Elefántcsontpart (hivatalosanElefántcsontparti Köztársaság;franciául:République de Côte d'Ivoire)nyugat-afrikaiállam. Politikai fővárosaYamoussoukro, gazdasági fővárosa és legnagyobb városaAbidjan. NyugatrólGuinea ésLibéria, északrólBurkina Faso ésMali, keletrőlGhána, délről pedig aGuineai-öböl határolja. Hivatalos nyelv a francia, de összesen körülbelül 78 különböző nyelvet beszélnek az országban.
Földrajzi adottságai miatt az egyik legértékesebb ország a régióban. Az ország gazdag természeti erőforrásokban (arany, gyémánt, mangán, vasérc), valamint jelentős biológiai sokféleséggel rendelkezik. Az őshonos növény- és állatvilág megóvása érdekében több nemzeti parkot és rezervátumot hoztak létre. Az ország egyik legfontosabb mezőgazdasági terménye a kakaó, amelyben Elefántcsontpart világelső, valamint jelentős kávé, pálmaolaj és kaucsuktermelő.
Afrikának ebben a régiójában jelentős volt azelefántcsont-kereskedelem. A nyugat-afrikai elefántcsontnak van egy jellegzetes tulajdonsága, hogy soha nem színeződik el, mindig fehér marad. Ezen a területen található az ún. Aranypart, illetve itt kereskedtek egy jellegzetes afrikai paprika magjával.
Mangrovés, lagúnás parti síkságát aKomoé és aBandamatrópusi esőerdővel borított alföldje követi, amely északonszavannás, táblás fennsíkba megy át. Az ország középső része enyhén dombos szavanna, amely a mezőgazdaság központja. Északon a terület fokozatosan emelkedik és fennsíkok, illetve kisebb hegyláncok találhatók, például a Nimba-hegység (1752 méter), amely az ország legmagasabb pontja.
Négy nagy folyójaKomoé,Bandama (Fehér-Bandama és Vörös-Bandama),Sassandra,Fekete-Volta fontos szerepet játszik az öntözésben, az energiatermelésben (vízerőművek) és a közlekedésben. A lagúnák a partvidéki ökoszisztémák fontos részei. Legnagyobb tava aKossou-víztározó (a Fehér-Bandamán).
Az országban atrópusi éghajlat uralkodik, amely két zónára oszlik. A déli országrészben nedves trópusi az éghajlat, amely egész évben meleg és párás, két esős évszakkal (áprilistól júniusig és októbertől novemberig), az évi középhőmérséklet pedig 22 °C. Az északi területeket szárazabb, szavanna éghajlat jellemzi. Melegebb, hosszabb száraz időszak fordul elő, főként december és március között. Az évi csapadék mennyisége délen 2100 mm, északon 1200 mm.
Elefántcsontpart növényvilága rendkívül gazdag és változatos, amit az ország eltérő éghajlati és földrajzi zónái tesznek lehetővé. Az ország déli részének trópusi esőerdői, a középső szavannái és az északi szárazabb területei mind különböző ökoszisztémákat és növénytípusokat foglalnak magukban. Az ország teljes déli részét valaha nedves trópusi esőerdők borították, amelyek ma is gazdag biodiverzitásukról híresek, bár a fakitermelés és a mezőgazdasági terjeszkedés miatt nagymértékben csökkentek. Jellemző növények amahagóni, az irokó, a mangóliafélék és más lombos fák, pálmafák, epifiták, mint például a broméliák, az orchideák, amelyek a fák törzsén és ágain élnek. A part menti lagúnák és mocsaras területek mangroveerdőknek adnak otthont, ahol megtalálható avörös mangrove, melynek gyökerei segítenek a partvédelemben és a vízi élővilág számára fontos élőhelyeket teremtenek. A tengerparti pálmák a partok mentén találhatóak, ahol a homokos talajhoz alkalmazkodtak. Az ország központi és északi részein a trópusi esőerdők helyét füves szavannák és ritkás erdők veszik át. Jellegzetes növények a baobab, a sheavajfa, az akáciák, a füvek és cserjék, melyek a szavanna aljnövényzetét alkotják.
