezettek, ami afasiszták és aszocialisták közötti ellentét erősödéséhez vezetett. Ennek következtében1919. április 15-én felgyújtották azAvanti! székházát. 1921. március 23-án Giuseppe Mariani, Giuseppe Boldrini és Ettore Aguggini anarchisták bombatámadást intéztek aTeatro Diana ellen, ami 21 halálos áldozatot követelt és több mint 50 sebesült is volt.[10]
1923-ban Milánóhoz csatolták Lambrate, Greco, Affori, Baggio, Gorla, Precotto, Musocco, Niguarda, Trenno, Chiaravalle,Crescenzago, Vigentino környező kisebb településeket.
1924-ben itt jelent meg az első olaszkommunista napilap, aL’Unità.
Amásodik világháborút megelőző fasiszta uralom idején Milánóban, akárcsak az összes többi olasz nagyvárosban nagyszabású építkezésekbe kezdtek: a főpályaudvar grandiózus épülettömbje, a Planetárium, valamint a Linate repülőtér melletti mesterséges tó hidroplánok fogadására(Idroscalo).
Amásodik világháború során a várost többször is bombázták a szövetségesek.1943 szeptemberében Észak-Olaszországot elfoglalták a németek, akikkel számos helyi partizánalakulat vette fel a harcot. Milánót végül1945. április 25-én szabadították fel a szövetséges csapatok. Ezt a napot ünnepnappá nyilvánították(Festa Nazionale della Liberazione). 1945. április 29-én kivégzett fasiszták holttestét akasztották fel fejjel lefelé a Piazzale Loretón, köztük Mussoliniét és élettársáét,Clara Petacciét.[10][11]
Amásodik világháború romjainak eltüntetése gyors ütemben haladt: 1946. május 11-én megnyitotta kapuit aScala is. A város képe azonban megváltozott, megépültek a város sugárútjai, felépültek az első felhőkarcolók (a Pirelli-toronyház és a Velasca-toronyház). Az ipar gyors ütemben fejlődött, amihez hozzájárultak aPó-síkságon feltárt elsőföldgáztelepek is.Torino,Genova és Milánó lettek Olaszország gazdasági életének vezető települései, az általuk határolt vidék lett az országipari háromszöge. A gyors ipari fejlődésnek köszönhetően a város népessége is gyors ütemben növekedett, rengetegdél-olaszországi lakos települt a városba illetve a környező településekre. A közlekedés könnyítése érdekében1964-ben forgalomba állították az elsőmetróvonalat.[10]
1969. december 12-én súlyos terrortámadás színhelye volt aPiazza Fontana. Ezt két anarchista szervezte meg, akik ezáltal próbálták rávenni az olasz kormányt, hogy vezessen be szükségállapotot. Az anarchistákat a neonáciOrdine Nuovo egyesülettel hozták kapcsolatba. Ez egyike volt a legvéresebb összecsapásoknak olasz kommunisták és szélsőjobboldaliak között. 1969 őszén nagyszabású utcai tüntetésekre is sor került (autunno caldo, a. m. meleg ősz), amiket a helyi szakszervezetek rendeztek a munkakörülmények és a bérezési feltételek javítása érdekében.[10]
A 20. század második felében Milánó a világdivatiparának egyik központjává vált.
A '80-as években megerősödött az Észak-Olaszország függetlenségéért harcoló mozgalom,Umberto Bossival, aLombard Liga vezetőjével az élén. Azt sérelmezik, hogy arómai kormány az észak-olasz régiókban beszedett adók túl nagy részét költi a sokkal szegényebb dél-olasz vidékek fejlesztésére és ezáltal az ő régiójuk gazdasági fejlődését gátolja.
1993. július 27-én amaffia egy öt halálos áldozatot követelő robbantást hajtott végre a városban. Ugyanabban az évben Marco Formentini személyében megválasztották a város első nem szocialista polgármesterét.
