A pogánynak született Jagelló 1377-ben megörökölte apjától a Litván Nagyfejedelemséget, amelyben nagybátyjával,Kęstutisszal megosztottan uralkodott. Miután Jagelló titkos megállapodást kötött aTeuton Lovagrenddel ellene, Kęstutis 1381-ben megdöntötte hatalmát, de a következő évben Jagelló csellel elfogta őt, és börtönbe záratta, ahol meghalt. 1386-ban feleségül vette a tizenkét éves lengyel királynőt, Hedviget, és miután megkeresztelkedett, II. Ulászló néven Lengyelország társuralkodója lett.[1] 1399-ben Hedvig meghalt, és Jagelló perszonálunióban egyesítette Lengyelországot és Litvániát, megalapítva a két ország több évszázados szövetségét. 1392-től Litvániát formálisan Kęstutis fia,Vytautas kormányozta, ő azonban elismerte Jagellót urának. 1410-ben a lengyel–litván szövetség agrünwaldi csatában döntő győzelmet aratott a Teuton Lovagrend felett, és az unió kivívta helyét a korabeli nagyhatalmak között.
Ő alapította aJagelló-dinasztiát (gyakorlatilag aGediminas-ház mellékágát), amely a lengyel és litván koronákon kívül időnként a cseh és magyar koronát is birtokolta, így Közép- és Kelet-Európa egyik legfontosabb királyi háza lett.[2] Jagelló és utódai idején a lengyel–litván unió volt a világ legnagyobb területű keresztény állama.[3]
Jagelló életének korai szakasza csak kevéssé ismert, még születésének időpontja is bizonytalan. A történészek korábban úgy vélték, hogy 1352-ben született, de újabb kutatások szerint egy évtizeddel később, 1362 körül láthatta meg a napvilágot, feltehetőenVilniusban.[4] Apja a Gediminas-dinasztiához tartozóAlgirdas volt, Litvánia nagyfejedelme, anyja pedig az ő második felesége, Uljana,I. Alekszandr tveri fejedelem lánya. Jagelló Algirdas tizenhárom fia közül a fiatalabbak közé tartozott (pontos születési adatok híján a sorrend nem állapítható meg), de apja őt tartotta a legrátermettebbnek, és végakaratában őt jelölte meg örökösének. Jagelló és testvéreinek egy része a hagyományos litván isteneknek áldozott; többi fivére pedigortodox keresztény volt.
Lengyelország és Litvánia a 14. század végén - 15. század elején
A Litván Nagyfejedelemség ekkor két nagyobb, egymástól meglehetősen eltérő nemzetiségből és politikai berendezkedésből álló állam volt: a litvánok lakta kisebbik rész északnyugaton és a valamikoriKijevi Rusz hatalmas darabjain terült el, amelyek maUkrajnához,Belorussziához ésNyugat-Oroszországhoz tartoznak.[5] Apja az ország keleti és déli felét kormányozta; az északnyugati, litván régió öccse (Jagelló nagybátyja),Kęstutistrakai fejedelem vezetése alatt állt. Egyes történészek véleménye szerint a két testvér duumvirátust alkotott,[6] mások szerint azonban a vilniusi fejedelem Trakai fejedelme fölött állt.[7]Amikor trónra lépett, Jagelló nem változtatott a rendszeren, de nagybátyjához fűződő viszonya és a kettős uralkodás szisztémája hamarosan feszültté vált.[2]
Uralkodása kezdetén Jagellót a rutén földeken fellángoló lázadás kötötte le. 1377-ben Algirdas legidősebb fia,Andrej polocki fejedelem kijelentette, hogy nem ismeri el Jagellót nagyfejedelemnek, és ő a jogos örökös. 1380-ban Andrej és egy másik Algirdas-fiú, Dmitrij a moszkvaiak segítségére sietett, amikor a moszkvai fejedelem,Dmitrij Donszkoj harcba indult Jagelló szövetségese,Mamaj emír ellen, aki azArany Horda tényleges uralkodója volt.[8] Jagelló nem ért időben akulikovói csata színhelyére, ahol az orosz erők első, igazpürrhoszi győzelmüket aratták a tatárok felett. A győzelem megmutatta aMoszkvai Fejedelemség gyarapodó erejét, és a következő évszázadokban Moszkva lett Litvánia fő ellenlábasa és bukásának okozója. 1380-ban azonban az oroszokat meggyengítette a csatában elszenvedett vérveszteség, és Jagelló eléggé biztosnak érezte a keleti határokat ahhoz, hogy leszámoljon kényelmetlenül erős nagybátyjával.
