Akosborfélék vagyorchideafélék(Orchidaceae) aspárgavirágúak(Asparagales) rendjébe tartozó család.
Több szempontból is anövényvilág egyik legfigyelemreméltóbbcsaládja. Megkapó szépségűvirágaik, formai változatosságuk, speciális szaporodás-biológiájuk, életmódjuk miatt a botanikusok és a laikus érdeklődők közül sokan szentelnek megkülönböztetett figyelmet ezeknek a növényeknek. Az orchideafélék a növényvilág legnagyobb fajszámú családja közel 22 000-30 000 természetes módon kialakult fajjal (avirágos növények 6–11%-a ide tartozik[2]), melyek között gyakran nehezen állapítható meg éles határvonal. Ezek mellett 150 000 hibridfajta is létezik. Ez a hatalmas fajszám feltehetően az orchideafélék evolúciótörténeti értelemben vett viszonylagos fiatalságából (a legrégebbi, bizonyosan orchideaként beazonosítható lelet „mindössze” 15 millió éves) eredő genetikai változékonyságnak köszönhető, melynek eredményeképp ebben a családban anemzetségek közötti kereszteződés éppúgy előfordul, mint a normálistól eltérő színezettség (hipo- éshiperkrómia, olykoralbinizmus). A fajok áttekinthetetlenségét fokozza az utóbbi évtizedekben mesterségesen előállított, évente akár több száz újhibrid és laboratóriumi körülmények között vegetatív úton előállított szín- és alakváltozat. Nálunk itthon is egyre több új orchideával ismerkedhetünk meg, és egyre több különleges fajtát nevelhetünk otthonunkban is. Ám az orchideák tartása odafigyelést és türelmet igényel.
AKárpát-medencében a kosborfélék több mint ötven, ebből hazánkban 47 faja őshonos (további öt alfajjal és mintegy százféle hibriddel). Valamennyi talajlakó. A környező országokban a kosborfélék minden faja védett, Magyarországon csak egyesek.
Az orchideafélék rendszerezése a magas fokú variabilitás miatt nehézkes, az átmeneti alakok, hibridek száma nagy, az egy fajhoz tartozó egyedek is jelentősen eltérhetnek egymástól.
Az 1998-ban közzétettAPG I és a 2003-ban publikáltAPG II osztályozások egyaránt aspárgavirágúak(Asparagales)rendbe helyezik a családot, öt alcsaládot különböztetve meg azon belül:
Gazdasági jelentőségük korábban csekély volt, szinte csak afűszerként használtvanília és néhány gazdag gyűjtő igényeinek kielégítésére szolgáló élő növény kereskedelmére korlátozódott. Mivel a legutóbbi időkig az orchideák szaporítása és mesterséges körülmények közötti tartása megoldhatatlannak tűnő nehézségekbe ütközött, a növények eredeti élőhelyükön való begyűjtése, az „orchideavadászat” komoly üzletággá fejlődött, hatalmas károkat okozva ezzel a vadon élő állományokban. Az orchideák különleges életmódjuk miatt, melynek során általában egy társ gombafaj közreműködését (mikorrhiza) igénylik életben maradásukhoz, mesterséges körülmények között nehezen tarthatók. Valószínű, hogy a trópusokon begyűjtött növények java része már azEurópáig, vagyÉszak-Amerikáig tartó hosszú hajóúton, vagy ha valami csoda folytán az utat túlélték, a hozzá nem értő vevő otthonában elpusztult. Az utóbbi időben, különösen az egyre kifinomultabb szaporító technológiáknak köszönhetően jelentősen fellendült az új hibridek és változatok nemesítése, és az új módszerekkel nagy tömegben előállított növények dísznövényként, illetve vágott virágként értékesítése.
Egyszikűekről lévén szó, az orchideák virágtakarólevelei egyneműek, azaz nem különülnekcsészére éspártára, virágtakarót két körben elhelyezkedő 6 dblepellevél alkotja. Ennek ellenére, mivel a külső kör levelei gyakran zöldes színűek, nem feltűnőek, gyakran nevezik ezeket csészének(szepalum), a belsőket pedig szirmoknak(petalum). A lepellevelek gyakran nagyon különböznek egymástól, legfeltűnőbb közöttük a belső kör egyik,mézajakká módosult levele, mely a virág 180°-os elfordulásának eredményeként általában lent, ritkán (ha az elfordulás 360°-os) fent található. Az említett elcsavarodás gyakran jól megfigyelhető a virág kocsányán. A virág szimmetriája kétoldali részarányos, az alsó állású magház a három termőlevél alsó részéből nő össze, a termőlevelek felső része (a bibeszál és a bibe) a porzókkal összenőve az ivaroszlopot vagy bibeoszlopot(gynostemium) alkotja. A porzók száma alapján egyes szerzők a családot három kisebb családra bontották:
Apostasiaceae – 3 porzó, apollenszemek nem tapadtak össze, a magház három rekeszű
Cypripediaceae – 2 porzó, a pollenszemek összetapadtak
Orchidaceae – 1 porzó, a pollenszemekpolliniummá nőttek össze.
