Ez a szócikk általánosságban a hangszertípusról, történetéről, elterjedéséről szól. Hasonló címmel lásd még:Lant (egyértelműsítő lap).
Vonós és pengetős lantok aCantigas de Santa Maria 13. századi kéziratban
Alanthúros hangszer. Jellegzetessége, hogy húrjai egy húrhordozó és egy ahhoz csatlakozó rezonátortest között feszülnek a testtetőlapjával párhuzamos síkban.[1]
A gyakorlatban legtöbbször a nyakkal,fogólappal ellátott húros hangszereket nevezik lantnak, de hangszertani szempontból az effélenyeles lantok mellett alírák(járomlantok) és aFekete-Afrikában elterjedtíjlantok(„pluriarc”) is ebbe a kategóriába esnek. A lantok osztályába nem csakpengetős, devonós hangszerek is tartoznak.
Szűkebb értelemben anyugati lantot szokás lantnak nevezni, amely Európában a 13. századtól tűnt fel, majd a 16–17. században a nyugati zenekultúra nagyra becsült és sokoldalúan használt pengetős hangszere lett.
A lantot a hangszerekSachs–Hornbostel-féle osztályozása az úgynevezettösszetett kordofon hangszerek[2] kategóriájába sorolja, ami lényegében azt jelenti, hogy húrjai egy húrhordozó és egy azzal szerves kapcsolatban lévő rezonátortest között feszülnek. A lant mellett még ebbe a csoportba tartozik ahárfa és ahárfalant is. A lant megkülönböztető jegye, hogy húrjai párhuzamos síkban futnak a rezonátortetőlapjával, míg a hárfa, hárfalant húrjainak síkja merőleges arra. A lant tetőlapja és a fölötte futó húrok között egy jellegzetes alkatrész, ahúrláb teremt statikai és akusztikai kapcsolatot.
Azíjlant,[3] más névenpluriarcKözép-Afrikában elterjedt lantféleség. Egyetlen, fából készült dobozszerű rezonátorteste van, de minden húrjához egy-egy különálló, íjszerűen meghajlított rugalmas húrhordozó tartozik. E húrhordozók vagy a rezonátortestbe fúrt lyukakba illeszkednek, vagy a test hátlapjához vannak rögzítve. A húrok az íjszerű húrhordozók szabad végeitől a test átellenes végén keresztben lévő húrtartóhoz futnak. Afrikai neveiakam, kalangu, wambi.[1]
Ajáromlant[4] közismertebb nevelíra. Húrjai egyik vége a hangszertestből kinövő két szarvszerű nyúlvány között átvetett keresztrúdon van – hangolható módon – rögzítve, a másik vége a húrláb érintésével a testre szerelt húrtartóhoz csatlakozik. A test lehet dobozszerű felépítésű mint a görögkithara, vagy domború hátú, csészeformájú, bőrrel fedett, mint akhelüsz-líra esetében. Azókor egyik legelterjedtebb húros hangszere volt, ma szórványosanIrakban, aPerzsa-öböl partján és főkéntKelet-Afrikában található meg, mint például akisszár vagy abegena.
Anyeles lant[5] napjainkban a legelterjedtebb lantféle, a mindennapi szóhasználatban legtöbbször ezt nevezik lantnak.
A nyeles lant húrhordozója egyetlen nyélszerű nyúlvány, anyak, ami a hangszertesthez a hangszertető síkjában illeszkedik. A húrok egy behangoló apparátus közvetítésével a nyakhoz vagy az arra épülthangolófejhez vannak rögzítve, a nyak fölött a rezonátortesthez futnak, ahol a húrlábhoz, húrtartóhoz csatlakoznak. Az, hogy a húrok a nyak közelében helyezkednek el, lehetővé teszi, hogy lefogásukkal a zenész többféle hangmagasságot is képezhessen rajtuk.
A nyeles lant egyik fajtája, anyárslant[6] rúdszerű nyaka teljesen vagy részben „felnyársalja” a testet, alsó vége húrtartóként szolgál. Anyakas lant[7] húrhordozó nyele a testből nő ki, nem hatol annak belsejébe. Más felosztás szerint léteznekhosszú nyakú illetverövid nyakú lantok; az előbbi nyaka hosszabb, mint a teste, az utóbbié rövidebb.
A legősibb ismert lantféleség, ajáromlantMezopotámiában a Kr. e. 4. évezredben tűnt fel, majd az ókori kelet és a görög-római civilizáció legnépszerűbb, nagy becsben tartott húros hangszere lett. Történetét alíra cikke tárgyalja. Anyeles lantok, különösen arövid nyakú lantok színre lépése, elterjedése ehhez képest kései fejlemény a hangszertörténetben.
