IV. Sándor (Anagni,1199 –Róma,1261.május 25.) lépett fel apápai trónra 181.-ként akatolikus egyház történetében. Pontifikátusát azóta történészek az egyház további fejlődése szempontjából fordulópontnak tekintik. A megválasztásakor is idős Sándor végleg eldöntötte a császárok és pápák közötti harcot. Azonban aLaterán győzelme visszafordíthatatlan politikai folyamatot indított el, amely később igazolta, hogy Sándor uralkodása és politikai irányvonala elrohasztotta a pápai trónus legfőbb világi támaszát is.
1199-ben látta meg a napvilágotRainaldo de'Conti di Segni névenAnagni városában. ARómában is nagy befolyással rendelkezőcampagnai nemesi család immár harmadik sarja (III. Ince és nagybátyja,IX. Gergely után) aki elfoglalhatja a pápai trónt. Rokoni kapcsolatainak hála, kiváló iskolákat járt végig, majd az egyház szolgálatába állva, rosszakarói szerint családi kapcsolatainak köszönhette előrejutását.1227-ben immár nagybátyja szentelte fel bíboros-diakónusnak, majd1231-ben szintén Gergelytől kapta megOstia és Velletribíborosi méltóságátpüspöki rangon. Amikor elődje,IV. Ince pápaNápolyban meghalt, a szent kollégium a déli városba sietett, hogy ott megválasszák a pápai trón örökösét. A kardinálisok ezúttal is nehezen tudtak dönteni, de mivel az idő sürgette őket,1254.december 12-én megválasztották a rossz egészségi állapotban lévő Rainaldot egyházfőnek. Segni grófja minden tőle telhetőt megtett, hogy visszautasítsa kinevezését, de a bíborosi kollégium hajthatatlan volt. Felszentelésekor felvette a IV. Sándor nevet, amely a császárpártiaknak jelezte, hogy aIII. Sándorra visszautaló név nem nekik fog kedvezni.
Amikor 1254-ben Sándor elkezdte pontifikátusát sokan találgatták, hogy az új egyházfő milyen politikát fog alkalmazniII. Frigyes császár utódaival kapcsolatban.Párizsi Máté, az egyetem egyik professzora, úgy jellemezte Sándort, mint szigorú önmegtartóztatás és rendszeres imádság szerint élő ember, aki vallásosságával és kedvességével azonnal megnyeri az embereket, azonban könnyen enged a hízelgő hangoknak. A jellemzés a fennmaradt krónikák szerint telibe talált. A hízelgő hangokat itt a klérus és a pápai udvar azon részét takarta, akik biztatták Sándort, hogy folytassa elődjei kíméletlen harcát aHohenstaufenek ellen. Pedig ekkor már tisztán látszott, hogy a német császári udvar szinte hatalom nélkül áll az egyre zavarosabb és szétesőbb birodalom élén. EgyedülSzicília trónja bizonyult biztosnak, így Sándor legfőbb célja ennek aláásása volt.
ANémet-római Birodalom trónján1248-tól kezdve huszonöt éven át nem ült biztos hátterű uralkodó. A Hohenstaufenek hatalmát Sándor elődjei tehát teljesen ellehetetlenítették északon. Délen más volt a helyzet. Frigyes unokájaKonradin foglalta el a szicíliai trónt, de a tényleges hatalmatManfréd,Szicília régense és királya, Frigyes fattyú, de törvényesített gyermeke tartotta kezében.1255.március 25-én Sándor kiközösítette az egyházból Manfrédot, ésIII. Henrik angol király követeivel szerződést írt alá, miszerint Szicília trónján a király másodszülött fiát, Edmundot ismeri el. A német trónonHollandiai Vilmos halála után1257-benRichárdot,Cornwallgrófját támogattaKasztíliai Alfonzzal szemben.
Az erős központi hatalom Németországban egyre inkább elveszettnek tűnt. Megerősödtek a hercegségek, és a császári trón is leginkább csak terhet jelentett viselőjének. A pápa közvetlen barátainak egy része már ekkor figyelmeztette Sándort, hogy aLaterán hagyományos és történelmileg is alátámasztott világi támogatóját nem kellene ennyire semmivé tenni. A pápák hadjárata diadalt aratott a makacs Hohenstaufeneken, de hiányuk még nagyobb veszteségeket okozott a jövőben, mint a harc ellenük.
Manfréd hatalma azonban nőttön nőtt, és1260-ban csatát is nyert a pápa seregei felett. A szicíliai Hohenstauf azonban nemcsakItália déli részét tartotta befolyása alatt.Rómában a császárpárti nemesség szövetséget kötött a szomszédos királysággal. Az örök városban kitört lázongások miatt Sándor már koronázása után nem sokkal elhagyta a várost, és pontifikátusának további részétViterbóban töltötte. Manfréd tehát Sándor minden erőfeszítése ellenére Szicília trónján maradt, sőt a Pápai Állam jelentős területeit is uralma alá vonta.
A harcok ugyan szinte teljesen lekötötték az idős egyházfő energiáját, a rövid békeidőszakokban igyekezett elődjeihez méltóan irányítani az egyház belső ügyeit. Minden támogatásáról biztosította a koldulórendeket, elsősorban aferenceseket. Azinkvizíciót kiterjesztette, és elsősorbanFranciaországban szorgalmazta kiépítését. Mint elődjei közül annyian, ő is megpróbálkozott a keleti és a latin egyházak egyesítésével, azonban a tárgyalások már korán megakadtak. Viterboból igyekezett keresztes hadjáratot szervezni atatárok ellen, azonban ez a törekvése is kudarcba fulladt. Askolasztika egyik korabeli bölcsőjében,Párizsban a világiak és a koldulórendek filozófiai vitájában az utóbbiak mögé állt.
Pontifikátusának több sikertelen momentumán elbúsulva végül1261.május 25-én halt meg Viterboban. Hamvait a viterboikatedrálisban helyezték örök nyugalomra, amely a16. században elpusztult a székesegyház felújításakor.