2001. október 8-án aMilánó-Linatei repülőtéren következett be Olaszország legsúlyosabb polgári légi katasztrófája: egy McDonnell Douglas MD-87 és egy Cessna Citation repülőgép összeütközése 118 emberéletet követelt.2002. április 18-án egy kis magánrepülőgép ütközött a Pirelli-toronyházba, két emberéletet követelve.[11]
Milánó lakossága2008. január 1-jén 1 299 633 fő volt, ebből 615 581 férfi, 684 052 nő.[12] A város népessége az utóbbi években hullámzik, és öregszik. A 2011-ben végzett népszámlálás alapján lakossága 1 245 660 fő,[2]
A 2008-as adatok szerinti lakosság kor szerinti megoszlása:[12]
0–14 év között: 159 612 fő (ebből 82 648 férfi, 76 964 nő)
15–64 év között: 829 385 fő (ebből 410 800 férfi, 418 585 nő)
65 év felett: 310 636 fő (ebből 122 133 férfi, 188 503 nő)
Milánót 1946–1993 között jellemzően baloldali polgármesterjelölt vezette, kereszténydemokrata többségű városvezetéssel. Ez idő alatt a polgármestert a képviselőtestület választotta meg.
1993 óta választható meg a polgármester közvetlenül.1993 és2011 között a jobbközép koalícióhoz (Északi Liga,Forza Italia) köthető jelöltek voltak polgármester. 2011 óta a balközép koalíció vezeti a várost.
1999-ben a korábbi 20 zóna (körzet) helyett a következő 9 kerületet hozta létre a város vezetése:[13]
Kerület
Terület (km²)
Városrészek
I. kerület
Centro Storico
9,67
Centro Storico,Piazza del Duomo, Porta Tenaglia, Porta Sempione / Arco della Pace, Chinatown, Giardini Pubblici, piazza della Repubblica, largo della Crocetta, via della Guastalla,Basilica di Sant’Ambrogio, San Vittore, Parco delle Basiliche, Carrobbio
II. kerület
Stazione Centrale, Gorla, Turro, Precotto, Greco,Crescenzago
12,58
Porta Nuova, Centrale, Ponte Seveso, Loreto, Maggiolina, Villaggio dei Giornalisti, Greco, Gorla, Turro, Precotto, Padova, Crescenzago, Adriano, Breda, Cassina di Pomm
III. kerület
Porta Venezia, Città Studi, Lambrate
14,23
Porta Venezia, Porta Monforte, Città Studi, Lambrate, Parco Lambro, Ortica, Quartiere Feltre, Casoretto, via Corelli, Rottole, Cimiano, via Carnia, Naviglio della Martesana
IV. kerület
Porta Vittoria, Porta Romana, Forlanini, Monlué, Rogoredo
20,95
Porta Vittoria, Porta Romana, piazzale Libia, Cavriano, Calvairate, Monluè, Taliedo, La Trecca, Porto, Gamboloita, Nosedo, piazzale Corvetto, Rogoredo, Santa Giulia, Morsenchio, Forlanini, viale Omero, San Luigi, Ponte Lambro
V. kerület
Porta Ticinese, Porta Lodovica, Vigentino, Chiaravalle, Gratosoglio
29,87
Porta Ticinese, Porta Lodovica, Vigentino, Chiaravalle, Gratosoglio, Porta Vigentina, Conchetta, parco Ravizza, piazza Ohm, via Ripamonti, Vigentino, viale Ortles, via Quaranta, Morivione, via Spaventa, Quartiere Stadera, Quartiere Torretta, via Meda, Conca Fallata, Vaiano Valle, Selvanesco, Casenuove, Macconago, Quintosole, Ronchetto delle Rane, Chiesa Rossa, Naviglio Pavese, Vettabbia, corso San Gottardo
VI. kerület
Barona, Giambellino, Lorenteggio, Porta Genova
18,28
Porta Genova, Darsena, via Magolfa, via Solari, San Cristoforo, Moncucco, Lorenteggio, via Giambellino, Restocco Maroni, Ronchetto sul Naviglio, Boffalora, Cascina Bianca, Cascina Cantalupa, via Bisceglie, via Inganni, piazza Frattini, Naviglio Grande, Barona, via Santa Rita, viale Legioni Romane, via Foppa
VII. kerület
Porta Vercellina, Baggio, San Siro, Forze Armate
31,34
Porta Vercellina, Baggio, San Siro, via delle Forze Armate, Porta Vercellina, piazzale Aquileia, piazza Piemonte, via Washington, via Marghera, piazzale Brescia, piazzale Siena, via Saint Bon, Ospedale San Carlo, via Valsesia, Quinto Romano, Quarto Cagnino, piazzale Selinunte, Figino, Assiano, Muggiano, via Novara, via Marx, via Bellaria, via degli Ippodromi
VIII. kerület
Porta Volta, Fiera, Gallaratese, Quarto Oggiaro
23,72
