Mivel a flamenco tükre aspanyol cigányok életének, a teljes emberre hatást gyakorol: viselkedésében, életfelfogásában, öltözködésében, szerep-mintáiban, teljes valójában érzékelhető hatása. Mindenki aki érzi, mindenki aki átéli részt kap világából. A nép az éneken, a gitárjátékon és a táncon keresztül máig őrzi a „flamenco esszenciát”, a flamenco szabályait, törvényeit.
A flamenco, mint az ősitáncok, a mágikusrítusok szabályai szerint épül föl: a kör, a ceremóniamester és a résztvevők alkotják alapját.
A flamenco dalok jellemző hangsora egy fríg-jellegű (a zongora fehér billentyűin e alapú) hangsor, aminek egyik gyakori változatában a második-harmadik és hetedik-nyolcadik fok között bővített szekund van (e f gis a li c dis e). Ez az arabok általhidzsaz-nak nevezett hangsor Indiától Perzsián és Törökországon át a Balkánig, sőt Magyarországig nagy területen és nagy gyakorisággal fordul elő, s nyilvánvaló, hogy elsősorban amórok — nem a cigányok — útján jutott el azIbériai-félszigetig.[1]
A flamenco kialakulásában négy kultúrának volt kiemelkedő szerepe, de ezen felül még számtalan hatás kimutatható:
Acigányok összetett zenei hagyományai (egyik részük ugyanisEurópán keresztül, másik részük pedigÉszak-Afrika felől érkezett a mai Spanyolország területére.
Azarab-mór hagyományok, ahol a zenés líra jutott kiemelkedő szerephez.
Bár a flamenco kialakulásában több nép és kultúra zenei hagyománya közrejátszott, művelői azonban csak két népből, az andalúzok (spanyolok) és a cigányok közül kerülnek ki. Az andalúzok a cigányokatgitanónak hívják, a cigányok saját magukatcalónak, az andalúzokat pedigpayónak, vagyis „nem cigány”-nak nevezik. A flamenco mindkét nép életét szervesen áthatja, azonban mind funkciójában, mind műfajaiban különbözik apayók és agitanók flamencója. A két közösség tekintetében folyamatos a rivalizálás, mindketten maguknak követelik az elsőbbséget a flamenco származását és hiteles tolmácsolását illetően.
Az andalúzoknál a flamencónak szerteágazó intézményi háttere épült ki, számos klub, egyesület és flamenco-iskola működik, ahol a hagyományos műfajok mellett helyet kapnak az újító szellemű műhelyek is. Apayóknál a flamenco általában színpadcentrikus, akkor is, ha az előadók csak műkedvelők. Hagyományosan kizárólagosan andalúz flamenco-műfajok afandangos, malaguenas, granainas és acantes de lavante.
A cigányoknál a flamenco sokkal közösségibb és művelésének alkalmait tekintve is spontánabb műfaj. Régebben a nagycsalád tagjai a nagybirtokokon vállaltak mezőgazdasági munkát. A napi munka végeztével az ideiglenes szállásokon került sor a flamenco-estékre, melyen a teljes közösség részt vett. Jelenleg a munkavállalásnak ez a formája már nem létezik, a flamenco-körök a szűkebb városrész lakóközösségéből állnak össze, azonban leggyakrabban itt is családi-rokoni közösségről van szó. Ebből következően ezek a flamenco-körök rendkívül zártak, és nem csak a payókkal, hanem egymással is konkurálnak. A cigányok nem járnak szervezett flamenco tanfolyamokra, az éneket, a táncot és a zenét a családi körben sajátítják el. Kizárólagosan cigány flamenco-műfajok asoleá, seguiriyas, bulerías és atangos.
A flamenco őshazája Andalúzia, de meg kell említeniSpanyolország, és az egész spanyol nép viszonyát a flamencóhoz. A műfaj kialakulásának ideje egybeesik a spanyol nemzettudat kialakulásával, a nemzeti romantika időszakával. Bár a spanyolok életét korántsem szövi át annyira a flamenco mint az andalúziaikét, de mindenhol rendkívül népszerű, és a spanyol identitásnak szerves részét képezi.
A flamenco megtermékenyítőleg hatott más művészeti ágakra is. Klasszikus zenében legjellemzőbb példa ráManuel de Falla, másik végleten, a populárisszórakoztató zene műfajában pedig aGipsy Kings. A dalszövegekFederico Garcia Lorca verseit inspirálták, filmművészetben pedigCarlos Saura több alkotásában is főszerepe van a flamenco táncnak. Andalúzia-szerte különböző alkotóktól több szobrot is állítottak a népszerű flamenco előadóknak, mint ahogy festmények is készülnek róluk.
A flamenco dalok egyszerű, kevés szótagú sorból álló strófákra épült szerkezete önmagában nem árul el különösebb eredetiséget. A strófák egymáshoz nem is kell, hogy kapcsolódjanak, az élő flamenco dalok egyik sajátossága, hogy egy-egy versszak akár eltérő műfajú (lásd lentebb) dalban is felbukkanhat. Az énekesek improvizált előadáskor, közösségben énekléskor gyakran ötletszerűen veszik elő az általuk ismert, kedvelt strófákat, amelyek így egy egyedi, egyszeri dallá állnak össze. Ami a flamenco dalok megszólalásában eredeti, az az improvizáltan drámai jellegű előadás. A flamenco-énekes régen hangszerkíséret nélkül énekelt, ma gitárral kíséri önmagát és énekéhez virtuóz előjátékot, közjátékokat, utójátékot játszik. Táncos szereplő is (leginkább táncosnő) csatlakozhat hozzá. A többnyire nem vidám szövegű, hosszan kitartott és díszítettaj szótaggal indított dalban dallamos és recitatív részek, szabad és kötött ritmusú szakaszok váltakoznak; gyakori bennük a tempóváltás. Az előadás minősége erősen függ az énekes temperamentumától, pillanatnyi hangulatától, a hallgatóival való kontaktus erősségétől.[1]
Bár a flamenco az improvizált ének-tánc-zene hármas egységére épül, legfontosabb eleme, mondhatni a „flamenco szíve” az ének. A flamenco ének két csoportba sorolható, egyik a kötetlen ritmikájúlibre, másik a szigorúan kötött ritmusúcompas, mely a ritmusszerkezet alapján további alcsoportokra osztható. A szerkezeti kötöttségek mellett az előadás mindig improvizatív, és érzelemgazdag: ahogy mondják, flamencót csak a „lélek legmélyéből” lehet énekelni.
Ellentétben a cante különböző fajtáival, a tánccal kapcsolatban viszonylag kevés kutatást végeztek. Mivel a flamenco tánc és ének korán összefonódott, ugyanazok a hatások érték mindkét ágat és ugyanazok a stílusjegyek jellemzik mind az éneket, mind a táncot, természetesen a saját műfaji kereteiknek megfelelően. A tánc nem koreografált, hanem egy meghatározott motívumkészletből improvizál a táncos, az adott pillanat hangulatának megfelelően. A tánc ritmikája azonban olyannyira kötött, hogy a táncos mozgása (taps, lábdobogás) gyakorlatilag saját magának a ritmuskísérete. Kutatások kimutatták a flamenco tánc kapcsolatát a négy nagyobb indiaikultikus tánccal (katak,kathákali, manipuri, bharata natyam).
A hangszeres kíséret eleinte csak tapsot, vagy egyszerű ütőhangszereket (botok összeütése, zaj keltése kocsmaasztalon,cajón) jelentett. Agitár, bár már a XV. századtól vannak használatára adatok, csak viszonylag későn, a XIX. század közepétől lett általánosan elterjedt hangszer. A gitárjáték is átvette az éneklés ritmikai és dallambéli sajátosságait. A színpadi flamencónak azóta megjelent a csak hangszeres formája is, ami eredeti közegében elképzelhetetlen lett volna. A gitárnak kialakult aflamencogitár változata, ez fenyőből és ciprusfából készül, valamivel kisebb és világosabb színű aklasszikus gitárnál.
A flamenco őshazája Andalúzia, és jelenleg is három,Sevillához közel eső kisváros tekinthető a központjának. Ezekben számos flamenco iskola és flamenco kávézó működik, de sok helyen spontán flamenco-alkalmaknak is szemtanúja lehet az érdeklődő. Ezen felül mindhárom városnak megvan a hagyományos ünnepe, ahol a flamenco is szerepet kap.
A hazai flamenco életben a flamenco egyes változatait (amik eltérhetnek tempóban, ritmusszerkezetben, alkalmazott szöveganyagban és a jellegzetes dallamaikban) gyakran stílusnak is nevezik. Eredeti spanyol nevén ez a palo[ˈpalo].
BárSpanyolország népzenéjét sokan a flamencóval azonosítják, érdemes tisztázni, hogy a flamenco csak egyetlen műfaj a számos, és régióként igen eltérő és változatosspanyol népzenei műfajok közül. A flamenco inkább „etnozene”, mint népzene, vagyis nem kifejezetten aspanyolokhoz, hanem az andalúz cigányokhoz köthető. Az északi területek –Kasztília ésAragónia – népzenéje sokkal inkább az olasz vagy a görög népzenéhez hasonlít.