A nyeles lantok közül ahosszú nyakú lant jelent meg legkorábban, elsőként ugyancsak Mezopotámia területén. A hangszer egyes nézetek szerint nem-sémi hegyi- és lovasnépekhez, akassúkhoz, azazkasszitákhoz kapcsolható,[8] mások szerint nyugatisémi nomádok különböző csoportjaihoz, akik eredetileg atermékeny félhold belső pereméneksztyeppéin,Szíria félsivatagos síkságain éltek.[10] Az ikonográfiában legkésőbb a Kr. e. 2. évezred elején tűnik fel, de egyes kutatók a Kr. e. 3. évezred végére datált pecsétnyomókon is felismerni vélik a hangszert.[11] A lant nevesumer nyelvenpantur, ennek származékai lehetnek –metatézis útján – aperzsatanbúr, azindiaitánpúra, azarabtunbur,[12] sőt közvetetten amagyartambura is.
Azókori Egyiptomban a hosszú nyakú lant eleinte a XV–XVII. dinasztia ábrázolásain, a Kr. e. 18–16. században fordul elő szórványosan. A történettudomány az új hangszer elterjedését aHükszoszok betörésével hozza kapcsolatba. Hivatásos zenészek csak Kr. e. 1500-tól kezdték használni, ettől kezdve a lant a lakomajelenetek gyakori szereplője.[8] Az egyiptomi lantábrázolásokon láthatók először hanglyukak, ezek két sorban szimmetrikusan helyezkednek el.[13]
Az egyiptomi lant teste többé vagy kevésbé hosszúkás formájú, fából van tálszerűen kifaragva, vagyteknős páncéljából készül. Tetőlapja kifeszített bőr membrán, néha hanglyukakkal ellátva. Nyárslant: az egyenes, rúdszerű nyak a bőr egy nyílásán, a bőr és a test között hatol be a test belsejébe, majd annak túlsó végéig nyúlik. A nyak csúcsát gyakran lúd- vagy kacsafejet formázó faragás díszíti. Két-három külön rögzített bélhúrja van, tartozéka még a zsinóron függő pengető. A hangszer általában vörös színű.[14]
A napjainkban is használtnyugat-afrikai hosszú nyakú lantok sokban hasonlítanak az ókori egyiptomi lantokhoz. Hosszúkás, hajóformájú, fából kifaragott testük van, de ez néha készülhettökhéjból vagy talált fémdobozból is. A tetőlap kifeszített bőr. Nyakuk beillesztése részben azonos az egyiptomi lantokéval: az egyenes, bundozatlan, rúdszerű nyak itt is a test és a bőr tetőlap között, a bőrön lévő nyíláson bújik be a hangszertestbe, viszont nem éri el a test túlsó végét. A nyakrúd vége itt is húrtartóként funkcionál, de nem a test alsó részén, hanem a tetőn vágott nyíláson keresztül érhető el. A húrláb vagy legyezőformájú, ez esetben közvetlenül a nyakrúd végén ül, vagy cilinder formájú, és a tetőlapon nyugszik.[15] Afrikai hosszú nyakú lantok nevei:ngoni, khalam, kontingo, gunbri.
Azókori görögök legnépszerűbb húros hangszere alíra volt, de az írott forrásokban a Kr. e. 4. század közepétől vannak szórványos utalások nyeles lantokra is. Atrikhordosz vagytrikhordon (’háromhúros’) hangszernevetPollux Kr. u. 2. századi író egy bizonyospandura nevűasszír zeneszerszámmal azonosítja, amely bizonyára nyeles lant lehetett. A Kr. e. 3. századtól apandura mellett apandurosz, phandurosz, pandurisz, pandurion hangszernevek is használatban voltak, ezek minden bizonnyal a sumerpanturra vezethetők vissza. A Kr. e. 330 és Kr. e. 200 közötti időszakból néhány nyeles lanton játszó nőalakot ábrázoló terrakotta szobrocska is fennmaradt. Ezek egy részén olyan újszerű lantféle látható, melynek nyaka – a hosszú nyakú lantokétól eltérően – szervesen összesimul a mandulaformájú test elvékonyodó végével.[16]
A rövid nyakú lant, melynek jellemzője, hogy viszonylag rövid nyaka a test fokozatosan elvékonyodó végéből nő ki, feltehetőleg szinténázsiai eredetű. Ilyen típusú hangszer ábrázolása az 1–5. században virágzóGandhára szobrain, domborművein látható. A nagyjából a maiAfganisztán területén elhelyezkedő királyság kultúrája ahellenisztikus görög és azindiai művészet kettős hatása alatt fejlődött ki. A gandhárai lant teste körteformájú, a tetőre ragasztott húrtartója, és rövid nyaka végén oldalsó állásúhangolókulcsai vannak. Három, négy vagy öt húrjátpengetővel szólaltatják meg.