Porta Volta, Fiera, Gallaratese, Quarto Oggiaro, corso Sempione, Bullona, Cimitero Monumentale, Porta Garibaldi, via Cenisio, via Paolo Sarpi, Ghisolfa, Cagnola, Il Portello, Monte Stella, Boldinasco, Q.T.8, piazza Bonola, via Ghisallo, Trenno, Lampugnano, San Leonardo, piazzale Accursio, Musocco, Porta Volta, Villapizzone, Garegnano e Certosa di Garegnano, Vialba, Quarto Oggiaro, Belgioioso, Roserio
IX. kerület
Affori, Porta Nuova, Niguarda, Bovisa, Fulvio Testi
21,12
Affori, Porta Nuova, Niguarda, Bovisa, viale Fulvio Testi, Centro Direzionale, via Melchiorre Gioia, L'Isola, viale Zara, via Lancetti (Dogana), via Farini, Bovisasca, Dergano, Derganino, Montalbino, Prato Centenaro, Cà Granda, Comasina, Segnano, Bicocca, Stazione di Milano Greco Pirelli, viale Sarca, viale Fermi, via Astesani, piazzale Maciachini, Bruzzano, Parco Nord, via Seveso
Amilánói metropoliszövezet, azazGrande Milano (Nagy Milánó) a város körüli agglomerációs zóna megnevezése. Csupán statisztikai szempontból jelentős, külön adminisztratív funkciói nincsenek. Az olasz statisztikai hivatal, az ISTAT szerint 115 község(comune) alkotja. Ezek össznépessége kb. 3,1 millió, aminek 29%-át maga Milánó adja, az övezet területe pedig 2540 km². EzáltalOlaszország legnagyobb agglomerációs övezete, megelőzveNápolyt ésRómát. Az OECD definíciója szerint ez az övezet kiterjedMilánó,Bergamo,Como,Lecco,Lodi,Monza,Pavia ésVareselombardiai megyék területére, valamint apiemontiNovara megye, ezáltal az övezet lakossága 7,4 millió fő, területe pedig 12 000 km². A milánói metropoliszövezet része az Európai Unió úgynevezettkék banán övezetének, amely félkörívben összekötiLondont az észak-olasz nagyvárossal. Más definíciók szerint az európainapfény-öv része, amely Milánótól húzódik aspanyolországiValencia városáig, ugyanakkor azeurópai ipari pentagramma egyik sarkaPárizs,London,Hamburg ésMünchen mellett.[14]
Milánó látnivalóinak nagy része az egykori városfal helyén levő körút által határolt részen(Centro storico) található, ennek központja a Piazza del Duomo (Dóm tér (Milánó)). ASanta Maria delle Grazie-templom Milánó egyik leghíresebb szentélye, amely 1980 óta szerepel azUNESCOvilágörökség listáján. A templomban található azUtolsó vacsora című falfestmény,Leonardo da Vinci egyik legismertebb alkotása.
APiazza del Duomo (Dóm tér (Milánó)) ametropolisz szíve és egyben geometriai középpontja, amit a dóm hatalmas tömege ural. A korábbi évszázadokban szegényes épületek sokasága vette körül, hiszen a város korábbi központja a mindössze száz méterrel távolabb fekvőPiazza dei Mercanti volt. Vincenzo Seregni már a 16. században át akarta alakítani a teret, azaz le akarta bontatni a szegényes lakóházakat és pompás palotákat szeretett volna helyettük építtetni. Álma azonban nem valósult meg, akárcsakNapóleoné, aki1807-ben ambiciózus tervek alapján szintén újra akarta rendezni Milánó központját. A teret végül1862–1878 között építették átGiuseppe Mengoni építész díjnyertes pályázata alapján. A villamosokat1929-ben eltérítették, így a tér elnyerte mai formáját. Legfőbb látnivalói:
Dóm – az egész teret uraló építmény az olasz gótika egyik mesterműve és a város egyik legfőbb látványossága
APiazza della Scala nevét az itt álló világhírű operaház, a Teatro alla Scala után kapta. A teret a Galleria Vittorio Emmanuele II passzázs köti össze a Piazza del Duomóval. A teret Leonardo da Vinci szobra díszíti. A térről keleti irányban induló Via Case Rotte vezet a kis Piazza San Fedelére, majd innen a Via Omenoni vezet tovább a Piazza Belgioiosóra. A tér legfőbb látnivalói:
A dómtól nyugatra található Milánó egyik legrégebbi tere, aPiazza dei Mercanti (Kereskedők tere), amely mindmáig megőrizte évszázadokkal ezelőtti jellegét. A térről a Via Mercanti vezet a Castello Sforzesco irányába. Főbb látnivalók a környéken:
Palazzo dei Notal – a 15. században épült későgótikus stílusban a bírósági levéltár számára. Ebből azonban már csak a csúcsíves-árkádos loggia és egy díszes keretezésű csúcsíves ablak eredeti, mert a 17. században átépítették.
