Ez a lap egy ellenőrzött változata
 | Ez a szócikk a geológusról szól. Hasonló címmel lásd még:Kertai György (egyértelműsítő lap). |
| Kertai György | |
| Született | 1912.augusztus 21.[1] Budapest |
| Elhunyt | 1968.május 11.(55 évesen)[1] Budapest |
| Állampolgársága | magyar |
| Nemzetisége | magyar |
| Foglalkozása | geológus, egyetemi oktató |
| Iskolái | Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem(–1935) |
| Kitüntetései | Kossuth-díj(1953) |
| Sírhelye | Farkasréti temető(6/1-1-20)[2][3] |
Kertai György (Budapest,1912.augusztus 21. –Budapest,1968.május 11.)Kossuth-díjas geológus, a földtudomány kandidátusa (1953) és doktora (1962), aMagyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Nemzetközileg elismertkőolaj-geológus volt, azalföldi kőolajkutatás elméleti megalapozása, számosszénhidrogénmező feltárása, valamint akőolaj- ésföldgáztelepeknómenklatúrájának kidolgozása fűződik a nevéhez.
Természetrajz–vegytan szakos tanári és bölcsészdoktori oklevelét 1935-ben szerezte meg a budapestiPázmány Péter Tudományegyetemen. 1937–1942 között aMagyar–Amerikai Olajipari Rt.-nél (MAORT) dolgozott mélyfúrási geológusként, majd 1942-től a Dunántúlon kerületi helyettes főgeológusként tevékenykedett. 1944-ben,Magyarország német megszállását követően állásából elbocsátották, de rövid ideig szakértelmének köszönhetőenmunkaszolgálatosként tovább dolgozhatott, majd 1944–1945 fordulóján a német őrizet alatt állósopronbánfalvi gyűjtőtáborban raboskodott. A második világháború lezárulása után, 1945-tőlNagykanizsán dolgozott mint a MAORT kerületi főgeológusa. Ezzel párhuzamosan 1947-ben magántanári képesítést szerzett aSzegedi Tudományegyetemen, s 1949-ig tartott előadásokat az alkalmazott kőzettan köréből. 1949-től haláláig abudapesti tudományegyetemen oktatott kőolajföldtant, 1963-tól címzetes egyetemi tanárként.
A MAORT 1949-ben lezajlottállamosítását követően aDunántúli Ásványolaj-ipari Központ átvette Kertait, így továbbra is Nagykanizsán dolgozott. 1951-től aMagyar–Szovjet Olaj Rt. (Maszolaj) főgeológusa volt, majd a vállalat 1954-es megszűnését követően minisztériumi beosztásban az egységes magyar kőolajipar főgeológusaként dolgozott. 1957-ben az akkor alakultKőolajipari Tröszt (1960 után Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, OKGT) kutatási főosztályvezetőjévé nevezték ki, majd 1963–1964 között az OKGT kutatási vezérigazgató-helyetteseként irányította az országban folyó szénhidrogén-kutatásokat. 1964-től haláláig aKözponti Földtani Hivatal elnökeként dolgozott.
Fő kutatási területe akőolajföldtan volt, tudományos eredményei nemzetközi elismertséget biztosítottak számára. Pályája elejénkristályoptikával foglalkozott, majdércgenetikai vizsgálatai során elsőként mutatott rá, hogy Kelet-Magyarországon apliocén korimárga a kőolajanyakőzete, vagyis a térségben recens keletkezésűszénhidrogénkészletek rejtőznek. Eredményei alapján kezdeményezte a korábban kilátástalannak ítéltalföldi szénhidrogén-kutatás megindítását, és elősegítette a térségben találhatókőolaj- ésföldgáz-előfordulások felkutatását (Battonya,Pusztaföldvár,Hajdúszoboszló,Kunmadaras stb.). Emellett vezető szerepe volt akiscsehi–lendvaújfalu–nagylengyeli, illetve agörgeteg–babócsai szénhidrogéntelepek feltárásában. Elméleti kutatásai során az eddigiek mellett behatóan foglalkozott a kőolaj- és földgáztelepek genezisével, s megalkotta a szénhidrogén-előfordulások újnómenklatúráját is.
1950–1953 között aFöldtani Közlöny szerkesztője volt.
1965-ben aMagyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, ahol a földtani bizottság alelnöki, illetve a kőolaj-, földgáz- és vízbányászati bizottság elnöki tisztét is ellátta. 1950–1953 között aMagyarhoni Földtani Társulat titkára, 1960–1966 között elnöke volt, emellett 1964-től a Földtudományok Nemzetközi Szövetségének (International Union of Geological Sciences) tagja is volt.
Tudományos eredményei elismeréseként 1953-banKossuth-díjat kapott.