Az1875-ös alkotmányos törvényeknek kompromisszumos jellegük volt és kétkamarás parlamenti köztársaságot alapoztak meg. Az, hogy1851. december 2-án Louis Napoléon Bonaparte, aki akkor köztársági elnök volt,államcsínnyel döntötte meg a köztársaságot ésIII. Napóleon császár lett, arra indította a köztársaságpártiakat,[1] hogy azállamfőnek csak képviseleti szerepet tulajdonítsanak.
Ugyanakkor a Harmadik Köztársaság idejében afranciák élete „annyira szenvedélyesen politikai volt, mint amilyen csak lehet nemforradalmi időszakban”.[3]Vincent Duclert(wd) történész szerint ebben a korszakban „született meg Franciaország mint politikainemzet eszméje”.[4] Szenvedélyes vitákat okozott például aDreyfus-ügy,1905-ben a radikálisok kormányzása idejében avallási felekezetek és azállam szétválasztásáról szóló törvény elfogadása, és1914-ben a jövedelemadó bevezetése.
A Harmadik Köztársaság a társadalmi reformok egész sorának időszaka is volt, főleg a munkásoknak kedvezőbb törvények elfogadása aNépfront rövid kísérletének idejében.
A Harmadik Köztársaság vereség nyomán jött létreNémetország részéről, ezzel való konfrontáció kontextusában fejlődött, és végét ugyancsak tőle elszenvedett vereség okozta.
MásnapPárizsba jutott a császár kapitulálásának híre,[7] de a minisztertanács, ahogyan a kormányt nevezték, melyen arégensséget ellátóEugénia császárné elnökölt, határozatlannak mutatkozott.[8] Szeptember 4-én, amikor aBourbon-palotában összegyűlt a birodalom törvényhozó testülete,[9] az üléstermet megszállta egy felkelőcsoport.[10] A köztársaságpárti képviselők kimondták a császár trónfosztását,Léon Gambetta ésJules Favre vezetése alatt a városházára mentek és kikiáltották a köztársaságot. Hasonló események zajlottak le több vidéki városban is, mintLyon ésMarseilles, de még aFrancia Antillákon(wd) is.[11]
Nemzetvédelmi kormány alakult megLouis-Jules Trochu(wd)tábornokkal, Párizs katonai kormányzójával az élen. Ennek kinevezése a hadsereget volt hivatott megnyerni a kormány oldalára. Tagjai voltak mégJules Favre (külügyminiszter és miniszterelnökhelyettes),Jules Ferry (a kormány titkára), Léon Gambetta (belügyminiszter),Ernest Picard(wd) (pénzügyminiszter),Henri Rochefort(wd) (tárca nélküli miniszter),Jules Simon (oktatásügyi, kultusz- és szépművészeti miniszter),Adolphe Le Flô(wd) (hadügyminiszter),Martin Fourichon(wd) (tengerészeti és gyarmatügyi miniszter),Adolphe Crémieux (igazságügyi miniszter), csaknem mind párizsi köztársaságpárti képviselők.[12]
Bazaine marsall serege még mindig ellenállt Metzben. Párizst is kezdték ostromolni a poroszok szeptember 18-án. Szeptember 30-án a lakbérek kifizetésére moratóriumot hírdetett ki a kormány, hogy harcba indulásra késztesse az embereket.[13] Október 7-én Gambettalégballonnal hagyta el Párizst, hogy megpróbálja újraszervezni a védelmet, de Bazaine 150 000-es seregének elhamarkodottkapitulálása súlyosan sújtotta Franciaországot, pedig a kormány küldöttségének sikerültTours-ban az ún.Loire-i hadsereget megszerveznie. Így a poroszok e felkészületlen és gyengén felszerelt sereg ellen tudták összpontosítani erőiket, és ez arra kényszerítette a kormányküldöttséget, hogyBordeauxba vonuljon vissza.[12]
1871. január 18-án létrejött az egyesültNémet Birodalom, amikor aversailles-i kastélyban összegyűlt német fejedelmek Németország császárjának kiáltották kiI. Vilmos porosz királyt. Január 23-ától kezdve, miközben Párizs a némettüzérség bombázásaitól és élelemhiánytól szenvedett, Jules Favre külügyminiszter, aki a fővárosban maradt a kormány tagjainak többségével, tárgyalásokat folytatott anémetekkel. Tűzszünetet írtak alá, mely január 28-án lépett hatályba 132 napos ostrom után. Három hétig volt érvényes, és ez alatt az idő alatt választásokat kellett tartani, mivelOtto von Bismarck birodalmi kancellár (kormányfő) csak megtámadhatatlan törvényességgel rendelkező hatalommal volt hajlandó tárgyalni.[12]
A Nemzetgyűlés összetétele az1871-es parlamentiválasztások nyomán:
Republikánus unió: 38 képviselő
Republikánus baloldal: 112 képviselő
Liberálisok: 72 képviselő
Bonapartisták: 20 képviselő
Orleanisták: 214 képviselő
Legitimisták: 182 képviselő
Az 1871. január 29-i rendelet előírta aválasztás szabályait aMásodik Köztársaság hagyománya szerint, ellentétben aMásodik Császárság alatt honos szabályokkal. A választás körülményei különlegesek voltak: 40 megyét a németek tartottak megszállva, 400 000 francia fogságban volt és csak Párizsban készítettek elő választási kampány. Ezen kívül vidéken a szavazás a járási székhelyeken folyt, hogy tartózkodásra késztessék akonzervatív faluvilágot.[14]
A választás tétje nem annyira az államforma megválasztása volt, mint a háború vagy béke kérdése. A köztársaságpártiak megosztottak voltak. Egyesek, mint Gambetta és a radikálisok a végsőkig akarták folytatni a háborút, mások mérsékeltek voltak és beletörődtek a békébe. Aliberálisburzsoáziától a monarchistákig többféle irányzatokat képviselő konzervatívok egységesek voltak a béke oldalán.[14]
Az 1871. február 8-án megválasztott Nemzetgyűlés többségében királyságpárti volt. A második legnagyobb képviselőcsoport köztársaságpárti volt, benne egyszocialista kisebbséggel, és volt még egy kis bonapartista csoport, melybonaparte-házi taggal akarta visszahozni acsászárságot.[15] A keleti, megszállt megyék, valamint a Dél-Franciaország és Párizs választói többségükben köztársaságpártiakra, tehát a háborúra szavaztak, de a franciák többsége a békepártiakat preferálta, bár ez nem jelentette azt, hogy amonarchia oldalára álltak volna. A Nemzetgyűlés elnökévéJules Grévyt, egy mérsékelt köztársaságpártit választottak meg, aki annyiban volt elfogadható a monarchisták számára, hogy soha sem volt forradalmár.[16] Az, hogy háborúellenes és elkötelezett volt a rend megvédése mellett teljesen megfelelt a többségnek. 1871. február 17-énAdolphe Thierst,I. Lajos-Fülöp király volt belügyminiszterét csaknem egyhangúlag választották meg ún. „végrehajtó hatalom főnökének”, azaz államfőnek, ugyanis a köztársaságot kikiáltották, de nem volt hivatalosan az, ezért még nem használták a „köztársasági elnök” címet. Thiers február 19-én közép-jobboldali és mérsékeltenbaloldali irányzatú miniszterekből alkotott kormányt élénJules Dufaure-ral, aki az igazságügyi miniszter is lett.[17] Programjában Thiers arra hívta fel a Nemzetgyűlést, hogy tegye zárójelbe az államforma kérdését és koncentráljon a legfontosabbra, azaz a béketeremtésre, az újraszervezésre, a hitel szorgalmazására, a munka felélesztésére. Továbbá Thiers és a Nemzetgyűlés hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy a végrehajtó hatalom főnöke nem készít elő alkotmányos megoldást a Nemzetgyűlés tudtán kívül, hanem a nemzet szükségleteivel és a Németországgal való tárgyalásokkal foglalkozik majd.[18]
1871. február 21-én Thiers találkozott Bismarckkal. A kancellár tudatta vele, hogy nem hosszabbíthatja meg a tűzszünetet február 24-én túl és ismertette a Franciaországgal szemben támasztott azon feltételeket, amelyek teljesítése nélkül nem lehetséges békeszerződés a két ország között. Február 26-án előzetes békeszerződést írtak alá Verailles-ban. E szerint Németországnak járt 5 milliárd aranyfrank hadisarcként,Elzász (Belfort nélkül) ésLotaringiábólMoselle megye legnagyobb része, Meurthe megye ésVosges megye egy része. 1871. március 1-én drámai ülésen a Nemzetgyűlés jóváhagyta a szerződést 546 szavazattal 107 ellenében.[19] Az ellenszavazók között ott volt az összes párizsi, elzászi és lotaringiai képviselő, akik azonnal lemondtak, és hamarosan követte őket sok köztársaságpárti képviselő. A radikális és szocialista baloldal megtagadta a Nemzetgyűlést és immár nem ismerte el törvényességét.
A párizsiak megakadályozzák aNemzetőrség(wd) ágyúinak átvételét.
A Kommün az 1871-es vereségből, a Nemzetgyűlés és a kormány hozzáállásából, valamint a párizsi lakosság ideológiai megnyilvánulásaiból fakadt.