Palazzo delle Scuole Palatine – 1645-ben építették a leégettScuola dei Broletto helyére Carlo Buzzi tervei alapján. Földszintjén kettős oszlopok által tartott árkádok vannak.
Loggia degli Osii – a város legszebb loggiasora, amelyet 1316-ban építettek.
A dómtól keletre fekvő negyed központjai a hangulatos Piazza Fontana, Piazza Santo Stefano és Piazza San Nazaro in Brolo terek. A kis utcák által tagolt környék főbb látnivalói:
San Nazaro in Brolo-templom – helyén egy 4. századi bazilika állt, amely azonban leégett és 1075-ben előbb román, majd 1831-ben klasszicista stílusban újjáépítettek.
Conservatorio Giuseppe Verdi – az egykori lateráni kolostor, amelyet valószínűleg Solari tervezett a 16. században, kora reneszánsz stílusban. Az intézmény meglehetősen irónikusanGiuseppe Verdi nevét viseli, a fejlődő zeneszerzőt ugyanis elutasították jelentkezésekor.
A Piazza del Duomótól délre a város egyik modern negyede alakult ki. Központjai aPiazza Diaz és aPiazza Missori. Fő közlekedési tengelye a dómtól induló Via Torino. A negyed főbb látnivalói:
Palazzo dell’Ambrosiana – a Piazza San Sepolcro meghatározó épülete. Az Ambrosiana Könyvtárnak otthont adó palotát a 17. század elején építették barokk stílusban.
San Sepolcro-templom – az 1040-ben alapított templom többszörös átépítés során nyerte el mai, román stílusjegyeket viselő formáját.
ASant’Ambrogio-bazilika az azonos nevű tér meghatározó épületegyüttese. Egyes feltevések szerint ezen a téren állt az egykori császári palota, ahonnanNagy Konstantin kihirdette a vallások közötti békét szavatoló milánói ediktumot. A téren, a templom főhomlokzata előtt áll egy korinthoszi oszlop, aColonna del Diavolo (Ördög oszlopa). Nevét onnan kapta, hogy a legendák szerint az ördög, mivel nem sikerült megkísértenie Szent Ambrust, haragjában szarvaival két mélyedést vágott bele. Ezen városrész fő közlekedési tengelye a Corso Magenta a belvárost köti össze az egykori városfalak helyén kiépült körúttal. Ennek fő látnivalója aSanta Maria delle Grazie-templom,Leonardo híres freskójával, az Utolsó vacsorával. A környék látnivalói:
Sant’Ambrogio-bazilika – a város legrégebbi temploma, Szent Ambrus, Milánó püspöke alapította 379 és 387 között.
Tempio della Vittoria – azelső világháborúban elesett milánóiak tiszteletére emelték,1928-ban. A nyolcszögletű, márvány épületet árkádok veszik körül. Homlokzatát oszlopsor díszíti.
ACastello Sforzesco a város egyik legjelentősebb építészeti alkotása, egykoron a milánói hercegek rezidenciája volt. A belváros nyugati részében áll, mögötte húzódik a város egyik legnagyobb parkja, aParco Sempione. A Piazza del Duomóval a Via Dante köti össze. Fő látnivalók a környéken:
APiazza Cavourt Milánó egyik legelegánsabb utcája, a Via Manzoni köti össze a Piazza del Duomóval, amely egyben a belváros közlekedésének egyik ütőere, ugyanakkor a bevásárlónegyed egyik központja. A híres divatboltok a Via Manzonira merőleges Via Montenapoleone mentén sorakoznak. A környék fő látnivalói:
Palazzo Poldi Pezzoli – 17. századi klasszicista palota, amelyben az egykori tulajdonos által összegyűjtött műtárgyakból rendeztek be kiállítást.
