Ez a lap egy ellenőrzött változata
| Második bécsi döntés | |
 | |
| Csáky István külügyminiszter aláírja a döntést | |
 | |
| A Magyarországhoz csatolt terület | |
| Aláírás dátuma | 1940.augusztus 30. |
| Aláírás helye | Bécs,Harmadik Birodalom |
| Aláírók |  Harmadik Birodalom.svg) Magyar Királyság.svg) Olasz Királyság Román Királyság |
 AWikimédia Commons tartalmazMásodik bécsi döntés témájú médiaállományokat. | |
| Magyar területi revizionizmus a két világháború között |
|---|
.svg) |
| Szervezetek |
| Személyek |
| Események |
| Fogalmak |
Amásodik bécsi döntést 1940. augusztus 30-án hozta meg aHarmadik Birodalom ésOlaszország a magyar–román területi vita ügyében. A döntést megelőzően nagyon kiéleződött a helyzet a két ország között, és a teljes magyar hadsereget is mozgósították. Korábban aBesszarábiát követelőSzovjetunió felajánlotta a közös fellépés lehetőségét, ám ezzel a magyar kormány nem élt. A két fél elsődlegesen egy katonai konfliktusban gondolkodott, ám Németországnak nem állt érdekében ez, valamint félt egy szovjet beavatkozástól, ezért avatkozott közbe. A tárgyalások 1940. augusztus 29-én kezdődtek megJoachim von Ribbentrop német ésGaleazzo Ciano olasz külügyminiszter döntőbíráskodásával Bécsben, és másnapra mindkét kormány beleegyezését adta.
Ezután került sor a határozat kihirdetésére, amelyÉszak-Erdélyt Magyarországnak juttatta, így ismét az ország része lett 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek az 1930-as románnépszámlálás szerint 38%-a, az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-a voltmagyar nemzetiségű. Híressé vált esemény, hogy az ítélet kihirdetése utánMihail Manoilescu román külügyminiszter elájult. A magyar csapatok a döntés értelmében szeptember 5-én lépték át atrianoni határokat, és kezdték meg a kijelölt határvonalig a területek birtokba vételét. Ez nem volt atrocitásoktól mentes, több esetben is véres események követték a bevonulást.
A döntés értékelése máig megosztja a történészeket, amelyet az eltérő megnevezések is mutatnak. A románok a bécsi diktátum (románul:dictatul de la Viena) kifejezést használják, míg a magyarok a döntőbíráskodás, illetve döntés szavakat. A döntést a kommunista Romániában az államilag támogatottmagyarellenesség alátámasztására is felhasználták.
Azelső világháború harcainak végét követően Románia ismét azantant oldalán lépett harcba, felrúgva abukaresti békeszerződést aközponti hatalmakkal. Az első román csapatok 1918. november 12-én lépték át a határtGyergyótölgyesnél. November 17-énFranchet d’Espèrey tábornok, a balkáni francia főparancsnok engedélyt adott a román erőknek, hogy aKárolyi Mihály-kormány által kötöttbelgrádi fegyverszünetben kijelöltdemarkációs vonalig nyomuljanak előre,[1] a román csapatok pedig november 25-én az antant felhatalmazása nélkül kezdték elErdély megszállását. Mivel a magyar kormány nem tanúsított ellenállást, így december 1-jén agyulafehérvári Román Nemzeti Tanács kikiáltotta a terület egyesülését Romániával.[2] Ezt a román törvényhozás másfél évvel atrianoni békeszerződés előtt be is cikkelyezte, így jogi alapot adva a megszállásnak.[3] Pár nappal a gyűlés után az antant katonai parancsnokságának engedélyével a román haderő folytatta az előrenyomulást Erdélyben, és az ezt követő hónapokban egyre nagyobb területet szálltak meg, amelyet sok atrocitás kísért, így mintegy 220 ezer magyar menekült el. A szerzemények jelentősebb részét a trianoni békeszerződés nekik ítélte, ígyErdély aRomán Királyság része lett. A területen 53,82% volt a románok aránya, 31,61% a magyaroké és 10,74% a németeké.[4]