A porosz–francia háború mélyen megviselte a fővárost. Nagyon nehéz ostromot szenvedett el és lakossága éhezett. Az 1871 januárjában kötött fegyverszünetet nem fogadták el a párizsiak, akik csaknem négy hónapon át álltak ellen a németeknek. „A felkelőket baloldali hazafiasság lelkesítette, amit felfokozott a vereség szégyene”.[20] A többségében királyság- és békepárti Nemzetgyűlésnek, egyes párizsiak szemében „falusiak gyülekezetének” a hozzáállása hozzájárult a kedélyek felborzolásához. 1871. március 10-én az akkor Bordeaux-ban ülésező Nemzetgyűlés inkábbVersailles-ba költözött, nem Párizsba, mert ebben indokoltan „a szervezett forradalom székhelyét, a forradalmi eszme fővárosát” látta.[21] Ugyanazon a napon megszavazott törvénnyel véget vetett annak a moratóriumnak, amely egyes kötelezettségektől mentett fel több ezer iparost és kereskedőt, ezzel csődre ítélve őket, valamint megszüntette napi másfél frankos zsoldjuk folyósítását aNemzetőrség(wd) tagjainak.
Ezen kívül a kormány három bonapartistát nevezett ki Párizs számára: rendőrprefektusnak, a Nemzetőrség parancsnokának és kormányzónak. Ezeket a kinevezéseket provokációként élték meg a párizsiak, hiszen ők buktatták meg a császárságot a sedani vereség nyomán. 1871. március 9-én a rendőrprefektus betiltotta a főbbszélsőbaloldali lapokat, példáulJules VallèsLe Cri du Peuple-jét (A Nép Kiáltása). Ezek az intézkedések fokozták a feszültséget a párizsi lakosság népi rétegeiben Amint azt Jean-Jacques Chevallier történész és politológus állapítja meg, „vezetői körében a Kommün ultravörös, vallásellenes,jakobinus(wd),proletár köztársaságiság kifejezése volt, amit a monarchista Nemzetgyűlés elleni gyűlölet szított.”[20] Egyes történészek más tényezőit látják a Párizsi Kömmün kitörésének. PéldáulJacques Rougerie(wd) kihangsúlyozza Párizs átépíttetésétGeorges Eugène Haussmann, Seine megyeprefektusa által a Második Császárság idején, és szerinte ez kiválthatta azt, hogy a fellázadó nép újra birtokba próbálta venni városát.[22]
A felkelés akkor tört ki, amikor Thiers megpróbálta 1871. március 18-án kivonni a Nemzetőrség ellenőrzése alól ennek 227 ágyúját, melyeket a párizsiak pénzével szereztek be. A felkelők sommásan kivégeztek két tábornokot, és a kormány sebtében elhagyta Párizst. Az 1871 februárjában a Nemzetőrség zászlóaljainak föderációja által létesített központi bizottság maradt Párizs ura és a városházában helyezkedett el. Március 26-án 90 tagú általános tanácsot választottak meg a város élére. Ezt nevezik franciáulCommune de Paris-nak (szó szerint „Párizsi községtanács”). 20 tagja mérsékelt volt és hamarosan lemondott. Valójában a választás kevéssé volt reprezentatív, mivel a polgárok fele nem szavazott. A párizsi mozgalom radikalizálódott és „kikerülhetetlenül politikai és társadalmi forradalommá vált.”[23]
Az események láttára a kormány elindította a Kommün elleni harcot. A németek támogatták ezt, így a kormány hadsereget állított fel főleg kiszabadított hadifoglyokból, melyet a kommünárok „versailles-i”-nak neveztek. Május 21-én ez a sereg bevonult a városba és kezdetét vette az ún. „véres hét” (május 21–28.). A kommünárok barikádot barikád után adtak fel kegyetlen utcai harcok nyomán. A még el nem veszített városrészekben a kommünárok túszokat végeztek ki és felgyújtottak szemükben a központi hatalom szimbólumainak számító több épületet, mint aTuileriák palotája, a városháza és azIgazságügyi palota(wd). A harcok a felkelők legyőzésével végződött aPère-Lachaise temetőben. A versailles-iak csaknem 900 embert vesztettek, a kommünároknak kb. 10 000 halottjuk volt. Az események után a katonai bíróságok 270 halálos ítéletet mondtak ki, melyek közül 26-ot hajtottak végre. Elítéltek még 13 450 embert, köztük 7500-at a francia gyarmatÚj-Kaledóniába való kitelepítésre. Több ezer kommünár száműzetésbe kényszerült. A szocialista mozgalom csaknem tíz évre egészen legyengült.[24]
A végrehajtó hatalom főnökeként Thiers pénzügyi,közigazgatási és katonai reformokat indított el.
Először is ki kellett fizetni három év alatt az 5 milliárd frankot Németországnak, ami az akkori Franciaország három éviköltségvetésének felelt meg. E célból Thiers nagyszabású állami hitelfelvételt szavaztatott meg 1871. június 21-én. Ezzel csak a június 27-i napon több mint 4 milliárd frank gyűlt össze. A németek a kifizetések ütemében hagyták el az elfoglalt területeket a békeszerződés értelmében megszerzettek kivételével. Előbb a négy Párizs környéki megye szabadult fel. Az utolsó összeget jóval a határidő letelte előtt,1873 szeptemberében fizették ki, és akkor a megszálló csapatok elhagyták az országot. A hitelfelvétel megkettőzte a franciaállamadósságot, de ugyanakkor nagy, a tőzsdei fejlődésben részt vevő megtakarítói réteget is alkotott. Négy millió francia tartozott ehhez1880-ban az 1870-ben létező másfél millióhoz képest.[25]
Thiers két közigazgatási reformot is kezdeményezett:
Az 1871. április 14-i törvény megváltoztatta az1852. július 7-i előírásait: apolgármestert a helység tanácsa választotta meg, amelyet az akkoriban férfiakra korlátozottáltalános választójog alkalmazásával választottak, kivéve a több mint 20 000 lakosú városokban. Ezek polgármestereit a kormány ragaszkodott kinevezni, annak következményeként, hogy a Kommün eseményei miatt nem bízott a nagy városok lakosságában. Egyébként Párizs különleges státuszt kapott, polgármester nélkül.
Az 1871. augusztus 10-i törvény megtartotta a prefektust mint az állam egyetlen képviselőjét a megyékben. Az általános választójogot alkalmazták a megyei tanács megválasztására, mint a Második Császárságban, de újdonságként a megyeterületi közösségi(wd) státuszt kapott.
Thiers-t nélkülözhetetlennek tekintette a Nemzetgyűlés a német csapatok idő előtti kivonulásának elérésére való tárgyalásokhoz. A monarchisták a királyság visszaállítását akarták, de egyelőre nem erőltették. Egyrészt azt látták jobbnak, ha nem egy királyi herceg nyomja el a Kommünt,[27] másrészt el akarták kerülni, hogy a franciák vereséggel és idegen megszállás szégyenével asszociálják a királyság visszatérését. Ezért a Nemzetgyűlés meghagyta Thiers-t a végrehajtó hatalom főnökének, arra várva, hogy lehetséges legyen a királyság visszaállítása. Ő maga bírálta a „főnök” címet és a „köztársasági elnök” címet preferálta, melyet akkor kezdtek használni. A Nemzetgyűlés pontosította státuszát egy 1871. augusztus 31-i törvényben. E szerint az elnök mandátuma addig tartott, ameddig a Nemzetgyűlésé, és ez akármikor megfoszthatta tisztségétől. Ő nevezte ki és léptette le a minisztereket, akik akárcsak ő, a Nemzetgyűlés előtt voltak felelősek, és ő elnökölt a minisztertanács ülésein.Jean-Marie Mayeur(wd) történész szerint Thiers nélkülözhetetlennek tekintette magát, és kormányzási módszere a folytonos lemondással való fenyegetés volt, de idővel tekintélyét egyre kevésbé tudta rákényszeríteni a többségre.[28]
A monarchisták két ellentétes csoportra oszlottak aszerint, hogy kit tartottak jogos trónörökösnek:
A legitimisták afrancia forradalom eszméjét teljesen visszautasították, a királyság fehér zászlaja mellett tartottak ki ésHenri d'Artois (Chambord grófja) köré csoportosultak. Királyként ő lett volna V. Henrik.[26]
Az orleanisták ki akarták békíteni a királyságot a forradalommal, elfogadták a trikolórt, mint ahogy azt I. Lajos Fülöp francia király|I. Lajos Fülöp, „a polgárkirály” tette, ésFülöp orléans-i herceget, Párizs grófját tartották jogos trónörökösnek.[29]
A képviselőházban a legitimistáknak és az orleanistáknak szövetségre kellett volna lépniük a harmadik nagy képviselőcsoport, a köztársaságpártiaké ellen ahhoz, hogy újból királyság legyen Franciaország, de ez nem sikerült. Egy 1871. július 5-i kiáltványban Henri d’Artois nem fogadta el a trikolórt, ami szétválasztotta az orleanistákat és a legitimistákat, és július 7-én 80 liberális legitimista képviselő nyilatkozata elmélyítette a monarchista csoportok közötti ellentétet.[30]
Látva a monarchia visszatérésének kudarcát, Thiers egyre inkább a köztársaság szószólója lett. Ezt világosan egy 1872. november 13-i szónoklatában nyilvánította ki, társadalmilag konzervatív és politikailag liberális köztársaságért szállva síkra. A monarchisták egyre inkább ki akarták iktatni Thiers-t. 1873-ban részleges választásokon köztársaságpártiak értek el sikert és a baloldali, főleg radikális mozgalmak megerősödtek. Ez félelmet keltett a királyságpártiak körében. Elvárták Thiers-től, hogy intézkedjen a radikálisok ellen, de ő nem egyezett bele. Erre a monarchista többségű Nemzetgyűlés korlátozta az elnök hatáskörét egyAlbert de Broglie által kezdeményezett, és 1873. március 13-án elfogadott törvénnyel. Az elnök beszédét a Nemzetgyűlésben többé nem kellett vitának követnie. Ez korlátozta beszédei idejét ésmonológgá változtatta azokat. Ezzel a Harmadik Köztársaság egész időszakára rögzítették a Nemzetgyűlés és a köztársasági elnök közötti viszony jellegét. 1873 márciusában, amikor a német csapatok teljesen elhagyták az országot, a monarchista többségnek már nem volt többé szüksége Thiers-re. Jobboldaliak uniója alakult meg de Broglie körül abból a célból, hogy a kormány politikája határozottan konzervatív legyen. Thiers kisebbségben találta magát és lemondott 1873. május 24-én. A Kommünt vérbe fojtó Patrice de Mac-Mahon legitimista tábornokot választották meg köztársasági elnöknek még aznap este.[26]
