Ez a lap egy ellenőrzött változata
Azenyhülés, széles körben használt francia eredetű nemzetközi kifejezésseldétente a nemzetközi politikában azállamok közötti feszültség,háborús veszély mérséklődésének időszaka. Kiemelten a20. század második felében a kétpólusú világban folythidegháború utáni politikai korszakot nevezik enyhülésnek, elsősorban azEgyesült Államok és aSzovjetunió közötti, az 1963–1979 évekre kiterjedő kapcsolatokat illetően, de időnként alkalmazzák a nemzetközi politika más szakaszaira, relációira is. Az enyhülés híveit a sajtóban használatos kifejezéssel gyakrangalamboknak, ellenfeleit, a keményvonalas konzervatívokathéjáknak nevezték.
A két tömb közötti hasonló enyhülési periódusok volt még aSztálin halála utáni 1953–1958-as évek, valamint aGorbacsov fémjelezte 1985–1989 közötti évek.
A kifejezést időnként alkalmazzák belpolitikai jellegű feszültségek enyhülésének, az elnyomás csökkenésének időszakaira is, mint aBach-korszakot követőkiegyezésre, vagy aKádár-korszak 1960 utánikonszolidációjának éveire. (Mindkettő máig meghatározó mértékű gazdasági, infrastrukturális és társadalmi fejlődést eredményezettMagyarországon.)
A franciadétente szót nemzetközileg először1912-ben alkalmazták a háborús feszültség csökkentésére, amikorFranciaország ésNémetország átmenetileg igyekezett javítani kapcsolatait, de ez végül azelső világháborúba torkollott.
Az 1960-as évek elején az angol nyelvben is kezdték használni a nemzetközi feszültség csökkentésére. Az enyhülés fogalma nagyrészt abékés egymás mellett élés kifejezés helyébe lépett, bár az utóbbi aszovjet tömb országaiban, ahonnan az eredt, részben továbbra is használatban maradt.[1] A tőkés és a szocialista világrendszerek közötti feszültség enyhülésének időszakait „olvadásnak” is szokták nevezni.
Az 1962-eskubai rakétaválság nyilvánvalóvá tette az Egyesült Államok és a Szovjetunió számára, hogy a hidegháború igen könnyen átcsaphat termonukleáris világháborúba, amelynek nem lehet győztese, viszont óriási csapás lenne az egész emberi civilizációra. E felismerést követte az első kis lépés, közvetlen földi távíróvonal (a „forródrót”) létrehozásaWashington ésMoszkva között a kommunikációs zavarokból eredő katasztrófák elhárítása érdekében.
Az 1963–1979-es évek enyhülését a következő fő mutatók jellemezték:
A hidegháború utáni enyhülési folyamat csúcsa az 1975-öshelsinki záróokmány elfogadása volt. Ezután a kapcsolatok fokozatosan ismét feszültté váltak a továbbra is folytatódó fegyverkezési verseny és a két világrendszer között különösen a harmadik világban kialakult új feszültségek miatt. Az enyhülés időszaka gyakorlatilag véget érta Szovjetunió afganisztáni háborúja kezdetével, és amerikai részről aRonald Reagan elnökségével,[2] amoszkvai, majd aLos Angeles-i olimpia kölcsönösbojkottjával.
Az NSZK-banEgon Bahr már 1963-ban megfogalmazta a „változás a közeledés révén” koncepcióját. Fokozatosan túlléptek aHallstein-doktrínán(wd), amely szerint az NSZK (a Szovjetunió kivételével) nem tart fenn diplomáciai kapcsolatot olyan országgal, amely elismeri az NDK-t. A szociáldemokrataWilly Brandt külügyminiszteri, majdkancellári politikáját az enyhülésre tett erőfeszítések jellemezték. 1969-ben tárgyalásokat kezdeményezettLengyelországgal, aNDK-val és aVarsói Szerződés többi államával. 1970-ben került sor azerfurti csúcstalálkozóra az NDK miniszterelnökével,Willi Stoph-fal. A „keleti szerződésekkel” elismerték az Odera-Neiße határt és más, amásodik világháború következtében kialakult határokat. 1972-ben megszületett az úgynevezett alapszerződés(Grundlagenvertrag)(wd) az NSZK és az NDK között. Ez az egyezmény alapvetően normalizálta a két német állam közötti kapcsolatokat, de anélkül, hogy az NSZK nemzetközi jogilag formálisan elismerte volna az NDK államiságát, példáulnagykövetségek helyett úgynevezett állandó képviseleteket hoztak létre egymás országaiban.
Az enyhülés előrehaladásának mindvégig feltétele volt a kölcsönös bizalom minimális foka, tehát természeténél fogva rendkívül törékeny, továbbvitele időigényes volt.[4][5]
Az 1960-as és 1970-es évek hosszú enyhülési periódusa több szempontból is pozitív eredménnyel járt. Sikerült megvalósítani az elsődleges célt, a két tömb közötti háború elkerülését, a kockázatok csökkentését. A két szuperhatalom közötti stratégiai paritás nagymértékben csökkentette az atomháború kockázatát. Másrészt az enyhülés Európában megerősítette aJaltában ésPotsdamban meghatározott geopolitikai „status quo”-t, különösen aberlini helyzet stabilizálásával és Németország újraegyesítésének napirendről való levételével. Ezek az eredmények mindkét tábor javát szolgálták.
Ezen túlmenően az egyes országok által követett célok meglehetősen eltérőek voltak, ami sebezhetővé tette az enyhülést, és megakadályozta annak átalakulását a béke stabil állapotává. Geostratégiai szempontból a détente nem szüntette meg az Egyesült Államok és a Szovjetunió közöttihidegháború kiváltó okait, nem csökkentette az ideológiai megosztottságot a két rendszer között. Nem hozott új, radikális megoldást a két hatalom biztonsági követelményeire, amelyek folytatták befolyási övezetük erősítését, kiterjesztését, és fenntartották nukleáris túlfegyverzetüket. Az enyhülés egy ideig lehetővé tette a szovjeteknek, hogy tovább fejlesszék katonai arzenáljukat, és erősítsék technológiai és gazdasági potenciáljukat a nyugati gazdasági kapcsolatoknak köszönhetően. Szabad kezet adott nekik aharmadik világban. Washingtonból nézve az enyhülés célja akommunizmusfeltartóztatása(wd) volt háború nélkül.
Európában tette lehetővé az NSZK visszatérését a nemzetközi színtérre, és erősítette a kelet-európai népek azon törekvését, hogy nagyobb szabadságra és a nyugati szomszédaikéhoz hasonló életszínvonalra törekedjenek, hozzájárulva ezzel a minden európai szocialista országban gyors ütemben végbemenő rendszerváltáshoz. (Ezzel tulajdonképpen utólag igazolta számos korabeli kommunista ideológusnak azt a félelmét, hogy az enyhülésfellazítja a szocialista országok társadalmát és bukásukhoz vezet.)