Erdély visszaszerzése kezdettől fogva nagyon fontos volt a revizionisták számára, amelyre nagy hatással volt az, hogy a régiót sokáig elhanyagolta a magyar kormányzat, így olyan érzés volt az emberekben, hogy Magyarország adósaSzékelyföldnek, elvesztése nagyon sok embernek jelentett egzisztenciális zuhanást, valamint a két világháború között három magyar miniszterelnök is erdélyi gyökerekkel rendelkezett (Bethlen István,Teleki Pál,Károlyi Gyula).[5] A közvélemény hangulata is jelentős szerepet játszott abban, hogy egyetlen politikus sem tudott lemondani az Erdélyt illető követelésekről, ám tisztában voltak azzal is, hogy nem lehet mindent visszaszerezni. Teleki Pál a mindent visszakövetelni álláspontjára helyezkedett, azonban finoman utalt arra, hogy szükség lehet a kompromisszumkészségre a revízió során. Bethlen István a határ menti magyar területek visszacsatolásában, egy autonóm Erdély létrehozásában, és román–magyarperszonálunió kialakításában látta a probléma megoldását.Gömbös Gyula 1934-es térképében a határhoz közeli magyarlakta területeken kívül vízrajzi, gazdaságfölrajzi és stratégiai alapon szeretett volna visszacsatolást, ám Székelyföld visszatérésével egyáltalán nem számolt.[6]
A magyar kormány célja ebben az időszakban az volt, hogy aNépszövetségben folyamatosan napirenden legyenek a határon túli magyarok ellen elkövetett jogsértések, az ország kitörjön akisantant jelentette elszigeteltségből, a hadsereg és a közigazgatás képes legyen végrehajtani a revíziót és egy nemzeti érzelmű kisebbségi elitet hozzon létre. Az 1927-ben megkötöttmagyar–olasz barátsági szerződés segítségével sikerült kitörni az elszigeteltségből, és aMagyar Revíziós Liga propaganda-tevékenységével igyekezett a nemzetközi közösség figyelmét felhívni. A határon túli magyarok a két világháború között 103petíciót küldtek a Népszövetségnek, amelynek a fele Romániát panaszolta be, ezek közül azonban nagyon kevéssel foglalkozott a Tanács, és aNemzetközi Bírósághoz egy sem jutott el. A magyar kormány bizalma így csökkent a szervezetben, ezért a harmincas években nem támogatta több petíció megszerkesztését, ezek száma ennek következtében jelentősen lecsökkent. A politikai megegyezésre tett kísérletek is kudarcot vallottak, így a revízió maradt az egyetlen lehetőség Erdély hovatartozása kérdésének megoldására.[7]
Kárpátalja megszállása, majdLengyelország megtámadása után Románia jelentős mozgósításokat hajtott végre, amire válaszul a magyar kormány augusztus 13-án elrendelte a honvédség részleges mozgósítását, és készenlétbe helyezték a magyar–román határ közelében található erőket. Jelentős részben a béke fenntartásában érdekelt német diplomáciának köszönhető az, hogy nem történt fegyveres konfliktus a két ország között. A következő részleges román mozgósításra afranciaországi hadjárat 1940-es sikere után került sor, amelynek köszönhetően május 20-ára már mintegy másfél millió román katona állomásozottErdélyben. Erre válaszul május 13-án és 27-én a magyar vezetés is részlegesen mozgósított több hadtestet. Románia ekkor egyre jobban közeledett a Harmadik Birodalomhoz, így a magyar tervek Erdély háborús visszaszerzéséről egyelőre nyugvópontra jutottak, azonban június 26-án aSzovjetunió jegyzéket nyújtott át Romániának, amelybenBesszarábiát ésBukovinát követelte, és felajánlotta a közös fellépést a magyar kormányzatnak, amely azt elutasította.[8]
A szovjetekkel való együttműködés nélkül is jó lehetőségnek látszott ez, ezért döntés született a területi igényekkel való fellépésről, és az eddig részlegesen mozgósított hadtestek teljes mozgósításáról, valamint a magyar–román határra való felvonulásáról. Június 28-án, a szovjetek besszarábiai bevonulásával egy időben a román kormány döntött az általános mozgósításról, és mikor a magyar kormány ennek okáról nem kapott kielégítő választ, a kormány belefogott a hadsereg egészének mozgósításába. A magyar vezetés abban reménykedett, hogy Romániában jelentős válság következik be a szovjet követelések teljesítése miatt, és akárbaloldali megmozdulásokra is sor kerül, amelyre hivatkozva a magyar hadsereg bevonulhat Erdélybe, amagyar lakosság védelmében. Azonban a határrevízió egyelőre nem kapott jelentős támogatást Németországtól, és a külföldi fegyverzettel ellátott román hadseregről érkező felderítési adatok még a katonai vezetőket is a tárgyalásos megoldás preferálására sarkallták.[9]
A Magyar Királyi Honvédség 550 ezer embert mozgósított a határ mellé július 13-ig. Az I., II. IV. és VI. hadtest aNagy Vilmos gyalogsági tábornok vezette 1. hadsereg alárendeltségébe került, tőle jobbra helyezkedett el a2. hadsereg alá beosztott III. és V. hadtestJány Gusztáv altábornagy vezetésével, míg a balszárnyon a VII. és VIII. hadtestből álló 3. hadsereg vonult fel,Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezetése alatt. A gyorshadtestet pedigKárpátaljára vezényelték. A honvédséggel szemben felsorakozó románok túlerőben voltak, és fegyverzetük is korszerűbb volt, hiszen Magyarországot 1938-ig kötötték atrianoni békeszerződés korlátozásai, és a hadsereg fejlesztése csak ekkor indulhatott meg. Azonban a román katonák harcértékét jelentősen rontotta a hosszú, harc nélküli hadiállapot, a tisztek felé való bizalmatlanság és a szélsőséges (vasgárdista éskommunista) eszmék terjedése. Valamint az is bizonyosnak látszott, hogy egy elhúzódó háborút a román gazdaság nem lenne képes elviselni. A románok fő erőssége aKároly-vonal volt, amelynek erődítésein 450 ezer katonát sorakoztattak fel, 270harckocsival és 330 repülőgéppel megtámogatva.[10]
A német vezetés a július 26-án tartottsalzburgi német–román találkozón gyakorolt nyomást a románokra, és felszólította őket egy megegyezéses határkorrekcióra. Ennek ellenére a feszültség egyre inkább nőtt, és egyre több határincidensre került sor. 1940. szeptember 5-ig 72-re, amelyben a legtöbbször fegyvert is használtak. A határvillongások többsége román kezdeményezésre történt, így a magyar katonai vezetéstaposóaknák telepítését rendelte el a veszélyes szakaszokon. A felek a tárgyalásokkal is egyre késtek, és ez egyre nagyobb feszültséget eredményezett. Az augusztus 16. és 24. között zajló Turnu Severin-i tárgyalások eredménytelenek maradtak, így akompromisszumos megoldás sikertelensége miatt a magyar hadseregvezetés katonai akcióra szánta el magát, és egy nappal a tárgyalások megszakadása előtt a Honvéd Vezérkar főnöke megküldte a parancsnokoknak azIrányelvek a Románia elleni hadműveletek megindításához című utasítást. A magyar csapatoknak augusztus 28-án hajnalban kellett volna megindítaniuk a támadást a határ teljes hosszában, ám erre végül nem került sor, mivel aberlini román követ átadta a kormányatengelyhatalmak döntőbíráskodása iránti hajlandóságát.[11]
 | Ez a szakasz egyelőre üres vagyerősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében! |
| Ez a szakasz egyelőre üres vagyerősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében! |
1940-ben német nyomásra Románia további területi veszteségeket szenvedett el: át kellett adniaBesszarábiát aSzovjetuniónak,Dél-Dobrudzsát pedigBulgáriának. Ezeket a döntéseket a győztes nagyhatalmak a világháború után is érvényesnek ismerték el.
1942-ben internálótábor működött többek közöttLosoncon, ide kerültek a zöld határon Magyarországra szökött erdélyi magyarok, akik nem akartak a román hadseregben szolgálni.
Magyarország-portál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap | Ez atörténelmi tárgyú lap egyelőrecsonk (erősen hiányos).Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |