Ez a lap egy ellenőrzött változata
 | Ez a szócikk Erdély egyik történelmi rendi nemzetéről szól. Hasonló címmel lásd még:Szászok. |
Azerdélyi szászok (németülSiebenbürger Sachsen) német anyanyelvű kisebbségRomániában,Erdélyben. Míg1910-ben még 250 000 volt az erdélyi szászok száma,2004-re már csak 15 000-en maradtak, és számuk jelenleg is csökken. A többségük1945 utánNémetországba vándorolt, egy részüket pedigNicolae Ceaușescu árusította ki aNémet Szövetségi Köztársaságnak az 1960-as és 1970-es években. A maradottak átlagéletkora 69 év körül van.
Elődeik aNémet-római Birodalom nyugati területéről származnak, mely távol esik a maiSzászország tartománytól. A népnevük ellenére az ottani szászokhoz tehát nincs közük. Eredetileg nem is szászoknak hívták őket: egy 1191-ből származó oklevélben azEcclesia Theotonicarum Ultrasilvanorum, egy 1192-es keltezésűben pedigomnes Flandrenses megnevezés szerepel. Aszász, azazsaxones elnevezésük első ízben 1206-ban jelent meg.[1][2] Egyes szerzők szerint a magyar kancelláriai iratokszásznak neveztek mindenkit, aki megkapta a szász bányászok által kialkudott privilégiumokat, függetlenül attól, hogy melyik tartományban éltek. Eredetileg a megnevezés tehát nem származást, hanem egy kiváltságot, jogi helyzetet jelölt.[2][3] Egy másik elmélet szerintIV. Béla a tatárjárás után szászföldi telepeseket hívott az eredeti frankok pótlására, és innen származik az elnevezés.[4][5]
A szász telepesek első hulláma1150 körül (aBrassói falikrónika szerint1143-ban) érkezettErdélybe, amikorII. Géza magyar király a12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett. Erre alapvetően aBizánci BirodalomI. Mánuel alatt kezdett expanzív politikája adott okot, noha Géza nem érte meg az első betörést (1166). 1186-ban a királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából „de alienis hospitibus […] de Ultrasylvas XV milia marcarum”.[6]
Akeresztes háborúk során Magyarországon átvonuló hadak a magyarságot megismertették a páncélos lovagsággal, a nehézlovas harcmodorral, de ez aszékelyek között nem terjedt el, ők alapvetően könnyűlovas harcosok maradtak. Ez a harcmodor a szintén könnyűlovasbesenyők éskunok betöréseivel szemben még megállta a helyét, de a reguláris bizánci hadsereggel szemben már nem. Emellett, a magyar királyságnak elemi érdeke volt egy várakból álló védővonal kiépítése a déli határokon, és a székelyek erre a feladatra szintén nem feleltek meg, mert nem rendelkeztek várépítési tapasztalattal és mesterségbeli tudással. Ezek az okok magyarázzák, hogy miért döntöttek a magyar királyok a várépítéshez és mesterségekhez értő nyugati telepesek behozatala mellett.
AzAndreanum tudósít arról, hogy Géza a telepeseket egy elhagyatott („deserta”) területre telepítette, de ez csak részben igaz, mert a déli határsávon már a székelyek éltek (akiktől a szászok a helyneveket átvették: Szászkézd, Szászorbó, Szászsepsi stb.), így őket északkeletebbre kellett telepíteni. A német telepesek ekkor alapították megNagyszebent – amelynek német neve az alapító nemes (geréb) nevét őrzi:Hermannstadt –, és körvonalazódott azOlt völgyében a későbbAltland névvel illetett központi terület, mely mindig is kitüntetett szerepet játszott a szászság történetében, bár a Szászföld (Királyföld) határai később kitolódtak.
A nyelvészeti bizonyítékok alapjánRajna ésMosel vidékéről származó eredeti szászság részben közrendű parasztokból, részben lovagokból állt (nevük saját német Gräf megjelölésükből gerébbé magyarosodott). A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a gerébek ütőképes haderőt biztosítottak aMagyar Királyság számára, melyért cserébe a király a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított. A vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak (alucrum camerae-t is megválthatták), maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendeltnagyszebeni prépostság közvetlenül azesztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig agyulafehérvári püspöknek.