AzErdélyből 1224-ben elűzöttTeuton Lovagrend aBaltikumba helyezte át működését, és a 13. század eleje óta folyamatosan támadta a litván ésóporosz,jatving, valamint egyéb balti törzseket, később pedig a Litván Nagyfejedelemséget. 1380-ban Jagellótitkos egyezséget kötött a lovagrenddel, hogy nem fog nagybátyja segítségére sietni, ha azok megtámadják Kęstutist.[2] Amikor Kęstutis tudomást szerzett az egyezségről, megszállta Vilniust, megdöntötte Jagelló hatalmát, és saját magát kiáltotta ki nagyfejedelemnek.[9] Jagelló elismerte őt urának, de 1382-ben apja vazallusainak csapatait felhasználva felkelést indított, és Trakai mellett találkozott nagybátyja hadseregével. Bántatlanságot ígérve táborába hívta Kęstutist és fiát,Vytautast, hogy a békéről tárgyaljanak, de elfogta ésKrėva várába záratta őket. Néhány nappal később Kęstutist holtan találták a cellájában, feltehetően meggyilkolták.[10] Vytautas megszökött, és a Teuton Lovagrendhez menekült, ahol a segítségükért cserébe megkeresztelkedett.[9]
Jagelló korábban adubysai szerződésben ígéretet tett a lovagrendnek, hogy segítségért cserébe megkeresztelkedik, és átadja nekikSzamogitia Dubysa-folyótól nyugatra eső részét. Győzelme után azonban nem teljesítette ígéretét, ezért a Vytautasszal szövetségre lépő lovagok 1383 nyarán megtámadták Litvániát. 1384-ben Jagelló kiegyezett Vytautasszal, és visszaadta neki apai örökségét. Vytautas ezután korábbi szövetségesei ellen fordult, és felgyújtotta a rá bízott teuton határvárakat.[11]
Jagelló orosz anyja, atveri Uljana azt szerette volna, ha fia a moszkvai Dmitrij Donszkoj lányát, Szofját veszi feleségül, amihez a pogány nagyfejedelemnek előbb ortodox rítus szerint meg kellett volna keresztelkednie. Egyes történészek szerint Jagelló már trónra lépésekor ortodox lehetett.[12] Fontos döntés volt, hogy a nagyfejedelem a kereszténység melyik ágát választja, mert a Teuton Lovagrend a pogányság elleni harccal indokolta Litvánia elleni hadjáratait, az ortodox keresztényeket viszont a pogányoknál nem sokkal jobb eretneknek és szakadároknak tekintették.[2][9] Jagelló ezért inkább a lengyel nemesek ajánlatát fogadta el, akik az akkor tizenegy évesAnjou Hedvig (a magyarNagy Lajos fiatalabbik lánya) kezét ajánlották fel a litván nagyfejedelemnek. A lengyeleknek több okuk is volt az ajánlat megtételére. Korábban többször is hadakoztak a litvánokkal, és így békét köthettek keleti szomszédaikkal, valamint biztosíthatták a termékeny földűHalics-Volhínia tulajdonjogát. Ezen kívül a litvánok hasznosabb szövetségesek voltak a Teuton Lovagrenddel szemben, mint a távolabbi Ausztria (Hedvig korábbi vőlegénye az osztrákVilmos herceg volt). A nemesek kiváltságaik megerősítését és kiszélesítését is várták a házassági egyezség megkötésétől.[13] Jagelló 1385. augusztus 14-én Krėva várában aláírta a házassági szerződést, amiben megígérte, hogy megkeresztelkedik és visszaszerzi a szomszédok által elrabolt lengyel földeket. 