Amagánhangzók (latinulvocales) olyan, önmagában kiejthetőbeszédhangok, amelyek képzésekor atüdőből kiáramló levegő akadály nélkül távozik aszájüregből. A magánhangzók milyenségét a nyelv és az ajkak állása határozza meg.
Elöl képzett(palatális) magánhangzókat, amelyek magashangrendű szavakban vannak:[1] ide tartozik aze, é, i/í, ö/ő, ü/ű. (Könnyen megjegyezhető memoriter : „teniszütő”, „édes kis üdülő”.)
Középen képzett magánhangzókat: a magyarban ilyen nincs, de a világ számos nyelvében általánosan használt magánhangzók (pl.schwa, jele: [ə]).
ajakkerekítéssel ejtett(labiális) magánhangzót: ilyenek aza, o, u, ö, ü;
ajakkerekítés nélkül ejtett vagy ajakrésess(illabiális) magánhangzót: ide tartozik azá, e, é, i, valamint a magyarban nem létező, de sokindoeurópai nyelvben előforduló egyéb magánhangzó ([ʌ], [ə], [ɨ], [ʊ] stb.).
Időtartam(kvantitás) vagy hosszúság szerint a magánhangzó lehet:
rövid:a, e, i, o, ö, u, ü;
félhosszú: a magyarban ilyen nincs, viszont más nyelvekben létezik (pl.spanyolban a hangsúly kísérőjelenségeként);
hosszú:á, é, í, ó, ő, ú, ű.
A magánhangzók időtartam szerinti megkülönböztetésének nem minden nyelvben van fonológiai (jelentésmegkülönböztető) szerepe. Azújlatin nyelvekben például szintén léteznek rövid, félhosszú és hosszú magánhangzók, azonban ezek ejtését csak a hangkörnyezet határozza meg, és spontán történik.
A magánhangzók kiejtését egy fejre állítotttrapézzal szokták ábrázolni, amelynek függőleges húrjai a nyelvállást, a vízszintes húrok a nyíltsági fokozatot szemléltetik (lásd a fenti ábrán).