A szászok közösen birtokolták a Szászföldet, és a gerébek is adóztak, így aztán nem alakult ki a hagyományosnemesi ésjobbágyi réteg körükben. Ennek ellenére a gerébek azÁrpád-korban és a14. század első felében vezető szerepet töltöttek be, mivel a bírói és rendfenntartói tisztségért cserébe többletjövedelmeket kaptak (bírságok egy része, malomjogok stb.), amelyeket igyekeztek továbbörökíteni. Emellett többen magyar nemesi státuszt is kaptak, amit Szászföldön kívüli birtokszerzéssel érhettek el.
A II. Géza korában megindult telepeshullám a kedvező feltételek hatására nem állt le, mind több németajkú család érkezett a maiNyugat-Németország ésBelgium területéről, hogy Erdélyben új életet kezdjen. A szászság történetében fontos időszak aNémet Lovagrend rövid, ám dicstelenbarcasági tartózkodása, ugyanis amikor II. András a kiűzésükről döntött, előzőleg átszervezte a környékbeli határsávot.
A székelységet végleg aFelső-háromszéki-medence területére telepítette, az elhagyott vidékeket pedig az ekkor egységesített Szászföldhöz csatolta. A szászság jogi egységének megteremtését azAndreanum című1224-es királyi oklevél véglegesítette. Ugyanekkor, felettes szervként megszervezték a szebeni ispánságot.
Az Andreanum szabályozta a szászok katonaállítási kötelezettségét, és megerősítette adókedvezményeiket. Ekkor – feltehetően a német lovagoktól látott példán okulva – a szászok kiharcolták, hogy egyes településeik vásártartási és árumegállítási jogot kapjanak, ami elővetítette az addig zömmel paraszti népesség városias jövőjét.
Atatárjárás nagy pusztítást hozott a szászok vidékére, azonban a13. század folyamán egyre újabb telepesek biztosították a viszonylag gyors rendezést. Az Árpád-kor végén számos előkelőséggel kerültek összetűzésbe (1277-ben például a gyulafehérvári püspökkel vitában álló szászok a hívekre gyújtották a gyulafehérvári székesegyházat), majd a teljhatalmúKán László vajda kénye-kedve szerint bánt velük, ahogy a székelyekkel is.
AzAnjou-korban kezdődött meg a Szászföld rohamos városiasodása, illetve a távolsági kereskedő és kézműves polgárság megjelenése, amely végül domináns eleme lett a szászságnak, kiszorítva a gerébi réteget a vezetésből. A városfejlődést különféle privilégiumok segítették: Beszterce (1368), Brassó (1369) és Nagyszeben (1378)Nagy Lajostól kapott árumegállító jogot, amellyel kiaknázhattákHavasalföld ésMoldva, illetve a rajtuk keresztül is zajlólevantei kereskedelem előnyeit. Egyúttal a céheket is szabályozták (1376). A városokban és környékükön hamarosan a kereskedők zárttá váló patríciusrétege vette át a vezetést, amely ellen az iparosok a15. századtól kezdve igyekeztek saját érdekeiket is érvényesíteni; ennek jegyében alakultak meg1495-ben a Kolozsváron már működő százas testület mintájára aHundertmannschaftok, amelyek azonban patríciusi befolyás alatt maradtak.
1437-től kezdve a szászföldi szászok részesévé váltak az erdélyi rendek (magyar nemesség, székelyek és szászok) uniójának. Az I. unió aBudai Nagy Antal vezette parasztfelkelés ellenében jött létre(kápolnai eskü), amelyet1438-banTordán megerősítettek. A szervezkedés a belső és külső (török) fenyegetések miatt tovább fejlődött, hivatalosan ugyan már az elején az Erdélyt fenyegető oszmán és tatár veszély ellen kötötték, valójában a felkelő magyar és román parasztok voltak az unió célpontja.1458-ban a rendek megkötötték II. uniójukat, amely elsősorbanMátyás és még inkább a Besztercét családjának grófságként megszerzőSzilágyi Mihály ellen irányult.1467-ben a jogaikat féltő erdélyiek megkötötték a III. uniót, ésFarnasi Veres Benedek vezetésével fellázadtak, de Mátyás király csapatai gyorsan leverték a mozgalmat. A IV. unió a saját bíráskodás megszerzése érdekében alakult meg1505-ben, mivel avajda egyúttalországbírói tisztet is viselt, és nem tartózkodott elég ideig a tartományában.
