Amarik többségükbenOroszországban,Mariföldön élő,finnugor nyelvű nép. Lélekszámuk az1989-es népszámlálás idején 670 686 volt, azonban csak a 43%-uk élt a köztársaságban. Több mint 50%-uk a voltSzovjetunió más területein, legtöbbenBaskíriában (105 000 fő). Nyelvük amari nyelv, melynek két eltérődialektusa a hegyi és a mezei mari nyelv. Külső elnevezésük acseremisz.
A marik hivatalos neve1918-igcseremisz volt, ma ez a külső elnevezésük. Ennek a szónak a keletkezése mindmáig bizonyítatlan, annyi biztos, hogy két tagból, acsere és amisz szavakból áll össze. Amisz szó, illetve hasonló megfelelői számosfinnugor nyelvben megtalálható „férfi” jelentéssel. A vita acsere- előtag körül folyik. A legelfogadottabb elmélet szerint ez acsuvasśar szóból származik, amelynek jelentése „had”. Ez található meg amagyarsereg szóban is. Az évszázadok óta mellettük élőcsuvasok a marikat valószínűleg vitézségük miatt jelölték ezzel a szóval.
Amari a nép belső elnevezése. Az1918-banKazanyban összeült Mari Kongresszus óta ez a hivatalos népnév. Valószínűlegiráni eredetű jövevényszó, azóiránimárya átvétele, jelentése: „férfi”, „férj”, „ember”. Ezek a jelentései mind a mai napig megvannak a szónak a mari nyelvben.
A marik száma Oroszország közigazgatási egységein belül, 2010-ben:
A mari népőstörténetére megfelelő források hiányában csak arégészet és anyelvészet ad bizonyos válaszokat. Legközelebbi rokonaiktól, amordvinoktól(erzák és moksák) azi. e. 1. évezred vége körültől kezdtek különválni, ami az i. sz. első évszázadokig befejeződött. A marik őseit agorogyeci kultúra és azazelinói kultúra népei közt sejthetjük. Ez a kettősség a mai napig él a népben és nyelvében. Az előbbibe a mordvinnal közelebbi rokon hegyi cseremisz népcsoport őse, az utóbbiba apermi népekhez közelebb álló mezei marik ősei tartoztak.
Történelmüket általában a náluk nagyobb hatalmú szomszéd népekkel való kapcsolatuk határozta meg. Ez alapján történelmük három nagyobb szakaszra osztható:
700-1236bolgártörök hatás
1236-1552tatár hatás
1552-tőlorosz uralom.
Az első kétes forrás a marikról aJordanesGetica című művében találhatóScremniscans népnév. Ezután akazár nép adófizetőiként találkozunk velükcarmisz néven. Azorosz őskrónikában is szerepelnekcseremisz néven, és itt meg is említik a lakóhelyüket, amely azOka folyó mentén húzódott.
A marik azősmagyarok után a leginkább törökösödtek el afinnugor népek közül. Abolgártörökök a7. században érkeztek a maiCsuvasföld ésTatárföld területére, ahol birodalmat alapítottak (Volgai Bolgárország vagyMagna Bulgaria). Ebből az időből való sokbolgártörök (csuvas) eredetű jövevényszó a mari nyelvben, és sok mari eredetű jövevényszó acsuvas nyelvben. Erre a korra jellemző a mari nép művelődési és gazdasági fejlődése,török szokások, vallás átvétele. Főleg akereskedelem, ruházat és kézművesség terén tanultak sokat.
1236-banBatu kán vezetésével amongolok szétverték Volgai Bolgárországot, és annak területére is kiterjedően megszervezték azArany Hordát (tatárok). A tatárok a mari népet is meghódoltként írják le. Azonban a mariknak inkább szövetséges, mint alárendelt státuszuk volt az Arany Hordában. Ezt bizonyítja az is, hogy ebben az időben a mari népnek volt adót nem fizető „nemes” rétege is, ők alkották a tatár sereg legütőképesebb alakulatát, másrészt a tatárok a marik földjétEl-nek hívták, amit független országokra szoktak alkalmazni.
A marik harmadik korszaka1552-ben kezdődött meg, amikor azoroszokelfoglaltákKazany városát, a tatárkánság központját. A marik a tatárok szövetségében már a14. századtól kezdve folyamatosan hadakoztak az oroszok ellen, kisebb-nagyobb sikerrel. Az új hatalom igen súlyos terheket rakott a meghódítottVolga-vidéki finnugor és török népek vállára. Az adóterhek elviselhetetlenek voltak, az orosz betelepülés a legjobb termőterületeitől és erdeitől fosztotta meg az őslakókat.