Mac-Mahon elnöksége alatt a kormány politikája az ún. „erkölcsi rend” felé irányult, mely a vallásos értékek szorgalmazásán alapult. Már megválasztásának másnapján, 1873. július 25-én az elnök a Nemzetgyűlésben mondott beszédében kihirdette, hogy „Isten segítségével, hadseregünk hűségével [...] és az összes becsületes ember támogatásával folytatni fogjuk [...] az erkölcsi rend visszaállítását országunkban”. A legitimisták kezdeményezte 1873. július 24-i törvénnyel elhatározták a montmartre-iSacré Cœur-bazilika felépítését a Kommün bűncselekményeinek jóvátételéért. Alapkövét1875-ben tették le, 1914-ben fejezték be az építését és1919-ben szentelték fel. Az 1873 nyarán lezajlottzarándoklatok jelezték akatolikus egyház a társadalomra gyakorolt hatásának erőteljes megújulását. Ezeken sok képviselő is részt vett.[31] Ez a nyíltan vallásos politika határozott köztársaság-ellenes politikával társult, mely célja a még mindig megosztott monarchisták egyesítése volt. Az államicenzúra sújtotta a köztársaságpárti sajtót, betiltották július 14-e[32] megünneplését, eltávolították aMarianne-mellszobrokat a „vörös Dél” polgármesteri hivatalaiból, betiltották a polgári temetéseket.[33] Ezen kívül az1874. január 20-án elfogadott fontos közigazgatási reform törvénye az államfőre és a prefektusokra ruházta át a polgármesterek kinevezését az összes helységben, amit nagyon rosszallóan fogadtak a falvakban. A reformot ellenezték a köztársaságpártiak, és ez népszerűekké tette őket. Az erkölcsi rend nevében tetttekintélyelvű intézkedések előkészítették a köztársaságpártiak győzelmét az1876-ostörvényhozási választásokon.[34]
Mac-Mahon, akinek politikai ambíciója a királyság visszahozására látszott korlátozódni, csak az államfői tisztséget vállalta fel és a kormányzás feladatát de Broglie-ra hagyta, aki az egyik legerősebb franciaarisztokrata család sarja volt. Hamarosnak tűnt a monarchia visszatérése, miután 1873. augusztus 5-én Henri d’Artois és Philippe d’Orléans találkozóján az utóbbi elismerte az előbbit „Franciaország monarchikus eszméje képviselőjének”. Az orleanisták azt javasolták, hogy restauráció esetén a legitimista trónkövetelő lépjen a trónra, és hogy neki nem lévén gyerekei, egy Orléans-házi legyen az utódja. Azonban d’Artois továbbra sem mondott le a monarchia fehér zászlajáról és az ügy újra kútba esett. D’Artois akkor ötven éves volt, és az orleanisták elhatározták, hogy kivárják halálát. Ezért de Broglie szorgalmazására az 1873. november 20-i törvény hét évre meghosszabbította Mac-Mahon mandátumát.[35] A legitimisták de Broglie-t és az orleanistákat hibáztatták a restauráció kudarcáért és a köztársaságpártiakkal együtt szavaztak 1874. május 16-án egy, a kormány által előterjesztett törvénytervezet ellen. Ezért ez lemondott, és de Broglie-tErnest Courtot de Cissey tábornok váltotta fel, aki jobboldali és közép-jobboldali politikusokból alakított kormányt.[36]
1874 júliusában a konzervatív köztársaságpártiAuguste Casimir-Perier(wd) kérte a majdanialkotmány kidolgozásának elkezdését. 1875. január 30-án elfogadtak egyHenri-Alexandre Wallon(wd) által javasolt törvénymódosítást, mely szerint a köztársaság elnökét hét évre választja meg a Nemzetgyűlésben összegyűlt majdani Szenátus és majdani Képviselőház a szavazatok abszolút többségével, és az elnök újraválasztható. Ez az előírás bevezette az elnöki tisztség személytelen voltát. Addig a hét éves tartam csak személyesen Mac-Mahonra volt érvényes.[37]
Az 1875. február 24-i törvény a Szenátusra vonatkozott. Ez felsőházként 300 szenátorból állt, köztük 75 mandátuma életük végéig tartott. Őket maga a Szenátus választotta ki. A köztársaságpártiak azElső Köztársaság hagyománya szerint általános szavazással megválasztott egykamarás parlamentet szerettek volna. Egy második, a helyi hatalmak által megválasztott kamara eszméje az orleanisták parlamentarizmusra vonatkozó koncepciójával egyezett. Mégis, az alkotmány szüksége előtt meghajolva, a köztársaságpártiak elfogadták a Szenátust azzal a gondolattal, hogy majd később kiiktatják. A monarchisták elfogadták a köztársaságot azt remélve, hogy a Szenátus konzervatív lesz és ellensúlyozni fogja az esetleg baloldali többségű Képviselőházat.[26]
Az 1875. február 25-i törvény a közhatalom szervezéséről szólt. E szerint a köztársasági elnök törvényeket javasolhatott, akárcsak a két kamara tagjai; kihirdette a törvényeket, miután azokat elfogadta a két kamara; felügyelte a törvények betartását;kegyelmet adhatott; a fegyveres erőkkel rendelkezett; kinevezhetett személyeket minden polgári és katonai tisztségre; elnökölt a nemzeti ünnepségeken; feloszlathatta a Nemzetgyűlést. Az 1871-es Nemzetgyűlést ezentúl Képviselőháznak nevezték. A „Nemzetgyűlés” nevet a két kamara együttese kapta, mely az alkotmányos törvények módosítására ült össze.[26]
Az 1875. július 16-án megszavazott törvény a közhatalom ágainak viszonyára vonatkozott.[26]
Alkotmányozási szerepe bevégzése után, 1875. december 31-én az addigi Nemzetgyűlés megszüntette működését.
Az 1877. május 16-i válság és a köztársaságpártiak győzelme
A Képviselőház összetétele az1876-os választások nyomán.
Szélsőbaloldal: 40 képviselő
Republikánus unió: 67 képviselő
Republikánus baloldal: 149 képviselő
Közép-baloldal: 99 képviselő
Alkotmánypártiak és orleanisták: 41 képviselő
Bonapartisták: 88 képviselő
Legitimisták: 45 képviselő
Egyebek: 4 képviselő
Az1876. január 30-i szenátusi választások nagyon csekély jobboldali többséget eredményeztek. A köztársaságpártiaknak 149 szenátora lett (84 közép-baloldali, 50 baloldali és 15 radikális) 151 jobboldali ellenében (98 orleanista közép-jobboldali, 40 bonapartista és 13 legitimista). Az 1876. február 20-i és március 5-i képviselőházi választások nagy győzelmet hoztak a köztársaságpártiaknak, az őket támogató sajtóra gyakorolt kemény cenzúra ellenére.[38] A köztársaságpártiak a fővárost, a többi nagy várost, az Észak-Keletet, a Dél-Keletet és aKözéphegységet uralták. A Dél-Nyugat többnyire bonapartista, az ország többi része pedig monarchista volt.
Mac-Mahon közép-baloldali kormányt alakított élén Jules Dufaure-ral, aki közép-baloldali, konzervatív köztársaságpárti és katolikus volt. Egy 1876. március 9-i rendelettel Dufaure a „minisztertanács elnöke” címet vette fel, hogy hangsúlyozza tekintélyét a köztársasági elnökkel szemben. Feszültségek keletkeztek a képviselőház és Dufaure között, amikor viták kezdődtek a köztársaság-ellenes képviselők mandátumának érvénytelenítéséről, a prefektusi adminisztráció megszűréséről és a kommünárokamnesztiájáról. Dufaure elvesztette a köztársaságpárti többség bizalmát és 1876. december 3-án lemondott. Erre Mac-Mahon 1876. december 13-án kinevezte a kormány éléreJules Simont, Thiers egykori miniszterét, aki filozófiaprofesszor aSorbonne Egyetemen és konzervatív köztársaságpárti volt.1877-ben nagy viták folytak a Képviselőházban arról, hogy a helységi tanácsok ülései legyenek-e nyilvánosak vagy sem. A monarchisták ellene voltak, a köztársaságpártiak mellette. Mac-Mahon szemére vetette Simonnak, hogy nem elég erélyes a radikális képviselőkkel szemben, és 1877. május 16-án lemondatta. Úgy tekintette, hogy az alkotmány jogot ad neki érvényesítenie saját politikai vonalát és semmibe véve a Képviselőház többségét, Albert de Broglie-t nevezte ki a minisztertanács elnökévé. Ennek kormánya tisztogatásba kezdett: 62 prefektust és csaknem az összes alprefektust helyettesítette és 1385 köztisztviselőt menesztett.[39] A Képviselőház nem szavazott bizalmat de Broglie-nak, ezért június 25-én Mac-Mahon feloszlatta.[40]
A választási kampány nagyon élénk, és az október 14-én és 28-án lezajló választásokon a részvétel nagyon magas volt, 80,6%. A köztársaságpártiak 40 mandátumot veszítettek, de többségben maradtak. Mac-Mahon nem fogadta el a választások eredményét és újból fel akarta oszlatni a Képviselőházat, de a Szenátus megakadályozta. Mac-Mahon engedett és 1877. december 13-án visszahívta a kormány élére Jules Dufaure-t, aki baloldali személyiségeket is bevont a kormányba, mint példáulCharles de Freycinet-t a közmunkaügyi tárca élére.[41] Az1878. január 6-án megtartott helyhatósági választások sok köztársaságpárti sikerrel jártak, az1879. január 5-i, a Szenátus egy részét felújító választások pedig nagy köztársaságpárti többséget eredményeztek. Mac-Mahon elszigetelődött, nem számíthatott többé a Szenátusra és január 30-án inkább lemondott, mintsem hogy aláírjon egy, a hadseregben végzendő tisztogatásokat előíró rendeletet.[29]
Belle époque-nak, szó szerint „Szép korszaknak” nevezik Franciaországban azt az időszakot, amely a magyarul „századforduló”-nak nevezett európai történelmi időszaknak felel meg.
Mac-Mahon lemondása napján, 1879. január 30-ánJules Grévyt választották meg helyette.[29]
A köztársaság diadalát több szimbolikus aktus jelezte:[29]
1879. február 14-én aMarseillaise lett újból hivatalosan a nemzeti himnusz. Valójában1795 óta volt az, mivel azt a rendeletet, amellyel himnusz lett soha sem törölték el az előző rendszerek.[42]
1880. július 6-án a nemzeti ünnepet július 14-ére tették.
1880. július 11-én az elítélt kommünárok amnesztiát kaptak.
1879-ben a köztársaságpártiak több irányzatra oszlottak. A közép-baloldal politikailag mérsékeltekből és társadalmi kérdésekben konzervatívokból állt. Két csoportot alkottak, a republikánus baloldalt (fő alakja Jules Ferry) és a republikánus uniót (Léon Gambetta vezetésével). A közép-baloldaliak szerint a republikánus eszme csak fokozatosan haladhatott a társadalomban mielőtt teljesen uralhatná. Őket neveztékopportunistáknak. A radikálisok, élükönGeorges Clemenceauval a köztársaság azonnali teljes uralmát követelték, erőteljes szekularitás mellett szálltak síkra, be akarták vezetni a jövedelemadót és agyarmatosítás ellen voltak. Az 1881-es képviselőházi választások megerősítették a köztársaságpártiak többségét. 457-en voltak 88 konzervatív képviselő ellenében.[29]
Jules Ferry volt az 1879 és1885 közötti első köztársaságpárti kormányok fő személyisége mint közoktatási miniszter, külügyminiszter vagy miniszterelnök. Több reformot kezdeményezett az oktatás, azigazságszolgáltatás és részben az alkotmány terén.[43]
A köztársaságpártiak szemében az iskola a tudatlanság elleni harc és az állampolgári öntudat fejlesztésének fontos eszköze kellett legyen. Az iskolázás terén be akarták hozni a lemaradást Németországhoz képest, ugyanis az 1871-es vereséget a németek ezen a téren való előnyével is magyarázták.[44] Ezért az iskolának szerintük ingyenesnek, kötelezőnek és szekulárisnak kellett lennie, hogy felvilágosodott állampolgárokat képezzen.[29]
Két1880. március 29-én kiadott rendelet előírta, hogy Franciaországban ajezsuita rendnek, mely jelentősen foglalkozott tanítással, fel kell oszlania három hónapon belül, és hogy a többiszerzetesrendnek három hónapon belül kérnie kell az engedélyezését. Az1881. június 16-i Ferry kezdeményezte törvény bevezette az ingyenes oktatást az állami elemi iskolákban és a tanítók kötelezettségét, hogy képességi bizonyítványt szerezzenek. Ezt kiegészítette az1882. március 28-i törvény, mely előírta a 6-tól 13 éves fiúk és lányok iskolakötelezettségét és az iskola szekuláris voltát. Nyilvános vizsgán szerzett bizonyítvány igazolta az elemi iskola sikeres befejezését. Az1886. október 30-án megszavazott törvény a tanítókat is szekulárisokká tette. Képzésüket már szabályozta az 1879. augusztus 9-iPaul Bert kezdeményezte törvény. Mindegyik megyében kellett lennie középoktatási szintű tanító- és tanítónőképző iskolának. Tanáraik két pedagógiai főiskola végzettei voltak. Nők számára ezFontenay-aux-Roses-ban, férfiak számára pedigSaint-Cloud-ban volt.[45]
Nehéz volt módosítani az 1875-ös alkotmányos törvényeket, mivel ellentétek voltak ezzel kapcsolatban a parlamenten belül, még köztársaságpártiak között is. A radikálisok jakobinus szemléletükhöz hűen egykamarás parlamentet akartak, a liberális republikánusok viszont meg akarták tartani a Szenátust a Képviselőház hatalmának egyensúlyozására. Jules Ferry a szenátus védelmezője lett, és ez cserében engedett az iskola ügyében, főleg abban, hogy ez szekuláris legyen.
Az 1884. augusztus 14-i alkotmányos törvény megszüntette a nyilvános imádságot a parlamenti ülésszakok megnyitásán, megtiltotta a királyi hercegek köztársasági elnökké való megválasztását és a köztársasági államrend revízióját.[46] Végül az 1884. december 9-i alkotmányos törvény megszüntette az örökös szenátorok haláluk utáni helyettesítését.[29]
A köztársasági rendszer véget vetett az erkölcsi rend kormányzata intézkedéseinek. Az 1881. július 29-i törvény liberális rendet vezetett be a sajtó terén. Az 1881. június 30-i törvénnyel szentesítették a gyülekezési szabadságot engedélyezés nélkül. Ezt előzetes nyilatkozattal helyettesítették, de ezt is eltörölték1907-ben. Társadalmi téren az 1884. március 21-iWaldeck-Rousseau-törvény legalizálta aszakszervezeteket, kivéve a közalkalmazottak részére és az állam fennhatósága alatt álló testületekben. Családi téren az 1884. július 27-iAlfred Naquet(wd) kezdeményezte törvény visszaállította a házastárs hibája miatt kért válás jogát. Végül a közigazgatás terén az 1884. április 5-i törvény szerint a helységi tanácsot általános szavazással választották meg négy évenként (1929-ig), a polgármestert és helyetteseit pedig a helységi tanács választotta meg.[29]
A republikánus hatalom nagy tisztogatásokba kezdett.[47] Az 1877 májusában a de Broglie-kormány által kinevezett prefektusok decemberben vagy lemondtak, vagy lemondatták őket.[48] Egyes közigazgatási testületek még konzervatívok voltak, főleg az igazságszolgáltatásban, de az 1880-ban meghozott szerzetesrendek elleni rendeletek alkalmazásakor ennek 200 tagja nem volt hajlandó a jezsuitákat kitiltani és lemondott.[49] 1880 áprilisa és 1884 júniusa között 600ügyész ésbíró volt kénytelen távozni tisztségéből.[47] Az 1883. augusztus 30-i törvény három hónapra felfüggesztette a bírók elmozdíthatatlanságát, hogy ebben az időszakban nyugdíjaztathassák a köztársaság ellenzőit, főleg azokat, akik 1851. december 2-a után Louis Napoléon Bonaparte oldalán voltak a köztársaság ellen.[50] Az igazságszolgáltatás tisztogatásával a republikánusok biztosítani akarták, hogy döntései ne mondjanak ellent a törvényhozás akaratának.
Jean-Marie Mayeur szerint a köztársaság megalapítóinak korszaka Jules Ferry utolsó kormányával véget ért, és olyan időszak kezdődött, melyben a megnövekedett rendszer-ellenes irányzatok jelentős kormányzati instabilitást okoztak.[51]
Az 1885-ös választások és a kormányzati instabilitás
Az 1885-ben megtartott választások a szélsőségek megerősödését hozták, azaz a konzervatívok jelentős visszatérését és a radikálisok előrenyomulását. A három irányzatú csoportból (konzervatív, opportunista republikánus és radikális) összetett Képviselőház irányíthatatlan volt, ami kormányzati instabilitást okozott. A Ferry-kormány 1885-ben bekövetkezett bukása után 1889-ig hét kormány követte egymást. A közvéleményt felháborították a folytonos kormányváltások, és az instabilitás egy tábornok,Georges Boulanger vezette mozgalom parlamentarizmus-ellenességének melegágya lett.[52]
A Harmadik Köztársaságot végig jellemezte a kormányzati instabilitás. 104 kormány követte egymást 1871 és 1940 között. Egyesek csak egy napig tartottak ki. Ez az instabilitás valamennyire látszólagos volt, valójában egyféle stabilitást rejtett. A kormányzati instabilitást kormánykombinációk, tárcák egymás közötti cseréje jelentette ugyanazok között az emberek között, úgyhogy összesen csak kb. száz ember volt hatalmon a Harmadik Köztársaság egész időszakában.[53]
A lakosság elégedetlen volt a kormányzati instabilitással, de a hatalom, főleg a radikálisok szerinte túl kevés szociális intézkedésével is. Ennek megnyilvánulása például a párizsi építőmunkások sztrájkja volt1888-ban.
Gérard Noirielmarxista nézetű történész[54] szerint gazdasági és társadalmi téren a köztársaságpártiák politikája sokkal kevésbé szakított az előző konzervatív rendszer politikájával, mint az oktatás és a sajtó terén. A köztársaságpárti hatalmat felkészületlenül érte akapitalizmus 1873 és 1896 közötti első nagy válsága, mivel nem vette eléggé figyelembe akonjunktúra változásának jeleit.[11] Az 1873-banBécsből kiinduló bankválság elterjedt és 1882-ben az Union générale bank csődjét és a párizsi tőzsdekrachot okozta, amely sok társadalmi és gazdasági feszültséghez vezetett Franciaországban.
