Hajdar növekvő befolyása komoly gondokat okozott Uzun Haszan utódjának,Jaakúbnak, aki, miután sógora elesett1488-as kaukázusi hadjárata során, jobbnak látta annak családját – így az egyéves Iszmáílt és anyját – száműzni a déliFársz tartományba,Iszfahánba. Nagybátyjuk1490-es halála után azonban zűrzavar tört ki, és a család1494-ben el tudott menekülni, és a síával szimpatizálógiláni kormányzónál kapott menedéketLáhidzsánban. Az időközben szafavida rend nagymesterévé kikiáltott Iszmáíl öt éven át rejtőzött Láhidzsánban, majd tizenhárom éves korában,1499-ben mintegy hétezer kizilbas harcost toborzott maga köré, és megindult Azerbajdzsán felé.
A kizilbasok lerohanták az azerbajdzsániSírvánsáhokat, akik1462-ben egy csatában megölték a rend akkori vezetőjét, Iszmáíl nagyapját, Dzsunajd sejket.1501-ben kifosztották a dinasztia központját,Bakut, és bosszúból a korábbi uralkodók mauzóleumukból kiásott maradványait is elégették, a lakosságot a sía elfogadására kényszerítették, sahokat pedig hűbéresükké süllyeszették. Még ugyanabban az évbenAlvand bég, az Ak Kojunlu utolsó vezetője is vereséget szenvedett tőlük, ezzel pedig végleg széthullott azOszmán Birodalom által már megrendített törzsszövetség. Iszmáíl kizilbas csapatai élén így bevonultTebrizbe, ahol1501 júliusában sahhá kiáltották ki, és bejelentette, hogy birodalmában a tizenkettes sía lesz az államvallás.1502.március 12-én koronázták meg.
Iszmáíl sah és az üzbégAbulhajr kán harca. Az ábrázolás nyilvánvaló anakronizmus, mivel Abulhajr még Iszmáíl születése előtt meghalt (1688 körüli ábrázolás)
Iszmáíl harcai Tebriz megszerzésével korántsem értek véget. Az Ak Kojunlu maradékai még mindig tartották magukat mindAnatóliában, mindMezopotámia vidékén. Végleges győzelmet csak1508-ban tudott aratniBagdad elfoglalásával. Eközben kelet felé is terjeszkedett, ami konfliktushoz vezetett a szunnita Üzbég Kánsággal. Ez utóbbi vezetőjét,Muhammad Sajbáni kánt1510-ben leverte amervi csatában, ennek köszönhetően pedig stabilizálta uralmátHorászán felett. A diadal hatására az eredetilegFergánában uralkodótimuridaBábur, akit Muhammad szorítottKabul ésHerát környékére, szövetségre lépett Iszmáíllal – ez utóbbi alávetettségbe akarta kényszeríteni Báburt, hogy a nevében kormányozza jövendő hódításait, de az erre nem volt hajlandó. Így hiába hódította megSzamarkandot1511-ben, az üzbégek egy éven belül visszaszerezték a várost, amivel Iszmáíltranszoxániai ambícióit is keresztülhúzták.
Amikor legyőzte asajbánida Muhammad kánt, IszmáílIsztambulba küldte riválisa levágott fejét.II. Bajazidot aggasztotta ugyan a kizilbasok anatóliai térnyerése és Iszmáíl1507-esDijár Bakr-i éskurdisztáni hódítása, de nem akart háborút indítani a szafavida állam ellen. Utódja, az1512-ben trónra lépő, harciasI. Szelim, akit a krónikák a „Rettentő” névvel illettek, amint tehette, megindult keletre. A kiválóan képzett, modern tűzfegyverekkel felszerelt és létszámfölényben levő oszmán hadsereg az1514.augusztus 23-án vívottcsáldiráni csatában szétzúzta a többnyire könnyűlovas vallási fanatikusokból álló szafavida sereget, és rövidesen bevonult Tebrizbe. Szelim legszívesebben egész Iránt elfoglalta volna, de ajanicsárok ellenállásán megbukott a terve. Az oszmán szultán1516-ban isPerzsia ellen akart indulni, de végül úgy alakult, hogy a hadjáratában gazdasági gondjai miatt részt venni nem akaróMamlúk Birodalmat rohanta le és foglalta el.
A csáldiráni csata nem csak katonai értelemben volt nagy veszteség. Kelet-Anatólia (Erzindzsán és Dijár Bakr) Szelim kezébe került, ráadásul Iszmáíl népszerűsége és vallási jellegű nimbusza is súlyos csorbát szenvedett, legyőzhetetlenségének mítosza tovaszállt. Ezt a sah is érzékelte, és addig használt (többnyire Ak Kojunlutól örökölt) címei közül törölte a teokratikus jellegűeket (példáulal-hádi – (isteni) vezető,al-vali – (prófétai) helytartó). A kiábrándult uralkodó a vereséget követően a borfogyasztás örömeibe menekült, és uralkodása hátralevő tíz évében már nem bonyolódott komolyabb külpolitikai kalandokba. Flotta híján azIndiába nemrég eljutó, útjukat támaszpontokkal biztosítani akaró portugálok térnyerését is kénytelen volt eltűrni aPerzsa-öböl térségében (Alfonso de Albuquerque vezetésével1507-ben ideiglenesen,1515-ben végleg meghódítottákHormuz szigetét, ellenőrzésük alá vonva aHormuzi-szorost,1521-ben pedigBahreint szerezték meg.)
Iszmáíl sah Hatáí álnéven kiváló költőnek bizonyult. Verseitperzsa nyelven,aruzban, adivánköltészet szabályai szerint írta. Igazi hírnévre a népi költők hagyományait követő, azerbajdzsáni dialektusban készült költeményeivel tett szert, amelyek nagy szerepet játszottak az irodalmiazeri nyelv kifejlődésében. A síita tanokAnatóliában való elterjesztésére hivatott versei kora török irodalmának legsikerültebb darabjai közé tartoznak.
Iszmáíl sah ötször nősült. Első felesége, Tádzslú Bégum a befolyásos kizilbas Sámlú törzs tagja volt, a második az Ak Kojunluból származott, a harmadik egy szúfi mester utódja volt, a negyedik és ötödik pedig birodalma egy-egy kormányzójától (abagdaditól ésservánitól) származott. Tőlük hat fia és nyolc lánya született, közülük két fiú fiatalon halt meg. A trónon elsőszülött fia,I. Tahmászp követte, aki halálakor nem egészen tizenegy esztendős volt. Két másik fia, Alkász és Szám később fellázadt Tahmászp ellen és átállt azOszmán Birodalomhoz, így leverésük után börtönben végezték. Iszmáíl negyedik fia, Bahrám békében élte le életét mint kormányzó. A sah lányait a dinasztiában később is szokásos módon a birodalom notabilitásaihoz – kizilbas vezetőkhöz, helytartókhoz – adták feleségül.
Sárközy Miklós: Iráni történeti kronológia (egyetemi jegyzet)
Nyitrai István: Irán története a muszlim hódítástól napjainkig. In: Iráni föld – perzsa kultúra. Szerk.: Jeremiás Éva M. Piliscsaba, Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete, 2007. pp. 119–261.
