Ez a lap egy ellenőrzött változata
| Gillemot László | |
 | |
| Született | 1912.október 7.[1] Budapest |
| Elhunyt | 1977.augusztus 20.(64 évesen)[1] Budapest[2] |
| Állampolgársága | magyar |
| Nemzetisége | magyar |
| Szülei | Gillemot Ferenc |
| Foglalkozása | gépészmérnök, anyagtudós, egyetemi tanár |
| Iskolái | Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem(1930–1935) |
| Kitüntetései |
|
| Sírhelye | Farkasréti temető(6/1-1-80)[3][4] |
Gillemot László (családnevének ejtése [ʒilmo], kb. [zsilmó]) (Budapest,1912.október 7. –Budapest,1977.augusztus 20.) kétszeresKossuth-díjas gépészmérnök, anyagtudós, aMagyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Főbb kutatásai afémekanyagvizsgálatára, fém-előállítási,ötvözetgyártási ésképlékeny alakítási technológiák továbbfejlesztésére, valamint ahegesztési eljárások alkalmazási körének kiszélesítésére irányultak. Nevéhez fűződik a korszerű magyarországifémipari éskohászati alapkutatások elindítása, intézményi és szakképzési hátterének megszervezése. Három évtizeden át (1944–1977) volt aBudapesti Műszaki Egyetem mechanikai technológiai tanszékének vezetője, 1948–1969 között alapító igazgatóként irányította aFémipari Kutatóintézet munkáját.
Gillemot György Lajos (1813–1892) virágkertész unokája,Gillemot Ferenc (1875–1916) labdarúgó, sportújságíró fia.
A fővárosban végezte gimnáziumi tanulmányait. 1930–1935 között a budapestiJózsef Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem diákja volt, de rendkívüli hallgatói státussal négy féléven keresztül matematikai, fizikai és filozófiai előadásokat is látogatott aPázmány Péter Tudományegyetemen. 1935-ben szerezte meg gépészmérnöki oklevelét a műegyetemen, majd három hónapig mérnöki beosztásban aStandard Villamossági Rt. alkalmazásában állt. Még ugyanabban az évben, 1935-ben a budapesti műegyetem mechanikai technológiai tanszékén kapott tanársegédi állást. 1940-ben adjunktussá lépett elő, 1941-ben megvédte műszaki doktori disszertációját, 1944-ben pedig megbízást kapott a tanszék ideiglenes vezetésére. Tanszékvezetői posztján 1947-ben véglegesítették nyilvános rendkívüli tanári címmel, 1949-től haláláig pedig nyilvános rendes egyetemi tanári címmel irányította a tanszéki oktatómunkát. 1970-ben a mechanikai technológiai és a villamosipari anyagtechnológiai tanszékek szervezeti összevonásával jött létre a Mechanikai Technológiai és Anyagszerkezet-tani Intézet, amelynek haláláig első igazgatója volt. Tanszéki kötelezettségei mellett 1954–1957 között a műegyetem rektori, 1965 és 1967 között tudományos rektorhelyettesi feladatait is ellátta.
Egyetemi oktatói munkájával párhuzamosan több egyéb szakmai megbízást is vállalt. 1946–1949 között közreműködött a Tudományos-Műszaki Tanács munkájában, 1947–1949 között a Nehézipari Központ műszaki fejlesztési osztályát vezette. 1948-tól a kezdeményezésére és szervezőmunkájának köszönhetően létrejöttVas- és Fémipari Kutatóintézet alapító igazgatója volt. Az intézet 1951-es szétválása után is tovább irányította az itt folyó kutatómunkát: 1952-ig a Vasipari Kutatóintézet, 1969-ig pedig a Fémipari Kutatóintézet igazgatói tisztségét töltötte be. 1954–1957 között aMérnöktovábbképző Intézet elnökeként tevékenykedett. 1970–1977 között azOrszágos Műszaki Fejlesztési Bizottság műszaki kutatásokat koordináló tanácsának ügyvezető alelnöke volt. Közéleti szerepet is vállalt, tagja volt aFővárosi Tanácsnak és azOrszágos Béketanácsnak, elnökségi tagja aHazafias Népfront nagy-budapesti bizottságának.