1386. február 15-én keresztelték meg római katolikus rítus szerint awaweli székesegyházban és felvette a Władysław (latinul Ladislaus, magyarul Ulászló) nevet.[14] A névválasztás egyaránt utalt Hedvig dédapjára,I. Ulászlóra, aki 1320-ban újraegyesítette Lengyelországot ésSzent László magyar lovagkirályra.[15] Az esküvőre három nappal került sor, március 4-én pedig Bodzanta érsek Lengyelország királyává koronázta. Egyúttal Hedvig anyja,Boszniai Erzsébet formálisan örökbe fogadta, hogy Hedvig halála esetén megmaradjon a koronája.[9] A király megkeresztelkedése együtt járt a litván nemesség és köznép tömeges keresztény hitre térítésével,[16] Főleg a nemesek lettek katolikusok, a parasztság körében a régi ősvallás és az ortodox kereszténység egyaránt erős maradt.[16] A bojárok katolikus hitre térését elősegítette, hogy Jagelló külön kiváltságokat biztosított a katolikus nemességnek, amelyeket az ortodox vallásúaktól megtagadott.[17]
II. Ulászló szarkofágja awaweli székesegyházbanHedvig szarkofágja a waweli székesegyházban
Jagelló és Hedvig formálisan társuralkodók voltak, bár Hedvignek kevés tényleges hatalom volt a kezében. 1387-ben mégis ő vezette a lengyel csapatokat, amelyek visszafoglalták a Nagy Lajos által Lengyelországtól Magyarországhoz csatoltHalicsot (a hadjárat oka az volt, hogy a pártviszályok dúlta Magyarországon meggyilkolták Hedvig anyját). Ezenkívül hadserege jelenlétével biztosítottaI. Péter moldvai vajda hűbéresi hűségét.[18] 1390-ben személyesen tárgyalt a Teuton lovagrenddel. Az ország kormányzásának oroszlánrésze azonban Jagellóra hárult, Hedvig inkább vallási és jótékonysági tevékenységet folytatott.[18]
Röviddel megkoronázása után JagellóVilniusnak a krakkóihoz hasonló városjogot adott, amelynek mintáját amagdeburgi jogokról vették. Trakaiban Vytautas a lengyelországihoz hasonló privilégiumokat adományozott a helyi zsidó közösségnek; a hasonló lengyel törvényeket mégJámbor Boleszláv ésNagy Kázmér idején vezették be.[19] A két ország jogrendszerének harmonizálása lassú volt, és Jagelló idejében csak részleges, de a változtatások egy irányba haladtak, és az 1569-eslublini unió idején már nem volt nagy különbség Litvánia és Lengyelország közigazgatási és törvénykezési rendszere között.[20]
Jagelló megkeresztelkedése nem vetett véget a Teuton Lovagrend támadásainak; a lovagok azt állították, hogy csak számításból lett keresztény, és eretneknek tekintendő. Arra is hivatkoztak, hogy a litvánok jelentős része pogány maradt.[9][21] Ettől kezdve azonban egyre nehezebb volt résztvevőket toborozni a keresztes háborúhoz, és a dolgukat megnehezítette a lengyel-litván szövetség is.[22][23] A király támogatta vilniusi püspökség létrehozását, amelynek élére Andrzej Wasilko,Piast Erzsébet magyar királyné (Nagy Lajos anyja) gyóntató atyja került. A püspökséghez Szamogitia is hozzátartozott, amelyet akkor nagyrészt a lovagrend birtokolt; ennek ellenére nem a königsbergi, hanem a gnieznói érsek alá tartozott.[9] Ezzel a megoldással (amit a lovagrend élesen támadott) lehetővé vált a lengyel és litván egyház együttműködése.[16]
