Azion (vagy régies nevénmeneny) olyanatom vagymolekula (atomcsoport), melyelektromos töltéssel rendelkezik. A negatív töltésű ion, más névenanion olyan atom vagy molekula, melynek egy vagy többelektrontöbblete van, akation pedig pozitív töltésű ion, amiben egy vagy több elektronhiány van, mint az eredeti részecskében. A folyamat, mely során létrejönnek az ionok, azionizáció. Az ionizált atomokat vagy atomcsoportokat úgy jelölik, hogy az atom vagy molekula fölött jelölik az elvesztett vagy szerzett elektronok számát (kivéve ha egy van, akkor nem jelölik), és a töltést (+ vagy −). Példa: H+, O2−.
Egyszerű atomok esetén afémek legtöbbször kationokat hoznak létre, anemfémek anionokat, például anátrium Na+ kationt, míg aklór Cl− (klorid) aniont hoz létre.
Bonyolultabb szerves molekulákikerionos állapotba is kerülhetnek, ekkor egyszerre anionos és kationos tulajdonságúak.
Az azenergiamennyiség, mely ahhoz szükséges, hogy kationt hozzunk létre egy semlegesebb (nem feltétlenül semleges) töltésű atomból, az ionizációs energia. Általánosabban egy atom n-edik ionizációs energiája az az energiamennyiség, mely ahhoz szükséges, hogy az n-edik elektront leszakítsuk az atomról, miután az előzőn–1-et már leszakítottuk.
Minden sikeres elektronleszakítás során a következő ionizációs fázishoz szükséges energia mennyisége növekszik. Rendkívüli a növekedés, amennyiben egy adottatompálya kiürül, és a következőről kell leszakítani az új elektront. Ezen okból az atomok igyekszenek úgy elrendeződni, hogy telített atompályáik maradjanak. Emiatt például a nátriumból létrejövő Na+-t gyakran megtaláljuk, de a Na2+-t nem, a nagy ionizációs energiaigény miatt. Ugyanígy amagnézium Mg2+ formája gyakori, míg Mg3+ formája nem, és azalumíniumnak csak az Al3+ formája fordul elő a természetben.
Az ionok elméletét előszörMichael Faraday alakította ki, 1830 körül, hogy leírja azon atomok viselkedését, melyekanódokhoz vagykatódokhoz vonzódnak. Ennek ellenére a mechanizmust, mellyel ezt elérték, nem sikerült leírni 1884-ig, mikorSvante August Arrhenius doktori disszertációjában azUppsalai Egyetemen le nem írta. Elméletét nem fogadták el teljeskörűen (éppen hogy átment a doktori vizsgán). Disszertációjával ennek ellenéreNobel-díjat nyert1903-ban.
Az elektronaffinitás az az energia, amely egy atom esetében egy elektron befogásához szükséges. Az elektronaffinitás halogénelemek csoportján belül a rendszám növekedésével csökken (kivétel a fluor, amelynek az elektronaffinitása valamivel kisebb, mint a klóré).Két kapcsolódó atom közül az képes erősebben magához szívni a kötőelektronpárt, amelyiknek nagyobb az elektronaffinitása (vagyis anionná alakulásakor nagyobb energia szabadul fel). Ennek a fogalomnak értelmezéséhez abból indulhatunk ki, hogy ha a kapcsolódó A és B atomok elektronaffinitása egyenlő, az A,B-kötésenergia az A,A és B,B kapcsolatok energiáinak számtani középértéke:
EAB = 1/2 (EAA + EBB)
Ha az A és B atomok elektronaffinitása eltérő, a mért kötéserősség ΔAB értékkel nagyobb:
Az ion szót Faraday fordítottagörögből (ἰόν). Egy semleges szóból jött létre, amely „menni”-t jelent.[1] Ez a nevezéktan az ionok azon jellemzőjével magyarázott, miszerint az anionok az anódok, míg a kationok a katódok felé vándorolnak az elektrolízis során. Így az anion szó felfelé menőt, míg a kation szó lefelé menőt jelent. Ebből következik hogy az anód „felhozó”-t, a katód „lehozó”-t jelent (egy úton).