A parlamentarizmus elleni hullámot főleg az1887 októberében kirobbant ún. „kitüntetések botránya” táplálta.Daniel Wilson(wd) képviselő, Grévy köztársasági elnök veje aBecsületrenddel üzérkedett. Ez lemondásra kényszerítette Grévyt. HelyébeMarie François Sadi Carnot-t választották meg. Sok emberben az az érzés honosodott meg, hogy a parlament tagjai korruptoligarchiát képeznek.[55]
Ehhez hozzáadódott a revánsvágyónacionalizmus feléledése. Az 1882-ben megalakultLigue des patriotes (Hazafiak ligája) fejleszteni akarta „a nemzet erkölcsi és testi erejét” annak érdekében, hogy visszavegye azt, amit a háborúban elveszített.[56] Ezért a gyarmatosítás leállításáért szállt síkra, mivel szerinte ez elvonta a franciákat igazi feladatuktól, és a parlamentarizmus végét kívánta, mert az akkori parlament a gyarmatosítást szorgalmazta.
1886-ban kezdett Boulanger politikai karriert. Republikánus, baloldali, csaknem radikális tiszt volt. Szélsőbaloldali barátai támogatták, főlegGeorges Clemenceau, mint olyan embert, aki republikánus meggyőződéseket volt képes a monarchista eszme uralta hadsereggel elfogadtatni. Hadügyminiszter lett és népszerűvé vált a katonák körében életkörülményeik és felszerelésük jobbításával, ugyanakkor népszerűvé téve a sereget. A radikális és a mérsékelt republikánusok is egyelőre kedvelték. Azonban nacionalista és revánspártiként kezdett mutatkozni és a Hazafiak ligájához közeledett. Ugyanakkor parlamentarizmus-ellenes nézeteket is vallott, az alkotmány módosítását szorgalmazta. Azt hangoztatta, hogy vissza akarja adni a szót a népnek, visszaállítani a parlamentarizmus által elkobzottszuverenitását.[55]
A boulangizmus elnevezést kapta az a mozgalom, melyet megtestesített Boulanger. Követőiben közös volt a parlamentarizmussal való elégedetlenség, de egyébként különböző irányzatokhoz tartoztak. Egyesek monarchisták voltak, akik eszközt láttak benne a rendszer megdöntésére, mások hithű köztársaságpártiak (sokan radikálisok), akik elítélték a korrupciót és szociális intézkedéseket követeltek, megint mások Nemétországtól revánsot kívánó nacionalisták.Raymond Saleilles(wd) szerint a boulangizmust erős hatalom szükségének érzete magyarázta.[57]
1887-ben a köztársaságpártiakat már nyugtalanította Boulanger revánsizmusa, népszerűségének veszélyes növekedése és képessége mozgósítani a parlamentarizmus-elleneseket. Ezért meg akartak szabadulni tőle. 1889-ig folyamatosan próbálkoztak eltávolítani a politikai életből, miközben népszerűsége egyre nőtt. Végülbűnügyi eljárást indítottak ellene, és menekülni kényszerült az országból. El is ítélték távollétében. Közben a boulangista mozgalomnak lettek képviselői a parlamentben, Boulanger vezette továbbra is külföldről, de csalódást okozott mikor egyiknek, mikor másiknak a mozgalom irányzatai közül, és távollétében a boulangizmus hanyatlásnak indult.[55]
Akkoriban apártlistás arányos választási rendszer volt érvényben, és lehetséges volt egyetlen személy jelölése többválasztókerületben. Ez kedvezett Boulanger-nak, de az 1889. július 17-i választási törvény ezt eltörölte és az egyéni választókerületi választást vezette be. Ez a már befutott köztársaságpárti személyiségeknek kedvezett, bár a köztársaság kezdetének idejében egyes alapítói, mint Gambetta tartottak a választások túlságosan személyes jellegétől.[55]
A parlamenti köztársaság megerősödötten került ki a boulangizmus epizódjából, legyőzve ellenfeleit és eltávolítva az elnöki hatalomra törekedő elemeit. Boulanger veresége hozzájárult a jobboldali ellenfelek megosztásához és a baloldaliak mérsékeléséhez, ami azt eredményezte, hogy a radikalizmus elveszítette Párizst és vidéken telepedett meg.
Jules Ferry indította el a gyarmatosítás kiterjesztését 1881 és 1885 között azzal, hogy Franciaországprotektorátusát kényszerítette ráTunéziára, megelőzve ebbenOlaszországot. Protektorátust létesített Annamban is, ahogyanVietnám középső részét nevezték, és egy másikat Tonkinban, Vietnám északi részében, a már régebb óta francia gyarmatKokinkína mellett. Németország ezt jó szemmel nézte, mivel így elterelődött a franciák gondolata a revánstól.[58]
Az opportunista republikánusok gyarmatosító politikájának több indítéka volt:[58]
a francia termékek piaca kiterjesztésének akarata;
az az óhaj, hogy Franciaország nagy gyarmatosító hatalom legyen, álljon vissza egykori hatalma a világban és készíthesse elő a Németország elleni revánsot;
az a meggyőződés, hogy Franciaországnak civilizáló szerepe kell legyen, hogy a köztársasági Franciaországhumanistamessianizmus hordozója.
Ezt a politikát a monarchista és nacionalista jobboldal is, és a radikális baloldal is támadta, mivel a gyarmatosító háborúk elterelték Franciaországot a revánstól.[59]
Afrikai hódítások és konfliktus az Egyesült Királysággal
Algériában,Szenegálban ésKongó partjain levő bázisaiból kiindulva Franciaország a legnagyobb gyarmategyüttest létesítetteAfrikábanFrancia Egyenlítői-Afrikával,Francia Nyugat-Afrikával ésMadagaszkárral. Ez versengést keltett azEgyesült Királysággal, amellyel szemben néhány veszteséget szenvedett el. Előbb lemondott erős pozíciójárólEgyiptomban. Az Egyesült Királyság kihasználta Franciaország meggyengülését és 1875-ben felülmúlta pénzügyi részvételben aSzuezi-csatorna Társaságban, majd 1882-ben rákényszerítette protektorátusát Egyiptomra.[59] Végül 1898-ban, afashodai incidens nyomán Franciaország lemondott aNílus egész völgyéről.[60] Ez a versengés egy időre bonyolulttá tette a két ország közötti viszonyt.
1878-ban aberlini kongresszuson, ahol megállapodtak aTörök Birodalom újabb visszaszorításának módozatain, Oroszország nagyra törő követelésekkel állt elő, melyeket Ausztria-Magyarország meghiúsított az Egyesült Királyság segítségével. Majd Ausztria–Magyarország különleges szövetséget kért Németországgal és 1879-ben ezt el is érte. 1882-ben Olaszország csatlakozott ehhez és megalakították az ún.Hármas szövetséget.