Állatvilágát szintén gazdag biodiverzitás jellemzi, többek között elefántok, csimpánzok, bivalyok és számos madárfaj található az országban.
Maraoue Nemzeti Park — turistalátványosság, ahol nem élnek nagyragadozók.[6] Részben szavanna, részben őserdő. Gyalogtúrákat szerveznek, majmokat, elefántokat, vízilovat lehet látni más állatok mellett.
Kevéssé ismert múltja aportugál hajósok érkezése (az 1460-as évek) előtt. A fő etnikai csoportok azután érkeztek a környező területekről: a kru népLibériából 1600 körül; aszenufók és lobikBurkina Fasóból ésMaliból indultak dél felé. A 18. és 19. században azakan nép települt átGhánából Elefántcsontpart keleti vidékére, amalinkék pedigGuineából Elefántcsontpart északnyugati részére.
Elefántcsontpartot a szomszédosGhánánál kevésbé sújtotta arabszolga-kereskedelem. Az európai rabszolga- és kereskedőhajók a part azon vidékeit preferálták, ahol ott jobbak a kikötők. Afranciákat a terület az 1840-es években kezdte érdekelni. Olyan egyezményeket kötöttek a helyi főnökökkel, amelyekkel a francia kereskedőkmonopóliumot szereztek a partvidéken. Ezután haditengerészeti támaszpontot építettek, hogy kiszorítsák a többi nemzet kereskedőit, és szisztematikusan hódítani kezdték a belső területeket. Ez aGambiából betörő mandinkákkal vívott hosszú háborúskodás után az 1890-es években zárult le. Keleten a baoulé és más csoportok gerillaháborúja 1917-ig tartott.
Franciaország fő célja azexport felfuttatása volt.Kávé-,kakaó- ésolajpálma-ültetvényeket létesítettek a partvidéken. Elefántcsontpart az egyetlen ország Nyugat-Afrikában, ahol a lakosság jelentős része betelepülő, főleg Nyugat- és Közép-Afrikából, a francia és brit adminisztráció szervezésében. Végeredményben a kakaó, kávé ésbanánültetvények harmada volt francia állampolgárok kezén; a gazdasági élet a kényszermunkán alapult.
Egy baoulé főnök fia,Félix Houphouët-Boigny Elefántcsontpart függetlenségének atyja. 1944-ben alapította meg az ország első mezőgazdasági szakszervezetét az önmagához hasonló kakaótermesztőkből. Megválasztották a francia parlamentbe, és egy éven belül prominens politikusnak számított. Szoros kapcsolatban állt a francia kormánnyal. Franciaországban ő volt az első afrikai, aki a kormánybanminiszter lett.
Függetlenségének elnyerésekor, 1960-ban az országFrancia Nyugat-Afrika legvirágzóbb állama volt, a régió teljes exportjának 40%-a innen származott. Amikor Houphouët-Boigny lett az első elnök, kormánya jó árat fizetett a farmereknek termékeikért, a termelés növelésére törekedve. Különösen a kávétermesztés nőtt gyorsan, Elefántcsontpart lett a világ harmadik legnagyobb termesztője (Brazília ésKolumbia után). 1979-ben a világ legnagyobb kakaótermesztője. Afrikában azananász és apálmaolaj legnagyobb exportőre. Francia szakemberek részesei voltak az 'elefántcsontparti csodának'. Afrikában mindenfelé kiszorították az európaiakat a függetlenség elnyerése után; de Elefántcsontpartra azután is érkeztek. A francia közösség a függetlenség előtti 10 000-ről 50 000-re nőtt, többségük tanár és tanácsadó. Húsz éven át a gazdaság növekedési üteme évi 10% volt – a legmagasabbAfrika nem olajexportáló országai közül.