Amikor Jagelló lengyel király lett,Krakkóba költözött, és Litvániát öccsére,Skirgailára bízta. Skirgaila népszerűtlen volt, és 1389-ben Vytautas fellázadt ellene, hogy magának szerezze meg a nagyfejedelmi trónt. Szövetséget kötött a lovagrenddel, és 1390. szeptember 4-én megkezdte Vilnius ostromát. A lengyel-litván-rutén erők által védett város alól a lovagok egy hónap után elvonultak,[2] de a külvárosokat és a vidéket teljesen elpusztították. A polgárháború elhúzódott, és Jagelló végül kompromisszumot kötött unokatestvérével: az 1392-esostrówi szerződésben annak haláláig átruházta Vytautasra a nagyfejedelmi(magnus dux) címet, de ő maradt a „felsőbb fejedelem”(dux supremus), akinek Vytautas hűséggel tartozott.[24] Ezenkívül visszaadta neki Trakai hercegségét, Skirgaila pedig kárpótlásul megkapta Kijevet.[25]
A litvánok és a lovagrend közötti hosszú háborús időszak 1398-ban ért véget asalynasi békével. Vytautas békét akart északnyugaton, hogy keleten keresztes háborút indíthasson a tatárok ellen, és ennek érdekében feláldoztaSzamogitiát, amelyet a lovagrend már régóta szeretett volna megszerezni, mert elválasztotta egymástól északi (livóniai) és déli (porosz) területeit. Ezenkívül a litvánok segítettek a lovagrendnek megszerezniPszkovot, míg azok VytautasNovgorod elleni hadjáratát támogatták.[18] A következő évben azonban a katasztrofális kimenetelűVorszkla-menti csata véget vetett a keleti hódítás reményének, és Litvánia katonailag Lengyelország támogatására szorult.[2][26]
1399. június 22-én Hedvig kislánynak adott életet, de egy hónapon belül mindketten meghaltak. Jagelló Lengyelország egyedüli ura maradt, de nem volt örököse, és a koronára való jogosultsága is megkérdőjeleződött. Kezdtek újra előbukni a feszültségek a Jagelló-pártikis-lengyelországi nemesség ésNagy-Lengyelország arisztokráciája között, míg végül a király 1402-ben feleségül vetteIII. Kázmér unokáját,Cillei Annát, és újra megszilárdította helyzetét a trónon.
Az 1401-esvilnius-radomi uniós szerződés megerősítette Lengyelország és Litvánia perszonálunióját. Vytautas nagyfejedelmi rangot kapott, de továbbra is elismerte Jagellót urának. Ekkor még egyiküknek sem volt örököse, ezért megegyeztek, hogy haláluk esetén a litván és lengyel nemesség egymással konzultálva választ új uralkodót.[27][28] A hosszú távra biztosított szövetség megszilárdította a litvánok helyzetét, akik újra hadban álltak a Teuton Lovagrenddel (ebben Lengyelország formálisan nem vett részt).[22][26] A lengyel nemesi privilégiumok változatlanok maradtak, de a litván bojárok újabb jogosultságokat kaptak.