Ezzel a szövetséggel szemben Franciaország fokozatosan Oroszországhoz közeledett. Államrendszereik szempontjából nagyon különbözők voltak mint egyik oldalon parlamenti köztársaság, a másikonautokrata birodalom, de Franciaországnak ez a közeledés érdekében állt. Az egyik szempontja pénzügyi volt, mivel jelentős megtakarításai voltak európai befektetésekre, miközben a nagyméretű fejlődésben levő Oroszországtőkehiánnyal küszködött. Katonai szempontból az1892. augusztus 17-én kötött szövetségnek volt egy titkos pontja, mely szerint a két ország kölcsönösen mozgósítja hadseregeit német veszély esetén Franciaországra nézve, illetve osztrák–magyar veszély esetén Oroszországra nézve. Ennek az új barátságnak a szentesítésére1896. októberébenII. Miklós orosz cár államfői látogatást tett Franciaországban, a következő évben pedigFélix Faure francia köztársasági elnökSzentpéterváron. Anapóleoni háborúk nyomán hosszú ideig elszigetelt Franciaország végre szövetségesre talált.[61]
1894-benAlfred Dreyfuszsidó származású századost felelőtlenül végzett vizsgálat nyomán Németországnak való kémkedéssel vádolták meg és életfogytiglani déportálásra ítéltékGuyanába azÖrdög-szigetre(wd). Az országban feléledt azantiszemitizmus. 1896-banMarie-Georges Picquart ezredes kiderítette a valódi bűnöst, de a hadsereg és ennek igazságszolgáltatási szervei nem akarták beismerni hibájukat. A közvélemény és a sajtó ketté oszlott. A Dreyfus-pártiak az igazság győzelmét, Dreyfus rehabilitálását követelték, akármilyen következményekkel is járt volna ez a hadseregre nézve. Sokan az ekkor létesített Emberi jogok ligájába tömörültek. A Dreyfus-ellenesek az üggyel kapcsolatban tovább szították az antiszemita hullámot. Ők többnyireszélsőjobboldali nacionalisták voltak és a már létező Hazafiak ligájában vagy az ekkor létrehozott Francia haza ligájában szervezkedtek.1899-ben államcsínnyel is próbálkoztak. Ugyanabban az évben visszahozták Dreyfust Franciaországba és augusztus 7-én perújrafelvételen 10 évi börtönre ítélték, de a következő hónapban a köztársasági elnök megkegyelmezett neki.1906-ban a Legfelsőbb Bíróság semmissé tette az ítéletet és rehabilitálta Dreyfust, majd vissza is vették a hadseregbe.[60][62]
A Dreyfus-pártiak körében megnövekedtek azantimilitarista érzelmek. Az addig a jakobinus hazafiság hagyományát követő baloldal immár elutasította a nacionalizmust. Ez a jobboldal jellegzetessége lett. A Dreyfus-ügy véget vetett a mérsékelt köztársaságpártiak domináns szerepének, és lehetetlen lett a középvonalat tartani. Elmélyült a szakadék baloldal és jobboldal között.[63]
Ún. „köztársaságot védelmező” szövetség jött létre az összes baloldali irányzat, radikálisok, radikális-szocialisták, republikánus szocialisták és szocialisták között. Ehhez csatlakoztak később az ún. „független szocialisták” is, akik nem akartak egyik szocialista szervezet tagjai sem lenni.[60]
A Dreyfus-ügy újabb baloldali előrelépéssel járt az1898-as választásokon, a hadseregben és a katolikus egyházban létezőtekintélyelvűség híveinek ellenében. Pierre Waldeck-Rousseau liberális republikánus alkotott kormányt, melybe bevett egy szocialista politikust is munkaügyi miniszterként. Tisztogatást végzett a hadseregben és elfogadtatta1901-ben az egyesületekre vonatkozó törvényt, mely adminisztratív engedélyezésre kötelezte a vallásos kongregációkat. Ez volt a Harmadik Köztársaság leghosszabb ideig hivatalban levő kormánya,1902-ig.[64]
1901-ben kezdtek szerveződni a tulajdonképpenipolitikai pártok, ahogyan ezeket a20. és a21. században értelmezik, elsőként abban az évben a baloldali Republikánus Radikális és Radikális-Szocialista Párt.[65]
Az 1902-ben megtartott választások e párt és a független szocialisták diadalát hozták.Émile Combes miniszterelnök kormánya még szigorúbbantiklerikális intézkedéseket alkalmazott, mint az előző kormány. Csak öt szerzetesrendet engedélyezett és 3000 katolikus iskolát záratott be.1904-ben megszakadt a diplomáciai kapcsolat aVatikánnal.[64] 1905 januárjában ez a kormány megbukott egy botrány miatt, ugyanis kitudódott, hogy titokban a hadügyminiszter magas rangú tisztek politikai nézeteiről készíttetett kartotékot aszabadkőművesekFranciaországi Nagyoriensével(wd).[66]
Aristide Briand szocialista képviselő kezdeményezésére a parlament megszavazta 1905. december 9-én a felekezetek és az állam szétválasztásáról szóló törvényt, amely értelmében immár nem az állam nevezte ki apüspököket és nem ő fizette alelkészeket.[64]
Az1906-os választásokat a Republikánus Radikális és Radikális-Szocialista Párt nyerte meg. Miniszterelnöke 1906 októberétől 1908 júniusáig Georges Clemenceau volt. Mint kultuszminiszter Aristide Briand pragmatikus módon alkalmazta a felekezeteket az államtól szétválasztó törvényt,Joseph Caillaux pénzügyminiszter pedig javasolta a jövedelemadó bevezetését, de ezt csak 1914-ben fogadta el a Szenátus.[64]
A Clemenceau kormány heves sztrájkokkal szembesült és brutálisan reagált rájuk.1907 áprilisában és júniusábanLanguedocban(wd) ésRoussillon-ban(wd) a szőlősgazdák nagy tüntetéseket szerveztek a borokat érintő csalások ellen, a legnagyobbatMontpellier-ben. Bevetették ellenük a hadsereget és letartóztatták a megmozdulás vezetőit, ami zavargásokat okozott.Narbonne-ban a katonák a tömegbe lőttek, majdBéziers-ben kb. 500 katona megtagadta a parancsok teljesítését és a lakosság lelkesedve fogadta őket. Clemenceau újabb erődemonstrációval válaszolt, de 1907. június 23-án a borok masszív cukrozását tiltó törvényt szavaztatott meg.[64][67]
1898-tól kezdveThéophile Delcassé hét éven át volt külügyminiszter. Megerősítette a szövetséget Oroszországgal és folytonos közeledési politikát gyakorolt egyrészt Olaszországhoz, másrészt az Egyesült Királysághoz. Az utóbbival1904-ben egyezmények együttesét írta alá a két hatalom Afrikában,Amerikában ésÁzsiában felmerült ellentéteik rendezésére. Ennek nyomán a két ország közötti viszonytentente cordiale „szívélyes egyetértés”-ként jellemezték.[68]
Közben Franciaország próbálkozottMarokkóra kiterjeszteni befolyását és ezzel konfliktusba került az ugyanezt kívánó Németországgal. Az ezzel kapcsolatos bonyodalmak miatt Németország kérte Delcassé lemondatását és elérte 1905. június 6-án. 1906-ban nemzetközi konferenciát rendeztek aspanyolországiAlgecirasban egyes európai országok, főleg Franciaország, Spanyolország és Németország követeléseiről Marokkóval kapcsolatban. Ezen Németország elszigetelődött. Marokkó független maradt, de vele kapcsolatban Franciaország pénzügyi érdekei érvényesültek leginkább.[69]
Németország beletörődni látszott a helyzetbe, de1911-ben Franciaország túllépte az Algecirasban neki megszabott mozgásteret Marokkóban. Beavatkozott a marokkói hatalom és néhány fellázadt törzs konfliktusába, elfoglalva e törzsek régióját. Erre egy német hajó kisebb német katonai egységet vittAgadirba. A francia kormányban viták keletkeztek arról, hogy összecsapjanak-e a németekkel, de végül tárgyalásokat voltak hajlandók folytatni. Eredményként Németország szabad kezet adott Franciaországnak Marokkóban és cserében megkaptaFrancia Kongó egy jelentős részét. Végül1912-ben Franciaország elérte, hogy Marokkó francia protektorátus legyen.[70]
1907-ben Oroszország megegyezett az Egyesült Királysággal az ázsiai befolyási övezeteikről és ezzel gyakorlatilag a franciáulTriple-Entente-nak „hármas egyetértés”-nek, magyarul „antant”-nak nevezett szövetség tagja lett. Ez a blokk egy másikkal, a már 1882-ben megalakult Németországból, Ausztria–Magyarországból és Olaszországból álló Hármas szövetséggel volt ellentétben. Ez növekedett, amikor Ausztria–Magyarország1908-ban magához csatoltaBoszniát ésHercegovinát, ezzel felbőszítve Oroszországot, majd még inkább kiéleződött az 1912-es és1913-asbalkán-háborúk nyomán.[71]
Miután 1914. június 28-ánSzarajevóbanGavrilo Principszerb nacionalistamerényletet követett elFerenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös ellen, a szövetségek logikája szerint beindult a már régebben lappangó háborús fenyegetés gépezete. Augusztus 1-én Franciaország mozgósította hadseregét és 3-án Németország hadat üzent neki. 4-én az Egyesült Királyság üzent hadat Németországnak és csapatai együtt kezdtek harcolni a franciákkal. Bár azelőtt a szocialisták a háborúban való részvétel ellen voltak, amiért vezetőjük,Jean Jaurès ellen merényletet követtek el július 31-én, a francia politika egész palettája, a szélsőjobboldaltól a szélsőbaloldalig egységes lett a háború megvívásának kérdésében. Eleinte a németek sikereket értek el, deJoseph Joffre tábornok parancsnoksága alatt a francia hadsereg megállította őket a szeptember 6-a és 13-a között lezajlottelső marne-i csatában. Azutánállóháború alakult ki.[72]
A háború totálissá vált. A gazdaság és az emberek gondolata a győzelem vagy legalábbis a kitartás felé irányult. Alövészárok-hadviselésben jellegzetes ágyúzások, rohamok és ellenrohamok hatalmas veszteségekkel jártak, például az1916-ban február és december között lezajlottverduni csatában.[73]
1917-ben aChemin des Dames(wd) országút környékén vívott csatában a franciák vereséget szenvedtek. Azután az ottani csapatok főparancsnokságátPhilippe Pétain tábornok vette át és javított a katonák életkörülményein, megnyerve rokonszenvüket.Stratégiai változtatásokat is alkalmazott és sikereket kezdett elérni.[74]