PolitikailagHouphouët-Boigny vaskézzel uralkodott, egyéb tekintetbenpaternalisztikus volt kormányzata. Nem volt szabad sajtó, egypártrendszer volt. Végül széles körű ellenállás alakult ki a lakosságban azzal szemben, hogy folyton újraválasztatta magát. A nagyvonalú presztízsberuházások miatt is kritizálták. Sok millió dollárt ölt abba, hogy szülőfalujából, Yamoussoukro faluból új fővárost teremtsen.Yamoussoukro-t1983-ban jelölték ki fővárosnak. Másik nagy álma volt az ország közepén felépíteni a béke, a tudás és a vallás központját. De az 1980-as évek elején a világgazdaság visszaesése és az aszály súlyosan érintette Elefántcsontpart gazdaságát. A túlzotterdőirtás és acukor árának lezuhanása miatt az országkülső adóssága háromszorosára nőtt. A bűnözés drámai mértékben megnőttAbidjanban. 1990-ben a közalkalmazottak ezrei léptek sztrájkba, csatlakoztak hozzájuk a diákok, tiltakozva az intézményes korrupció ellen. Követelték a kormánytól a többpárti demokrácia bevezetését. Houphouët-Boigny fokozatosan gyengült és 1993-ban meghalt. UtódjánakHenri Konan Bédiét jelölte.
1995 októberében Bédié újraválasztásakor nyomasztó győzelmet aratott a megosztott és szervezetlen ellenzéken. Ezután szorosabban fogta a gyeplőt, az ellenzék támogatói közül sok ezret bebörtönöztetett. Ugyanakkor a gazdasági helyzet javult, csökkent azinfláció és a külföldi eladósodottság.
Annak idején Houphouët-Boigny nagy óvatossággal járt el az etnikai konfliktusokban, aközigazgatás posztjait megnyitotta a szomszédos országokból bevándorlók előtt. Bédié viszont az elefántcsontparti nemzettudatot igyekezett éleszteni, és riválisátAlassane Ouattarát, akinek mindkét szülője külföldi állampolgár volt, kizárta a jövőbeni elnökválasztásokból. Mivel aBurkina Fasóból származók nagy részét tették ki Elefántcsontpart lakosságának, kizárásuk az elefántcsontparti állampolgárságból súlyosan érintette őket és megromlottak a különböző etnikai csoportok közötti viszonyok.
Bédié számos lehetséges ellenlábasát kizárta a hadseregből. 1999-ben az így leszerelt tisztek egy csoportja katonai puccsot hajtott végre ésRobert Guéï tábornok került hatalomra. Bédié Franciaországba menekült. A puccs csökkentette a bűnözést és a korrupciót, a tábornokok szigorúságot, tisztaságot hirdettek, utcai agitációt folytattak a becsületesebb társadalomért.
A 2000 októberében tartott elnökválasztáson Guéï-velLaurent Gbagbo vívott meg – békésen. De a választások után zavargások robbantak ki, 180 halott volt az eredmény. Az elnöki hivatalba beiktatták a választás győztesét, Gbagbót. A Legfelsőbb Bíróság kizárta Alassane Ouattarát, Burkina Faso-i állampolgárságára hivatkozva. A Guéï alatt írt alkotmány nem tette lehetővé nem állampolgárok indulását az elnökválasztáson. E döntés viharos tiltakozást váltott ki Ouattara támogatóiból, különösen az ország északi részén. A tiltakozók a fővárosban, Yamoussoukróban összecsaptak a rendőrséggel.
2002. szeptember 19-én a hajnali órákban, míg az elnök Olaszországban tartózkodott, fegyveres felkelés tört ki. A leszerelésére kijelölt csapatok fellázadtak, több városban támadtak.Abidjanban acsendőrség főparancsnokságánál délelőttig tartott a csata, de délre a kormány erői szilárdan kezükben tartották a legnagyobb várost, Abidjant. Viszont elvesztették az ellenőrzést az ország északi része felett, a lázadó erők kezükben tartották az északiBouake várost. A helyzet azzal fenyegetett, hogy a lázadók előrenyomulnak Abidjan felé, ezértFranciaország az országon belüli csapatait átcsoportosította a lázadó erők megállítására. A franciák arra hivatkoztak, hogy polgárait menti a veszélyből, de a francia csapatok mozgása a kormány erőinek kedvezett. Vitatott, hogy ez a francia lépés hosszabb távon súlyosbította-e a helyzetet vagy sem.