Palazzo Gallarati-Scotti –barokk stílusú palota, fő látnivalója az1740-ből származóTiepolo-freskó
Porta Nuova – a város egykori védműveinek egyik fennmaradt kapuja
Fontana di San Francesco-templom –1927-ben építettékGiannino Castiglioni tervei alapján. Szent Ferencet egy hallal és galambokkal való beszélgetés közben ábrázolja.
A Piazza Cavourtól északkeletre található Milánó második legnépszerűbb és legnagyobb zöldövezete, aGiardini pubblici (Közkertek) nevű park. A parkot északról az egykori városfal nevét ma is viselő Bastioni di Porta Venezia, nyugatra a Piazza Cavourról kiinduló Via Manin, keleten a Via Venezia, délről pedig a Via Palestro határolja. A környék fő látnivalói:
A Piazza del Duomót az egykori várfalak mentén kialakított körutakkal déli irányban a Corso Italia köti össze, ami átszeli a Piazza Missorit, majd a Piazza Porta Lodovicába torkollik. A Corso Italiával párhuzamosan fut nyugatra a Corso di Porto Ticinense. E két sugárút mentén számos érdekes látnivaló található:
Az Università degli Studi di Milano épületeA Politecnico di Milano épülete
Milánó számos felsőoktatási intézménynek ad otthont:
Állami egyetemek:
Università degli Studi di Milano: mezőgazdasági, művészeti, filozófiai, jogtudományi, természettudományi, orvosi, gyógyszerészeti, politikatudományi, sport és állatorvosi szakokkal,[15]
Università di Milano Bicocca: gazdaságtudományi, pedagógiai, jogtudományi, matematikai, fizikai, természettudományi, orvosi, pszichológiai és szociológiai szakokkal.[16]
Tudományos és orvosi profilú felsőoktatási intézmények:
A városban számos színház és hangversenyterem működik, melyek havonta átlagosan 300 előadásnak adnak otthont. A legjelentősebb aTeatro alla Scala, mely a világ egyik legjelentősebboperaháza. Operaelőadásoknak ad otthont a2002-ben átadottTeatro degli Arcimboldi. A prózai műfaj legjelentősebb színháza aPiccolo Teatro di Milano. A második világháború után alapítottaPaolo Grassi ésGiorgio Strehler. A városban továbbá a következő színházak és hangversenytermek működnek:
Mind Lombardiában, mind a hozzá nyugatról és keletről csatlakozó területeken arómaiak korából viszonylag kevés jelentős épületmaradvány vagy képzőművészeti alkotás maradt fenn, noha aRómai Birodalom utolsó évtizedeiben a város fontos szerepet töltött be az adminisztrációjában. A római emlékek a népvándorlás és a germán–hun–longobárd betörések következtében nagyrészt elpusztultak. Az utóbbi évtizedek régészeti kutatásainak során számos ókori romra bukkantak a város alatt: városfalak, termák romjai, az amfiteátrum romjai. A legismertebb római emlék Milánóban aSan Lorenzo-templom előtti oszlopsor.
Több maradvány tanúskodik a késő római birodalom kultúrájáról, ezek azonban már tulajdonképpen az ókeresztény művészet termékeinek tekinthetők. Ez az a kor, amelybenAmbrus volt Milánó püspöke. Bazilikája, a milánóiSant’Ambrogio mai állapotában ugyan nagyrészt későbbi időből származik, alapjaiban azonban az ókeresztény templomok prototípusa. Hasonlóképpen a San Lorenzo-templom is, amelyenbizánci hatás is észlelhető.[33]
Az évszázadok során, amikor aromán, majd agótikus stílus hódított tért szerte Európában, Itáliában a lombardiai művészek vezető szerephez jutottak, és ezt a reneszánsz hullámig meg is tartották. Megalapították azt a sajátos itáliai román iskolát, amely a művészettörténetbelombardiai néven bevonult stílust megteremtette. A stílust főként Milánó,Pavia,Cremona és a többi nagyobb város művészei alakították ki. Milánóban meghonosították a kereszt alaprajzú bazilikának azt a típusát, amelynek két szára szerves egységet alkot (Sant’Ambrogio-bazilika).
Alombardiai stílus továbbfejlesztése során mind nagyobb szerepet kapott az épület szerkezetében a boltozat, és ezzel együtt a pillérek és az oszlopok. Ez az irányzat erőteljesen befolyásolta a román építészet fejlődését egész Európában. Igen jellegzetesek e stílusra a szögletes harangtornyok (guglia) is, mint aSan Satiróé. A lombardiai stílus jegyében városházák és polgári lakóházak is épültek. Ezek jellemzője a szerkezeti elemek díszítése és kiemelése, a gazdagon burjánzó növényi és állatalakos ornamentika.