A király támogatta az erdélyi szászságot, és az a törekvése, hogy a Szászföldet egységes privilegizált területként kezelje az egyszerűbb adminisztráció érdekében, találkozott a helyiek elképzeléseivel.1464-ben Nagyszeben maga választhatta akirálybíróját, majd a szebeni tartomány hét széke is megkapta ezt a jogot (1469). Az 1470. február 21-én íródott latin nyelvű dokumentumban a király az erdélyi szászoknak biztosított szabadságjogok tiszteletben tartására kérte az erdélyi vajdát ((ezt a tisztséget abban az évben ketten is betöltötték:Monoszlói Csupor Miklós ésDengelegi Pongrác János is egyszerre volt vajda volt).[7] Aszász „universitas” kialakulása a szászok részérőlThomas Altenberger érdeme;1485-ben első alkalommal adott ki oklevelet a szászság ilyen név alatt. A folyamat lezárulása1486-ban következett be, amikor a király megerősítette az Andreanumot, és a szebeniről kiterjesztette a többi szász székre, illetve a brassói és besztercei vidékekre, ezáltal a szászság valóban jogilag egységessé vált. Az egységes universitas vezetése az ún. „szász gróf” feladata volt, amely címet gyakorlatilag Nagyszeben polgármestere viselte. Az Andreanumon, illetve ennek a későbbi megerősítésein alapuló szász jogszokásokatMatthias Fronius foglalta írásbaStatuta oder eygen Landrecht (1583) című könyvében, amely magyar nyelvenszász jogkönyv néven ismeretes.
A már eddig is súlyponti szerepű három nagy város, Szeben, Brassó és Beszterce tovább növelte befolyását a15. század második felében. Mátyás1474-ben feloszlatta aszebeni prépostságot, melynek birtokait a város szerezte meg. Brassó1498-ban lettTörcsvár birtokosa, Besztercének pedigRadna került a birtokába.
Ezzel egy időbengazdasági változás állt be. A15. század közepétől mindinkább a román fejedelemségek kereskedői kezébe csúszott át a távolsági kereskedelem, a szászok mindinkább arra szorítkoztak, hogy Erdélyen belül terjesszék az importált árut, illetve továbbítsák azt elsősorbanNagyváradra, ahol főkéntkassai kereskedők vették át, majd az itt szerzett termékeket saját piacaikon eladták a román kalmároknak.
Az1475-ben vívottkenyérmezői csatában a törökök felett aratott nagy győzelemhez a szászok is tevékenyen hozzájárultak.
Az 1526-osmohácsi vész után harc kezdődött a magyar királyi koronáért az erdélyi vajda,Szapolyai János és az osztrák főherceg,Habsburg Ferdinánd között. Az erdélyi szászok a Habsburgok mellé álltak, annak ellenére, hogy a Habsburgokat pártolódélvidéki szerbekCserni Jován vezetésével szász területeket dúltak fel, és a szász katonaság végig harcolt ellenük. Később belenyugodtak abba, hogy Erdély nem került Habsburg uralom alá.
A17. században azErdélyi Fejedelemség létrejötte után a székelyek, amagyar nemesség és a szászok szövetségre léptek(Unio trium nationum) atörök hódítók ellen. A szászok kiépítettek egy egész Európában egyedülállótemplomerőd-láncot. Veszedelem esetén a lakosság a templomerődben talált menedéket. A szászok városainak gyors kiépülése oda vezetett, hogy Erdély német nevét(Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról kapta:
Az erdélyi szászokhoz csatlakozó német nyelvű bevándorlók második hulláma a16. századi nyugat-európaiellenreformáció idején érkezett; az Erdélyi Fejedelemségben ugyanisvallásszabadságot biztosítottak számukra is. Amagyarországi reformáció történetében kiemelkedő szerepet játszottak a szászok, akik alutheránus vallás hívei lettek.
