Agyufa (régiesengyújtó) egyik végén gyúlékony anyaggal bevont, dörzsölésre könnyen gyulladó, tűzgyújtásra vagy hőadásra használt éghető (fa)pálcika. Két legfontosabb változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladóbiztonsági gyufa vagysvédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely érdes felületen tűzre kapó, mindenen gyulladódörzsgyufa.Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásrakénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufát csak a 19. század elején találták fel, és1834-ben nyílt meg az első magyarországi dörzsgyufagyár.
A zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát1836-ban amagyarIrinyi János szabadalmaztatta még vegyészhallgató korában. Találmányát és a gyártási jogokat eladtaRómer Istvánbécsi gyógyszerésznek, akivel ennek kapcsán barátságot kötötött.
A mindenhol elérhető, olcsó gyufával számtalan játék játszható, sok a felnőttjáték is köztük, logikai, matematikai, geometriai rejtvények, de van gyufával játszható társasjáték is. Az ömlesztett gyufaszálak tárolására használt gyufásdobozokat hamar hasznosították reklámfelületként is, gyűjtésük különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, úgynevezett fillumenisták körében is.
A négyszög vagy kör keresztmetszetű gyufaszálak anyaga többnyirepuhafa (fűz,nyár,lucfenyő) vagybükk, de ismertek levélben árusított, lapszerű fa-, keményített papír és műanyag gyufák is(levélgyufa). Átmérője általában 2, hossza 37-47 milliméter. A modernbiztonsági gyufa vagysvédgyufa fejét alkotó elegyet az oxidálószer (kálium-dikromát,kálium-klorát,ólom-dioxid,mangán-dioxid),antimon-szulfid, színezék, üvegpor és kötőanyag képezi.[1] Az utánizzás megelőzéséül a gyufaszálat különböző anyagokkal kezelik (vízüveg,nátrium- vagyammónium-foszfát stb.), majdparaffinnal vonják be. A gyufafej az előkészített dörzsfelületen gyullad meg, amelyet vörösfoszfor,barnakőszén, őrölt üveg és kötőanyag elegyítésével állítanak elő. A gyufa fejét a gyújtófelülethez dörzsölve a skatulya oldalán lévő vörösfoszfor gőzzé alakul, s ez gyújtja be az oxidálószert tartalmazó gyufafejet. Az égés átterjed a puhafa gyújtószálra, és a láng néhány másodperc alatt hevesen, 600Celsius-fok hőmérsékleten, szúrólángszerűen ég el.
A gyufa egyszer használatos, ezért kereskedelmi forgalomba nem szálanként, hanem ömlesztett csomagolásban, gyufásskatulyában, gyufásdobozban, illetve gyufalevélben kerül. A kiskereskedelmi forgalomban jellemzően négy féle csomagolásban kapható: gyufásdobozban úgynevezett háromnegyedes (47 mm-es gyufaszálak, kb. 50 db gyufa), háromnegyedes rövid (37 mm, 50 db) és családi (47 mm, kb. 400 db), gyufalevélben pedig ultralapos gyufákat árusítanak (kb. 40 db). A gyulladást elősegítő dörzsfelület e tárolóalkalmatosságok külső részén kap helyet.