Az is vitatott, mi történt a következő éjszakán. A kormány állítása szerintRobert Guéï előző elnökállamcsínyt kísérelt meg, és az állami tévé a holttestét mutatta az utcán; a másik oldal állítása szerint otthonában gyilkolták meg 15 másik emberrel együtt és a testét azután vitték az utcára.Alassane Ouattara a francia követségre menekült, házát felgyújtották.
Gbagbo elnök azonnal visszatért Olaszországból. Visszatérte után a televízióban azt állította, hogy a lázadók a külföldi munkások bádogvárosaiban rejtőznek. Csendőrök és önkéntesek ezrei égették fel és dózerolták el otthonok ezreit, támadták meg lakóikat.
Az északi lakosság által támogatott lázadókkal kötött első tűzszünetek rövid életűek voltak, a harcok folytatódtak az ország legfontosabb kakaótermő vidékén. Franciaország csapatokat küldött a tűzszüneti vonalak ellenőrzésére. Az ország nyugati vidékének egy részét különféle milíciák szállták meg, köztükLibériából ésSierra Leonéból benyomuló hadurak és harcosok.
2003 januárjában Gbagbo elnök és a lázadó vezérek egyezményt írtak alá a nemzeti egységkormány létrehozásáról. Kijárási tilalmat rendeltek el és francia csapatok tisztították meg a törvénytelen elemektől az ország nyugati határát. Az egységkormány azóta is rendkívül ingatag, a fő probléma az, hogy nincsen egyetértés abban, mi is a feladata. 2004 márciusában 120 embert gyilkoltak meg az ellenzék választási kampányában, a csőcselék ismétlődő támadásai miatt evakuálni kellett a külföldieket. A legutóbbi jelentések szerint ezek a gyilkosságok megtervezett akciók voltak.
AzENSZ békefenntartói létrehoztak egy békés övezetet, de Gbagbo és ellenzéke közötti viszony továbbra is nagyon rossz.
2004 novemberének elején, amikor a béketárgyalások összeomlottak, mert a lázadók nem voltak hajlandók letenni fegyvereiket, Gbagbolégitámadásokat rendelt el ellenük. ABouaké elleni légitámadás közben találat ért francia katonákat, kilencet megölt közülük; az elefántcsontparti kormányzat balesetről beszélt, de a franciák szerint tervszerű akció volt. Válaszképpen elpusztították a legtöbb elefántcsontparti harci gépet (2Szu–25repülőgépet és 5helikoptert), erre viszont franciaellenes zavargások törtek kiAbidjanban.
Gbagbo elnöki terminusa 2005. október 30-án lejárt, de tekintettel a fegyveres lázadók jelenlétére, a választások megtartásának lehetetlenségére, megbízását egy évvel meghosszabbították annak a tervnek megfelelően, amit azAfrikai Egységszervezet dolgozott ki és az Egyesült NemzetekBiztonsági Tanácsa is megtárgyalt. Bár 2006 októberéig nem változott lényegesen a helyzet, a lázadó ellenzék vezetői elvetették, hogy Gbagbo megbízását újabb egy évvel meghosszabbítsák. A Biztonsági Tanács mégis meghosszabbította Gbagbo megbízását egy évvel 2006. november 1-jén; de kilátásba helyezteCharles Konan Banny miniszterelnök hatáskörének kiterjesztését. Gbagbo másnap elutasította a határozatnak ezt a pontját, arra hivatkozva, hogy alkotmányellenes.
A kormány és a lázadók békeszerződését 2007. március 4-én írták alá, ésGuillaume Soro, a lázadók vezére lett aminiszterelnök. Ez a lépés a megfigyelők egy része szerint alapvetően megszilárdította Gbagbo helyzetét.