ARákóczi-szabadságharcot az erdélyi szászok – kivéve Besztercét – nem támogatták, kezdetben semlegesek maradtak, de miután Rákóczit 1704. július 6-án az erdélyi rendek fejedelemmé választották, a császári főparancsnok, Rabutin délre menekült, a forrongástól mindvégig elhatárolódó szász területekre. A szászok kurucellenessége magyarázza, hogy míg Rákóczi hadai 1705–1706-ban a Dunántúlon győzelmeket arattak, addig Erdélyben vereséget szenvedtek (zsibói csata).
1785-benII. József semmisnek nyilvánította aII. András által adott kiváltságokat. Ezzel a szászok évszázados autonómiájának is vége szakadt, ésnemzeti kisebbséggé váltak.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején az erdélyi szászok hűek maradtak a bécsi udvarhoz. A Kossuthot támogató székelyek és a szász városokba magát befészkelő, a szászok támogatását élvező osztrák katonaság között sok véres csata dúlt.
Az1867-eskiegyezés után a magyar állam több intézkedést is hozott a területén élő kisebbségek elmagyarosítása érdekében. Ennek az erdélyi szászok különböző társadalmi, vallási és kulturális egyesületek révén próbáltak ellenállni.
Jóllehet az erdélyi szászok (és azerdélyi svábok) 1919-bentámogatták Erdély egyesülésétRomániával, a román kormány ezután folytatta a magyar korszakasszimilációs kisebbségpolitikáját. Erdély fokozódó románosítása következtében az erdélyi szászok még inkább vesztettek jelentőségükből.
Amásodik világháborúban Románia anáci Németország pártján állt. Az erdélyi szászok is bekapcsolódtak aNémet Birodalom nacionalista mozgalmaiba. Amikor a világháború vége felé1944-ben Románia átállt a szövetséges hatalmakhoz, a szászok egy részeAusztriába és Németországba menekült. A Romániában maradtak közül sok erdélyi szásztszovjetmunkatáborokba deportáltak.[8] A túlélőket Németországba szállították és onnan tértek vissza régi hazájukba. A németországi családi kötelékek és az újkommunista rezsim kisebbségpolitikája a szászok fokozatos kivándorlásához vezetett. Az1941-ben még 248 000 főből1948-ig 91 000-en kivándoroltak vagy meghaltak. Az 1950–1982 közötti időszakban a kivándoroltak száma 130 151 fő volt.[9]1989-ben még 95 000 szász volt (az1910-es népesség 40%-a).1991–92-ben további 75 000 személy vándorolt ki. 2003-ban a nagyszebeni szász evangélikus püspökség adatai szerint az erdélyi szászok létszáma 14 770 főnyire apadt.[9]
Azerdélyi szászok nyelve hasonlít aLuxemburgban beszéltluxemburgi nyelvhez(Lëtzebuergesch), illetve atrieri tájszóláshoz.
A leghíresebb szász műemlékek a következő településeken találhatók (zárójelben a német név):
Városok
Erődtemplomos falvak (vastag betűvel és csillaggal jelölve avilágörökség részekéntErdély erődtemplomos falvai között szereplők)
 | Bővebben:Szomszédság (erdélyi szászok) |
A szászok településeiken 10–60háztartásból álló, területileg meghatározott közösségekbe, úgynevezett szomszédságokba(Nachbarschaften) tömörültek, melyek fő funkciója a kölcsönös segítségnyújtás volt: egymást segítették a napi munkákban, a házak építésében, az utcák és kutak tisztán tartásában, a közbiztonság megőrzésében, az esküvők és temetések szervezésében, a tűzvédelemben. A jogok, kötelességek, és társadalmi normák meghatározása mellett a szomszédságok hagyomány-, identitás-, és értékrendőrző szerepet is betöltöttek.
A szomszédságok évszázadokon keresztül döntő szerepet játszottak a szászok életében, azonban a 19. század második felében elveszítették közjogi jellegüket és funkcióikat, mivel a szászok kiváltságjogait a hatalom fokozatosan felszámolta. A második világháború után a megmaradt Nachbarschaftoknak csak csoportszervező, identitás-őrző szerepük maradt fenn.
 | Ez a szakasz egyelőre üres vagyerősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében! |
.svg)
Erdély-portál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap