Li Szin Man (hangul: 이승만,handzsa: 李承晩, szoros átírásban:I Szungman,[2] nyugaton:Syngman Rhee;Keszong,1875.március 26. –Honolulu,1965.július 19.)koreai politikus,Dél-Korea első elnöke, amely pozíciót 1948 és 1960 között, három mandátum idejére töltött be. Az ország az elnöksége idején vívta akoreai háborút; a konfliktust lezáró fegyverszünet aláírását megtagadta. Elnöki intézkedései mindmáig vita tárgyát képezik. Erősenantikommunista beállítottságú volt, uralma alatt betiltotta a baloldali pártok működését, és mintegy százezer kommunistagyanús személyt lövetett agyon az észak-koreai csapatok kiszorítása után. Az 1960-as – vitatott – választás után, a megmozdulások hatására volt kénytelen lemondani, ésHawaiira emigrált, ahol haláláig tartózkodott. Miután meghalt, a testét visszavitték Dél-Koreába, és ott temették el.
1875. március 26-án születettKeszongban, arisztokrata családban. Aktív szerepet vállalt a japán hegemóniával való szembenállásban, ezért 1897-ben letartóztatták egy Japán monarchia elleni tüntetés miatt, és 1904-ben engedték csak szabadon. A börtönben áttért a kereszténységre és szabadon bocsátása után azAmerikai Egyesült Államokba ment, majd beiratkozott egy metodista misszionárius iskolába.[3] A misszionáriusok segítségével egyetemre járt, aHarvardon és aGeorge Washington Egyetemen szerezte meg abaccalaureus fokozatot, aPrincetoni Egyetemen pedig aPh.D.-t. 1911-ben visszatért Koreába, ahol azYMCA koordinátoraként és misszionáriusként dolgozott.[4][5]
1913-ban visszatért az Egyesült Államokba, ahol a koreai kivándorlókat szervezte és nacionalista valamint antikommunista propagandistává vált. 1919-ben a függetlenséget kívánó pártokSanghajban létrehozták azideiglenes kormányt, amelynek első elnökévé őt választották meg. A japánok 300 000 dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. 1925-ben azonban megvonták tőle a bizalmat,sikkasztással vádolva meg.[3] 1932-benGenfben, aNépszövetség városában járt a független Korea ügyében, és itt ismerkedett megFrancesca Donnerrel, egy bécsi vaskereskedő család lányával, és két év múlva összeházasodtak.[1] 1940-ben ismét az Egyesült Államokba ment és 1945-ig ott is maradt, a független Koreáért agitálva.[4]
A Li hazatérése alkalmából tartott üdvözlő ünnepség
Amásodik világháború befejeződése után Korea felszabadult a japán uralom alól, így Li 1945-ben hazatért. Az Egyesült Államok támogatását élvezte, és sosem kollaborált a japánokkal, ami azonban az újonnan alakuló déli vezetőség sok tagjáról nem volt elmondható. 1945-ben őt nevezték ki a kormány élére, és hozzálátott politikai hatalma megszilárdításához, amihez a rendőrséget is igénybe vette. Li sok korábbi kollaboránssal működött együtt, segítve korábbi ténykedéseik elfeledtetését.[3][5]
1946. decemberi washingtoni látogatása alkalmával arra próbálta rávenni az amerikai kormányt, hogy támogassák egy ideiglenes kormány megválasztását az ország egyesítéséig, majd az egyesítés után egy egységes kormány megválasztását, amely belép azENSZ-be. Ezen kívül javasolta, hogy az amerikai csapatok addig maradjanak az országban, amíg a szovjet erők. A javaslatot azonban elutasították.[6]
1948. március 10-én a koreai parlament tagjává választották a baloldali pártok által bojkottált választáson. Május 31-én az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elnökévé választották. Július 20-án ő lett Dél-Korea első elnöke, 82-13 arányban legyőzveKim Gut, az ideiglenes kormány utolsó elnökét. Augusztus 15-én vette át de iure az ország igazgatását az amerikai erőktől és az ideiglenes kormánytól. Kimet egy év múlva meggyilkolták, amelyet néhányan Linek tulajdonítanak.[3]
Dél-koreai katonák kivégzett politikai foglyok holttestei mellett sétálnak el
Megválasztása után Li hozzálátott a politikai ellenvélemények felszámolásához, és baloldali személyeket tartóztatott le illetve végeztetett ki.[7] 1950-re már mintegy 30 ezerpolitikai fogoly került börtönbe Dél-Koreában. Felállíttatta aNemzeti Tanácsadói Ligát a kommunisták és baloldaliak átnevelésére, a parasztokat pedig különféle kedvezményekkel vették rá a szerződéskötésre a ligával. A liga listájára mintegy 300 ezer név került fel.[8]
Akoreai háború kitörése után a dél-koreai hadsereg az országban több mészárlást is elkövetett, a potenciális felforgatókat pedig összegyűjtötték és táborokba zárták, ahol sokszor kínozták és éheztették őket.[9] A bevonuló északi csapatokSzöul elfoglalása után a foglyok közül sokat szabadon engedtek, ennek hatására pedig elrendelték, hogy a Liga jelentse a biztonsági kockázatot jelentő embereket, ami után elkezdődött azok lemészárlása. Az amerikai diplomácia önmérsékletre kérte a koreai hatóságokat,Douglas MacArthur tábornok azonban belügynek tekintette a kivégzéseket, így nem avatkozott közbe. A 2006-ban felállított dél-koreai Igazság és Megbékélés Bizottsága legalább 100 ezerre becsülte a kivégzettek számát, azonban létezik 300 ezer fős becslés is.[8]
A megszállási zónákat szétválasztó38. északi szélességi fok lassan határvonallá vált, észak és dél között pedig megszakadt a közlekedés és áruforgalom. A szintén 1948-ban létrehozottÉszak-Korea úgyszintén egész Korea képviselőjének tekintette magát, és gyakorivá váltak a határincidensek a két ország között, amelyeket az amerikai források egy része szerint a déli oldal kezdeményezett.Kim Ir Szen északi diktátor is az ország egyesítésére készült, és ehhez megszerezteKína és aSzovjetunió támogatását is. 1950. június 25-én meglepetésszerű támadást indított az észak-koreai haderő.[6] A déli csapatok ellenállása hamar összeomlott, és a zendüléstől félő Li megtiltotta ennek közlését aszöuli lakossággal. Június 27-én Li elmenekült a városból, amely másnap az északi csapatok kezére került.
A déli főváros megszállását brutalitás és atrocitások fémjelezték. Több száz földesurat, rendőrt, bankárt és hivatalnokot tartóztattak le, majd nyilvánosakasztással végezték ki őket. A város lakosságát nehéz fizikai munka elvégzésére kötelezték a környéken létrehozott munkatáborokban. A déli kormány apuszani hídfőre szorult vissza, amelyet amerikai segítséggel stabilizálni tudtak. ADouglas MacArthur tábornok vezetteincshoni partraszállás után felszabadult Szöul, és a többi déli terület is. Az ENSZ és dél-koreai erők benyomultak Észak-Koreába, és elfoglalták annak fővárosát,Phenjant, majd a kínai határ közeléig folytatták az előrenyomulást. Az ekkor beavatkozó kínai „önkéntesek” miatt azonban újra az eredeti határvonal közelébe szorultak vissza.[6]
Li az 1953-as béketárgyalásokat szabotálni igyekezett, ugyanis az egységes Korea vezetője kívánt lenni. Ennek ellenére az amerikaiak megkötötték apanmindzsoni fegyverszünetet 1953. július 27-én, amit Li és Dél-Korea nem írt alá.[6][10] Végül azonban az amerikai gazdasági és katonai segítség ígéretének hatására beletörődött a dologba,[4] és levélben üdvözölte a szerződés megkötését, valamint méltatta az amerikai hozzájárulást a koreai újjáépítéshez.[11] Az amerikai segítségre szüksége is volt az országnak, hiszen a főváros 80%-a lakhatatlanná vált, a bányák és textilüzemek 75%-a pedig súlyos károkat szenvedett.[1]
A Li korrupciója és politikai elnyomása miatti elégedetlenség hatására úgy tűnt, a nemzetgyűlés nem fogja ismét megválasztani őt elnöknek. Ezért ő megpróbálta megváltoztatni az alkotmányt, hogy az elnök megválasztása közvetlenül és ne a nemzetgyűlés által történjen, az azonban elutasította ezt a javaslatot. Li ekkor elrendelte az ellenzéki politikusok letartóztatását, és 1952 júliusában sikeresen elfogadtatta az alkotmány módosítását. Az 1956-os elnökválasztáson a szavazatok 74%-át szerezte meg.[12] Az ország háború utáni gazdasága azonban jóval lassabban állt talpra, mint Japáné, és ezért Dél-Korea politikailag instabil maradt. Az'56-os magyar forradalom idején a koreaiak tömegdemonstrációkat tartottak az általuk rokon népnek tartott magyarok ügyéért, és sokan jelentkeztek önkéntesnek a kommunizmus elleni küzdelemhez. Linek ekkoriban rögeszméjévé vált a kommunizmus elleni világméretű harc megkezdése, és minduntalan erre igyekezett rávenni az amerikaiakat.[13] Ennek érdekében már ő felajánlotta, hogy országa csapatokat küldeneDél-Vietnámba, de ezt csak utódja,Pak Csong Hi valósította meg.
1960-ban ismét megnyerte az elnökválasztást, a szavazatok 90%-át megszerezve. Az ellenzék csalásra gyanakodott, és a diákok tömegtüntetéseket kezdtek rendszere ellen. Március 15-én a rendőrség és a hadsereg a tüntetők közé lőtt, 125 ember halálát okozva, ami miatt április 27-én kénytelen volt lemondani. Ezt követően aCIA egyikDouglas DC-4 repülőgépével elhagyta az országot, ésHawaiira ment, ahol feleségével és fogadott fiával élt együtt. Odahaza korrupcióval, 20 millióamerikai dollár elsikkasztásával vádolták meg. 1965. július 19-én halt megagyvérzésben.[3][5] Testét egy héttel később szállították vissza Dél-Koreába, ahol a szöuli nemzeti temetőben helyezték el.[14]
↑Szrenka, Viktor (2018). „Észak-Korea és az Egyesült Államok viszonya, illetve a denuklearizáció kérdésköre”.Korea: Az ókortól a csúcstalálkozóig,Budapest, 110–122. o, Kiadó:ELTE BTK Koreai Tanszék.ISBN 978-963-489-007-2.
↑Tamáska Péter: Dél-Korea és ’56. Magyar Hírlap, 2010. március 6. [2010. augusztus 21-i dátummal azeredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. augusztus 22.)
↑Syngman Rhee. Find A Grave. (Hozzáférés: 2011. augusztus 22.)
.jpg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
%2c_Flag_of_Syria_(1980%25E2%2580%25932024).svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
_(1960%25E2%2580%25931963).svg)
.svg)