Elefántcsontpart az alkotmánya értelmébenelnökiképviseletidemokratikusköztársaság. Az ország jelenlegi, sorrendben harmadik alkotmánya 2016. november 8-án kapott érvényt, amivel az országban a harmadik köztársaság kezdődött meg. Az új alkotmány az akkor érvényes 2000-es alaptörvényt váltotta fel és többek között megreformálta az elnök személye körüli nemzetiségi kritériumokat. A 2000-es és az azt megelőző 1960-as alkotmányok értelmében az ország elnöke csak olyan személy lehetett, aki több nemzetiségi feltételnek felet meg, ez a nemzetiségi kérdés azonban hozzájárult az 1999-es puccshoz, az országde facto kettészakadásához vezető2002–2007-es első és az azt követő2010-2011-es második polgárháborúhoz.[8][9]
Az alkotmány törvényhozó hatalommal a kétkamarás parlamenttel ruházza fel. A 2016-os alkotmány előtt a törvényhozás egykamarás volt, azóta egy felsőházból (szenátus, franciául:Sénat) és alsóházból (nemzetgyűlés, franciául:Assemblée Nationale) tevődik össze. A nemzetgyűlés 255 képviselőjét kétféleképp választják: 169 képviselőtegymandátumos egyéni választókerületekbenrelatív többségi szavazással, 86 képviselőt 36 többmandátumos választókerületben (körzetenként 2–6 képviselővel)listás többségi választási rendszerben. A szenátus 99 tagja a régiókat képviseli, ezekből régiónként kettőt elektorok választanak, egyet pedig az elnök nevez ki.[10]
Mintegy 60 etnikum: baule (baoulé) – 23%, bete – 15%, senufo – 15%, agni-asanti – 14%, malinke – 11%, kru – 10%, déli mande – 8%, egyéb – 4%.
A hivatalos francia nyelv mellett mintegy 60 törzsi nyelvet beszélnek (Baoulé, Senufo, Yacouba, Agni, Attié,Guéré,Bété,Dioula, Abé, Kulango, Mahou, Tagwana, Wobé és Lobi).
Az ország fő vallása az iszlám, amelynek követői a népesség kb. 43 százalékát teszik ki. A keresztény közösség az ország kb. 34 százaléka (az össznépesség: 17,2% – a katolikus, 11,8% – a evangélikus, 1,7% – a metodista, egyéb keresztény –3,2%), animista – 3,6%, egyéb vallású – 0,5%, egyik sem – 19,1%. (2014. becslés[11]) A külföldi munkavállalók zöme muszlim.[11]
Piackép a fővárosbanPiacképSolibra Ci Üdítőital– és sörgyár AbidjanbanUtcai mozgóárusok AbidjanbanFakitermelés, BiankoumaAbidjan, Boulevard De GaulleAbidjan központja
Gazdasága: agrárország. Az egykori francia „mintagyarmat” nyugodt fejlődésnek, az anyaországgal fenntartott szoros kapcsolatnak is köszönhetőenNyugat-Afrika egyik leggazdagabb országa.
Elefántcsontpart – mint a fejlődő országok többsége – eladósodott ország. A GDP szektorális megoszlása (2016): mezőgazdaság – 19,5%, ipar – 28,3%, szolgáltatás – 52,2%.[11]Az ország külkereskedelmi bevétele erősen függ az export kb. harmadát kitevő kakaó világpiaci árától. Az ország annyira ki van szolgáltatva ennek, hogy bármilyen nagyobb áringadozás súlyos politikai válsághoz vezethet. Legutóbb2017-ben történt ilyen.[12] Az ország lakosságának jelentékeny része él ugyanis kakaótermesztésből. Egész családok és külön kis- vagy nagygazdaságok foglalkoznak kakaótermesztéssel, az utóbbi időben viszont elterjedt az egyes gazdaságokban a gyermekmunkaerő alkalmazása, amely lényegét tekintve rabszolgamunka. A gyermekrabszolgaság ellen nagyon nehéz a fellépés, ráadásul az ilyen gazdaságokat a külföldi felvásárlók (pl. csokoládégyárak) támogatják azzal, hogy megveszik az itt előállított kakaót.
2016-ban jelentős infrastrukturális fejlesztésekbe kezdtek, hogy javítsák a víz-, gáz- és áramellátást. A programot2020-ig szándékoznak befejezni.[13]
Az ország bruttó nemzeti összterméke (GDP) a Világbank várakozásai szerint 7,2%-kal nőhet 2018-ban, ezzel a növekedési ütemmel az adott évben a világ hat leggyorsabban fejlődő gazdaságai közé tartozik.[14]
A mezőgazdaság és a halászat aGDP 1/3-át adja és az összes dolgozó felét foglalkoztatja (2007-ben).[15]A gazdaság diverzifikációjára irányuló kormányzati törekvések ellenére az ország gazdasága ma is amezőgazdaságon alapul.
Földünk legnagyobbkakaó- ésAfrika egyik legjelentősebbkávétermelője. A kormányzat agyapot- ésananásztermesztéssel ugyan megpróbálta a gazdaságot "sokszínűvé" tenni, de az ország máig az említett két termék világpiaci árának kiszolgáltatottja.
További fő termények: banán, kukorica, rizs,manióka, burgonya.[11]
Elefántcsontpart 60 etnikai csoportjának a francián kívül nincsen közös nyelve és kötődésük erősebb saját közösségükhöz, mint hazájuk egészéhez. Az ország kultúrája gazdag és változatos. A baulok (a legnagyobb etnikum) szakavatott faszobrászok és aranyművesek, dúsan faragott ajtajú házakban élnek.[17]
A főváros,Yamoussoukro Afrika legnagyobb katedrálisával és számtalan pompás palotával büszkélkedhet.
A kultúra képekben
Diákok egy iskolai osztályterembenA xilofon helyi változata (balafon)19. századi rituális maszkHagyományos afrikai szertartások során használt maszkFamaszkok és bronzszobrok eladásraTáncosElefántcsontparti hagyományos maszkos táncosAz abidjani Université Félix Houphouët-Boigny (egyetem)Száheli stílusú hagyományos mecsetHagyományos mecset az ország északi részén, KongFalusi házak az ország északi részén
A helyi konyha alapjai a különböző gumók, gabonák, sertés- és baromfihús, halak, tengeri gyümölcsök, friss zöldségek és gyümölcsök, valamint fűszerek. A többi nyugat-afrikai országhoz is nagyon hasonlít Elefántcsontpart gasztronómiája, mely francia hatásokkal is bővült.
Alapvető élelemforrás a tápióka, sőt a vaddisznóhús is. Azaitiu nevű kukoricapépből kukoricagolyókat készítenek. Számos étel kihagyhatatlan része a földimogyoró. Ilyen fogás amaafe, amely egy sülthús földimogyorószósszal.[18] Az egyik legnépszerűbb étel, azattiéké, mely hasonlít a kuszkuszhoz és főleg tápiókából áll. Általában köretként fogyasztják. Az utcákon kifejezetten népszerű azalloco, amely vaddisznóhúsból készül, adalékként főzőbanánnal, pálmaolajjal, erőspaprikával, hagymával, valamint mártással megbolondítva. Gyakran eszik valamilyen körettel vagy pedig főtt tojással.[19]
Szintén közkedvelt ételek a grillezett hal és grillezett csirke. A szárnyasok közül a legnépszerűbb agyöngytyúk, amelynek alacsonyzsírtartalmú a húsa. Akedjenou is egy szárazon (víz nélkül) készülő csirkepörkölt, melyet lassútűzön főznek lezárt edényben, zöldségek hozzáadásával.[18] A legelterjedtebb halfajták az itteni gasztronómiában a tonhal, szardínia és garnélarák. A füstölt halak, miként egész Nyugat-Afrikában, itt is elterjedtek.[20]
Francia hatásra utal a csigafogyasztás. Az itt honos szárazföldi csigák egyik fajtáját fogyasztják grillezve avagy valamilyen mártással.
A főbb gyümölcsök Elefántcsontparton a mandarin, mangó,marakuja,szúrszop és kókuszdió. Apadlizsán gyakori a zöldségek sorában.
Elefántcsontpart eddig egyetlen érmet (ezüstöt) nyert a játékokon. Az1984-es Los Angeles-i olimpiánGabriel Tiacoh férfi 400 m-es síkfutásban lett második.
.jpg)
.svg)