Jagelló királyi pecsétje, 1411
1401 végén Litvániában a lovagrenddel folytatott háború mellé a keleti régiókban újabb felkelések párosultak. Jagelló egy másik öccse, a nyughatatlanŠvitrigaila, aki nagyfejedelem szeretett volna lenni,[21] a lovagrendhez menekült, és segítséget kért a lázadásához, hasonlóan, mint Jagelló és Vytautas is tette korábban.[27]
A háború 1404. május 22-én araciążi békével ért véget. Jagelló elismerte Szamogitia teuton kézen való maradását, és megígérte segítségét Pszkov ellen; cserébeKonrad von Jungingen nagymester eladta neki a vitatott hovatartozásúDobrzyńt ésZłotoryját, és ismét ígéretet tett, hogy segítséget nyújt a litvánoknak Novgorod ellenében.[27] Mindkét félnek jó oka volt az ellenségeskedés lezárására: a lovagrendnek meg kellett erősítenie fennhatóságát az újonnan megszerzett területen, a lengyeleknek és litvánoknak pedig Moszkvával, illetve Sziléziával gyűlt meg a baja.IV. Vencel német és cseh király felajánlotta, hogy visszaadjaSziléziát a lengyeleknek, ha megsegítik aNémet-római Birodalmon belüli harcaiban.[29] A lengyel nemesség azonban nem akart újabb, nyugati háborúba bonyolódni, ezért Jagelló visszautasította az ajánlatot.[30]
1409 májusában litván háttértámogatással felkelés kezdődött Szamogitiában. A lovagrend elküldte követeit Jagellóhoz, hogy figyelmeztesse: ne avatkozzon be egy esetleges teuton-litván konfliktusba.[31] A király azonban nemesei véleménye ellenére azt üzenteUlrich von Jungingen nagymesternek, hogy szükség esetén eleget fog tenni szövetségesi kötelezettségének. A lovagrend el akarta kerülni, hogy kétfrontos háborúba bonyolódjon Szamogitiában és a déli lengyel határon, ezért augusztus 6-án hadat üzent Lengyelországnak. Jagelló augusztus 14-énNowy Korczynban kapta meg a hadüzenetet.[31]
A lengyel határvárak rossz állapotban voltak, és a lovagok könnyedén elfoglalták Złotoryja, Dobrzyń ésBobrowniki erődítményeit,Brombergbe pedig a német polgárok engedték be őket. Jagelló szeptember végére gyűjtötte össze seregeit, és egyhetes ostrom után visszavette Bromberget. Azon a télen egyik fél sem indított nagyobb akciót, mindketten erőt gyűjtöttek a döntő összecsapásra. A lengyel király előkészítette hadserege északra vonulását: a mazóviaiPłockban raktárat létesített és pontonhidat építtetett aVisztulán.[32]
Eközben igyekeztek szövetségeseket keresni. A Teuton Lovagrend az európai uralkodóktól kért segítséget a pogányok elleni harcra;[33] Jagelló szintén leveleket írt a királyi udvarokba, amelyekben a lovagrendet világhódító szándékkal vádolta.[34] IV. Vencel a lengyelekkel kötött szövetséget, míg fivére,Zsigmond magyar király a lovagrend pártjára állt, és hadat üzent Lengyelországnak. A magyar főurak azonban vonakodtak fegyvert fogni.[35]
1410 tavaszán ismét megindultak a hadműveletek. Júniusban Jagelló 20 ezer lovassal, 15 ezer gyalogossal és kétezer lovas zsoldossal északnak indult. MiutánCzerwińsknél a pontonhídon átkelt a Visztulán, csatlakozott hozzá Vytautas 11 ezer lovasa, vegyesen litvánok, rutének és tatárok.[36] A teuton rend serege 18 ezer lovasból (főleg németekből) és 5 ezer gyalogosból állt. Július 15-én lezajlott agrünwaldi csata, a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete,[37] amelyben a lengyel-litván szövetség döntő győzelmet aratott. A lovagrend vezetőinek nagy része (közte Ulrich von Jungingen nagymester és Friedrich von Wallenrode marsall) elesett, és a szervezet olyan csapást szenvedett, amelyből a későbbiekben már képtelen volt felállni. Mindkét oldalon több ezer katona veszett oda.[36]
