AzIndiai-óceán avilágtengerek egyike, a harmadik legnagyobb vízfelület aFöldön. NyugatonAfrika határolja, északonÁzsia, keleten aSzunda-szigetek ésAusztrália. Déli határa vitatott; némelyek azAfrika legdélibb pontját aTasmania legdélibb pontjával összekötő egyenesen húzzák meg, mások adéli sarkkörön. Ezért területe sem egyértelmű: ha a 74 039 600 négyzetkilométert fogadjuk el, csaknem két és félszer akkora, mint Afrika.
Az óceán kialakulása akora kréta korszakban kezdődött mintegy 130 millió éve, amikor a déli szuperkontinensGondwana nyugati pereméről leszakadt és nyugat felé indult a maiAntarktisz, valamintAusztrália és környékének őse, aSzahul őskontinens, a Gondwana maradéka és a Szahul között pedig kinyílt aCsendes-óceán déli medencéje. Kb. 10 millió évvel később vált le azindiai szubkontinens, és olyan gyorsan mozgott északkelet felé, hogy 70 millió éve már megközelítette az Egyenlítőt, Mozgása közben fokozatosan bezárta a Gondwana északkeleti részét Délkelet-Laurázsiától elválasztóTethys-óceánt. Az óceánközépi hátságot elérve amentén, északnak haladt tovább, és kb. 50 millió éve ütközött össze Ázsiával, miközben Afrika nyugat felé sodródott. Ausztrália kb. 53 millió éve vált el az Antarktisztól, az Indiai-óceán 36 millió éve nyerte el jelenlegi formáját, ezért ez a legfiatalabb világtenger.
A kiterjedt és igen mély fenéksíkságoknak köszönhetően átlagos mélysége 3890 méter, amivel a Föld második legmélyebb óceáni medencéje. Térfogata mintegy 292 millió köbkilométer. Belső részein nincsenek mélytengeri árkok, csak keleti peremén húzódik azIndia–Ausztráliai-medence árokrendszere (Jávai-árok,Szunda-árok,Diamantina-árok). Itt vannak legmélyebb pontjai: a Jávai-árokban 7455 méter,[1] a Diamantina-árokban 7102 m.
Az Indiai a legbonyolultabb felépítésű óceán. Hátságrendszere fordított Y alakú. Ennek délnyugati szára, azAtlanti–Indiai-hátság aKözép-Atlanti-hátság folytatása, és Madagaszkár partjaitól keletre húzódik délnyugat–északkelet csapással. Keleti szára, aDélkelet-Indiai-hátság aTasmán-törésövtől indul és azAmszterdam-törésövig nyúlik északnyugatnak. A medence középső aljzatát két, párhuzamos észak–déli irányú hátság uralja:
A legmélyebb fenéksíkság aWharton-medence a Keleti Kilencvenes-hátság, aNagy Szunda-szigetek és Ausztrália között; ennek legmélyebb pontja 6839 méter mély. Közel ilyen mély az Afrika délikontinentális talapzatával határosNatal-medence; ennek legmélyebb pontja 5972 méter. Az Atlanti- és az Indiai-óceán válaszvonala azAghulas-fenéksíkságon át húzódik. Az ugyancsak mélySzomáli-fenéksíkság Kelet-Afrika kontinentális talapzata és a Carlsberg-hátság között fekszik. Nagy területű, de az előbb felsoroltaknál sekélyebb részmedence az óceán középső, egyenlítői vizei alatt elterülőKözép-Indiai-óceáni-medence.
AMozambik ésMadagaszkár közöttiself sekély, széles. Az óceán északi partvidékén a self ugyancsak kivételesen széles; azArab-tenger és aBengáli-öböl a Föld két legnagyobb, folyamihordalékkúp selfje. Előbbit azIndus táplálja, utóbbit aGangesz-Brahmaputra rendszer. E két folyam évente átlag 1,3 milliárd tonna üledéket terít szét e két peremtengerben. A Bengáli-öbölben a hordalékkúp már több mint kétezer kilométer hosszan nyúlik be az óceánba, a megsüllyedt üledékréteg vastagsága és egyes helyeken eléri a 15 000 métert. Az Arab-tengerből nyílóPerzsa-öblöt aTigris és azEufrátesz tölti fel.
Nyugati, afrikai és keleti, ausztrál partvidéke egyaránt kevéssé tagolt. Az Ausztrália és Ázsia közötti szigettengert a sok kis résztengerrel aCsendes-óceán medencéjéhez számítjuk, ezért peremtengerei csak északon, Ázsia partvidékén vannak:
a Perzsa-öböl a jégkorszakban még szárazföld volt, és csak aWürm-glaciális után került víz alá. Átlagos mélysége 25 méter, a legmélyebb pontja 84 méter mély.
A három óceán közül az Indiaiban a legnagyobb a trópusi terület aránya, következésképp ennek a vize a legmelegebb is — nyugati része kevésbé, mint a keleti.
A vízszalinitása (sótartalma) többnyire 35,5–36 súlyezrelék, de peremein ettől szélsőségesen eltérhet. A sivatagi övben fekvő, sekélyPerzsa-öböl keleti részén a sótartalom eléri a 45 súlyezreléket; ez a világtenger legsósabb,szuperhalin vize. Hasonló okokból a Vörös-tenger is túlsós; sótartalma 38 és 42 súlyezrelék között változik.
Az Indiai-óceánnak kevés áramlata van, mivel maga az óceán észak felé atrópusi övezeten túl nem folytatódik. Éppen ezért áramlatai csak kevéssé módosítják a partmenti éghajlatot. Afrika délnyugati partjaitól indul azAgulhas-áramlat, de még ennek sincs folyamatos melegítő hatása, mertFokföldnél az áramlat melegebb vize összekeveredik a nyugatról érkezőBenguella-áramlat egyik ágának hidegebb vizével.[1]
Ez a világtenger egyetlen olyan része, amelynek északi részén az áramlási viszonyok félévenként a visszájukra fordulnak. Az északi partoktól a déli 10. fokig terjedőmonszun övben az uralkodó szélirány félévenként változik. Azészaki félgömb szerinti nyáron (májustól októberig) Ázsia fölött alacsony a légnyomás, és a monszunszelek nedves levegőt szállítanak Dél-Ázsia partjaihoz. Áprilisban az uralkodó szélirány még északnyugati, ám májustól délnyugatira. Ilyenkor a kelet-afrikai partokat az erőteljesSzomáliai-áramlás mossa. A nyári hónapokban a víztömeg keletre mozog; ez aMonszun-áramlás.
Télen északkeletire fordul a szélirány, ekkorIndonézia és Ausztrália kapja a csapadékot. Az Egyenlítővel párhuzamosan nyugatnak mozgó víz azÉszaki Egyenlítői-áramlat. EzSzomáliánál éri el Afrika keleti partvidékét, ahol délre fordul, majd az Egyenlítő vonalában keletnek. Az így kialakulóEgyenlítői-ellenáramlat hömpölyögteti vissza a vizet a medence keleti részébe.
Egyenlítőtől délre az uralkodó nyugatipasszátszelek miatt a vízkörzés az óramutató járásával ellentétes irányú.
APerzsa-öböl fúrószigeteiről óriás tankhajók szállítják a nyersolajat délre és keletre, Ausztráliából, Indiából és Dél-Afrikából vasércet szállítanak Japánba, Ausztráliából pedig szenet az Egyesült Királyságba.
Az Indiai-óceán élővilága igen gazdag, különösen a korallszigeteknél, tengeri szivacsok, rákok, tengeri sünök és csillagok és rengeteg apró de színes halak fordulnak elő tömegesen. A part menti mangroveerdők őrzik a biológiai egyensúlyt, és az víziállatok szaporodási helyéül szolgálnak. Legjelentősebb élőlények a rákok, csigák, medúzák, polipok, a halak közül leggyakoribb a repülőhal, a szardella, a tonhal, a vitorláshal és sok cápaféle. Azemlősök közül gyakori a dugong, a különféle cetek, delfinek és a fókák, a déli részeken pedig pingvinek élnek.
A feláramlási területek bőséges planktonmezői a legjobb halászterületek, az Arab-öbölben és Dél-afrika partjainál, garnéla, aligátorteknős és rájafélék, szardínia, makréla és szardella a gyakori zsákmány. A nyílt tengeren pedig a tonhalhalászat folyik.