A marik hitvilágára a sokistenhit, a fák, és növények tisztelete, az állatkultusz, a természet erőinek megszemélyesítése, valamint az agrárkultusz volt jellemző. Hittek abban, hogy a növényeknek, és az állatoknak is van lelkük. Hitük szerint a fáknak is volt lelkük, és ők játszották a közvetítő szerepet a világszférák között. Voltak ártalmas hatású fák, és tuskók is, melyeknek a marik rendszeresen áldozatokat mutattak be. A medvének szintén nagy jelentőséget tulajdonítottak, hiszen őt egy olyan embernek tartották aki állatbőrbe öltözött, de a méhekhez, és madarakhoz hasonlóan ő is értette az emberi beszédet.[1]
A teremtéstörténet duális szerkezetű, hiszenJumo ésKeremet közös teremtő munkájáról számol be. A történet úgy szól, hogyKeremet vadkacsa alakjában úszkált a vízben, amikorJumo parancsára lebukott a víz alá, és földet hozott fel a víz fenekéről.Keremet engedelmeskedett, azonban a föld egy részét elrejtette a csőrében.Jumo ráfújt a nála lévő földre, és ahogyan az szétterjedt a víz felszínén, létrejöttek a síkságok. Amikor pedigKeremet kiköpte a csőrében rejtegetett földet, létrejöttek a hegyek. Egyes mítoszok szerintJumo letaszította az égbőlKeremetet, mert engedetlen volt.[1]
A főistenség tehátJumo, vagyKugo-jumo, akihez gyakrabban imádkoznak, és az ő áldozatait ölik meg a leghamarabb.Kugo-jumo nagyon messze, a magasban lakik, és nem avatkozik bele a világ dolgaiba. ParancsaitPujurs-jumo ésPiljamabar segítségével osztja ki. Íja a szivárvány, lélegzete a levegő, és elég egyetlen intése, hogy megbüntesse a mari embert, vagy elhárítsa felőle a gonoszKeremet ártó hatását.Pujurs-jumo is az égben lakik, és az egész világ feletti hatalom az ő kezében van. Ő az átadó isten, a főisten alárendeltje, és nála van az a könyv (knyege vagykagga), amelyben minden ember sorsa megvan írva, már születésétől fogva.[2]
Pijambar elsősorbanKugo-jumo ésPujurs-jumo hírmondója. Ő állandóan úton van a földön, és minden cseremisz imájába belehallgat, majd eldönteni, mennyire reálisak a kérések/panaszok, amiket hall. Ezenkívül ő az, aki megvédi az embereketKeremettől és családjától, akik a gonosz erőt jelentik az emberek számára.[2]
Erge-pujus-jumo, szintén az égben lakik, és ő a " gyermeket adó isten". Ő tartja a kezében a fiatal házasok életét, ő felel a boldogságukért, az egymást iránti szeretetért, a családban lévő viszályokért, és a gyermekek egészségéért. Hatalma az első együtt töltött éjszaka után kezdődik. Megjelenik mégKüdürcs-jumo, aki a mennydörgés, illetve a villámlás istene. Aszály idején, mindig hozzá fordulnak a marik.[2]
Mjelen ava, pedig a Földanya, aki minden élőlényt táplál. FérjeMjelend-on, a föld ura, viszont ő csak kisebb jelentőséggel bíró istenség.Perk-ava, a bőség, gazdagság, istennője. Az ő áldozati állata a pej kanca.Paszu-ava, a mezők anyja, akihez a jó termésért imádkoztak.[3]
A marik hitvilága életük több terén is megfigyelhető, és összekapcsolódik. Ilyen például a vadászattal, étkezéssel kapcsolatos hiedelmeik, de ide tartoznak családi ünnepek is. Itt leginkább a gonosz, valamint a segítő szellemek játszottak nagy szerepet.
A mari konyha alapját a földművelés és állattartás termékei adták, de étkezési szokásaikat befolyásolta az is, hogy ősidők óta foglalkoztak halászattal, vadászattal és erdei méhészettel. Így a gabonafélékből készült ételeik, tejtermékek és háziállatok húsa mellett megtalálható a gomba- és bogyófélék, füvek, halak és vadhúsok felhasználása is. A kenyér, a palacsinta, a kelt és sült tészták lepények, és darából készült kásák egyaránt részei a hétköznapi és ünnepi asztalnak is. Kását az összes gabonaféléből nagy változatossággal készítettek. A darát hétköznapokon vízben vagy tejben főzték meg míg ünnepnapokon húslében, amibe aztán visszatették a főtt húst.
A mari konyha hagyományos ételei közé tartozik a savanyított rozslisztből készült, laskatésztából főzött leves, a tejleves zablisztből készült tésztával, a többrétegű palacsinta, a különböző töltelékekkel készült pirog, a kemencében sült túrós gombóc, a lepény, a véreshurka, a kolbász, továbbá a halas, tojásos, tejes ételek.
