Afrancia vallásháborúk vagyhugenotta háború1562 és1598 között arómai katolikusok és az őket támogató királyi hadsereg, illetve ahugenották közötti véres összetűzések sora volt, amelybeSpanyolország, apápaság,Anglia és több német fejedelemség is beavatkozott, és összefüggött anémetalföldi szabadságharccal. Becslések szerint hárommillió ember halt meg e vallásháborúk során, az erőszak, éhínség és a háború okozta betegségek következtében. Ez a háború az európai történelem második legvéresebb vallási háborújának tekinthető,„csak a több mint 8 millió áldozatot követelő, vallási ürüggyel kialakult, de politikai érdekekből folyóharmincéves háború múlta felül.”[1] A háború akkor ért véget, amikor a hugenotta tábort korábban vezetőBourbon Henrik megörökölte a francia trónt és rekatolizált, legyőzte a fanatikusKatolikus Ligát, és anantes-i ediktumban toleranciát hirdetett.
FranciaországbanI. Ferenc (1515–1547) ésII. Henrik (1547–1559) szigorúan fellépett aprotestantizmus ellen, az mégis terjedni kezdett, mert a főnemesség egy része a királyi hatalommal szemben akálvinizmusban keresettideológiai támogatást.[2] A titokban terjesztett protestáns iratok főleg Dél-Franciaországban, a pápaellenes vallásfelekezet, avaldensek utódai körében fejtettek ki nagy hatást.[2]
1559-ben már olyan nagy számú protestáns élt Franciaországban, hogy Párizsban nemzeti zsinatot tartottak. Akálvini presbiteri egyházalkotmányt tették magukévá és kálvinista szellemben szerkesztették meg a hitvallásukat is (Confessio Gallicana). Ezzel megalakult a francia kálvinista egyház, amelynek tagjaithugenottáknak nevezték.[2] Ebben az időben tért át néhány főnemesi család a hugenottákhoz, ezzel a francia protestantizmus ügye összefonódott a főnemesi viszályokkal.[3]
A katolikus oldalon az anyai ágon szintén Bourbon-felmenőkkel rendelkező lotaringiai Guise-ház hercegei domináltak: eleinteFrançois de Guise (megh. 1563) és fivérei,Charles reimsi érsek (megh. 1573) ésII. Claude d’Aumale herceg (megh. 1573), majd az új generációbanFrançois fiai: az 1588-ban meggyilkoltHenri guise-i herceg ésLouis reimsi érsek, valamintCharles, Mayenne hercege (megh. 1611) és Claude fia,Charles d'Aumale herceg (megh. 1631). Katolikus oldalon harcolt a Bourbonok egy másik ágához tartozóIII. Louis de Montpensier (megh. 1582) herceg is. A szélsőséges katolikus pártot az 1576-ban alapított Katolikus Liga fogta össze.
A Valois-ház királyai mindvégig katolikusok maradtak, és változó intenzitással küzdöttek a hugenották ellen. A háború elején regnáló, ifjú és befolyásolhatóIX. Károly (ur. 1560–1574) udvarában édesanyja,Medici Katalin (megh. 1589) meghatározó szerepet játszott, aki mellett a király öccse, a Károly utánIII. Henrik néven trónra lépő dauphin ereje is egyre nőtt. Katalin eleinte mérsékelt, engedményekre törekvő politikát folytatottMichel de L’Hospital kancellár (megh. 1573) ésAnne de Montmorency herceg (megh. 1567) támogatásával, de miután törekvései a két párt fanatizmusán megbuktak, a szélsőséges katolikusokhoz csatlakozott.
A hugenották már első zsinatukon harcot hirdettek a „bálványimádó” katolikus egyház ellen. Templomokat és kolostorokat támadtak meg és papokat gyilkoltak meg. Ugyan az anyakirályné által dominált, mérsékelt katolikus irányt követő királyi kormányzat1562-ben megtűrt vallássá nyilvánította a protestantizmust asaint-germaini ediktummal, a háborút nem lehetett elkerülni: még abban az évben a burgundiaiWassyban katolikusok támadtak a hugenottákra és közülük sokat megöltek. Ezzel kitört a 36 évig folyó hugenotta háború, amely mindkét fél részéről véres kegyetlenséggel folyt. Mindkét fél külső támogatókra is talált: a katolikusokat elsősorban Spanyolország és a pápa segítette, míg a hugenották Angliából és egyes német fejedelemségek részéről kaptak segítséget.[2]
Összesen nyolc háborúra került sor. Az elsőt 1563-ban a megbékélésinek nevezettamboise-i ediktum zárta, ami viszonylagos toleranciát biztosított. Medici Katalin ekkor békepolitikát hirdetett, és a királyi hatalom helyreállítása, illetve a vallási feszültségek oldása érdekében kétéves országjáró körutat szervezett az udvar számára (ld.IX. Károly nagy körutazása). Ez azonban nem elégítette ki a hugenották igényeit, és félelmeiket sem csillapította le kellőképpen, így 1567-ben megkísérelték elrabolni a királyt (meaux-i meglepetés), amivel kitört a második háború. Míg az ezt lezárólongjumeau-i béke (1568) inkább csak fegyverszünetnek bizonyult, eleinte úgy tűnt, hogy a harmadik háborút lezáró 1570-essaint-germain-en-laye-i béke véget vet a zűrzavarnak. A megbékélést a hugenottaNavarrai (Bourbon) Henriknek a király húgával, a katolikusValois Margittal kötött házasságának kellett volna megpecsételnie. Eközben az 1571-től az udvarban élő hugenotta vezér,Coligny admirális, a hugenották vezére igyekezett az anyakirálynét kiszorítani a hatalomból.