Két fő változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladóbiztonsági gyufa vagysvédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely kemény felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó gyufa. Ez utóbbiakat az jellemzi, hogy a gyufafej tartalmazza a szokványos dörzsfelület kémiai összetevőit is. További formai, illetve funkcionális változatai a szokványos gyufánál hosszabb (többnyire 10 centiméteres) és vastagabbkandallógyufa, illetve a lakkozott felületével extrém körülmények között is hosszan tartó égést biztosítóvihargyufa.[2]
A gyufa megjelölésére eredetileg, a 19. század első felében anémetZündholz mintájára tükörfordítással létrehozottgyújtófácska használata terjedt el, amely aztán az 1840-es évekre egyrésztgyújtó, másrészt a mind a mai napig fennmaradtgyúfa~gyufa alakra rövidült.[3]
A gyufa megjelenése előtt atűzgyújtás legelterjedtebb eszköze atűzszerszám volt, amelykovakőből, egyacéleszközből és egytaplóféleség feldolgozott, kiszárított belső anyagából állt. Ha a kovát súroló irányban az acélhoz ütögették, az utóbbiból kirepülő szikrák lángra lobbantották a könnyen gyulladó taplóanyagot. Ezzel az eljárással akár csak egy pipa meggyújtása is nagy odafigyelést, ügyességet kívánt, az eszközök minőségétől, állapotától függően hosszabb időt, perceket vett igénybe.[4]
Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásrakénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufa feltalálása a 19. század elejére esik. A 18. század végén afehérfoszfor felhasználásával kísérletezték ki az első, még nem dörzsgyufaszerű gyújtóeszközöket (például foszforos gyertya).1805-ben afrancia vegyész,Louis Jacques Thénard asszisztense,Jean Chancel kísérletezett ki egy költségesen előállítható és meglehetősen veszélyesnek bizonyult gyufaféleséget, amártógyufát, amely kereskedelmi forgalomba soha nem került. A gyufa gyúlékony fejétkálium-klorát, kén,cukor ésgumi elegyével vonta be, amely egy kisebbkénsavas azbesztet tartalmazó edénybe merítve gyulladt meg. A későbbi évtizedekben a franciaFrançois Derosne és az angol G. Cooper igyekezett tökéletesíteni a mártógyufát, de használata továbbra is veszélyes maradt.[5]
Az elsődörzsgyufátJohn Walkerangol vegyész találta fel1827-ben.Robert Boyle 1680-as évekbeli kísérleteit alapul véve állította össze azt azantimon(III)-szulfid, kálium-klorát, termésgumi éskeményítő alkotta elegyet, amely érdes felülethez dörzsölve meggyulladt. Az általacongrevesnek elnevezett gyufa szabadalmi jogait Samuel Jones vásárolta meg, és végüllucifers néven hozta forgalomba. E kezdetleges gyufának azonban több hibája is volt: a gyufa a hozzá mellékelt dörzspapír segítségével nehezen, de siker esetén robbanásszerűen gyulladt meg, a láng nagysága kiszámíthatatlan volt, ráadásul elviselhetetlen szaggal járt együtt.1831-ben a franciaCharles Sauria fehérfoszfort adott a gyulladóelegyhez, amely könnyebb gyulladást eredményezett, és csökkentette a kellemetlen szagokat. Az újítás viszont azzal járt együtt – lévén a fehérfoszfor rendkívül gyúlékony –, hogy a gyufaszálakat légmentesen kellett tárolni. Ráadásul az újonnan nyílt gyufagyártó üzemek munkásai tömegesen kaptak foszformérgezést, sőt, követtek el foszforral öngyilkosságot, így a veszély felismertével széles körű kampány indult a fehérfoszforos gyufák betiltásáért.[6]
A zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát1836-ban amagyarIrinyi János szabadalmaztatta még vegyészhallgató korában. Professzora,Meissner Pál egyik sikertelen kísérlete gondolkodtatta el, és a kálium-klorátotólom-peroxiddal cserélte fel. A foszfort meleg vízben oldotta fel, majd a kicsapódott foszforszemcséket ólom-szulfiddal ésgumiarábikummal elegyítette. A fenyőfa gyufaszálak fejét a képlékeny masszába mártogatta, majd hagyta keményre száradni. Találmányát és a gyártási jogokat eladtaRómer Istvánbécsi gyógyszerésznek, aki az Irinyi-féle biztonsági gyufa gyártásán meggazdagodott, míg Irinyi szegénységben halt meg1895-ben.[7]
A gyufa legveszélyesebb alkotóelemét, a fehérfoszfort hosszú ideig nem sikerült más összetevővel kiváltani.1844-ben asvédGustaf Erik Paschnak sikerült a fehérfoszfort kiiktatnia, s eljárását egy évtizeddel később honfitársa,John Edvard Lundström tökéletesítette. Az immár valóban biztonságos gyufa (svédgyufa) lényege egyrészt az volt, hogy a gyúelegy egy részét a gyufafejről a skatulya oldalán kiképzett dörzsfelületre vitték át, ezzel csökkentve a gyufaszál gyulladási dinamikáját, másrészt pedig a fehérfoszfort a foszforallotrop módosulatával, az1845-benAnton von Schrötter (1802–1875)osztrák kémikus által felfedezettvörösfoszforral váltották ki. A gyufafej ezt követően immár csak antimon-szulfid és kálium-klorát elegyéből állott, míg a skatulya oldalára került az őrölt üvegszemekkel kevert foszfor.