Az építészethez hasonló jelentőségre tett szert a romantika és gótika korában Lombardia szobrászművészete és freskófestészete is. Stílusuk a város több templomának oltárfaragásán és képén észlelhető, különösképpen amilánói dómban és annak múzeumában.
Agótikus stílust az építészetben a 12. század végénFranciaországból jött ciszterci szerzetesek honosították meg Lombardiában. Ennek szép példája a milánói Chiaravalle-apátság. Jellegzetessége, hogy csupán módosította a mélyen gyökerező román stílust, de nem lépett a helyébe, mint Európa sok más országában. A román kori szerkezet, felépítés megmaradt, de nyújtottabbá vált, a nyílások tágabbak lettek.[33]
Észak-Itáliagótikája tulajdonképpen átmenet a lombardiai,román és areneszánsz stílus között. A korai reneszánsz első képviselőjeSan Eustorgio-templom kápolnája, aCapella Portinari, amelyetMichelozzofirenzei mester épített. E kor szobrászi alkotásai azonban, amelyek ma is díszei a városnak, nemcsak az ország művészeitől származnak: a helybeliek melletttoszkánai,velencei,burgundiai,osztrák ésnémet művészek alkotásai is megcsodálhatók, sőt akad közöttük egy magyar származású is:Giovanni Hajnal. Ők a helyi hercegek és nemesek meghívására érkeztek a városba. Így került Milánóba többek közöttLeonardo da Vinci ésBramante is. Bramante készítette Milánóban – egyebek között – aSanta Maria delle Grazie-templom oltárfülkéjét és kupoláját. Tanítványai Milánóban, Bergamóban, Comóban és általában az egész országban elterjesztenék a reneszánsz stílust. Bramante hatása a lombardiai iskolára főként a nyugodt, klasszikus-humanista ritmika érvényesítésében nyilvánult meg.
Lombardia festészetére Leonardo da Vinci mellett a velenceiek hatottak jelentős mértékben.Bernardino Luini,Solario,Boltraffio vagy a piemontíGaudenzio Ferrari voltak e vidék szülöttei, egyúttal a lombardiai reneszánsz festészet legkiválóbb mesterei.[33]
A kor szobrászai viszonylag kevés maradandót alkottak. Legjelentősebbek amilánói dómnak ebből a korból származó szobrai. A korai barokk festészet kimagasló alakja Észak-ItáliábanMichelangelo Merisi da Caravaggio (1573–1610) volt, aki művészetével jelentősen hatott a következő két évszázad festő-nemzedékeire. Caravaggio azonban alig dolgozott hazájában, tehát nemigen lehet őt lombardiai művésznek tekinteni.[33]
A 18. század építészete erősen eltért Itália más vidékének építészétől (Toszkána, Velence). Ez a stílusirányzat, amely elsősorban a város körüli villákon észlelhető, klasszicizáló késő barokknak nevezhető.Pieramini alkotásai, aPalazzo Belgioioso vagy a Scala operaház már a klasszicista irányzathoz tartoznak. A kor legjelesebb lombardiai szobrászai,Luigi Cagnola (1762–1833) vagyLuigi Pollak, meg sem közelítettékVeneto és a délebbre fekvő tartományok művészeit. A plasztika terén kiemelkedő jelentőségű volt mindazonáltalCanova (1757–1822) iskolája. A festészetbenAndrea Appiani és a Velencében született, de Lombardiában tevékenykedőFrancesco Hayez képviselte a legmagasabb színvonalat. Mindketten már a romantikus irányzat képviselőinek tekinthetők. A 19. század építészete, de festészete, szobrászata sem sok művészi értéket hozott létre Milánóban. Az olaszok, 19. századi művészetüket nem csekély iróniávalcrepuscolónak (alkonyat) nevezik.[33]
A 20. század elején Milánó volt az olasz futurizmus egyik fellegvára, és néhány jelentős művészt adott, mint példáulGino Severini,Giacomo Balla,Umberto Boccioni. A két világháború között Marinetti vezérletével az olasz futurista művészek Mussolini fő támogatóiként léptek fel.Mussolini, akárcsakOlaszország több nagyvárosában, Milánóban is grandiózus építkezési projekteket indított el, mint például a központi pályaudvar épülete. Amásodik világháború után az újjáépítési folyamatok rendszertelensége miatt a városkép is jelentősen megváltozott, és a középkori székesegyházak szomszédságába modern irodaépületek épültek. Milánó egyik legjellemzőbb épülete aPirelli-torony, amely egyike Európa legrégebbi felhőkarcolóinak.[33]
Alombard nyelv (saját nevelumbard, lumbaart)Olaszország északi részén (többnyireLombardiában, illetve a környező régiókban) ésSvájc déli részében –Ticinóban ésGraubünden három völgyében (Val Mesolcina, Val Bregaglia, Val Poschiavo), illetve elszórtanSzicíliában – beszélt, egymással közeli rokongalloromándialektusok területi alapú összefoglaló megjelölése, amelyek azújlatin nyelveknyugati csoportjához tartoznak. E galloitáliai nyelvváltozatokat sokan csak azolasz nyelv északi nyelvjárásainak tekintik, valójában azonban sokkal közelebbi rokonságban állnak afranciával és azokcitánnal, valamint a többi galloromán dialektussal, mint asztenderd olasszal.