Megnyílt aMarienburg, a teuton főváros felé vezető út, de Jagelló ismeretlen okból habozott kihasználni a lehetőséget.[38] Július 17-én megindult, de lassan és óvatosan, és mire 25-én Marienburg alá ért, az új nagymester,Heinrich von Plauen már megszervezte az erőd védelmét.[39][40] Ostromgyűrűt állítottak a vár köré, de komoly támadásokra nem került sor, és szeptember 19-én a lengyel-litván sereg elvonult. Jagelló bizonytalanságát több okkal próbálták magyarázni: túl erősnek mondták a védműveket,[39] feltételezték, hogy az ostromlók nagy veszteségeket szenvedtek, vagy Jagelló nem akarta teljesen megsemmisíteni a rendet, mert akkor területe legnagyobb része Lengyelországnak jutott volna, és azzal felborult volna a lengyel-litván erőegyensúly. A tényleges ok nem ismert.[41]
A Teuton lovagrend konfliktusai Lengyelországgal és Litvániával (1377–1434)
A háborút az 1411 februárjában megkötöttthorni béke zárta le, amely az elszenvedett vereséghez képest a lovagrendnek volt előnyös. Lengyelország visszakapta Dobrzyńt és Mazóviában egy kisebb területet, Litvánia visszaszerezte Szamogitiát. A lovagrend azonban alapvetően megtartotta korábbi területeit, és a fogságba esett magas rangú lovagok viszonylag szerény váltságdíj ellenében kiszabadulhattak (mivel azonban sokan voltak, így is eléggé megterhelték a rend kincstárát).[42] A lengyel nemesség ezért a győzelem elvesztegetésével vádolta a királyt és amiatt is elégedetlenkedett, hogyPodóliát átadta a litvánoknak, valamint hosszú ideig Litvániában tartózkodott.[43]
Hogy leszerelje az őt kritizáló főurakat, 1411 őszén Jagelló az ellenzék vezérét,Mikołaj Trąba püspökötGniezno érsekévé tette, a helyére Krakkóba pedig a Vytautas-párti Wojciech Jastrzębiecet ültette.[43] Helyét megszilárdítandó, 1413-ban ahorodłói unióval újabb szövetségi szerződést kötött Litvániával, amelyben a katolikus litván bojároknak a lengyel nemesekkel egyenlő kiváltságokat biztosított. A szerződés megtiltotta, hogy a két tagállam nemessége a másik hozzájárulása nélkül uralkodót válasszon.[28][44] Szintén ekkor, 1412-ben történt, hogy a pénzzavarba került Luxemburgi Zsigmond tizenhárom szepességi várost 37 ezer "széles prágai garasért" elzálogosított Jagellónak. A városok egészen a 18. századig lengyel fennhatóság alatt maradtak.[45]
1414-ben újabbfegyveres konfliktus kezdődött a lovagokkal, ám egyik fél sem kockáztatott egy döntő csatát, és csak feldúlták egymás területét (ezért a konfliktust éhségháborúnak is nevezték). Ősz végére a fosztogatásokkal is felhagytak.[43] Az ellenségeskedés 1419-ben kezdődött újra, akonstanzi zsinat idején, bár a pápai legátus ekkor még képes volt visszafogni a feleket.[43] A zsinaton a litván és lengyel küldöttek panaszt tettek a Teuton Lovagrendre erőszakos térítései miatt (ahogy egy szamogitiai követ mondta, inkább vízzel szeretnének megkeresztelkedni és nem vérrel).[46] A lengyel püspökök felkérték a zsinatot, hogy vonja meg támogatását a lovagrend keresztes háborúitól, amit az katolikus országok elleni agresszióra használ fel. A gyűlés végül Lengyelországra és Litvániára bízta a maradék balti pogányság megtérítését.[47]