Ugyanabban az évben konfliktusok keletkeztek a kormányzó többségen belül. Több politikai pártban, főleg a szocialisták között egyesek békés úton akartak véget vetni az országok közötti konfliktusnak, ezért júniustól novemberig politikai válság volt. Először a háború kezdete óta, szeptember 7-én a kormány megbukott és a következőben a szocialisták már nem akartak részt venni. November 14-énRaymond Poincaré köztársasági elnök „a Tigris”-nek nevezett radikális Clemanceau-t nevezte ki miniszterelnöknek, aki addig keményen bírálta a vezetők elégtelen tevékenységét és gyengeségét. Vezetésével a hatalom harcolt adefetizmus(wd) ellen és keményebben irányította a gazdaságot. A nehéz körülmények ellenére népszerű volt a lakosság körében.[75]
Németország csapatokat tudott átvinni akeleti frontról Franciaországba, miután1918. március 3-án békét kötött az oroszországi újbolsevik hatalommal, mégis júliusig sikertelenül kísérelt meg öt offenzívát. Immár kb. egy millióamerikai katona is erősítette az európai szövetségeseit. Július 18-tól kezdveFerdinand Foch tábornok parancsnoksága alatt fokozatosan visszaszorították a már sokkal gyengébb német csapatokat. Végül Németország kapitulált és az 1918. november 11-én aláírt tűzszünettel a nyugati fronton véget ért a háború.[76]
A hadsereg nagy részét azután sem szerelték le.1920. július 1-én még 900 000 ember volt fegyverben. Több helyen a világban voltak jelen, például beavatkoztak a szovjetek ellen azorosz polgárháborúba és alengyel–szovjet háborúba.[77]
A hosszan tartó háború a többi résztvevő országhoz hasonlóan Franciaországot is keményen sújtotta. Emberi veszteségei a legnagyobbak voltak az összes közül.1919. június 1-én az országnak és gyarmatainak 1 393 000 halottja és kb. 3 000 000 sebesültje volt a frontokon, az utóbbiak között 1 200 000 rokkant.[78] Az ország legfejlettebb iparral rendelkező északi és keleti régiói fel voltak dúlva, termelő kapacitásaik nagyon megsérültek.[79]
A győzelem a látszatra gyenge parlamentáris köztársaság győzelme is volt egytekintélyuralmi birodalom felett. Különösen nehéz körülmények között is helyt tudott állni anélkül, hogy gyökeresen megváltozott volna.[80]
1924-ben a baloldal nyerte meg a választásokat szerény többséggel. Kommunisták is bejutottak a parlamentbe.Édouard Herriot alkotott kormányt radikális politikusokból, melyet a szocialisták támogattak egy ideig. Két fontosabb nehézséggel kellett megküzdenie. Az egyik az volt, hogy a radikálisok meg akarták erősíteni az állam szekularitását, például kiterjesztve az összes antiklerikális törvényt a visszanyert Elzászra és Lotaringiára, de a katolikus ellenállás megerősödése miatt ez nem sikerült. Ezen kívül pénzügyi válsággal küzdött az ország, mivel nem tudta visszafizetni a háború miatt felvett hatalmas hiteleket. Az egyre romló pénzügyi helyzet nagy kormányzási instabilitást okozott.[83]
Pénzügyi helyreállítás és a hadi jóvátétel kérdése
1921-ben Aristide Briand volt a miniszterelnök. Tudatában volt Németország gyenge pénzügyi kapacitásait illetően és engedékenynek mutatkozott vele szemben a hadi jóvátétel nagyságának kérdésében. Ezzel konfliktusba került a köztársasági elnökkel és a parlamenti többséggel, ezért1922 elején lemondott. Raymond Poincaré követte miniszterelnökként 1924-ig. Ekkor Franciaország már nem volt hajlandó tárgyalni a jóvátétel összegéről. Mivel Németország nem akart kifizetni annyit, amennyit követeltek tőle,1923. január 11-én a franciák elfoglalták aRuhr-vidéket, hogy kihasználva ennek ipari termelését hajtsák be a jóvátételt. Mégis később Poincaré belátta, hogy ezzel nincs megoldva a jóvátétel kérdése és elfogadta azt, hogy szakemberek bizottságai mérjék fel, mennyit tud fizetni Németország. Ezzel gyakorlatilag Franciaország lemondott arról, hogy megkapja követelésének egészét.[84]
1926-ban Poincaré újra miniszterelnök lett1929-ig. Rendet tett a közkiadások terén, megemelve az adókat és ésszerűsítve a közigazgatást. Ugyanakkor stabilizálta a frank értékét a háború előtti értékének ötöde szintjén. Alulértékelten árfolyama kedvezett az exportnak, és a külső fizetési mérleg többlete hozzájárult a pénzügyi tevékenységek fejlődéséhez.[85]
Franciaországot annyira megviselte a háború, hogy azután külpolitikája védekező stratégiára, az emberek életének megőrzésére és a biztonság keresésére összpontosított. Ezért 1924-től kezdve az Édouard Herriot kormány Aristide Briand külügyminiszterrel megbékélni törekedett Németországgal és ugyanakkor a kollektív biztonság politikáját gyakorolta. Alocarnói egyezménnyel1925-ben elérték, hogy Németország ismerje el nyugati határait. Ugyanakkor Franciaország megerősítette szövetségétLengyelországgal ésCsehszlovákiával, mivel Németország nem ismerte el keleti határait. Továbbá Briand szorgalmazta és elérte1926-ban Németország felvételét aNemzetek Szövetségébe, valamint a kollektív biztonság érdekében folytatta tevékenységét. A fegyverkezés korlátozása, a háborúról való lemondás, a konfliktusok nemzetköziválasztottbíráskodás útján való megoldása érdekében munkálkodott. Ebbe az irányba mutatott az1928-ban 63 ország által aláírtBriand-Kellogg-paktum.[86]
Az1929-ben elkezdődöttnagy gazdasági világválság késve érte el Franciaországot, de tartósabb volt, mint máshol.[87] Másrészt Briand halála1932-ben és Poincaréé1934-ben űrt hagyott a politikai életben és a kormányzati instabilitás újból jelentős lett.
Összecsapás tüntetők és rendőrök között1934. február 6-án aConcorde téren
Feléledt a parlamenti köztársaság elleni tevékenység, amit felszított 1934-ben a nagyméretű csalási és korrupciós ún. „Stavisky-ügy”. Ebbe belekeveredtek rendőrök, újságírók, igazságügyi emberek és politikusok is, ami nagy felháborodást keltett a közvéleményben. A parlament-ellenes mozgolódás 1934 februárjában csúcsosodott ki. Február 6-án több szélsőjobboldali szervezet, főleg azAction française(wd) (Francia Cselekvés) és aCroix-de-Feu(wd) (Tűzkereszt) szervezetek parlament-ellenes tüntetéseket tartottak. A tüntetők egy része aConcorde téren gyűlt össze. Zavargások törtek ki, amikor buszokat kezdtek felgyűjtani. Több ezren, egyesek lőfegyverekkel vagy egyéb támadó tárgyakkal a Képviselőház felé indultak, a rendőrökre támadtak, és ezek rájuk lőttek. 15 halott (köztük egy rendőr) és 1435 sebesült (köztük 780 rendőr) volt a zavargás végén. Ennek nyomán a baloldaliÉdouard Daladier kormány megbukott.[88] 9-én engedély nélkül a Kommunista Párt szervezett tüntetést a szélsőjobboldal ellen, majd 12-én az egész baloldal hívott fel tüntetésre, és ezek is több halottal jártak.[89]
A február 9-én beiktatott következő kormány többségében közép-jobboldali volt. Miniszterelnöke,Gaston Doumergue próbálkozott az államrend megreformálásával. Ennek lényege a végrehajtó hatalom megerősítése lett volna a parlament rovására. Nem fogadták el javaslatait, és november 8-án lemondott.[90]
1934-ig amoszkvai székhelyűKommunista Internacionálé (Komintern), mely tagja a Francia Kommunista Párt is volt, tiltotta a kommunisták és a szocialisták közreműködését, de akkor irányt változtatott. Azt az utasítást adta ki, hogy a kommunista pártok alkossanak egész Európában egységfrontokat a szocialista pártokkal afasiszta veszéllyel szemben.[91]
Franciaországban a két párthoz csatlakozott aRadikális Párt(wd) is.1935. július 14-én 500 000-es tömeg tartottantifasiszta felvonulást, majd ennek szervező bizottsága működésben maradt és sok antifasiszta szervezet csatlakozását fogadta egy nagy antifasiszta mozgalomhoz. Tárgyalások nyomán a főbb résztvevő pártok közös kormányzási programot fogadtak el, melyben szélsőjobboldal-ellenes és mérsékelt szociális intézkedéseket irányoztak elő, és tömörülésük aNépfront nevet vette fel.[92]
Az1936. április–májusi választások első fordulójában a Népfront pártjai külön-külön vettek részt, de a második fordulóban általában a legjobb eredményt elért jelöltet támogatta a többi, és így a Népfront elnyerte a parlamenti mandátumok többségét. A szocialistaLéon Blum alkotott kormányt szocialista és radikális politikusokból, akiket a kommunisták is elfogadtak. Májusban és júniusban nagyméretű sztrájkmozgalom terjedt szét az országban, és a kormány megegyezett a főbb szakszervezetekkel a vállalatokon belüli viszonyokról, amelyek a munkavállalóknak kedveztek. Az egyezmény értelmében törvényeket szavaztatott meg a kormány többek között a kollektívmunkaszerződések bevezetéséről, a munkaidő heti 40 órára való korlátozásáról és kétheti fizetett szabadság biztosításáról.[93]
Már 1936 őszén nehézségek merültek fel a kormányzásban. A gazdaság fokozatosan lehanyatlott, és a munkavállalók kiábrándultak a Népfrontból.[94] A parlamenten kívüli szélsőjobboldali ellenzék jelentősen megerősödött, felszította az antiszemitizmust, mint zsidó származásút is támadta Léon Blumot.[95] A Népfronton belül is ellentétek jelentek meg, például az 1936-ban kirobbantspanyol polgárháború iránti hozzáállás kérdésében. A kommunisták azt akarták, hogy Franciaország aktívan segítsen a spanyol republikánusoknak, miközben a szocialisták ellenezték ezt.[96] Végül1938 novemberében a Népfront felbomlott.[97]