Svédgyufa
A gyártást1851-ben indították elJönköpingben (bár a biztonsági gyufát csak később,1855-ben szabadalmaztatták), de a korábbinál magasabb előállítási költség miatt a nagyközönség továbbra is az olcsóbb, de veszélyes fehérfoszforos gyufát vásárolta. Továbbra is számos foszformérgezéses eset történt Európa-szerte, így az 1870-es évektől kezdve Európa országaiban sorra tiltották be rendeletileg a fehérfoszforos gyufa gyártását és kereskedelmét. Végül1906-ban ratifikálták a fehérfoszforos gyufa általános tilalmát kimondóberni egyezményt. Ezzel szemben azAmerikai Egyesült Államokban csak magasabb adót vetettek ki az ilyen gyufára, de például azOsztrák–Magyar Monarchiában is csak1912-ben tiltották be,Ázsiában pedig egészen az 1920-as évekig forgalomban volt. Az eredeti svédgyufa kálium-klorátját a 20. századra felváltotta a kevésbé veszélyeskálium-dikromát, illetve azólom-dioxid.
Két francia vegyész, Savene és Cahen állított elő egy olyan, nem mérgező foszfor-szulfid-változatot (foszfor-szeszkviszulfid, P4S3), amely a vörösfoszfornál jóval könnyebben, robbanás nélkül gyullad, így speciálisan előkészített dörzsfelületre nem volt szükség a gyufa meggyújtásához. Találmányukat1898-ban szabadalmaztatták, s kezdetét vette a mindenen gyulladó gyufa gyártása és kereskedelme, de ez igazából csak azAmerikai Egyesült Államokban lett népszerű.
1930-ban az osztrákFerdinand Ringer szabadalmaztatta az akár hatszázszor is használhatóörökgyufát. Felfedezése abban állt, hogy a szokásos kálium-kloráthoz az égést lassító, nitrogénfejlesztőmetaldehidet adott. Találmánya azonban sikertelen volt, hiszen a már milliárdos nagyságrendben termelő gyufagyáraknak nem állt érdekükben a hasonlóan alacsony előállítási árú, de értelemszerűen kisebb tételben eladható örökgyufa nagyüzemi termelése. Emellett technikai problémák is adódtak: az óhatatlanul keletkező égéstermékek csökkentették az örökgyufa működőképességet, és a metaldehid is a vártnál gyorsabban elillant, így gyakorlatilag pár nap elteltével az örökgyufa egyszer használatossá vált.1934-ben a magyarFöldi Zoltán ésKirály Rudolf szintén szabadalmaztattak egy hasonlóan feledésbe merült örökgyufa-változatot.[7]
A mártást követő nagyüzemi gyufaszárításGyufás dobozok, és különböző gyufacímkék az 1900-as évek elejéről
A dörzsgyufa 1820-as évekbeli megjelenésével világszerte megnyíltak az első, később nagy sikert elérő gyufagyárak (ajönköpingi Lundström, alyoni Coigent père & Fils, alondoni Bryant and May stb.).1834-ben nyílt meg az első magyarországi dörzsgyufagyár,Zucker László üzeme, amelyet később agyőri (1852),eszéki (1856),szegedi (1858),bajai (1859),szombathelyi (1869),kiskunfélegyházi (1877),budafoki (1894) éskecskeméti (1909) gyufagyárak követtek, s 1910-ig huszonkét gyufagyár működött az országban. Az első világháború után ezek java része bezárt, s a budafoki, kecskeméti és szegedi fedezték az ország gyufaszükségletét (mára a kecskeméti is megszűnt). Az első, speciálisan gyufaipari gépek (furnérhasítók, szálvágók, masszaőrlők) az 1850-es évektől jelentek meg, ami lehetővé tette a korábbimanufaktúrák helyett a nagyipari gyufa-előállítás elterjedését.