Tudományos kutatómunkájában egyesítette azanyagtudományi,gépészeti éskohászati megközelítéseket, a korszerű fémipari és kohászati alapkutatások magyarországi elindítója volt. Különösen jelentősek azacél- ésalumíniumtechnológiákhoz kapcsolódóanyagvizsgálatai. Számottevő eredményeket ért el az alumíniumgyártásból visszamaradóvörösiszap hasznosítása (vanádium éstitán kinyerése, fémtitán-előállításreakciókinetikája), aferrotitános és az alumíniumötvözés, valamint acsapágyfémek anyagvizsgálata terén. Újító szemléletű kutatásai fűződnek a fémektörésvizsgálatához és az anyagfáradáshoz, ahőkezelés és ahegesztésekröntgenes tanulmányozásához, a roncsolásmentes anyagvizsgálati módszerek fejlesztéséhez. Technológiai eljárásokat dolgozott ki a nagy méretű acélszerkezetek hegesztéses kötésekkel való összeállításához, aképlékeny alakítás terén pedig agömbgrafitosöntöttvas kovácsolhatóságát vizsgálta, s az acél alakítására ésporkohászati műveletekre egyaránt alkalmazható, nagy sebességű ütőműveket dolgozott ki. Akadémiai székfoglalóiA gömbszemcsés grafit kristályosodása (1950) ésA fémek tulajdonságainak jellemzése a fajlagos alakváltozás munkájával (1966) címen hangoztak el.
Amásodik világháborút követően szakértőként közreműködött a főváros elpusztult hegesztett Duna-hídjainak újjáépítésében, ő irányította az anyagvizsgálatokat aKossuth híd, avásárosnaményi Tisza-híd és többerőmű építésekor. Összesen tizenkilenc szabadalmát jegyezték be, köztük aszakítószilárdság pontos mérésére alkalmas szakítógépet, acsapágybronzot helyettesítő, nagy szilárdságú alumíniumötvözetet, valamint a hatékonyabb kétpálcás hegesztési eljárást. Pályája utolsó szakaszában az ipar és a tudomány szolgálatába állított műszaki kutatás elvi-módszertani kérdései is foglalkoztatták.
Szakkönyvei mellett mintegy 250 tanulmánya jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. Számos fontos tankönyv, egyetemi jegyzet szerzője vagy társszerzője volt,Anyagszerkezettan és anyagvizsgálat című tankönyve 1996-ban a hetedik kiadást érte meg. Szerkesztőbizottsági tagja volt azActa Technica című akadémiai folyóiratnak.
1949-ben aMagyar Tudományos Akadémia levelező, 1965-ben rendes tagjává választották. Elnökként irányította az Akadémia kohászati főbizottságát, gépészeti bizottságát, gépészeti-kohászati szakcsoportját, aGépipari Tudományos Egyesület anyagvizsgáló szakosztályát, s közreműködött aTudományos és Felsőoktatási Tanács munkájában. Mindezek mellett tagja volt aMagyar Anyagvizsgálók Egyesületének, aMagyar Mérnök- és Építészegyesületnek, valamint azOrszágos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek. 1969-től aJugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja, 1971-től a Nemzetközi Hegesztési Intézet (IIW) alelnöke volt.
Tudományos munkássága elismeréseként két ízben tüntették kiKossuth-díjjal. 1949-ben szabadalmaiért és egyetemi tankönyveiért vehette át a díj arany fokozatát, 1957-ben pedig a hazai nyersanyagokon alapuló titángyártási technológia kidolgozásáért és kísérleti megvalósításáért ítélték neki a Kossuth-díj második fokozatát. 1958-ban Pattantyús-Ábrahám Géza-díjjal, 1975-ben Bánki Donát-emlékéremmel tüntették ki (mindkettő a Gépipari Tudományos Egyesület díja). 1976-ban megkapta a francia Kutatási és Feltalálási Érdemrendet(ordre du Mérite pour la recherche et l’invention). Emellett birtokosa volt a Magyar Népköztársasági Érdemérem ezüst fokozatának (1950 körül) és aMunka Érdemrend arany fokozatának (1972).