Vanilla planifolia virágának hosszmetszete: sepalum dorsale=felső külső lepellevél, anthera=porzó apolliniumokkal, rostellum=csőröcske, petalum dextrum=jobb oldali belső lepellevél, labellum=mézajak, sepalum laterale dextrum=jobb alsó külső lepellevél, sepalum laterale sinistrum=bal alsó külső lepellevél, rostellum=, stigma=, columna=ivaroszlop, ovarium=magház, ovula=magkezdemény(ek)
A három család közül a legutolsó(Orchidaceae) esetén (azAPG a három családot összevonja szinténOrchidaceae néven) a termőt és az ivaroszlop egy részét alkotó 3 termőlevél egyike csőrszerűen meghosszabbodik(rosztellum), vége egy vagy két tapadókoronggá(viszcidium) alakul – ezek sokszor a növény és egy adott rovarfaj koevolúciójának az eredményei.Megporzáskor ezek a tapadókorongok apollenszemekből összeállópolliniummal együtt tapadnak a megporzó rovarra.[3] A pollenszemek összetapadása az orchideák „mindent vagy semmit” szaporodási stratégiájának megfelelően az értékes pollen biztos célbajuttatását igyekszik biztosítani. A mézajak gyakran alakul át kiöblösödő rovarcsapdává, vagy hátsó részén olyan sarkantyú alakul ki, amelyben a rovarok csalogatásához szükséges nektár vagy egyféle pollenszerű képződmény(pszeudopollen) gyűlik össze. A polliniumok és a táplálékként felkínált anyagok elhelyezkedése, elkülönülése védi a pollent a fizikai behatások ellen. Sok orchideafaj semmit sem kínál cserébe a rovarnak, ezek olykor a rovar fajtársát utánozzák, olykor pedig egyes, nektárt termelő növényeket (részletesen lásd:Szaporodás).
Az orchideák egyedi szaporodásmódjának szerves részeként amagvak nagy számban (toktermésenként 1000–4 millió), ugyanakkor rendkívül kis méretben termelődnek. A magvakat a szél terjeszti, szikanyagot (endospermium) nem tartalmaznak, vagyis semmiféle tartalék tápanyaggal nem rendelkeznek. A csírázáshoz ezért minden orchideafaj számára szükséges amikorrhizális szimbionta gombával (ezekbazídiumos gombák) való kapcsolat, a növény egyedfejlődése során ebben a korai szakaszban függ legnagyobb mértékben a gombától. Ha a találkozás megtörténik, a mag csírázásának első lépéseként egy halvány szerkezet, az orsó alakúprotokorm alakul ki, melynek megerősödése évekig is eltarthat, ezalatt a növény tulajdonképpen a gombán élősködik. Ezen időszak után kezdenek kialakulni a gyökerek és a leveles hajtások.
Az orchideafélék levelei osztatlanok, a száron két sorban, vagy szórtan állnak, általában ülők, vagy kissé szárölelők, vagy csak tőlevelek vannak. Általában nincs nyelük. A gyöktörzsön, a hajtás tövében és csúcsán csökevényes pikkelylevelek nőnek.
A gyökérzet általában erős, vastag, tápanyagok raktározására is alkalmas, elágazások nélküli gyökerekből álló mellékgyökérrendszer. A fán lakó(epifita) életmódú fajok gyökerei gyakran a fakéregre tapadnak (ez jól megfigyelhető a szobanövényként egyre népszerűbbPhalaenopsisnál), vagy szabadon lelógnak (példáulVanda). Különösen a gyökerek csúcsán figyelhető meg, hogy a gyökerekklorofillt is tartalmaznak, vagyis részt vesznek az asszimilációban. A gyökér további részeit általában egy ezüstfehér színű réteg, a nedvesség esetén itatósként, szárazság esetén viszont párologtatást gátló felületként viselkedő, pórusos szerkezetűvelamen borítja. A legtöbb trópusi orchidea fákon él, és a talajlakó trópusi fajok sem földben, hanem a laza, levegővel átjárt szerves törmelékben tenyésznek. Ezzel szemben minden, mérsékelt övi faj talajlakó, gyökereik nem fotoszintetizálnak, a gyökerek viszonylag vastagok, rajtuk kevés a gyökérszőr, külső rétegüket gombafonalak szövik át. A növény gyakran egész életén át kapcsolatban marad a szimbionta gombával. A talajlakó orchidák gyakran tárolnak tápanyagokat kettős gyökérgumóikban (ikergumó), olykor hosszú, kedvezőtlen időszakokat is átvészelhetnek így, a talajba visszahúzódva. A család neve erre az ikergumóra vezethető vissza (orchis – here).
Száruk többszörösen, vízszintesen vagy függőlegesen fejlődőgyöktörzs, amely éves hajtásokat növeszt. Az alsó szártag(internódium) néha megvastagszik, és álgumóvá(pseudobulba) fejlődik. Ez a jelenség a trópusi fajoknál gyakori, de ritkábban az európaiaknál is előfordul.