A kora középkori, 9–10. századi európai ábrázolásokon kétféle lant fedezhető fel: az egyiknek hosszú, bundozott nyaka, ásóformájú teste, két–három húrja van; a másik rövid, érintők nélküli nyaka palackformájú testben folytatódik, 4–7 alul rögzített húrral. Mindkét hangszernek hátsó vagy elülső állásúhangolókulcsai vannak, pengetővel játszanak rajtuk. Minden bizonnyalközép-ázsiai eredetűek, nevük ismeretlen.[18]
Anyugati lant közvetlen elődje, az arabúd Európában előszörspanyol földön, a 10. század közepén jelenik meg, majdfrancia ábrázolásokon tűnik fel. A belőle kialakulóközépkori lantnak kezdetben egy darab fából tálszerűen kifaragott teste volt és bundozatlan nyaka, majd a 15. századtól a szelvényezett test, a bundozott fogólap lett a jellemző. Hangolófeje élesen hátratört, hangolókulcsai oldalsó állásúak.[19] A húrok száma kezdetben négy, ami fokozatosan emelkedett, a 16. században lett hat húrpárja, ami később további húrpárokkal egészülhetett ki. A 17. században a 8–11 kórusos lantok is elterjedtek. A nyugati lantot szóló- és együttesjáték mellettcontinuo-hangszerként is alkalmazták.[20]
Aguiterne is arab eredetű, a 14. században volt népszerű. Lapos, körte alakú, fából faragott teste folyamatosan megy át a nyakba, amely sarló alakú hangolófejben végződik. A későbbiekben felépítésében a lathoz hasonult, de négy húrpárját megőrizte. Ebből a hangszerből fejlődhettek ki a 17. századra aMandörgen, mandor, mandora, mandola nevű lantfélék, majd a négy–hat húrpáros koraimandolin.[21] A guiterne nevét módosult formában agitár örökölte.
Agitár hangszertanilag szintén az általános értelemben vett lantok közé tartozik. A nyugati lanthoz hasonlóan spanyol földről terjedt el Európában, eredete ismeretlen. Jellemzője a dobozszerű, középen elvékonyodó, karcsú test, az elkülönülő nyak. Afidula hangolófejét örökölte, a lanttól a tetőre ragasztott húrtartó-húrlábat, a központi hangnyílást, a húrozást vette át. Areneszánsz gitár négy, abarokk gitár öt húrpáros; a későbbiekben hat húrpárja lett, a 19. század elejétől hat szimpla húrja van.[22] A gitárakusztikus éselektronikus változatában is a mai nyugati kultúra legnépszerűbb pengetős hangszere.
Aciszter a 15. század elején, Itáliában jelent meg eredetilegcetera néven, majdcitre, cittern, Zither neveken terjedt el Európa-szerte. Feltehetőleg a középkoricitole-ból fejlődött ki. A gitárhoz hasonlóan dobozszerű teste van, de körteformájú, kávája lefelé keskenyedő. Középső hangnyílása, érintői, a fiduláéhoz hasonlóan mozdítható húrlába van. Négy, később hat fém húrpárral van felszerelve.[23]
A lantokvonóval való megszólaltatására a hangszertörténetben viszonylag későn került csak sor, az első adatok vonó használatára a 9. századból,Közép-Ázsiából valók.Európába a vonó a 10–11. században jutott el elsősorbanBizáncon keresztül, de azÉszak-Afrikán,Spanyolországon vezető útvonal is szerepet kaphatott. A vonózás kelet felé is elterjedt, előbbIndiában, majdKelet-Ázsiában.
Európában a legkorábbi vonós hangszerek acrwth-szerű vonós lírák mellett afidulák voltak. Ez utóbbiak leszármazottai, agambák, majd ahegedűcsalád tagjai a 16. századtól a nyugati műzene legfontosabb hangszereivé váltak. Keleten a vonós lantok legjellemzőbb típusa a bőrrezonánssal fedett, gömbölyű vagy csőszerű testű nyárshegedű, mint az arabrebáb vagy a kínaihuqin (hu-csin) hangszercsalád tagjai. Ezek a maguk zenei világában viszonylag kisebb jelentőséget vívtak ki maguknak, mint európai rokonaik.
Avonós hangszereket Keleten mindig – napjainkban is – függőleges tartásban szólaltatták meg, a vonót úgy tartják, hogy a kéz tenyérrel kifelé fordul. Európában már a középkorban elterjedt az ellenkező – a maicsellójátékra hasonlító – tenyérrel befelé fordított kéztartás, és a függőleges tartás mellett a hangszernek – a maihegedűjátékhoz hasonló – mellhez, vállhoz támasztása.[24]
.jpg)