Eközben ahusziták fellázadtak Csehországban a cseh koronát is megöröklő Luxemburgi Zsigmond német és magyar király ellen. 1421-ben a cseh nemesi rendi gyűlés kimondta Zsigmond trónfosztását, és a koronát Jagellónak ajánlotta fel, ha elismeri a huszita tanokat összefoglaló négy prágai cikkelyt. Jagelló erre nem volt hajlandó, és inkább Vytautast ajánlotta maga helyett. Vytautas elfogadta a koronát, és távollétében meg is koronázták, de közben biztosította a pápát, hogy hű marad a katolikus anyaszentegyház tanításaihoz. Maga helyett unokaöccsét,Koributovics Zsigmondot küldte a huszitákhoz, aki kisebb-nagyobb sikerrel harcolt a huszita háborúkban.[48] 1429-ben Luxemburgi Zsigmond királyi címet ajánlott Vytautasnak (látszólag Jagelló hozzájárulásával), de a lengyel főurak útközben elfogták az általa küldött koronát, és mire a pótlás elkészült, az idős litván nagyfejedelem meghalt.[28][49]
1422-benújabb háború kezdődött a Teuton Lovagrend ellen, amelyet Jagelló két hónap alatt megnyert, még mielőtt a lovagrendet segítő csapatok megérkezhettek volna a Német-római Birodalomból. A háborút lezáró melnói békében a lovagrend végérvényesen lemondott Szamogitiáról, és átadta a litvánoknakPalanga kikötőjét, deMemel városa a birtokában maradt.[28] Az itt rögzített határ mintegy ötszáz évig, 1920-ig érvényben maradt. Lengyel viszonylatban azonban megmaradtak a kölcsönös követelések és feszültségforrások, ami miatt 1431-ben és 1435-ben újabb határvillongások kezdődtek.
Jagelló szarkofágja a waweli katedrálisban
Vytautas 1430-as halála után megroppant a lengyel-litván szövetség, mert a bojárok egyoldalúan Jagelló öccsét,Švitrigailát választották nagyfejedelemnek, aki megtagadta, hogy hűségesküt tegyen a lengyel királynak. Függetlenségi törekvéseit a lovagrend és az elégedetlen rutén hercegek is támogatták.[50] A lengyel főnemesek erre megszállták Podóliát (ami 1411-ben került Litvániához) és Volhíniát.[28] 1432-ben a lengyelpárti litván nemesek Vytautas testvérét,Zsigmondot választották meg nagyfejedelemnek és a két fél polgárháborúja egészen 1440-ig, jóval Jagelló halála utánig folytatódott.[28][50]
Jagelló 1434. június 1-én halt meg Gródek Jagiellońskiban (maHorodok, Ukrajna), 74 éves korában (vagy 84 évesen, ha a régebbi születési dátumot ismerjük el). A trón utódlását valamelyest leegyszerűsítette, hogy lánya, Hedvig 1431-ben meghalt. Hedvig volt az egyetlen a felnőttkort megélt gyermekei közül, akinekPiastok voltak ősei között, így elvileg kiskorú fiai előtt állt az örökösödési rangsorban. Jagelló végakaratában továbbvitte a közte és Vytautas között fennálló "fél-perszonáluniót", Lengyelországot a tízévesUlászlóra, Litvániát a hétévesKázmérra hagyta. A litván utódlás azonban már a király halálakor is bizonytalan volt, Kázmért csak 1440-ben választották meg a bojárok nagyfejedelemnek, a belháborút megnyerő I. Zsigmond halála után.
Jagelló összesen négyszer nősült. ElőszörHedvig lengyel királynőt vette el 1386. február 18-án. Egy gyermekük született, aki csak néhány hétig élt és Hedvig pár nappal később szintén meghalt:
1402. január 29-énCillei Annát (1380/81–1416) vezette oltár elé, aki III. Kázmér lengyel király unokája volt (így Piast-leszármazott). Egy lányuk született:
1417. május 2-ánGranowska Erzsébetet vette el, a sandomierzi vajda 45 éves özvegy lányát. Gyermekük nem született. Erzsébet 1420-ban meghalt és két évvel később Jagelló a 17 éves litván hercegnővel,Holszańska Zsófiával házasodott össze, aki végre örökösöket szült neki:
↑Sruogienė-Sruoga, Vanda (1987). „Jogaila (1350–1434)”.Lituanus: Lithuanian Quarterly Journal of Arts and Sciences33 (4). [2020. szeptember 20-i dátummal azeredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. május 19.)