Minthogy gyufát és gyufásdobozt hagyományosan a gyufagyárban állítják elő, a gyufaipar nem pusztán faipari ágazat, technológiáiban egyaránt megtalálhatóak a vegyipari, csomagolóanyag-gyártási és nyomdaipari tevékenységek. A nyersanyagként felhasznált, hagyományosan 60 centiméteres hengeres rönköket megforgatják, a ceruzahegyezőhöz hasonló elv alapján éles penge segítségével először vékony lemezt, hámozottfurnért készítenek belőle. Ezt utána vékony csíkokra széthasítva szálfurnért állítanak elő, amelyet kötegekben a megfelelő hosszúságúra darabolnak. Az így kapott nyers gyufaszálakat foszforsav vagy foszforsavas ammónium vizes oldatávalimpregnálják, kifehérítik vagy megfestik, majd meleg légáramban megszárítják. A gyufaszálakat a mártáshoz előkészítve egy keretbe tűzdelik, s az abból kiálló szálvégeket (a leendő gyufafejet) a képlékeny gyúelegybe mártják. Száradás után az immár kész gyufaszálak a gyufásdobozokba kerülnek, s ez utóbbiakra mozgó körkefék mázolják fel a dörzsfelületet eredményező, melegen még képlékeny masszát.[5]
A gyufa – bár a tűzoltók szerintnem játékszer – gyakran nyújt szórakozást gyermekek, de főként felnőttek számára. Közismertek azok a „Végy el x gyufaszálat úgy…” kezdetű gyufarejtvények, amelyek során az asztalon elrendezett gyufaszálakból logikai, matematikai vagy geometriai megoldás útján lehet megfejteni az adott rejtvényt. Egy példa a könnyebb gyufarejtvényekből:
Végy el öt gyufaszálat úgy, hogy három négyzetet kapj!
Megfejtés
További, gyufával játszott társasjáték anim, de kártyajátékoknál is előfordul, hogy a téteket gyufaszálak jelképezik (példáulrablóulti). Hasonlóan népszerű, sokak kedvelt szórakozása a nagy türelmet igénylő gyufamakettek készítése, azaz különböző épületek élethű makettjeinek kidolgozása gyufaszálak összeragasztásával vagy ékelésével, akár egytürelemüvegen belül.
Az ömlesztett gyufaszálak tárolására hagyományosan a fa gyufás skatulyák szolgáltak, amelyeket a 19. század második felétől a papír gyufásdobozok, illetve az 1890-es évektől a levélgyufák egészítettek ki. Ezeket különféle motívumokkal, ábrázolásokkal, címkékkel látták el, s a 20. századtól különböző cégek, majd politikai pártok is reklámfelületként kezdték el használni a gyufásdobozt, s megjelentek a céglogók, a termékreklámok, illetve az elnök- vagy képviselőjelöltek portréi és jelmondatai a skatulyák felületén. Ezek gyűjtése a 20. században, különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, úgynevezettfillumenisták körében is.[8]
A Szegedi Gyufagyár a hetvenes években a híres finommechanikai gyár, aMOM kooperációs partnere volt. A téphető, eldobható gyufák technológiájával gyártotta a hemolizáló pálcát a hemoglobinmérőhöz.[9]
Say Móric:A gyufa története; Természettudományi Társulat, Budapest, 1882 (Népszerű természettudományi előadások gyűjteménye)
Reitter Aladár:A gyufagyártásról; Ajtai Ny., Kolozsvár, 1902 (Az Országos Közegészségi Egyesület Kolozsvári Osztályának kiadása, 1902)
Szathmáry László:A gyufa története a XIX-ik század végéig; Kis Akadémia, Budapest, 1935 (A Kis Akadémia könyvtára)
Gedényi Mihály:Hatvan forint. A gyufa regénye; Széchenyi, Budapest, 1940
Barna József:Képek a 75 éves Budafoki Gyufagyár történetéből; Gyufaipari Vállalat, Budapest, 1971
Magyar gyufacimke katalógus, 1-3.; összeáll. Harmath Judit Megjelenés: József Attila Bányász Művelődésház, Dorog, 1959–1961 (Ki mit gyűjt? kiskönyvtár)
1.1945–1951; 1959
2/1.1951–1956; 1961
2/2.1956–1960; 1961
Gabo Rindo–Hollódi Gergely:Retró-repró. A magyar gyufacímke; Chelsea, Budapest, 2006 (Csao sorozat)
Régi magyar gyufacímkék /Old matchbox labels from Hungary; összeáll. Feőkajári Kajáry Károly; Cellmed Invest Bt.–MMBKT, Budapest–Békéscsaba, 2015