[2]Katalin és aGuise-ek, akik a hugenották erősödése miatt a politikai befolyásukat féltették,1572 augusztusában – a nászünnepségek alatt – sikertelen merényletet hajtottak végre Coligny ellen. A hugenották ekkor megfenyegették Medici Katalint, aki elhatározta, hogy a menyegzőre meghívott hugenotta vendégeket is lemészároltatja.[2] ASzent Bertalan éjszakáján tömegmészárlást rendeztek, amelyben Coligny is odaveszett. A mészárlás áldozatainak száma több ezerre tehető.[2] A vallásháború ismét kitört. A Párizsban és a következő hetekben vidéken meggyilkoltak számát megállapítani sem lehetett.[4] A„párizsi vérnász” kegyetlenségeit a katolikusok jogosnak tartották és arra hivatkoztak, hogy a hugenották velük szemben már előbb hasonló kegyetlenséggel jártak el. Az események híréreRómában hálaadó istentiszteletet tartottak és olyan érmét verettek, amely a hugenottákat legyilkoló angyalt ábrázolja.[2]
III. Henrik (1574–1589) alapvetően folytatta a háborús politikát, de pénz híján nem ért el sikereket, ráadásul a mérsékelt katolikusok is szembeszegültek vele. Ebben a helyzetben 1576-ban kiadta abeaulieu-i ediktumot számos kedvezményt és szabad vallásgyakorlatot biztosított a hugenottáknak, vezéralakjaikat pedig fontos pozíciókba juttatta. Válaszul a szélsőséges katolikusok1576-ban a Guise-ek vezetésével létrehozták aSzent Ligát, ami rászorította a királyt engedményei visszavonására. A Liga 1579-ben feloszlott.
1584-ben meghalt a gyermektelen Henrik öccse és trónörököse,Ferenc alençoni herceg. A francia királyi örökösödést szabályozószáli törvény értelmében a trón örököse így a király legközelebbi fiági rokona, a hugenotta tábort vezetőBourbon Henrik lett. A katolikus tábor ezt nem tudta elfogadni, így pápai és spanyol támogatással újjáalakult Katolikus Liga e jelölést nem akarta elfogadni és mint eretneket,V. Szixtusz pápa is kiközösítette Henriket.[2] A Liga ezzel nyíltan szembeszegült a királlyal, akit mindinkább hatalmukba kerítettek, 1588-ban pedig fegyverrel kényszerítettek engedményekre. A király 1588-ban meggyilkoltatta Guise hercegét és öccsét, a reimsi érseket, ami nyílt lázadáshoz vezetett: Henriket egy fanatikus katolikus ölte meg 1589-ben.
IV. Henrik trónra lépett, de a Liga nem ismerte el a királyságát, ehelyett nagybátyját, a fivéreivel ellentétben végig katolikus hiten maradó, de a politikában aktív részt nem vállalóI. Charles de Bourbon roueni érseket nyilvánították királyukká (annak tudta, beleegyezése és jelenléte nélkül). Bourbon Henrik1593-ban hivatalosan is katolizált, ekkor az ország katolikusainak többsége elismerte királyának, így pedig bevonulhatott Párizsba.[2] A Liga ereje ezzel jelentősen megcsappant, de spanyol támogatással továbbra is kitartott a király elleni küzdelemben; csak1595-ben hódoltak meg, amikor a pápa visszavonta Henrik kiközösítését. A legfanatikusabb ligások ekkor emigráltak.
A hugenották nem nézték jó szemmel, hogy Henrik katolizált és többször is fellázadtak ellene. A király, hogy a hugenották támogatását is megnyerje,1598-ban kiadta anantes-i ediktumot, amely a hugenottáknak az ország egész területén (néhány város kivételével) vallásszabadságot biztosított.[2] Az ediktum ellen a többségi katolikus társadalom és a pápaság is ellenkezett, de a háború nem lángolt fel többé: utolsó áldozatának IV. Henrik tekinthető, akivel egy fanatikus katolikus végzett 1610-ben.
A katolikusok és hugenották közti ellentétek az ediktummal nem szűntek meg. A hugenották katonai és politikai ereje veszélyeztette a királyi hatalmat is.XIII. Lajos (1610–1643) idejénRichelieu bíboros és főminiszter ezért elfoglalta a hugenották erődítményeit, megszüntette kiváltságaikat, csak a vallásszabadságot biztosítva számukra a nantes-i ediktum helyébe lépőnîmes-i ediktummal (1629).[2]
XIV. Lajos (1643–1715) ismét erőszakot alkalmazott a hugenották ellen. 1685-ben visszavonta a vallásszabadságot biztosító korábbi rendeleteket (fontainebleau-i ediktum) és minden franciát a katolikus hit megvallására kötelezett. Ennek következtében az áttérni nem akaró hugenották elhagyták az országot.[2]
Az utolsó Valois-k és a Bourbonok francia királysága ediktumok tükrében; tan., dokumentumford., sajtó alá rend. Ihász Barbara; SZTE BTK Történész Diákkör, Szeged, 2016 (Documenta historica)
Michel Feretti:A hugenotta fanatizmus áldozatai a XVI. századi Franciaországban; ford. Karner András; Kráter, Pomáz, 2021