Bideleux, Robert (1998), A History of Eastern Europe: Crisis and Change, Routledge,ISBN 978-0-415-16111-4
Bojtár, Endre (2000), Foreword to the Past: A Cultural History of the Baltic People, Budapest: Central European University Press,ISBN 978-963-9116-42-9
Delbrück, Hans (1990), The Barbarian Invasions: History of the Art of War, University of Nebraska Press,ISBN 978-0-8032-6447-2
Deveike, Jone (1950), „The Lithuanian Diarchies”, The Slavonic and East European Review28 (71): 392–405
Drabina, Jan (1994), „Die Religionspolitik von König Wladyslaw Jagiello im polnisch-litauischen Reich in den Jahren 1385–1434”, Zeitschrift für Ostforschung43 (2): 161–173,ISSN0044-3239
Dvornik, Francis (1992), The Slavs in European History and Civilization, Rutgers University Press,ISBN 978-0-8135-0799-6
Housley, Norman (1992), The Later Crusades 1274–1580: From Lyons to Alcazar, Oxford University Press,ISBN 978-0-19-822136-4
Jakštas, J.; Ivinskis, Z. & Sužiedėlis, S. et al. (1935), Jogaila, Kaunas: redagavo A. Šapoka
Jasienica, Paweł (1988), Polska Jagiellonów, Warsaw: Państwowy Instytut Wydawniczy,ISBN 978-83-06-01796-0
Kosman, Marceli (1976), Drogi zaniku pogaństwa u Bałtów, Wrocław: Zakład Narodowy im. Ossolińskich
Kosman, Marceli (1987), Jagiełło królem Polski: z dziejów unii Polski i Litwy, Warsaw: Wydawnictwa Szkolne i Pedagogiczne (WSiP),ISBN 978-83-02-03292-9
Lukowski, Jerzy & Zawadzki, Hubert (2001), A Concise History of Poland, Cambridge University Press,ISBN 978-0-521-55917-1
Magocsi, Paul Robert (1996), A History of Ukraine, University of Toronto Press,ISBN 978-0-8020-7820-9
Meyendorff, John (1989), Byzantium and the Rise of Russia (Reprint ed.), Crestwood, NY: Vladimir's Seminary Press,ISBN 978-0-88141-079-2
Mickūnaitė, Giedrė (1999), „From Pamphlet to Origin Theory”, in Kooper, Erik Simon, The Medieval Chronicle: Proceedings of the 2nd International Conference on the Medieval Chronicle, Amsterdam: Rodopi,ISBN 978-90-420-0834-2
O'Connor, Kevin (2003), A History of the Baltic States, Greenwood Press,ISBN 978-0-313-32355-3
Plokhy, Serhii (2006), The Origins of the Slavic Nations: Premodern Identities in Russia, Ukraine, and Belarus, Cambridge University Press,ISBN 978-0-521-86403-9
Rogalski, Leon (1846), Dzieje Krzyżaków (History of the Teutonic Knights), Warsaw: Samuel Orgelbrand
Rowell, S. C. (2000), „Baltic Europe”, in Jones, Michael, The New Cambridge Medieval History VI, Cambridge University Press,ISBN 978-0-521-36290-0
Rowell, S. C. (1994), Lithuania Ascending: A Pagan Empire Within East-central Europe, 1295–1345, Cambridge University Press,ISBN 978-0-521-45011-9
Ez a szócikk részben vagy egészben aWładysław II Jagiełło című angol Wikipédia-szócikkezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.jpg)
.svg)
_and_the_Crown_of_the_Kingdom_of_Poland_(red)_in_1386_-_1434.png)
.jpg)
%2c_featuring_Polish_Eagle%2c_Lithuanian_Vytis_(Waykimas)_and_other_coats_of_arms%2c_1411.jpg)