Húst a nyári hónapokban alig fogyasztottak, inkább csak nagyobb közösségi ünnepek, vagy áldozati szertartások alkalmával. Ősszel vált gyakoribbá a húsfogyasztás, ekkor leginkább marha-, birka-, és szárnyashúst ettek. A disznó- és kecskehúst tisztátalannak tartották, így azokat nem fogyasztották. Bár legízletesebb húsnak a lóhúst tartották, fogyasztása szinte csak áldozati ünnepekre korlátozódott. A húst leginkább főzték, vagy tölteléknek használták, sütése és párolása nem volt elterjedve. A levágott állatok fejét eltették tavaszra, és a húsvét előtti héten tartott halottak napján főzték meg őseik tiszteletére. A tojás és tojásból sütött ételeik is fontos részét képezték hétköznapi ételeiknek és szertartásaiknak. A kemencében sütött rántotta rituális étel volt tavaszi-nyári naptári ünnepeken, lakodalmon, temetkezési szertartáson. Tejet természetes formájában ritkán fogyasztották, inkább aludttejet, joghurtot vagy írót ittak. Szívesen itták a megcsapolt nyírfa nedvét is. Gyakran ittak füvekből, például mentából, szurokfűből főtt teát. Ünnepnapokra komlóból, rozsból, árpából készült házisört csináltak, vagy mézsört készítettek. Ez utóbbit főként áldozati szertartásokon fogyasztották. Orosz hatásra terjedt el a mari kultúrában a házi pálinka készítése.
Mára már kibővült a mari étrend. Sokkal több zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak Gyakran tesznek el télire savanyúkáposztát, paradicsomot, uborkát és sózott gombát. Erős fűszereket továbbra sem használnak, jelentős változás viszont, hogy kiveszett a húsfogyasztás szezonális jellege. Sokkal több húst esznek, ami már nem korlátozódik csakis a téli hónapokra, továbbá elterjedt a disznóhús fogyasztása is.
Az esküvővel kapcsolatos hiedelemvilágban több helyen is megjelennek a rontó, ártalmas szellemek, valamint a szerencsétlenséget okozó tettek. Ilyen például, már az esküvő elején az a tiltás ami a menyasszonyra vonatkozik (Magyar területeken is hasonló szokások vannak erre vonatkozóan, hiszen a vőlegény nem láthatja a menyasszonyt a ruhájában az esküvő előtt), ugyanis a amikor a násznép megérkezik a menyasszonyért, az nem láthatja a vőlegény érkezését, mert az szerencsétlenséget okoz.
A későbbiekben, hogy megvédjék a menyasszonyt a gonosz szellemektől, hajnal felé, amikor felöltöztették a menyasszonyt, arcára kendőt borítottak, hiszen így a gonosz szellemek nem árthattak neki. Ugyanezen célból, ruhájába több helyen is tűket szúrtak. A fém, mágikus szerepébe vetett hit, már ebben a szokásban is jól látható. Ehhez hasonló volt még az is, hogy az esküvői menetet úgy próbálták megóvni az ártó szellemektől, hogy az útjukba eső fákba tűket szúrtak. A lakodalom során többször is imádkoztak az őseikhez, valamint isteneikhez, hogy a fiatal párt védelmezzék és segítsék.
A lakodalom után, a menyasszonynak bizonyítania kellett rátermettségét. Először vizet kellett hoznia a kútról, ahol a Vízanya tiszteletére imát mondott, majd szakácsművészetét kellett megmutatnia. Nyilvánvalóan az esküvő után még több szokást is be kellett tartani ahhoz, hogy a házasság jó legyen, és termékeny. Ilyen volt például az a szokás is, amikor a férj rokonai meghívták magukhoz a fiatalokat, és gyermekeket ültettek az ölükbe, hogy nekik is sok gyermekük szülessen.
Az édesanyának már a terhesség alatt rengeteg olyan hiedelemnek kellett megfelelnie, melynek következtében egészséges gyermeke születhetett. Ilyen volt például az is, hogy semmiképp nem léphetett át kötélen, mert akkor a köldökzsinór a gyermek nyakára csavarodott volna. Nem mehetett ki a temetőbe, és holtat sem nézhetett meg, hogy az elhunytak ne tudjanak ártani sem neki, sem gyermekének.
A születés pillanatában, ha a gyermek nehezen jött világra, kinyitottak minden lakatot, és zárat, kioldottak minden csomót, hogy az újszülött lelke könnyebben utat találjon a földre. A köldökzsinórból jósolni tudtak: ha a maradványa 5-6 nap alatt vált le, akkor a gyermekre hosszú élet várt, ha hamarabb akkor rövid. Aki reggel született, arra nehéz élet várt, aki pedig burokban született, arról azt tartották, hogy szerencsés lesz. Miután a gyermek megszületett, mágikus módszerek segítségével próbáltál megóvni a gonosz szellemektől. A fém szerepe itt is kimagasló volt. A bölcsőbe mindig tettek valamilyen fémtárgyat, pl. kést, vagy ollót. Azonban óvó hatással bírt még a megszegetlen kenyér is, amit szintén a bölcsőbe tettek, amíg a szülők távol voltak.
A marik halálistenétAzyrennek hívták. Ha valaki látta őt álmában, vagy bármilyen tisztátalan szellemet, akkor tudta, hogy előbb vagy utóbb meg fog halni. A temetésre minden résztvevő hozott magával enni- és innivalót, majd gyertyákat gyújtottak az alvilág urának, segítőinek, és az őseiknek, az elhunyt tiszteletére. A marik is hittek abban, hogy őseiknek hatalma van az ők sorsuk felett, ezért többször is mutattak be áldozatot.[6]