Adolf Hitler hatalomra kerülése1933-ban alaposan megváltoztatta az országok közötti viszonyokat Európában. Anáci hatalom megkérdőjelezte az első világháború nyomán 1919-ben megkötöttversailles-i békeszerződést és ebben az irányban kezdett tevékenykedni. Kilépett a Nemzetek Szövetségéből, élénk fegyverkezésbe kezdett, elkezdte terjeszkedési próbálkozásait, egyelőreAusztria irányában. Franciaország veszélyeztetve érezte magát és szövetségeseket keresett.1935 májusában segédnyújtási egyezményt írt alá a Szovjetunióval. Olaszországgal is kötött egyezményeket, de ez lerohantaEtiópiát, és Franciaország kötelezettségének érezte szankciókat alkalmazni ellene. Erre Olaszország felmondta az egyezményeket és Németországhoz közeledett.[98]
A jobboldal erőteljesen ellenezte a Szovjetunióhoz való közeledést, és 1936. februárjában képviselői egységesen szavaztak a vele való egyezményratifikálása ellen. A ratifikálás ürügyén Németország felmondta a locarnói egyezményt és csapatokat küldött aRajna-vidékre, mely addig a versailles-i szerződés értelmébendemilitarizált volt. Erre Franciaország nem reagált erővel. Egyébként a közvélemény többsége békepárti volt, minden áron el akarta kerülni a háborút.[99]
Az Egyesült Királyság is hasonló állásponton volt. Amikor Németország magának követelte a Csehszlovákia részét képezőSzudéta-vidéket, az 1938-asmüncheni egyezmény aláírásával Franciaország és az Egyesült Királyság engedtek Hitler követeléseinek, bár szövetségesi kötelezettségeik voltak Csehszlovákia iránt. Végül1939 márciusában Németország az egészCsehországot ésMorvaországot is elfoglalta,[100]Szlovákia pedig külön államként csatlósa lett.[101]
1939 áprilisában NémetországGdańskot (Danzigot) követelte Lengyelországtól. Ez visszautasította a követelést Franciaország és az Egyesült Királyság támogatásával. Még a hónap elején Franciaország katonai jellegű tárgyalásokat kezdett a Szovjetunióval Lengyelország megvédéséről is, de ez visszautasította, hogy szovjet csapatok haladjanak át területén. Végül 1939. augusztus 23-án a Szovjetunió Németországgal kötöttmegnemtámadási szerződést.[101]
1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot, és ezzel elkezdődött amásodik világháború. Csak ekkor üzent hadat Franciaország és az Egyesült Királyság Németországnak, de nem kezdtek hadműveleteket.[102] 1940 májusáig csak egyet hajtottak végre. Április 9-én a németek lerohantákDániát ésNorvégiát, majdbrit és francia csapatok elindultak a norvégiaiNarvik felé, hogy megakadályozzák a Németországnak szánt vasérc szállítását a város kikötőjéből. 16-án megtámadták az ottani német csapatokat és május 27-én elfoglalták a várost, de közben május 10-én Németország megtámadta Franciaországot, és az angol-francia csapatok kivonultak Narvikból.[103]
Franciaország még1930-ban elkezdte aMaginot-vonalnak nevezett erődítményrendszer építését keleti határán, amely csaknem egészében elkészült1934-re.[104] A francia hadvezetés erre alapozott védelemre rendezkedett be.[105]
1940. május 10-én Németország elkezdte Franciaország lerohanásátBelgiumon keresztül, gyakorlatilag megkerülve a Maginot-vonalat. Május 15-én a jól gépesített német csapatok áttörték a frontot, és a francia hadsereg rendetlenül kezdett visszavonulni. Ugyanakkor a lakosság egy része pánikszerűen indult dél felé. A kormány is elhagyta a fővárost. Június 10-én Olaszország is támadott. Június 14-én a németek bevonultak Párizsba. A francia politikusok és magas rangú katonák többsége beletörődött a vereségbe. CsakCharles de Gaulle tábornok, aki Londonba menekült, hívott fel ellenállásra június 18-án, egyelőre kevés sikerrel. Philippe Pétain marsall, akit előzőleg miniszterelnöknek neveztek ki, június 22-én tűzszünetet írt alá Németországgal.[106]
Július 10-én a Nemzetgyűlés összeült Vichy-ben és alkotmányozó hatalmat szavazott meg Pétainnek. Július 11-én Pétain három új alkotmányos jogszabályt hirdetett ki, melyekben nem volt többé szó köztársaságról. Az első értelmében Pétain teljhatalmú feje lett az immár ún. „Francia Állam”-nak, amely valójában nem volt szuverén, hanem Németország alárendeltje.[107]
↑Köztársaságpartiak alatt itt több politikai irányzathoz tartozó politikusok értendők, azok akik szervezetének nevében szerepel arépublicain („republikánus”) szó, és általában abaloldaliak, azaz a radikálisok és aszocialisták. Mindezek közös vonása a köztársaság eszméjéhez való hűség volt.
↑L'épuration de la magistrature, de la Révolution à la Libération. Actes du colloque de l'Association française pour l'histoire de la justice. Paris, 4-5 décembre 1992. (Az igazsálszolgáltatási szervekben végzett tisztogatások a forradalomtól a felszabadulásig. A Francia Igazságügy-történeti Egyesület konferenciájának munkái. Párizs, 1992. december 4–5.). Párizs: Loysel, Histoire de la Justice sorozat, 6. sz., 1994.ISBN 978-2907679220, 4. fejezet.
Ez a szócikk részben vagy egészben aTroisième République (France) című francia Wikipédia-szócikkezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
(franciául) Becker, Jean-Jacques – Berstein, Serge.Nouvelle histoire de la France contemporaine (A jelenkori Franciaország új történelme). 12. kötet:Victoire et frustrations. 1914–1929 (Győzelem és frusztráció). Párizs: Seuil, 1990.ISBN 2-02-0120-69-0
(franciául) Chevallier, Jean-Jacques.Histoire des institutions et des régimes politiques de la France de 1789 à 1958 (Franciaország politikai intézményei és rendszerei története 1789-től 1958-ig). 9. kiadás. Párizs: Armand Colin, 2001.ISBN 2-247-08206-8
(franciául) Compagnon, Béatrice – Thevenin, Anne.Histoire des instituteurs et des professeurs de 1880 à nos jours (A tanítók és tanárok története 1880-tól napjainkig). Párizs: Perrin, 2010
(franciául) Cornut-Gentille, Pierre.Le 4 septembre 1870 : L'invention de la République (1870. szeptember 4. A köztársaság feltalálása). Párizs: Perrin, Tempus sorozat, 810. sz., 2020.ISBN 978-2-262-08776-0
(franciául) Duclert, Vincent.La République imaginée : 1870–1914 (Az elképzelt köztársaság: 1870–1914). Párizs: Belin, Histoire de France sorozat, 11 sz., 2010.
(franciául) Gaillard, Jean-Michel. Sedan, 1870 : l'effondrement d'un rêve européen (Sedan, 1870. Egy európai álom összeomlása). InL'Histoire 211. sz., 1997. június
(franciául) Joly, Bertrand.Aux origines du populisme : histoire du boulangisme (A populizmus eredete. A boulangizmus története). Párizs: CNRS Éditions, 2022.ISBN 978-2-271-13972-6
(franciául) La Croix de Castries, René de.Le Grand Refus du comte de Chambord (Chambord grófjának erélyes „nemje”). Párizs: Hachette, 1970
(franciául) Lagneau-Ymonet, Paul – Riva, Angelo.Histoire de la Bourse (A Tőzsde története). Párizs: La Découverte, 2012.ISBN 978-2-7071-5705-8
(franciául) Lévy, Jean – Pietri, Simon.De la République à l'État français. Le chemin de Vichy. 1930–1940 (A köztársaságtól a Francia Államig. Vichy útján. 1930–1940). Párizs – Montréal: L'Harmattan, 1996.ISBN 2-7384-4570-5
(franciául) Mayeur, Jean-Marie.La vie politique sous la Troisième République, 1870-1940 (Politikai élet a Harmadik Köztársaságban. 1870–1940). Párizs: Seuil, Points Histoire sorozat, 73. sz., 1984.ISBN 2-02-006777-3
(franciául) Menjoulet, Jeanne.Locataires et propriétaires, une histoire française (Bérlők és tulajdonosok. Francia történet). Centre d'histoire sociale des mondes contemporains,histoire-sociale.cnrs.fr, 2017. február 9. (Hozzáférés: 2025. április 5.).
(franciául) Noiriel, Gérard.Une histoire populaire de la France : de la guerre de Cent Ans à nos jours (Franciaország népi története. A százéves háborútól napjainkig). Marseille: Agone, Mémoires sociales sorozat, 2018.ISBN 978-2-7489-0301-0
(angolul) Nord, Philip.The Republican Moment. Struggles for Democracy in Nineteenth-Century France (A köztársasági momentum A demokráciáért vívott harcok a 19. századi Franciaországban). Harvard University Press, 1995.ISBN 0-674-76272-X
(franciául) Ollé-Laprune, Jacques.La stabilité des ministres sous la Troisième République (1879–1940) (A miniszterek stabilitása a Harmadik Köztársaságban). Párizs: L.G.D.J., 1962
(franciául) Ozouf, Mona.L'école, l'église et la République – 1871–1914 (Az iskola, az egyház és a köztársaság). Párizs: Seuil, 2007.ISBN 9782020962445
(franciául) Rougerie, Jacques.La Commune et les Communards (A Kommün és a kommünárok). Párizs: Gallimard, Folio. Histoire sorozat, 271. sz., 2018.ISBN 978-2-07-275391-6
(angolul) Saleilles, Raymond. The development of the present constitution of France (A jelenlegi francia alkotmány kifejlesztése). InAnnals of the American Academy of Political and Social Science. 1895. július. 1–78. o.
(franciául) Simon, Jules.Le Gouvernement de Monsieur Thiers (Thiers úr kormányzása). Párizs: Calmann Lévy, 1880 (Hozzáférés: 2025. április 5.).
(franciául) Sirinelli, Jean-François (szerk.) – Vandenbussche, Robert – Vavasseur-Desperriers, Jean.La France de 1914 à nos jours (Franciaország 1914-től napjainkig). Párizs: Presses Universitaires de France, Quadrige sorozat, 2007.ISBN 978-2-13-053843-1
(franciául) Tombs, Robert.La guerre contre Paris, 1871 (Háború Párizs ellen, 1871). Párizs: Aubier, Historique sorozat, 1997.ISBN 2-7007-2272-8
(franciául) Vigna, Xavier.À la recherche du populaire (A népiség keresése). InLectures,journals.openedition.org, 2018. október 17. (Hozzáférés: 2025. április 5.).
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
_(cropped_2).jpg)