Milánóban székel a négy legjelentősebb olasz könnyűzenei kiadóvállalat:Eclectic Circus,BMG Ricordi,Vox Pop, valamint aMescal. A számos könnyűzenei koncert és esemény mellett a város hírnevét öregbíti aMilano Jazzin’Festival, ami nemcsakOlaszországban, hanem az egész világban nagy ismertségnek örvend a jazz előadók körében.
Az olasz konyha ismert fogásai mellett Milánó és vidékének vendéglőiben számos jellegzetes helyi specialitás rendelhető. Ezek közül megemlítendő a hüvelyesekkel együtt főzött és növényekkel fűszerezettbusecca nevű pacalleves és azuppa pavese nevű zöldséglevest tojással, pirított fehér kenyérrel és sajttal, amely tulajdonképpen aminestrone észak-olasz változata. Aspagetti alla Milanese (spagetti milánói módra) a világ étlapjairól is ismert. Kedvelt étel még arisotto alla Milanese (rizottó milánói módra), amelybe húsdarabkákat, esetleg májat és gombát is belefőznek. Jellegzetes aranyló színüket az ízesítésükre használt sáfránytól nyerik. Acotoletta alla Milanese (milánói szelet) abécsi szelet olasz párja. Igen népszerű étel abollito di manzo (főtt ökörhús), valamint astufato di manzo (párolt ökörszelet), amely némileg atokányhoz hasonlít. Acassocula ugyancsak párolt, zöldséges egytál húsétel, esetleg virslivel és főzelékkel. Híres milánói specialitás atacchino ripiene nevű töltöttpulyka. Apolla alla diavolo (Ördög módra elkészített csirke) nevét onnan kapta, hogy erősen fűszeres és igen pikáns ízű.
Lombardiai különlegesség azossobuco (borjúcomb velővel, pikáns ízű szószban), arost in negaa nevű borjúszelet borszószban, asuffato főtt marhahús babbal, paradicsomszósszal, valamint arisotto alla certosina (kolostorrizottó) rizses rákétel is.Olaszország többi részétől eltérően, ahol szinte mindent olajjal főznek, Lombardiában igen elterjedt azal burro (vajjal való) főzés.
A főételek elkészítéséhez gyakran különféle sajtokat használnak. A sajt utóételként is csaknem annyira elterjedt és kedvelt, mintFranciaországban. Igen népszerűek apiemonti és alombardiai sajtok, például abel paese (a Milánó ésBrescia közötti Melzóban készítik) és agorgonzola nevű érett sajt, amely a Milánó környéki Gorgonzolában készül, továbbá agrana, amit megreszelnek, és főleg ételízesítésre használnak, mint a parmezánt.
Édességként egy milánói asztalról sem hiányzik apanettone nevű, jellegzetes formájú édes kalács, amelyet mazsolával és kandírozott déligyümölccsel ízesítenek.[34]
A Prada egyik üzlete a Galleria Vittorio Emanuelében
Noha Milánó járul hozzá a legnagyobb mértékben az olasz gazdasághoz, az elmúlt években a város gazdasági életét stagnálás, valamint az egyes gazdasági szektorok átalakulása jellemezte. Milánó gazdasága gyors ütemben és töretlenül fejlődött amásodik világháború után, köszönhetően stratégiai helyzetének, valamint a környéken talált földgáztelepeknek. A gazdasági élet a2000-es évek elején torpant meg, amikor három éven keresztül recesszióba került.[35] A 2004-es évtől kezdődően ismét növekedésnek indult, évente átlagosan 1%-val, ami messze elmaradLombardia 4,6%-os, valamint azország 6%-os átlagától.[35] Egyes iparágak termelése jelentősen csökkent: cipők (-11,4%), textilek (-6,1%) és ruházat (-5%). A nehézipari ágak közül a műanyaggyártás (-2%), a vegyipar (-1,8%) és a mechanika (-1,6%) mutat csökkenő tendenciát. A könyvkiadók termelése -2,6%-kal csökkent, míg a fafeldolgozó ipar termelése 1,2%-kal. Ezzel szemben növekvő tendenciát mutatnak a szállítás és logisztika (+6,8%), valamint az élelmiszeripar (+1,7%). Milánó gazdasági életében fontos szerepet tölt be a könyvkiadás. Országos szinten itt működik a legtöbb kiadó.[35]
A munkanélküliségi ráta Milánóban 4–5% körül alakul, ami messze alulmarad az olaszországi 7–8%-os átlagnak. Ez az arány a nők körében magasabb (12–13%). A városban nagy a kereslet a magasan képzett munkaerő iránt, 16–17% az országos 8–9%-hoz viszonyítva.[35]
Az éves átlagjövedelem egy lakosra 30 ezereuró felett van, szemben a lombardiai átlaggal, amely 27 ezer euró körül alakul, illetve az olaszországi átlaggal, ami kevéssel több 20 ezer eurónál.[35]
A Milánót körülölelő közel 75 km hosszúautópálya-gyűrű három részből áll:
A50 (Tangenziale Ovest Milano) –Rho ésSan Giuliano Milanese között húzódik 31 km hosszan, kapcsolódik az A4-es (Torino felé), A7-es (Genova felé) és A1-es (Róma felé ) autópályákhoz, valamint aNovara felé haladó 11-es és aVigévano felé haladó 494-es főutakhoz.
Milánó-Malpensai repülőtér (MXP) – a legújabb és legnagyobb reptér,Varese megyében fekszik, közel apiemonti határhoz. Milánóból közúton, valamint vasúton (Malpensa Express) közelíthető meg.
Milánó-Linatei repülőtér (LIN) – a város délkeleti részében fekszik, elsősorban fapados járatok használják. A várossal rendszeres buszjárat köti össze.
Bergamo-Orio al Serió-i repülőtér (BGY) –Bergamo mellett fekszik és elsősorban charter, valamint fapados járatok használják. Közvetlen buszjárat köti össze a bergamói pályaudvarral, valamint Milánóval.
Milánó közösségi közlekedésének gerincét hárommetróvonal (M1, M2, M3), nyolc elővárosi vonal (S1, S2, S3, S4, S5, S6, S8, S9, S10, S11), öt vasútvonal (aLeNord vasúttársaság által üzemeltetve, közéjük tartozik aMalpensa Express is), huszonegy villamosvonal és ötven autóbusz-útvonal adja. A tömegközlekedési hálózatot, amely a legnagyobb Olaszországban, az Azienda Transporti Milanesi (ATM), LeNord, TiLo és Trenitalia vállalatok üzemeltetik.[39]
Azelővárosi vasúthálózatot (S)2004. december 12-én állították üzembe, kezdetben a Porta Vittoria állomásról, majd 2008-tól a Rogoredo állomásról kiindulva. Az egyes vonalakon a szerelvények hat percenként követik egymást.[39]
Aregionális vasúthálózatot (R) aLeNord vasúttársaság üzemeli, melyet2004-ben alapítottak. A szerelvények a Milano Cadorna állomásról indulnakComo,Varese,Novara,Canzo, valamint a malpensai nemzetközi repülőtér felé.[39]
A villamoshálózatot 17 városi és 2 városközi vonal alkotja. Hosszuk170 km, ezáltal Milánó a világ legnagyobb hálózatával büszkélkedhet. A város nevezetességei az 1928 és 1935 között gyártott 1500-as sorozatszámú(Carello) villamosok. Az egykoron 502 darabból mindössze 163 darab maradt üzemképes állapotban.
A városban négy trolibuszvonal működik. A legrégebbit 1933-ban állították üzembe. Az autóbusz-hálózatot 50 vonal alkotja.[39]
.svg)
_-_Foto_Giovanni_Dall%2527Orto%2c_31-Aug-2007.jpg)
